Éjjel fél tizenkettőkor a központi segélykérő számra egy hívás érkezett, s a diszpécser azonnal értesítette a rendőrséget. Ismeretlen telefonáló bejelentette, hogy bombát rejtettek el a Wright Lane-en, a kínai fűszeressel szemközti épületben. A rendőrség alig fél órán belül nagy erőkkel érkezett a helyszínre, hogy felverje a ház lakóit, kiterelje őket az utcára, s négyzetcentiről négyzetcentire átvizsgálja a hétszintes tömböt.
Újabb fél óra eltelt. Relatíve nyugalom van. Az utcán rekedt emberek szinkronban történő beszélgetésének morajában elsősorban a bombáról szóló dialógusok keverednek, s a rendőrségi kocsik közelében a diszpécserek zúgástól pépes instrukciói recsegnek. Váratlanul az egyik rendőrautó szirénája felhangzik, majd berregésszerű szólammal zár, s elnémul, aztán egy kutya elvonyítja magát.
Emberek mindenhol a szűk utcában, civilek és zsaruk egyaránt. A rendőrök legtöbbje egyenruhát visel (kivéve a rangidős nyomozókat). Kinél kutya, kinél bombakeresésre kifejlesztett detektor van, s rendre sorjáznak be az épületbe. A maradéknak pedig a kialakulófélben lévő pánikhelyzetet kell kezelnie elsősorban a lakók nyugtatgatásával. Az ideiglenesen kilakoltatottak jelentős része pizsamát vett ilyen későn, kivéve azokat, akik nem készültek még lefekvéshez. Aztán akadnak, akiket a szomszéd házakból hozott ki a kíváncsiságuk. A háztömb két végénél egy-egy rendőrségi jármű állja el a forgalmat, s tereli más irányba az ide betérni akaró autókat, jobbára járókelőket, feltéve, hogy nem tudják bizonyítani, hogy az utca ezen részén laknak. Komoly csapatmunka ez, s legalább élesben gyakorolhatják a bombariadó miatti forgalomelterelést az állomány éppen szolgálatban lévő, e körzetre eső kiváltságos(?) fiataljai. Vagy legalábbis egy részük.
Idővel több nőt és gyereket behívnak a szomszéd házban lakó rokonok/barátok/ismerősök, hogy addig se kelljen kint szobrozniuk, míg a tűzszerészek átkutatják az egész épületet. Emiatt az eredetileg kb. kétszázötven a házból kiküldött lakóból mintegy százötven maradt az utcán, s még több tucatnyian jöttek ki bámészkodni hozzájuk, más házakból.
A környék általában közepesen veszélyes este. A városvezetés nem örül ennek, mert a tömb túloldalán már ott a neonfényes, filmek nyitójeleneteire és képeslapokra kívánkozó, turistacsalogató Las Vegas egy darabja. Az itt lakók sem örülnek ennek, javarészt ezt a közelséget okolják az utca elveszélyesedéséért (no meg a rossz közvilágítást, de ez most mellékes). Szerintük a közeli kaszinók és lokálok miatt hamar idetalál a bűnös élvezetekre kiéhezett, jól informált, vagy éppen megvezetett turista, aki nem akarja a túloldalon, magukat drágábban kínáló lányok idejét és tehetségét, ha cirka negyedannyiért megkaphatja az itteni pillangóktól azokat a bizonyos szolgáltatásokat. Most azonban egyet sem látni belőlük. Se külföldi kéjencet… se tollboás örömlányt…  

Rappold a kínai fűszeres-patikus kirakati ablaka mellett támaszkodik a falnak, s fogja Molly pórázának a végét. Bosszús hangulatát megalapozta, hogy pizsamában, fürdőköntösben és papucsban kell idekint várakoznia – óvatos becslései szerint – legalább két órán keresztül. Ráadásul „kifogta” azt a nyomozót, akivel pár hónapja sikerült rendesen összekülönböznie. Szóbeli riposzt és kontrariposzt követte egymást hosszú perceken át. Az asszót végül azzal zárta a zsaru, hogy elküldte az újságírót, s nyomatékosan felszólította, hogy ne tébláboljon, mert egy „sajtóigazolványtalan zugfirkásznak” ő bizony nem beszél, legfeljebb elviteti, ha nagyon ugrál. S valóban. A nagy sietségben Rappoldnak annyi ideje maradt, hogy magához vegye Mollyt, a fekete mopszlit. Pórázt csak azért tudott csatolni rá, mert az éppen az ajtó melletti fogason pihent. Azonban az iratai, a telefonja a lakásban maradtak a sajtóigazolványával egyetemben.
Kézenfekvő ezért is zsarukat hibáztatni, pontosabban azt a bizonyos nyomozót. (Szidja is őt az újságíró rendesen, magában, szolidan, miközben véres bosszút esküszik, de minimum egy precízen megfogalmazott négyhasábosat a 3. oldal felső felébe.) Megközelítően ennyire bosszantó számára, hogy Mr. Liang éppen ezen a héten utazott Los Angeles-be a lányához és a vejéhez egy hétre. Így az újságíró még őt sem dörömbölheti fel, a közelben parkoló kocsiját pedig nem fogja feltörni… marad hát a várakozás.

