John && Justine. - need you..

Vendég

[You must be registered and logged in to see this image.]

To John

Fáradtan végeztem a munkába, ma nagyon megerőltető volt dolgoznom, ma van tizenhárom éve, hogy meghalt Anna. Ez borzalmas, és egyszerűen semmire nem mentek velem, a szó legszorosabb értelemben. Egy tárgyalásra nem mentem be, a kávé gépet bekapcsolva hagytam. Délben haza akartak küldeni, de az sem lett volna jó ötlet, mivel még jobban fájtak volna a sebek, és az emlékek.
Ahogy lassan tipegtem az utcán, könnyeimet magamba zárva éreztem, hogy lassan nem fog érdekelni, hogy az utcán vagyok, de hangos sírásba fogok kitörni. Az egyik virágárusnál megpillantottam a fehér tulipán csokrot, Anna kedvenc virágai. Megvettem és lassan lépdeltem tovább a temető felé, majd a gyomrom már remegett, mikor beléptem. Nem normális, ha az ember a testvérét jön meglátogatni.
- Anna. – álltam meg a sírkő mellet és minden fel rémlett, ahogy megjelent John az ajtóba, ahogy anyám sikítva rogyott térdre. Apám hangos szitkozódásba kezdett és a kedvenc töményes üvegét a falnak csapta, én meg csak álltam és remegő ajkakkal könyörögtem, hogy engedjék vissza a testvérem, nekem szűkségem van rá.
- Piszkosul hiányzol, hallod, önző voltál. Nem hagyhattál magamra! Tizenhárom éve egyedül kell boldogulnom, felfogtad milyen ez? – motyogtam és a könnyeim utat törtek sokszor kijövök beszélni hozzá, mert kell, hogy megnyugtassam a lelkem, hogy még így is fontos, még így is meg tudom beszélni vele a dolgokat. Addig meg eleve nem nyugszom, míg a gyilkosai nem fognak rács mögé kerülni. Körül nézek, de nem látok senkit. Ez valami félelmetes mennyire félek, hogy én is így járok, mert ha igaz, hogy Anna valamibe beletenyerelt, akkor nekem sem épp a legbiztonságosabb egyedül lófrálnom a sötét utcán. De talán ez lenne a legtökéletesebb, ha én tizenhárom évvel később halnék, végül is, a duplája.
Letettem a kis csokromat a sírra és letörölgettem a nevét és törökülésbe leültem vele szembe, akár kiskorunkba. A torkom összeszorult és a mellkasom fájt.
- Már annyiszor kinyílt egy ajtó, de annyiszor be is csukódott. Nem tudom mibe keveredtél, vagy épp mit láttál, de megnehezíted John életét. – motyogtam a füvet tépkedve és a táskámból elővettem egy kis mécsest.
- Rózsaszín, a kedvenced. - mondtam és meggyújtva tettem a neve mellé.
- John is beleroskad már, ahogy én is egyre nehezebben bírom, de nem adom fel, hallod?! – fakadtam sírva, ha már tényleg senki nincs itt, akkor nyugodtan sírhatok, nem? Egy zsepit a kezembe morzsolgatva néztem, ahogy a gyertya fénye megvilágítja a sötét temetőt.

