1970. március 18. Washington D.C. 44 gyilkossági nyomozó cops Nikolaj Coster-Waldau

how you like me now?

◆ pozitív tulajdonságok: Céltudatos, hiszen legalább öt éves kora óta nyomozó akart lenni, és azóta egy napot sem kételkedett abban, hogy megfelelő hivatást választott-e. Nagyon hatékony, remekül végzi a munkáját, nincs ügy, amit ne zárna le legjobb tudása szerint. Rettentően kitartó. Nyugodt, és logikus gondolkodású férfi. Élvezi a munkáját. Védelmező típus, mivel meg sem fordult a fejében, hogy bemocskolja a volt felesége nevét azzal, hogy világgá kürtöli nem ő volt, aki félrelépett. Mindene a család, lelkiismeretességéről ismerik, ezért valósággal szenvedett, amiért nem tudta összetartani családját. Helyette a munkába temetkezett.

◆ negatív tulajdonságok: Munkamániás. Számára nem elég egy nap huszonnégy órája, reggeltől estig a munkán jár az agya. Alig alszik, helyette inkább újra és újra átpörgeti gondolatban lezárt ügyeit. Megszállottan hajszolja a nyomokat Ana Amundsen gyilkosságának ügyében, amit azóta sem tudott elfelejteni. Sokszor önpusztító tud lenni, mindenkit maga elé helyez, mások fontosabbak saját magánál. Legtöbbször nagyon konok, amit eltervezett mindenképpen végigviszi. Amit csinál, annak száz százalékosnak kell lennie, nem számít, hogy több időbe telik-e. Tipikus férfi.

◆ egyebek: Koffeinfüggő és olykor túl akaratos, ugyanakkor bűntudatos a házassága alakulása miatt, de mióta újra nyomoz az Amundsen lány ügyével kapcsolatban, kezdi félretenni magánéleti problémáit a múltból és kezd újra megnyílni a világ felé.

now you need to know

A munkánk legnehezebb része nem az, amikor apró nyomokból kell összeraknunk egy gyilkosságot, vagy be kell épülnünk egy bandába, ahhoz hogy lebuktassunk egy visszaeső bűnözőt. Sokkal nagyobb lelki terhet jelent az, amikor be kell csengetnünk egy házba, valamelyik családtag halálának hírével - legyen az ártatlan polgár, vagy a kapitányságon dolgozók egyike.
Nehéz szívvel sétálok a ház felé, az ajtóhoz vezető ösvényen. Az itt lakók még nem tudják, hogy rossz hírrel jövök. Megnyomtam a csengőt, és vártam. Azt mondják, aki már sok halált látott, egy bizonyos idő után immúnis lesz, nem érzi majd át a családtagok fájdalmát, amikor meglátja az édesanya szemében a fájdalmat, vagy egy gyermeki arcon az ártatlan kíváncsiságot. Én azonban máig nem tudom elfelejteni azt az éjszakát, amikor az Amundsen házba kellett becsengetnem a rossz hírrel. Brutálisan meggyilkoltak egy kislányt. Senkinek nem kívántam volna ezt a helyzetet, a szülők helyében lenni pedig pláne nem. Hét évnyi tapasztalattal a hátam mögött is gombóc volt a torkomban, amíg az ajtajuk előtt várakoztam. Akkor azt gondoltam, hogy akár az én fiam is lehetett volna az áldozat. Bárki fia lehetett volna, mégis arra az ártatlan kislányra esett a választás. És mégis... morbid módon megkönnyebbülést jelentett, hogy nem a saját feleségemhez kell hazamennem azzal a hírrel, hogy elveszítettük az egyetlen gyermekünket. Soha nem fogom elfelejteni Ana testvérének az arcát, amikor megtudta mi történt - van, hogy most is eszembe jut, amikor találkozom vele. Már csak azért is le akarom zárni végre ezt az ügyet, hogy az őszinte aggodalommal rám pillantó kislány képe végre eltűnjön a fejemből.
Kinyílik előttem az ajtó, nekem pedig meg kell ráznom a fejemet, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat a hosszas merengés után. Utálok én lenni a hírvivő. Ugyanakkor nem mertem volna rábízni egyik újoncra sem ezt a feladatot. Engem már annyi rossz dolog ért és annyi halált láttam ez alatt a szűk húsz év alatt, hogy nyugodt szívvel vállalom magamra a feladatot, hogy aztán az ajtó felé sétálva, vagy kopogtatás közben újra és újra megbánjam a dolgot. Talán nem vallom be magamnak őszintén, de élvezem, hogy rosszul érzem magam, amikor bejelentek egy halált és kicsit át is érzem a család fájdalmát.