Az idő lehűlt, ami üdítően hat az újságíró idegeire. A hőmérséklet így is elég magas, de az enyhe szél miatt 4-5 fokkal kevesebbnek érzékelhető.
Rappold csaknem két éve él a városban, s több mint egy hétig tartott megszoknia New York után a sivatagi klímát. Erős fejfájás, s állandó szomjúságérzet uralta napjainak nagy részét, az első nap irdatlan hőség, a másodikon pedig mintha kilökték volna az Antarktikára. Egy nagy almabéli orvos barátja szerint nem szokatlan az efféle tünetegyüttes hirtelen klímaváltozás esetén, s ajánlott kétféle vény nélkül kapható gyógyszert, amivel Rappold enyhíthet a panaszain. Emellett Tzeitel nénikéje napi telefonhívásai sem voltak szokatlanok (de mindenképpen fejfájdítóak), melyekből legalább annyira hangzott ki az aggodalom, mint amennyire szemrehányás.
„Vedd figyelembe, fiam, hogy Szodoma és Gomora mai neve Las Vegas!” – mondta a nagynéni egyebek mellett. Ez a mondat annyira tetszett Rappoldnak, hogy az egyik riportjában fel is használta. A heti megjelenésű férfimagazin szerkesztője pedig oda volt az írásért, s ez alatt a cím alatt Rappold önálló rovatot kapott, mely a város legnépszerűbb éjszakai mulatóit mutatta be – természetesen a jámbor nagynéni eredeti gondolatával ellentétben a legpozitívabb színben feltűntetve. Rappold élvezte ama időszakot: egyszerre juthatott be a legmenőbb helyekre (ha nem is az összesbe), s beszélhetett fifikás vállalkozókkal, csábos táncosnőkkel, virtuóz zenészekkel, bármixerekkel, séfekkel, s természetesen eme lokálok legelkötelezettebb vendégeivel. A rovat népszerű volt, s az újság a reklámért sok pénzt tett zsebre, s ennek a pénznek egy része remek megélhetést biztosított a cikk írójának is. Igaz, csak fél évig, míg a magazin egy már régóta húzódó sajtóper végleges elvesztésének következtében össze nem roppant.
Szomorú…  

A fiatal rendőrnő alakja hamar feltűnik Rapoldnak. Egyrészt, mert roppant fogékony a szép fiatal nőkre (de melyik "tisztességes" férfi nem az?), másrészt, mert a falat támasztva egyéb dolga sincs, mint a környezetet tanulmányozni. Attól a pillanattól követi figyelemmel a lány mozgását, hogy az a szomszédnak ütközött, egészen addig, míg mellé nem támaszkodott. Ekkor már csak a tekintetét fordítja felé, s a feje csak annyira mozdul e cél érdekében, hogy a lehető legjobban rálásson a nő arcára – rövid ideig a dekoltázsára (feltéve, hogy kellően dekoltált a ruha), de inkább az arcára… mégsem lehet ilyen nyíltan pofátlan egy szomszéddal.
- Szia, Forshaw! – mosolyodik el kesernyésen a szállodás kérdés után. Az előző kérdésből kiérzi a költőiséget, vagy legalábbis a tétovázást. Bár azt nem tudja, mi járhat Charliegh fejében, s nem mondja azt sem, hogy „naná! Bármikor. Annak az ellenkezőjét is.” Mindez az ügy túlbeszélése lenne, viszont a második kérdés megválaszolására már nem csak szembogarait, de a fejét is a kérdező felé fordítja, közben Molly átsorol a jövevény lába mellé, s megszaglássza annak cipőjét, majd letelepszik mellé, közel a fal tövéhez. Egyszer ma már megtaposták a lábát, ő pedig okos kutya, tanult belőle.
- A nagyfőnök szerint pár óra alatt átvizsgálják a házat – bök Rappold állával a nyomozó irányába, s pár szívdobbanásnyi szünet után folytatja. – Nem hosszú idő ez. Kíváncsi vagyok, mit találnak… ha minden jól megy, még be tudok telefonálni egy haveromnak, hogy nyomják be a holnapi lapszámba mínuszos hírként. Nem árt, ha nyoma marad. Te viszont… szép vagy, mint egy címlaplány. Hol törted a szíveket?