Utálok búcsúzkodni. Főleg azoktól az emberektől, akiket szeretek. És Gabe-et határozottan szeretem. Ma bejelentette, hogy üzleti útra kell mennie, és nem tudja, mikor jön, de igyekszik, ahogy tud. Én megértem. Tényleg, dolgoznia kell. Nekem is. És ezt is teszem. Szombat van, tehát az étteremben melózok ma, egész nap. Éjszaka pedig, valószínűleg, valami puccos partira megyek egy kő gazdag fickóval. Nos, igen... egy szavam sem lehet Gabriel munkáját illetően, amiért gyakran el-eltünedezik. Én meg pénzért kísérgetek vadidegen férfiakat Las Vegas legelőkelőbb helyeire. Nem jó kedvemből csinálom, elhihetik. Kell a pénz. Nem azért, mert ilyen pénzsóvár vagyok, hanem azért, mert éppen egyetemen tanulok, és anyámat mégsem húzhatom le ezer, meg ezer dolcsikkal - pláne, hogy haragban váltunk el, és azóta sem beszéltünk, hogy eljöttem otthonról. Szóval pénz kellett, könnyen és gyorsan. És az, hogy minden nap abba a kissé lepusztult, olcsó, éjjel-nappali étteremben gürizek, sajnálatos módon nem elég. Ha elég lenne, nem kellene titkolóznom Gabe előtt. Így is kezd egyre nehezebbé válni ez az egész szituáció. Nem szeretek hazudozni, pláne nem neki. Ez olyan, mint a búcsúzkodás: ha szeretsz valakit, nehéz és utálatos dolog, de meg kell tenni.
Amikor Gabriel elment, és maga mögött hagyta a csöndet és az ürességet, egy kicsit rosszul éreztem magam. Nem vagyok egy hisztis, féltékeny típus, de nem mondom, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy ilyenkor olykor-olykor más nők társaságát keresi. Nyíltan nem féltékenykedek, nem... de azért a kisördög ott ül a vállamon, hogy 'mi van, ha...?' - én pedig mindig elhessegetem. Bízok benne.
Korán érek az étterembe, kilenc óra van, hamarosan kezdődik a roham, mindenki jön reggelizni. Aztán pár óra múlva ebédelni. Nem mondom, hogy miénk a legjobb koszt, országszerte, de azért van forgalom. Sosem unatkozunk, nincs pangás.
Estefelé, mikor már szállingóznak az emberek hazafelé, jóllakottan, esetleg egy-két pohár sör után, én hátra megyek, hogy a raktárban pakolgassak, illetve utána mosogassak, felmossak és miegyéb a konyhán. A csengettyű az ajtó fölött még most is meg-megszólal, de már korántsem olyan gyakran, mint mondjuk délután. A Diner kedvelt hely a városban, olcsó, egész jó a kaja, jó a hangulat. Sok a törzsvendég, gyakran csak egy sörre ülnek be, és végigbeszélgetik itt az egész délutánt. Én is szeretek itt dolgozni, a munkatársak is egész jó fejek, a főnök is normális - többé-kevésbé.
Mona ront be a konyhába, szőke tincseit igazgatva, leadva Joe-nak, a szakácsnak a rendelést, majd hozzám ballag, megigazgatva halványrózsaszín blúzát.
- Van egy meglepetésem - csiviteli. Nem tudom, mire számítsak, de remélem jóra, ha már úgy vigyorog, mint a vadalma.
- Mi lenne az? - mosolygok rá.
- A hatos asztalnál vár rád - mondja, sejtelmesnek szánt, fátyolos hangon, csillogó tekintettel. Szélesen mosolyodok el a hanglejtésén, és befejezve a mosogatást - mivel ez a dolgom, muszáj elvégeznem -, izgalommal telten, szapora szívveréssel lépek ki a lengőajtó mögül és indulok meg a hatos box felé. Fekete szoknyámba tűrt, sötétkék ingem fölött még ott van a fehér kötény, rajta a piros-sárga-fehér 'Diner, 0-24, Traditional American Food' felirattal.
Csak miután az ott üldögélő, fiatal férfi arcára nézek, ismerem csak fel. Széles mosolyra húzom ajkaimat.