|words: 389[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

John & Justine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Egész nap nem tudtam másra gondolni, csak arra, ami tizenhárom éve történt. Miért? Miért kell, hogy még mindig ebben az ügyben kelljen nyomoznom? Miért nem lehetne olyan egyszerűen lezárni, ahogy a filmekben csinálják? Néhány nap alatt kiderül minden, lezárják az ügyet és elkezdenek egy másikat. Én egyre csak veszem fel, majd adom is le az új ügyeket, miközben az Amundsen akta egyetlen mondattal sem gyarapodik. Egyszerűen nem haladok előre. Mintha újra meg újra ugyanazokat a köröket futnám. Kimerítő. Néha arra gondolok, talán fel kéne adnom az egészet. Lezárni, és titkosítani az aktát. De képtelen lennék ezt megtenni Justine-nal. És én sem nyugszom addig, amíg ki nem derül, hogy ki ölte meg a kislányt.
Céltalanul járkáltam az őrsön. Úgy tűnt a világ is ellenem esküdött, hogy nem adott ma munkát, ami valamennyire elterelné a figyelmemet arról a tényről, hogy képtelen voltam megoldani egy ügyet, tizenhárom éven keresztül. Képtelenség. Jobb vagyok ennél. Mert tény, hogy nem csak azért akarom végre megoldani ezt az ügyet, hogy nyugodt legyen Justine élete, és elégtételt kapjon. Azért is akarom, hogy végre vége legyen, hogy lássák, jó vagyok a szakmámban és hogy végre nyugodt életem legyen. Már amennyire nyugodt lehet.
Egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy milyen szép lenne az évforduló napján megoldani az ügyet. Ha most csak kilépnék a kapitányság ajtaján és a bűnös megalázkodva sétálna oda hozzám, hogy tartóztassam le.
Jóval túl voltam a munkaidőmön, amikor - végigszántva ujjaimmal megnőtt hajamat -, felálltam az asztalomtól, hogy a kabátomért nyúljak. Úgy éreztem el kell mennem a temetőbe, hogy kapjak valamilyen lelki segítséget, hogy képes legyek tovább folytatni a kutatást és ne adjam fel. Ráment a házasságom, a kapcsolatom a fiammal, és a társasági életem sem mondható fényesnek. Az egyetlen dolog, amit felmutathatok, az nem más, mint a karrierem - persze csak Satchmo, a kutyám mellett. Már csak azért is el akartam menni a temetőbe, mert remélhetőleg ilyenkor már nincs ott senki. Tovább tudnék gondolkozni arról, ami már eddig is annyira nyilvánvaló volt.
Egy részem rettentően mérges, hogy ennyire alá adtam és olyan pesszimista lettem, aki azt hiszi, hogy negyvennégy évesen vége az életének és kiégett, semmit nem tud felmutatni szakmailag, nem akar semmiféle párkapcsolatot ápolni egy csodaszép, igényes nővel, aki még vigyázna is az egészségére és remélhetőleg főzni is tudna. Másrészt nagyon jól elvagyok család, bonyodalmak, veszekedések, kétes pénzügyek, felesleges ismertség, és mindenféle párkapcsolat nélkül, köszönöm szépen.
Leparkoltam a temető előtt és az útközben vásárolt egy szál vörös rózsával együtt szálltam ki. Fogalmam sem volt milyen virágot kellene hoznom, mivel ha mondták is, teljesen elfelejtettem, hogy mi volt Ana kedvenc virága. De a vörös rózsát mindenki szereti, nem igaz? Ha nő lennék, teljesen meg lennék vele elégedve. Legalább kapnék virágot... Lassú léptekkel indultam a sír felé. Miért is sietnék, ha nincs hová? Senki nem fog elszaladni. Éppen az orrnyergemet masszíroztam, amikor meghallottam egy fojtott hangot. Még jobban lelassítottam a lépteimet, és próbáltam hangtalanul lépkedni, remélve, hogy amikor a beszélő észrevesz nem kap rögtön szívrohamot. Közelebb érve vettem csak észre, hogy én ismerem a sír előtt üldögélő embert.
- Nem kellene egyedül itt mászkálnod... - A hangom furcsán rekedtnek éreztem, holott eddigi életemben, összesen ha egy doboz cigarettát szívtam el. Közelebb lépkedtem, és a vörös rózsát a sírkő tetejére helyeztem. - Azt hittem nem lesz itt senki. Ne haragudj, hogy megzavartalak. - Hirtelen nem tudtam eldönteni mit kellene kezdenem a ténnyel, hogy Justine sír. Vegyem figyelembe? Hagyjam, hogy egyedül birkózzon meg az érzelmeivel? - Jól vagy?

Vendég

[You must be registered and logged in to see this image.]