Ugyan nem terveztem, hogy visszamegyek az irodába, mégis ott találom magam - amikor sikerül visszatérnem a gondolataim közül -, az asztalomnál ülve.
- Sullivan! - Régi jó barátom ordítását hamarabb meghallom, mint ahogy betoppanna az irodába. Ugyan már régen áthelyezték, mégis itt eszi a fene. Túl sok barátot szerzett ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra el tudja felejteni azt a tizenhárom évet, amit nálunk szolgált.
- Sebastian, mit keresel már megint itt? - Kérdezem nevetve, miután felálltam az asztalomtól, hogy illedelmesen nyújtsak kezet neki.
- Erősítést kértél, nem? - Széles vigyorral az arcán ledobja magát az egyik fotelba.
- Na persze.
- Ugyan már, ne legyél morcos!
- Nem vagyok az.
- Óóó, dehogynem! - Újabb vigyor. - Nem találtál még valami megfektetni való hölgyikét valamelyik nyomozásod alatt? Csak ne lennél már olyan, mint aki citromba harapott.
- Szeretem a citromot.
Szerencsére Sebastiannak fogalma sincs róla mennyire rátapintott a lényegre, és nem is kell tudnia róla. Én is alig tudom bevallani magamnak, de tizenhárom éves kora óta ismerem a lányt és ez megrémít. Hiszen én már házas voltam, amikor ő még csak iskolába járt. Ugyanakkor az is igaz, hogy abszolút nincs fogalmam róla mit is érzek valójában. Kötődöm Justine-hoz, de nem tudnám pontosan megmagyarázni milyen kötődés ez.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Az előszobában álló asztalra dobom a kulcsaimat, meglazítom a nyakkendőmet, lerúgom a cipőimet, beletúrok a hajamba és végül végigsimítok borostás arcomon. Talán egyedül az hiányzik a házas életből, hogy a következő élőlény, akit meglátok nem a csinos feleségem lesz, hanem a kutyám, aki éhes. Alig mosolyodom el a gondolatra, a nappali felől máris feltűnik Satchmo, a két éves golden retriever.
- Te legalább nem hazudsz úgy, mint Lora. - Megsimogatom a farkát boldogan csóváló állatot, miközben a konyha felé indulok, hogy egyikünk se haljon éhen. Nem látom semmi lényegét a búslakodásnak az elcseszett házasságom után. Talán túl hamar túlléptem a dolgon, de a dolog nem akkor romlott el igazán, amikor eldöntöttük, hogy válunk. Nyomozó vagyok, könyörgöm. Én ne vettem volna észre a jeleket? Bevallom először nagyon bántott a dolog. Ki ne érezné úgy, hogy kudarcot vallott? A feleségemnek nem voltam elég jó, másnak viszont az lennék, ha nem érdekelne mindennél jobban a munka. - Gyere, te szőrcsomó. - Felmutattam a kutyakaját, és mire Satchmo tála felé fordultam, ő már ott toporgott előtte. Megérte annyi időt ölni a betanításába.
Vacsora után muszáj visszavonulnom a szobámba. Ma még bele sem néztem az Amundsen lány aktájába. Az elmúlt hónapokban felesleges köröket futottam, nem jutottam előrébb és ez felettébb zavaró. Muszáj valami nagyobb jelentőséggel bíró bizonyítékot találnom, hogy le tudjam végre zárni ezt az ügyet és a tettes rács mögé kerüljön - ha nincs már egyébként is ott. Esténként végre nyugodtan tudnék aludni, nem innék meg egy liter kávét és nem kellene újra és újra új mappát szereznem a bizonyítékoknak, mert ráborult a kávém. Megnyugodnék, hogy Justine is lezárhatja ezt a dolgot és elkezdheti végre élni az életét. Habár nem tudom hogy fogadnám, hogy el kell őt veszítenem. Azt a kedves teremtést, akinek az életében túl nagy szerepem van. Nem lenne szabad, hogy minden nap találkozzunk. Huszonhat évesen élveznie kellene az életét, tapasztalatot, emlékeket gyűjtenie. Családot alapítani, karriert csinálni. Persze valahol mélyen tudom, hogy nem is zavar annyira ez a szoros kapcsolat kettőnk között. Ugyan nincs testvérem és elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet elveszíteni valakit, akivel együtt nőtt fel az ember, de valami közösnek lennie kell bennünk a testvére ügyén kívül, mert az képtelenség, hogy ennyit gondoljak rá, a munka miatt. Ennek a lánynak szüksége van valakire, aki biztosítja a felől, hogy minden rendben lesz. Ezért is vagyok képtelen elszakadni tőle és azt mondani, hogy lezárom a nyomozást. Kegyetlen ez a világ és mindenki, aki benne él. De nekem az a dolgom, hogy jobbá tegyem, ha csak egy kicsikét is.
Előbb azonban fel kell hívnom Justinet.