- Gabe! – hajolok le azonnal, és ölelgetem meg a férfit. Nem számítottam rá, így igen kellemes meglepetést okozott nekem. – Azt hittem, csak a hét elején jössz vissza - nyomok puszit arcára. Tagadhatatlanul örülök neki, hogy látom. Még az sem érdekel, hogy így nem tudok elmenni ma, illetve holnap az éjjeli munkahelyemre, valami névtelen, gazdag fickóval, valami neves, ragyogó eseményre. Túlságosan örülök Gabrielnek ahhoz, hogy ez érdekeljen, akár egy kicsit is.
Tekintetem a falon lógó órára siklik, melyről leolvasom, hogy hat és fél perc múlva lejár a műszakom, majd kérdőn pillantok Adam-re, a főnökömre, aki állával a Gabe-bel szemben lévő helyre bök, mire hálásan elmosolyodok.
- Milyen napod volt? Minden rendben ment? - kérdezem, ledobva magam a piros huzatos, kanapéra emlékeztető ülőhelyre, kikötve és levéve magamról a fehér kötényt, hogy aztán az ölembe gyűrhessem.

Életem egyik legrosszabb napjaként indult, majd a legfurcsább folytatást követve, az egyik legjobb napomként zárult az, amelyiken megismertem Gabrielt. Elkéstem. Akkoriban kifejezetten sokat dolgoztam escortként, és gyakran elaludtam. Adam megértette volna, mert ő kedves és rendes ember. Ám akkor éppen törött lábbal feküdt a kórházban, és felesége járt be helyette, hogy rendet tartson. Mrs. Nicholson utált engem, már az első blikkre. Eve Nicholson igazából hivatalosan nem a Diner tulajdonosa, egyszerűen csak a tulajdonos felesége, de úgy tett, mintha valamiféle királynő lett volna itt, mi pedig az alattvalói lettünk volna. Köpcös, alacsony asszony, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni, őszbe forduló, barnás hajjal, és villogó, kék szempárral. Ajka fölött egy anyajegy éktelenkedik, és hegyes orrán téglalap alakú szemüveg csücsül. A késést pedig ki nem állhatta. Hiába magyaráztam, hogy emellett van még egy munkahelyem, és sajnálom; közölte velem, hogy ha még egyszer késni merészelek, kirúg, mielőtt annyit mondanék Tenessee Whisky.
Ha ez nem lett volna elég, egy Mary nevű kolleganőm - akivel szerencsére már nem vagyok egy műszakban -, úgy parancsolgatott, mintha ő lett volna a főnököm, ha Eve éppen az irodájában tartózkodott. Aznap kiváltképp csúnya szoknya volt rajta, melynek sárgarépás hányáshoz hasonlított a színe. Ezt persze nem mondtam neki.
- Hármas asztal, csipkedd magad! - csettintett, és mutatott az adott asztal felé, mintha ő nem tudná felvenni a rendelést. Ahogy elhaladtam mellette, megéreztem új parfümje illatát, melyet előbb tituláltam volna szagnak, és napokig veszekedhetnénk rajta, hogy mi a rosszabb: ezt elviselni, vagy az, ha Eve kirúg.
A hármasnál nem Gabriel ült. Ekkor még csak a létezéséről sem tudtam.
A hármasnál egy kövér hölgy, rózsaszín blézerben üldögélt, míg vele szemben egy köpcös, harcsabajszú alak, nagyobb figyelmet fordítva az asztal kopott mintájára, annak kaparászására, mintsem a fölé tornyosuló hölgyre.
- Mit adhatok? - fordultam előbb a nagydarab hölgyhöz. Rám emelte bágyadt, vizeskék szemét, és kibökte:
- Egy férjet, aki esténként hozzám ér, és nem a bajusz pödréssel van elfoglalva, meg a horgászújságjaival a klozeton - lányos zavaromban megállt a lapon szaladó ceruza a kezemben. Ezt mégsem írhattam le. Kihozni pedig pláne nem tudtam! Megütközve néztem tehát Brünhildára.
A férj felkapta a fejét, de csak villanásnyi reakció látszódott rajta, majd visszafordult az asztallaphoz.