To John

Persze egészen szánalmasnak hat, hogy itt ücsörgök a sír mellet és bőgök, mint egy kislány, de hát még is csak a testvérem, akinek nincs, testvére az nem tudja milyen, míg van tesód, és az egyik este már nincs, csak a rendőrök zavart tekintete, hogy közöljék megölték.
Nem beszélve arról, hogy tizenhárom éve ismertem meg Johnt, aki Anna ügyében nyomozott, az még házasságban is sok lenne, nem hogy kapcsolatban.
Ott szipogtam és törölgettem az arcomat, hogy azért ne úgy nézzek ki, mint valami eszelős, aki sírok között érzi jól magát.
Aztán egy mély hang dörmögött mögöttem, meg sem kellet fordulnom, hiszen tudtam kié a hang. Kellemes bizsergés járta át a testem.
- Ha akartak volna, már rég halott lennék. – pillantottam fel, ahogy leteszi a virágot, nem hittem volna, hogy ő is kijár a temetőbe. Bár amennyit küzd, hogy lezárják az ügyet, meg sem kéne, lepődjek.
Aztán akartam valami okosat mondani, de nem tettem, inkább csak ismét végig töröltem az arcomat, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
- Ugyan már, ez közhely, akkor jössz, amikor időd van. – vontam meg a vállam, egyáltalán nem zavart, sőt eleve terveztem, hogy kellene már egy találkozó, már vagy két hete nem találkoztam vele, túlságosan elfoglalt voltam a munkával, és persze azzal, hogy kitessékeljem az alkalmi partnereimet a házamból. Mert mikor tehetem, férfiakba temetkezem, hogy ne érezzem üresnek magam. Persze könnyebb, ha lenne egy állandó partnerem, de az nem megy egyik percről a másikra. Nem olyan, mint a mesékbe, hogy jön a szikra és ő a nagy Ő.
- Persze, csak sok a stressz és ez a nap… tizenhárom éve léptél be az életembe. – keserkés mosoly jelent meg ajkaimon és felsóhajtottam. – Ez olyan… fájdalmas, ennyi. – zártam le a mondatom és mikor ránéztem, ismét egy fakó ingben állt előttem.
- Borzalmasan festesz, azért pihenned kellene. – húztam el a számat, emlékeszem, mikor elmondta, hogy elvállt és mennyire magába roskadt, meg az ügy is. A fia nem sokkal lehet idősebb vagy fiatalabb nálam. Leporolva a fenekemet felálltam. Aztán csak a kezemmel ismét végig simítottam a síron.
- Ma nem akarok egyedül maradni. – könyörgően néztem rá. Halandó nem értheti, milyen depresszív állapotba lehet esni egy ilyen tragikus eset után az évfordulóján.

