Colorado, 1997. 07. 01. 16.5 Tanuló Civil Troye Sivan

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: optimista, közvetlen, könnyen tanul, toleráns, figyelmes
◆ negatív tulajdonságok: türelmetlen, ügyetlen, lusta, édesszájú, ideaálista, óvatlan, aggodalmas, naiv

◆ egyebek: imádja a mopszokat, és a tengerpartot, és persze Colorádót.

Történet vagy szerepes példa

-Anya…Anya…-mackóját húzva maga után, mezitláb, puha léptekkel jár körbe a házban. A vihar üvöltő orkánja vetette ki ágyából, és késztette, hogy kétszer- háromszor végigkószálja a házat, imádott édesanyja után kutatva, aki biztosan talál gyógyírt minden bajra, minden félelemre lel megoldást. Mert anya megbízható, és anya….anya szeret.
A nappaliban végül megtorpan. Fülelni próbál a vihar kimondhatatlan és ijesztő zajában, ami megrémíti apró szívét, és megbénítja gondolatait. Öt éves még, mások a mumusoktól, szörnyektől rettegnek,  nem is talál kivetni valót egy létező veszedelem iránt érzett félelem ellen. A valóság mindig ijesztőbb mint a képzelet szülte rém.
Az égi háború csak egy pillanatra csitul, de a szemvillanásnyi csönd, új hangot sodor felé. Halk nyögések sorozatát. Sápatag arca felderül, a zaj irányába fordul. Megigazítja kék macis pizsamájának gallérját, ujjai szorosabban fonódnak a hű társa rongy karjára, és nekiiramodik. Trappolva vágtat végig a folyosón, át a könyvtáron, és a polcok mögötti ajtóhoz érkezik. Édesanyja, meg a vén Anderson valami idióta felnőtt logikát követve, azt hiszik, nem látja, nem tud a titkos szobácska létezéséről. Pedig már az első héten, tucatnyi felfedező útjai egyikén rátalált, behuppant a bíbor baldachin burkolta ágyba, és álmodozva bámulta az óriási kristály csillár lágy szellő diktálta hinta- palintáját a plafonon.
Most nem csábító déli napfény festi üdévé a polcsorok titkait. Most nem madárdal a kísérő dallam az élet vásznán. Villámcsapások döreje, a szakadó eső hörgése  a díszlet, félelem a főszereplő, majd a döbbenet, amit a kisfiú érez, ahogy benyit az ajtón.
A vén és szőrös Anderson bácsi, alatta a meztelen, fájdalmas- a gyerek számára legalábbis annak hangzó- sikolyokat hallató anyukát. Egyikük sem vette észre, hogy ott van. Tehát élt a meglepetés erejével, és nekifutásból, az öreg hátára vetette magát, majd…
- …majd a mackójával csapkodni kezdte a fejét…- meséli Anyu szűk tíz év múlva a barátnőjének, a kellemesnél éppen kétezer-hatszázhetvenkettő decibellel hangosabban, egy kávézó teraszán. Karba font kézzel ücsörgök mellettük, és hallgatom végig ezredjére, az unalomig ismételt sztorit. Nyerítő nevetés a reakció, részemről ingerült sóhaj.
Végül megunom, és feltápászkodok.
- Kicsim, hát te hová indulsz? – néz rám meglepetten Merry.
- Iskolába…- sóhajtom. Hál Istennek, semennyire nincs képben a magániskola tanrendjével, így szó nélkül bekajálja. Hiába. Ebből a szempontból nem egy géniusz, de legalább felnevelt… és megélünk a munkájából…is.
Türelmetlenül végigvágtatok a lépcsőházon-a lift lassú- ki a verőfénybe, át a Central Parkba, és a megbeszélt szökőkút melletti padok egyikére  telepszek. Izzadt tenyérrel várakozok, minden neszre összerezzenek, minden emberben őt látom…
- Cső Feyos…- hangja könnyed, és finom. Csak ő hív így…Nyugodt légzéssel lehuppan mellém, míg az én szívem a torkomban dörömböl, próbál kiutat keresni, amit a torkomon keresztül talál meg.
- Szia…- nyekergem vissza, arrébb csúszva, hogy elférjen mellettem ő is.
- No mizu kishaver? Miért híttál? –kérdezi rágóját csócsálva, cigis doboz után kutatva zsebeiben.
Egy percig habozok. Pillantásom elmerül mozdulataiban, szemeim isszák alakját, és képzeletem elkalandozik. Az előző este felé. Bőre finom és puha. Mint a balzsam úgy simult karjaimba, és a csókjai…
Felriadtam.
Nem. Nem fogom elhúzni, nem fogok köntörfalazni. Kereken átesek rajta, kimondom és lesz ami lesz.
- Susan, elköltözünk.
A várt hatás elmarad.- Oké…rágózza tovább.
- Las Vegasba…. –teszem hozzá,és várom a kitörést.
Megérkezett. Üvöltött, sírt, hisztizett, ütött, rúgott, a hajamat tépte…hiszti volt. Hamisítatlan hisztérika. Egy órával később, miután hazakísértem, és lefektettem a szobájába, és valahogy hazakeveredtem, lehuppantam anyu mellé az ágyára, és a párnába temetve a fejem, elmeséltem neki mindent Susan-ról.
A lányról, akit az iskolában ismertem meg. Ő gimis volt, 16 éves, én pedig suttyó kamaszkorba lépő suhanc, éppen 14, hát persze, hogy örültem, amikor megszólított. Amikor két hét múlva, már a barátjának nevezett, megismerkedésünk után egy hónappal már a pasija voltam, füves cigivel kínált, csókokkal csábított…
- Lefeküdtetek?  
- Te jó ég Anya… nem…- háborodok fel egy pillanatra, mert tudom, hogy miért is…ő nem olyan lány. Ő nem az a lány, akire szükségem van.

- Hudson… Hudson, figyelsz te rám?

A matektanár érdes hangja ránt vissza a valóságba. Bágyadtan bólintok. Lehet nem kellett volna sokáig abban a lebujban maradnom, és anyám és a barátnői körül lebzselnem. Pedig kedvesek, és fura mód mindenki úgy kezel, mintha a fia lennék. Szóval van egy csomó anyukám…szülinapkor és karácsonykor kész főnyeremény.
Amúgy New York óta kettő…lassan három év telt el. Susan lidérce nem kísért már, helyette jött új. Eloise. Szeplős orca, vöröses, de inkább barna haj, félénk mosoly, mézédes szemek, és ha megszólal…a leglágyabb szimfónia csendül a szívben…nos igen, egy kicsikét tetszik a lány. Együtt járunk franciázni…franciára. Barátok vagyunk. Vagy valami hasonló. Már ha megmerem szólítani. És semmiféleképen nem jöhet rá, hogy anyu mivel foglalkozik, és hogy én szabadidőm nagy részét hol töltöm. Nem azért…tudom, hogy anyu a legjobbat akarja, és azért luxus prosti, de ezt nem mindenki érti meg.  Egy szó mint száz…félelmem új tárgya nem a vihar, nem Susan…hanem Eloise.