- Két kávét, kedves - intézte hozzám halk szavait, de olyan volt, mintha sokkal inkább a bútornak beszélt volna.
- Remek! - mondtam fellélegezve, ám mosolyommal és kitörni készülő nevetésemmel viaskodva, majd a pulthoz mentem, hogy elkészítsem a rendelést, és kivigyem.
Ebédidőben találkoztunk. Ő rendelt, majd leszólított én pedig mosolyogva válaszoltam. Később kivittem Gabe rendelését – majdnem ráborítva az italt -, majd távoztam. Aztán ő fizetett, és lelépett. Azt hittem, soha nem látom újra, de tévedtem. Visszatért. Nem egyszer, nem kétszer. Flörtöltünk, játékos kis szócsatákat vívtunk, nevetgéltünk, elkérte a számom, én pedig nem vonakodtam odaadni neki.

És most itt vagyunk. Derekamat karolja, miközben megpuszilom arcát, hogy aztán ajkam tovább vándorolhasson szájára, miközben kezem vállán pihen.
Fáradtan dobom le magam vele szemben, de mosolygok. Mi mást tehetnék? Le sem tagadhatnám, hogy szerelmes vagyok. Kit érdekel az alvás, és a pihenés, illetve a kimerültség?
- Ne merészelj! - dőlök előre ültömben, és szűkítem réssé szemeimet, miközben asztalon pihenő kezére fektetem tenyeremet. Aztán hallgatom, mint mond. Nem igazán szokott részletekbe menően mesélni, én pedig nem kérem. Nem nagyon érdekel a tőzsdézés, meg a pénz, így az ilyen beszélgetéseket gyorsan lezavarjuk.
- Ma kiváltképp nagy volt a forgalom - dobom a kötényt ölemből a kanapészerű ülésre -, egész nap pörögtem - vigyorgok, mint a vadalma. Gabe tudja jól, hogy utálok unatkozni, és állandóan mozgásban vagyok. Olyan vagyok, mint egy színes, nagydumás kis forgószél. - De, mint mindig - válaszolok kissé szarkasztikusan, de azért kedvesség itatja szavaimat. Közben Gabrielt nézem, egy hosszúnak tűnő pillanatig merülök el pillantásában, mint azokban a romantikus filmekben a főszereplők. A jelenetet szőke kolleganőm zavarja meg, ki pizzákat hoz, és tesz le elénk, illetve hozzám kerül egy nagy pohár narancslé.
- Dehogy - ingatom meg a fejem, és már neki is látok az evésnek -, életmentő vagy. Éhen veszek - és ezzel félresöpröm a kést és a villát, és épp nekiállnék enni, mikor barátom tekintetével megragadja az én pillantásomat és nem ereszti. Elmosolyodok. Azt hiszem, tudom, mi jár a fejében... így tehát, ajkamba harapva, én is elmosolyodok.
- Én is remélem, mert imádom a meglepetéseket - mosolygok még mindig, folyamatosan, és hölgyhöz cseppet sem méltó módon, kezembe veszek egy szelet, gőzölgő, földi mennyországot, hogy enni kezdjek. Isteni, mint mindig.

Szeretem, ahogy nevet. Szeretem, ha én vagyok a boldogsága oka.
- Helyes! - kacsintok vissza rá, cinkos mosolyra húzva ajkaimat, miközben pillantása nem ereszti az enyémet. A barna szempár összefonódik a kékkel, és ez valahogy megnyugvással tölt el. Soha nem éltem apáca módjára, de nem vagyok egy férfifaló végzet asszonya. Sokkal inkább a hosszú távú kapcsolatok híve vagyok. Soha nem féltem attól, hogy összetörik a szívem. Szerintem a mai világban nem az a menő, ha valaki szívtelen. Ahhoz, hogy valakinek legyen szíve, sokkal nagyobb bátorság kell mostanában. És én így élek, minden nap, és nem bánom. Lehet, hogy kihasználtak, lehet, hogy megbántottak életem során, de nem indulhatok ki ebből, ha valakivel szembe kerülök, ha egy új embert ismerek meg. Gabriel sem tűnik annak a tipikus jó fiúnak, de tudom, hogy szeret. Kedvel. Hogy jelentek neki valamit.