|words: 359[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

John & Justine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Fogalmam sem volt mit tehetnék most. Sosem tudtam őszintén reagálni arra, ha valaki sírt, még akkor sem, ha átéreztem azt a fájdalmat. Van egy betanult szövegem, amit bármikor használhatok a kapitányságon, vagy amikor egy családdal találkozom. Nem éreztem meg akkora fájdalmat, hogy képes lettem volna sírni. Kútba veszett a házasságom, meghaltak a szüleim, alig látom a fiamat, de nem vagyok miatta szomorú. Boldog házasságban éltem, van egy fiam, akire büszke lehetek, a szüleimnek pedig csak jobb, hogy már nincsenek életben. Ez a világ nem nekik való volt. Ennek ellenére ok nélkül senkinek nem szabad meghalnia.
Tisztában vagyok vele, hogy Justine mindent tud a múltamról, hiszen tizenhárom éve ismerjük egymást. A házasságom sem volt ilyen hosszú. Ez a kislány rengeteg dolgot tud rólam, de akadnak olyan dolgok is, amelyeket okkal nem mondtam el neki. És nem is fogom megosztani vele egy hamar. Ez a kapcsolat.. Meg sem tudom fogalmazni mit érzek pontosan, de azt tudom, hogy ez már régen nem nyomozó - ügyfél kapcsolat. Mit tehetnék? Justine olyannyira az életem részévé vált, hogy most már el sem tudnám képzelni nélküle az életemet. Próbálunk hetente találkozni, és ha nem jön össze, minden nap beszélünk telefonon. Néha olyan, mintha...
- Ez... - sóhajtottam egy nagyot. Ugyan nem lenne szabad, de volt már, hogy meséltem neki egy-egy ügyemről. De az egész mindhiába, hiszen sok év tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki megértse a bűnözői elmét - és még akkor sem biztos, hogy ez maradéktalanul megtörténik. Egy olyan ember, aki képes szemrebbenés nélkül meghúzni a ravaszt, csak azért, hogy menekülni tudjon, nem átlagos. Csodálom ugyan a bűnözői elmét, de soha nem fogom tudni megérteni, hogy miért ölnek ártatlan embereket? Én is képes vagyok meghúzni a ravaszt, de tudom, hogy a velem szemben álló fél megérdemli. - nem ilyen egyszerű.
- Mégiscsak a te testvéred volt. - Megvonom a vállam, aztán körbepillantok az üres temetőben. Azt hiszem mi vagyunk itt az egyedüli élő emberek. Ha félnék a horrorfilmektől, most valószínűleg nem lennék itt. Kísérteties, ahogy a gyertya megvilágítja a köztünk lévő teret, minden mást sötétben hagyva.
Azt hiszem joggal érezhetem úgy, hogy nincs helyem itt. Tizenhárom év ide, tizenhárom év oda, Ana nem az én testvérem volt. Ugyanakkor ez alatt a tizenhárom év alatt sokkal közelebb kerültem hozzá és a családjához, mint bármelyik másik ügyemben - ami persze nem biztos, hogy jót jelent. Megpróbálom kideríteni, hogy mibe keveredett bele az Amundsen kislány, de feleslegesen nem akarom belekeverni a családja többi tagját. Ha a gyilkos, vagy a bandája, esetleg a megbízója vagy a társa bosszút akar majd állni rajtam, amint elkapom, csak velem kellene számolnia. Nem akarom belekeverni Justine-t.
- Tudom, ez... borzalmas.- közelebb léptem hozzá, és a kezemet is kinyújtottam, de ugyanazzal a mozdulattal le is ejtettem magam mellé. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy megvigasztaljam, de mégsem bírtam megmozdulni. A pár másodperccel ezelőtti határozottság most elszállt, és hirtelen arra gondoltam, hogy ez a csodaszép, fiatal, intelligens nő biztosan nagyon jól megvan nélkülem is.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem.. - halkan nevetve megcsóváltam a fejemet. Bármekkora illetlenségnek tűnt is egy temetőben nevetni, most csak ő, és én voltunk. Nem vagyok ír, nem hiszek abban, hogy a halottak szellemei visszajönnek majd kísérteni. John Sullivan nyomozó nem fél a szellemektől. Mellesleg teljesen felesleges lenne elmondani Justnak mennyit is alszom. Elég, ha én meg tudom számolni - egy kezemen. Persze nincs ez mindig így. Az évnek csak ebben az időszakában válok egy két lábon járó hullává.
- Éppen hazafelé indultam, hogy vacsorát főzzek. Örömmel venném a segítséged... - kérdőn pillantottam rá. Talán nem tudom milyen elveszíteni egy testvért, de tudom milyen magányosnak lenni.

Vendég

[You must be registered and logged in to see this image.]

