Avery & Nath

Vendég

- Dylan ne - sikítok fel, de tök feleslegesen, mert a társam a golyó elé veti magát, nehogy én kapjam azt. Lemerevedek, ami a legrosszabb taktikának minősül ebben a pillanatban, az egyetlen szerencsém csak az, hogy nem vagyok egyedül ezzel.
Minden megáll, mintha nem is záporoztak volna golyók két pillanattal ezelőtt. A rohadt életbe, nem hiszem el, hogy nem képes megmaradni a seggén. Sose.
- Oké, ti... vigyétek innen, és hívjátok Warrent - össze kell szednem magam, ha már én vagyok a vezetőjük. Igen, levizsgáztam megint. Konkrétan azt sem értem, miért követnek még mindig, már azon kívül, mert szeretnék az állásuk megtartani, de ez... ez így nem jó, legalább némi utálkozó tekintetet had kapjak, de nem... Greg inkább vállon vereget, ezzel gallyra vágva mindennemű büszkeségem. Persze nem fogok mindenki szeme láttára összetörni, már perfectül tudom magamban lejátszani ezeket a dolgokat.
Szitkozódok egy sort, mikor konstatálom, a férgek persze elpucoltak, tehát szart sem értünk, csak még valaki ment gallyra. Idegesen vágok ököllel az épület falába, nem törődve a fájdalommal, most még úgy se érzem. Aztán nekivetem a hátam, és próbálok lenyugodni, hogy összeszedhessem a gondolataim. Így nem állhatok apám elé, nem hinném, hogy olyan elnéző lenne, tekintve, hogy nem ez az első helyzet. Most biztos nem úsznám meg a "nagy fába vágtad a fejszét" szöveget, vagy esetleg az "oké, hogy öngyilkoshajlamokkal küzdesz, de a többieket ettől kíméld meg" változatot. Az apám elsősorban a főnököm, sőt... egy kezemen meg tudom számolni, mikor volt az apám, de ezt már sikerült megszoknom.
- Nem kérek most belőled Nathaniel - nem nézek a lépések irányába, az ő lépéseit meg már messziről is felismerném. Na, igen, mert ha már letudtam, vagyis... sikerült nagyjából túllépnem az egyik legnagyobb hibám okozta következményeken, bumm... rántom magam bele a másikba.

Vendég

Avery ismét slamasztikában. Majdnem eluralkodott rajtam az együttérzés, de még idejében emlékeztettem elmém, hogy ez a nő ízig-vérig az az embertípus, akivel sosem fogok megférni igazán. Az FBI és a bérgyilkosok nem arról híresek, hogy együtt járnak kávézni vagy ebédelni. Hogy Averyvel hogy kerültünk mégis ismeretségbe? Az egy másik mese, elég, ha mi ketten tudjuk; két ember között még titok, ennél többel már pletyka, az pedig árt mindenki üzletének.
Nem szándékoztam közbeavatkozni, semmi közöm nem volt a rendfenntartók és a helyi utcakölykök vitájához. A szememben ezek az olcsó pisztolyokkal rohangáló, koszos, szó szerint mosdatlan senkiházik nem voltak többek utcagyerekeknél, akiket rendesen ki sem kupált senki a fegyverforgatásról, csak önképző körük után vagánykodtak, mi mindent tudnak. Például célozni és elvéteni, mert nyilván Averyt akarták leszedni, ehelyett a Dylan nevű pasas kapta be a golyót. Ohó, az aztán megalázás volt, kedvesem, láttam ám a vállveregetést!
Tisztes távolságból vártam be, hogy mindenki arrébb álljon minimum két házszámmal, csak aztán indultam meg lassú léptekkel, zsebre vágott kezekkel Avery felé. Feldúlt volt még mindig, elégnek bizonyult csak a feszült vállaira néznem. A hallása még mindig prímán szuperált és a tény, hogy a puszta lépéseim üteméről beazonosított, különösen hízelgett a májamnak.
- Pedig felajánlottam volna egy teát a lakásomon és némi információt, Kedvesem. Biztos vagy benne, hogy nem óhajtod elviselni a társaságom? – Ó, ne értse félre senki, nem voltunk barátok, “csak” ismerősök; olyasfélék, akik megvakarják egymás hátát, ha úgy hozza a szükség bizonyos határokat így is betartva. Elnézve Avery-t, ráfért egy brandys tea, vagy épp egy üveg abszint. Hajlandó voltam megadni a szabad választás lehetőségét amennyiben mutatott némi készséget az együttműködésre. Nem az én érdekem volt győztesen kijönni a háborúból egy vesztett csata után, hanem az övé.

Vendég

Mivel a tervem kudarcot vallott - pedig tényleg csak annyit akartam, hogy épségben megússzuk ezt a párnacsatát -, és megint csak csúfot vallottam, mint vezető - ezen vajon miért lepődök még mindig meg -, úgy gondolom, nyugodtan dühönghetek.
Persze ez is csak ideiglenes, az agyam ugyanis már azon zakatol, hogy a fenébe tálaljam ezt apámnak. Oké, elég elnéző velem, de szerintem ez már pont az a határ, amit ő se képes tolerálni. Na de arról szó sincs, hogy feladnám, mert ez a szó még most se szerepel a szótáramban, csak... csak bele kell jönnöm, és azt ne várja senki, hogy három röpke hét alatt ez menjen.
Nathanielbe már annyiszor botlottam, hogy konkrétan az lenne csoda, ha most nem futnánk össze. Már a lépéseit is megismerem, mert azok olyan jellegzetesek, lassúak, mégis fenyegetőek, igen, nőiesen bevallom, bennem is van némi félsz, de nagyobb a kíváncsiság. Na, meg... specialításaim közé tartozik, hogy tiltott területen lépkedek, akár szó szerint, akár átvitt értelemben.
- Mégis miféle infóid vannak? - naná, képes arra, hogy röpke egy perc alatt felkeltse a figyelmem, így kikászálódva az önsajnálatból, inkább neki szentelem a figyelmem.
- Legyen, egy tea. De iparkodjunk, tuti visszajönnek csekkolni a terepet - sóhajtok fel, mert arra is jó lenne rájönni, mi okom van arra, hogy "védjem" őt, már azon kívül, hogy néha roppant hasznos tud lenni, ha van egy bérgyilkos majdnem szövetségese az embernek.