- Hmm... - búgom halkan, és úgy teszek, mintha elgondolkodnék. - Többnyire soha - öltöm ki rá a nyelvem. Soha nem törődtem vele, hogy maszkot tartsak magam elé. Mindig magamat adom. Ha nevetnem kell, nevetek, ha sírnom kell, megteszem, ha éppen fehérneműben akarok járkálni nála, vagy nálam, megteszem. Őszinte vagyok, mind a szavak, mind a tettek mezején. Kivéve egyvalamit: az escortkodást. Már nem sokáig. Nem szeretnék titkolózni Gabe előtt, szerintem egy kapcsolat rég rossz, ha nem vagyunk őszinték. És, bár nem hazudok a képébe, nem mondom el az igazságot sem. Elhallgatom és nem beszélek róla, mintha nem is létezne lényem ezen része.
- Izgalmasan hangzik, már alig várom - csillan fel a szemem, miközben ajkamba harapok. Egy pillanatig még elnézem, ahogy jóízűen a pizzába harap, majd én is épp így teszek. Fogalmam sincs, hányszor ettem már itt, vagy vittem haza magammal valamit, meló után. A Diner egyszerű hely, semmi luxus, semmi csillogás. Nem poros, nem piszkos. Átlagos. Átlagon felüli hangulattal. Ritka az ilyen hely, főleg Vegasban. A legtöbb nagyvárosban kétféle étterem (vagy egyéb, publikus hely) létezik: a csillogó, a ragyogó, a megfizethetetlen; és a lepusztult, a mocskos, az olcsó. Az ilyen helyek kincsnek számítanak - legalábbis az én szememben biztosan.
Kijelentésére teli szájjal bólintok, majd lenyelve a falatot így szólok, miután a gasztronómiai csoda miatt jólesőn felsóhajtok:
- Pontosan - aztán kuncogok. - Abban biztos lehetsz. Aranyat ér - és így is gondolom, teljesen egyetértek vele. Nem vagyok éppenséggel a konyha tündére - épp ezért nem is engednek be a Diner konyhájába sütni-főzni -, de bevallom, hogy ezt még én is megpróbáltam elkészíteni. Mondanom sem kell, hogy a három próbálkozás mindegyike a kukában landolt a végén, én pedig a nyakamba vettem a várost, és idejöttem ezért a finomságért. Csak ezért.
- Megoldom - mosolygok rá, mert eszméletlenül aranyosnak tartom, hogy segíteni akar -, de ha nem győzi meg Adamet a kölyökkutya tekintetem, bedobhatod magad, szívem - vetek egy gyors pillantást izmos karjaira.
A munkám fontos. Ez is, és a másik is. Túl makacs vagyok hozzá, hogy felhívjam anyámat és pénzt kérjek tőle. Nem hiszem, hogy valaha milliomos leszek, csupán azzal, hogy itt gürizek. Minden egyes dollár többet ér, mint azt bárki gondolná, és sokszor úgy érzem, nem ér semmit az egész, amikor a hónap végén már egy kávét sem engedhetek meg magamnak nap közben. De beosztom, amim van, fizetem az egyetemet és minden a legnagyobb rendben van. Főleg, mióta Gabe az életem része.
Egyébként Gabriel sokat keres. Ezt a vak is láthatja. Viszont nekem ez nem számít, engem nem érdekel, hogy milyen autója van, és milyen ruhákban jár, vagy, hogy mennyit költ a lakására. Eszembe sem jutna például pénzt kérni tőle. Már az is éppen elég, hogy ha együtt vagyunk, szinte mindenért ő fizet; az ételért, a mozijegyért, a belépőkért, a koncertjegyekért. Mindenért.
Mona újra hozzánk libben, le sem tagadhatná, hogy mennyire oda, meg vissza van Gabe-ért. Pillantása mindent elárul, levakarhatatlan mosolya pedig beszédesebb, mint semmitmondó, pincérszavai. Ajkaimat összepréselve elfojtok egy mosolyt, és lesütöm tekintetemet. Mona rendes lány, kedves, nem egy kifejezett 'agyas' típus, de minden rendben van vele. Hogy meg akarja-e szerezni Gabe-et, vagy csak plátói kedvese, azt nem tudom, erről soha nem beszélünk. De - ahogy Gabe szemébe nézek - biztosan tudom, hogy Gabriel soha nem lesz az övé. Soha.