To John

John komolyan aggódott miattam, mikor elkezdtem serdülni, úgy sokkal jobban, hogy a férfiak is elkezdtek érdekelni, napjában kétszer is felhívott, amolyan „tudni akarom, hogy jól vagy” beszélgetések gyanánt. Anna halála óta a szüleimmel megromlott a kapcsolatom, hiszen csak Annát siratták, én pedig állandóan bajba keveredtem, drogok, alkohol. Nem egyszer húzta ki a fenekemet ebből Sullivan nyomozó, amiért még mindig nagyon hálás vagyok.
- Tudom, tudom. – mormoltam halkan, hiszen már annyiszor elmondta, hogy célpont lehetek, ha a nővérem ügyébe jobban belefolyok, mint kellene. De hát még is csak a nővéremről van szól. Az isten szerelmére, miért ne akarnám megtudni, hogy mibe keveredett és miért kellet meghalnia? Annyi szörnyű dologról mesélt, tudtam, hogy nem egy békés város Vegas, de hogy ennyire. Undorító emberek lakják, a korrupt emberek, a bérgyilkosok. Én pedig egy sima médiás ember vagyok. Tök, jó…
- Szerintem neked is jogod van itt lenned, hiszen a te ügyed.– próbáltam valami mosolyt magamra erőltetni, de bármennyire is akartam nem sikerült. Anna sose fog visszajönni, de ha egyszer vége, akkor vajon meddig marad meg ez a viszony kettőnk között? Nem tudom elképzelni, hogy ne találkoznánk, vagy ne hívnánk egymást. Már olyan megszokott ez az egész, hogy már kételkedek abban, hogy szeretném, ha lezárnánk ezt az ügyet, mert akkor John eltűnik az életemből. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. Amolyan férfi, akire szűkségem volt, mikor a családom cserben hagyott.
- Az eset az igen, de az, hogy az életem része vagy, az nem. – emeltem fel a tekintetem és zavartan kaptam el a tekintetemet. Ki hitte volna, hogy valaha ezt mondom a nővérem sírjánál, főleg egy nálam tizenkilenc évvel idősebb férfinak mondom. Amit sosem értettem, az, az, hogy miért hagyta el a felesége, mert biztos nem azért, hogy rossz pasas lenne, mert azért lássuk be, az évek hagytak nyomokat rajta, de ahogy a szemei szikráznak, nem egy utolsó darab fickó. Legalább tíz évet le tudna tagadni. Néha szoktam ilyeneken gondolkozni, hogy mi lenne, ha… de ez butaság, egy házassága tönkre ment, én meg szó szerint kis csitri vagyok hozzá képet.
Csak megingattam a fejem, hogy mennyire félvállról veszi az alvást, pedig ha tudná, hogy az ember előbb meghal abban, hogy nem piheni ki magát, mint sem, hogy nem eszik vagy iszik. De mit magyaráznék bármit is egy rendőrnek? Ha én a felesége helyébe lettem volna, minden módszert bevetettem volna, hogy pihenhessen a férjem, nem pedig másikat keresni. Undorító az ilyen nő. Sőt, nem is nő, hanem valami könnyűvérű kis cafka.
- Szerintem ágyban lenne a helyed. – emeltem fel rá ismét a tekintetemet. Mostanában igen csak megy a kétértelmű mondatok használata, de nem direkt csinálom, hanem már annyira meguntam a jó kislány szerepet, hogy fel se tűnik, ha épp pimaszkodom. Bár ez a nap, már régen kukába ment.
- Persze, segítek. Köszönöm. – léptem közelebb hozzá, nem olyan régen a kezét nyújtotta nekem, de meggondolta magát. Vajon a rendőri beidegződés, hogy ne érjem hozzám? Vagy csak nem akar egy temetőbe ölelkezni? Rengeteg kérdést vetett fel, csupán az, hogy meggondolta magát.
- John… - nyúltam a kezéért és közelebb húzódtam hozzá és nem akartam elengedni, ahogy érdes bőre a kezembe simult jóleső borzongás futott végig a gerincemen, és ismét biztonságba éreztem magam.
- Mehetünk? – érdeklődtem és a kocsija felé néztem, én gyalogoltam, nem lakom messze az iroda is három háztömbre van csak.

|words: 546[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

John & Justine

[You must be registered and logged in to see this image.]

Sokat jelent nekem Justine. Nem csak azért, mert a testvére ügyében nyomozok, de talán azért is, mert néha úgy érzem magam, mintha az apja lennék. Ami furcsa, mert máskor meg egyáltalán nem az apjának érzem magam. Aztán újra és újra rájövök, hogy neki nem rám van szüksége, hanem egy hozzá korban közelebb álló férfira. Ez a tény viszont akkor sem váltja ki azt, hogy én láttam Justine-t érett nővé válni. Amitől újra csak az apjának érzem magam. Éppen ezért háborít fel néha, amikor olyan dolgokat csinál, mint a mai estén. Egyedül járkál egy sötét temetőben. Persze, ez a nap sokat jelent neki, mivel az egész életét befolyásolta, de nyugodtan felhívhatott volna engem, vagy kapcsolatba léphetett volna a szüleivel is, akiknek igenis nagyon sokat számít, hogy mi van Justinenal. Viszont részemről már csak a próbálkozás is feleslegesnek bizonyult, amikor megpróbáltam rábeszélni, hogy hívja fel őket. Mert a szülei igenis számítanak rá, hogy újra látják őt, és újra beszélőviszonyban lesznek. Tudom, mert nekik is el szoktam juttatni az információkat, amiket nyomozás közben szerzek. Néha elgondolom, hogy Justinenak egy olyan emberre van szüksége, akinek már van tapasztalata az életben és ezzel a tapasztalattal, tudja őt is segíteni, támogatni... De talán az egész csak egy nagy ostobaság részemről.
- Csak kérlek, ne keveredj bajba.. - Összevont szemöldökkel pillantottam rá. Nem tudom mihez kezdenék, ha Justine ügyében is kellene nyomoznom. Nem is beszélve arról, hogy mekkora fájdalmat jelentene ez a családjának. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon szeretné tudni mi történt a testvérével, de az én dolgom, hogy kiderítsem, az övé pedig az, hogy várjon, amíg egyszer azzal hívom fel, hogy találkozunk a bíróságon. Tizenhárom év hosszú idő, de ha még öt, nyolc, vagy tíz év is kell ahhoz, hogy kiderítsem ki ölte meg Anát, akkor rááldozom az időt, és lezárom a nyomozást.
- Igen, az én ügyem. - Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne az. Aztán mindig rájövök, hogy akkor nem ismerném ilyen jól Justine-t, és talán nem is küzdenék ennyire a többi ügyem megoldásában is. Ugyanakkor, ha nincs ez a nyomozás, talán még lenne házasságom és a fiam szóba állna velem. De az is lehet, hogy az életem pontosan úgy alakult volna, ahogy alakult. Nem szeretek azon töprengeni, hogy mi lett volna ha, mivel egyáltalán nem vagyok az a típus, de én tényleg szerettem a feleségemet. Ami nem mondható el fordítva.
Amikor azt mondja, hogy nem is akkora tragédia, hogy az életében vagyok, meglepetten vonom fel a szemöldökömet. Nem tudom én mennyire örülnék, ha egy nyomozó már tizenhárom éve folyamatosan zaklatna, de mivel panaszkodni még sosem hallottam, azt hiszem nyugodtan elhihetem neki, hogy örül. - Én is így gondolom.. - pillantottam a sírra. Egyre kevésbé tetszik, hogy itt vagyunk. Legjobb lenne, ha ma már nem foglalkoznánk ezzel az üggyel, hanem egyszerűen próbálnánk a jelenre koncentrálni és arra, hogy vacsorát kell főznöm. Amiben egyébként elég jó vagyok. Ha az ember egyedül él és unja már, hogy folyton rendel, a főzés, mint olyan, inkább muszáj dolog lesz, mint lehetőség. Rajtunk múlik többek között, hogy élvezetessé tegyük. Számomra Satchmo tette igazán azzá, ahogy mindig körülöttem legyeskedik, hogy megkóstolhassa mit főzök.
- De kivel? - Halvány mosolyogva pillantottam rá. Persze tudom, hogy nem úgy értette, de nem bírom tovább ezt a siralmas hangulatot. Nem mintha az életem nem egy kupac negatív gondolat lenne.. Justine nagyon jól gondolja, hogy aludnom kellene, de egyszerűen nem megy. Isten látja lelkem, próbálkoztam. De nem akarok rászokni a nyugtatókra, és a cukros tejnek sem vagyok híve. Amíg valaki gyerek, működik, de amikor negyvennégy éves az ember, csak a lelkiismerete tartja vissza a huzamosabb alvástól. Nekem pedig nagyon nyomja a lelkem ez az ügy. - De majd a sírban pihenek.
- Igen...? - Lepillantottam a kezeinkre, és hirtelen sokkal jobban szerettem volna magamhoz ölelni, mint ahogy eddig gondoltam. Fogalmam sincs ő mit érezhetett, de én hittem, hogy azzal az öleléssel minden rosszat eltüntethetek az életéből, hogy újra boldog legyen.
- Persze, menjünk csak - a kocsi felé mutattam, és el is indultam felé. Odaérve kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, hogy kísérőm be tudjon ülni, majd én is beugrottam a Nissan Rogue-ba, és bekötöttem magam. - Remélem szereted a kutyákat..