Barátom szavaira visszatérek a valóságba.
- Naná, gondolatolvasó vagy - soha nem fogom vissza magam, ha kajálásról van szó. Egy zabagép vagyok. Az, hogy ez nem látszik rajtam, csupán a véletlen-, és irtózatosan hatalmas szerencsém műve. - Egy dupla csokis csoki fagyi, tejszínhabbal és rumos meggyöntettel most kifejezetten jól esne – imádom. A fagyiban csokoládédarabok figyelnek, a rumos meggyöntet pedig tökéletesen kiegészíti ezt a ragadós, tömény édességet, a maga kesernyés-savanyú ízével. És az sem mellékes, hogy a csoki az én saját, személyes drogom. Függő vagyok.
Miután Gabe is rendelt, és befejeztük a pizzát, a desszert előtt még Adamhez lépek. Nem sokszor kérek szabadságot, így, ha jól tudom, van pár napom. Rákérdezek a főnöknél, aki bólint, hogy bizony négy teljes napot ki tudok venni, ha akarok. Persze, hogy ki akarok venni legalább három napot. Ha kell mind a négy, majd felhívom - ezt tudatom vele is, ő pedig feljegyzi a munkanaplójában. Megköszönöm és elmosolyodok, majd visszatérek az asztalunkhoz, ahol már vár rám a csokis csoda.
- Kérsz? - tolom kissé barátom felé a kelyhet.

Gabe nem tipikusan romantikus alkat, de azt hiszem, ezt nem is bánom. Sokkal egyszerűbb így, én sem jövök zavarba, jól érezzük magunkat. Szerintem tökéletesen tudja Gabriel is, hogy nekem nincs szükségem szerelmes jambusokra ahhoz, hogy boldog legyek.
- Kivételes eset vagyok – mosolyodok el, lányosan megvonva vállamat, le sem véve jóképű barátomról tekintetemet.
Válaszára hangosan felnevetek. A tekintetem minden, csak nem végzetes és nem veszélyes. Nyilván én is szoktam mérges lenni, és olyankor valóban pattognak a kis szikrák kék íriszemben, de alapvetően képtelen vagyok csak úgy, ’csúnyán nézni’.
- Igen, jobb vigyázni velem, meg a gyilkos, mindent elsöprő pillantásommal. Olyan vagyok, mint Medusa – nem tehetek róla, imádom a történelmet, így ezzel együtt a mitológia is közel áll hozzám, szóval vannak ilyen béna és alig érthető hasonlataim. Azt hiszem, Gabe már hozzászokott. Hozzám szokott. Ami egy picit nehéz lehet, illetve lehetett, mert nem vagyok egyszerű eset. Sok embert idegesítek, idegesítő vagyok, sokat beszélek, dumagép vagyok, állandóan pörgök, mellettem lehetetlen pihenni. Jó, ha egy filmet képes vagyok nyugton ülve végignézni. Szeretek álmodozni, tipikus day-dreamer vagyok, így szétszórt és olykor feledékeny. Ebből következően rengetegszer vagyok késésben, vagy kések el ténylegesen a találkozóról, a suliból, a munkahelyemről. Emellett tényleg idiótán nevetek, még mindig, általános óta nem tudtam kinőni. És az evés a fétisem. Nem hiszem, hogy elviselhetetlen vagyok, de azért ember legyen a talpán, aki simulékonyságom és rugalmasságom ellenére, e sok-sok hátulütőmmel képes legyen elviselni hosszú távon.