Vendég

[You must be registered and logged in to see this image.]

To John

A gyomrom is görcsbe rándul, attól, ahogy rám néz, azzal a szigorú tekintetével. Ami egyben elképesztően vonzó tud lenni. Nem értem miért nem szedett össze valakit, hiszen azért mert már negyven felett van, de attól még elképesztően jó bőrben van. Bár most hatalmas karikák vannak a szeme alatt, de ha kialussza magát, még egészen pofásan is festhetne.
- Ugyan már, ha vigyáznék magamra, akkor nem lenne munkád. – vigyorodtam el kislányosan. Hiszen lássuk be, én adom a legtöbb munkát neki, hogy vigyázzon rám. Ami azért unalmas lenne, ha nem mindig az én popsimat kéne kihúzni a szarból.
Néha tényleg úgy érzem mi már ezer éve átléptük a rendőr és védenc sablon cuccot. Amit az istenért nem bírok megjegyezni. De, hát kettőnk közül nem is nekem van rá szűkségem nap, mint nap. Emlékszem még mindig kiráz a hideg, ha visszaemlékszem a fények villogására, a csengő rekedtes hangjára és Johnra aki esetlenül állt előttem, mikor előkerültem és a nővéremet kerestem. Mindig is kedveltem, mert próbált nem gyerekként kezelni és hát persze nem sok sikerrel, de ki hibáztatna egy férfit, akinek magának is van gyereke, és egy másik is a nyakába szakadt. Néha elgondolkodom, hogy lehet ez miatt ment el a felesége. Már, mint, annyit foglalkozott Anna ügyével, hogy őket elhanyagolhatta? Nem, nem hiszem. John ettől sokkal jobban gondoskodik mindenkiről. Én azért örülök, hogy életem része lett ez a férfi, még ha ilyen tragikus esett miatt. Aztán halkan felkacagtam.
- Bárkit megkaphatnál, Mr. Nyomozó. – ajkamba haraptam és komolyra vettem a dolgokat. – Ne becsüld le magad, jó pasi vagy, és lássuk be, ki tudna ellenállni annak a bilincsnek? – böktem az övére, amin hátulra volt rejtve a bilincstartó. Lefogadom, hogy azért mert nem látom, attól még egy fegyver is lapul valahol kéznél. Ami még mindig megrémít, még is rettentően biztonságos érzést nyújt.
- Akár én is ágyba gyömöszölnélek, csak, hogy aludd ki magad. – ahogy a keze a kezembe forrt elmosolyodtam, olyan jó érzés lenne a mellkasához simulni, beszívni fáradt illatát és kicsit a közelébe lenni. De azt is tudom, hogy bárki megláthat, és iszonyatos nagy bajba keverném magunkat. Főleg, ha Anna gyilkosai is itt vannak.
- Kutyák? – kicsit megrémülve álltam meg mellette amikor kinyitotta az ajtót megfogva néztem rá és hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból ki. – Mindig is vágytam egy kutyára, de nem lehetett, Anna allergiás volt rá. – teljesen fellelkesültem, azért mert először is, nem voltam még John lakásán, másodszor, ha van kutyája, akkor végre kijátszhatom magam, akár egy gyermek.

//folyt, nálad (?)//

|words: 405[You must be registered and logged in to see this link.]