De Gabe egész jól állja a sarat. És ennek rettentő mód örülök, és hálás vagyok neki. Igazán rendes férfi, azt hiszem, a légynek sem lenne képes ártani. Mindig kedves, előzékeny, egy igazi úriemberként viselkedik. Mellette királynőnek érzem magam. És ez nekem furcsa és új, de rettentően jól esik. Én nem vagyok az a tipikus ’femme fatale’, nem vagyok nagy, elsöprő hatással a férfiakra. Én inkább az a ’szomszéd lány’ típus vagyok, az a lány, aki inkább barátnak jó. Aki tanácsokat ad a nőügyidben, akivel lehet hülyülni, aki nem hisztizik, ha a képébe nyomsz egy tortát a szülinapján – megtörtént -, akivel barátság extrákkal kapcsolatot akarsz létesíteni – szintén megtörtént. Olyan kis egyszerű teremtés vagyok. Nem játszadozok, nem taktikázok, nem szórakozok. Nyílt, tiszta lapokkal játszom. Nos... többé-kevésbé. Most is csak azért nem mondom el Gabrielnek, hogy escort vagyok, mert rettentően félek, hogy elveszítem őt emiatt. És ezt nem akarom, sőt egyenesen rettegek tőle. Mióta az életem része, mióta együtt vagyunk, jól érzem magam, jobban, mint valaha. Ha lehetséges, még boldogabb vagyok, mint egyébként. És szeretem Gabe-et, és nem akarom, hogy kidobjon a munkám miatt.
Gondolataim szövevényes fonalát Mona megjelenése, és a desszertre vonatkozó kérdés vágja el. Nem gondolkozom sokat azon, mit akarok enni, ez a csokis csoda a személyes kedvencem itt.
Monda tagadhatatlanul flörtöl a barátommal. Tudom, látom. Nem borít ki a dolog, hiszen Gabe rendkívül helyes és jóképű férfi, szóval nem lep meg, ha a nők megfordulnak utána az utcán, vagy szemezésbe kezdenek vele. Nem akadok ki, őszintén szólva, jogom sem lenne. Pont azért, mert az a másodállásom, ami. Kettőnk közül, azt hiszem, neki lenne több oka féltékenynek lenni. Az én nagy szerencsém csupán annyi, hogy nem tud a dologról. Már egy ideje gyűjtöm a bátorságot, hogy elmondjam, de valahogy még nem jött össze. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy végül is nem történik semmi, én csak amolyan porfogóként vagyok jelen az estélyeken és a nyilvános megjelenéseken. Soha, egyetlen kuncsaftommal sem feküdtem le, és szigorúan veszem a tapizást is. Nekem már az sem fér bele. Úgy gondolom ugyanis, ha egy férfi ilyen eseményekre jár, és olyan ruhákban feszít, mint amikben az ügyfeleim tetszelegnek, akkor viselkedjen is ehhez méltón; vagyis ne legyen olcsó, ne legyen közönséges. Pláne, hogy nem az illető párja vagyok, hanem csupán a kísérője, egy vadidegen nő a tömegből.
Mona továbbáll asztalunktól, miután felvette a desszertrendelésünket, én pedig befejezvén a pizzámat, betámadom Adamet.
- Meglesz – feszítem be ’karizmaimat’. Igazából nincs nagyon ilyenem, csak úgy teszek, mintha lenne...
Adam könnyen meggyőzhető ember, aki nem rest kiadni a szabadságot. Elmondása szerint nem az ő problémája, ha kellene, de nincs miből adni. Minden hónapban egy hetet vehetünk ki, én általában nem éltem ezzel Gabe előtt, mostanában viszont a hónap végére alig marad pár napom, amivel kufárkodhatok.
- Jól – biccentek elégedetten. – Három napot kivettem – a péntekre, a szombatra és a vasárnapra gondolok -, de van még egy napom, ha kellene – mosolyodok el sokat sejtetőn. – Persze, hogy megizzasztottam! Olyan voltam, mint valami gengszter – ezt még elképzelni is nehéz, nem hogy kivitelezni. Nem lennék jó rossz fiú, képtelen vagyok egy bandita agyával gondolkodni.
A felém tolt édesség krémjébe kanalazok, hogy aztán számba véve élvezzem az édes, krémes ízt.
- Ez sem rossz – bólintok elismerően és rögtön el is határozom, hogy legközelebb ilyet fogok enni én is.
Kérdésére felkapom a fejem, és elmosolyodom a fagylalt kelyhem mögött.
- Írogatok – vonok vállat kecsesen -, de semmi komoly, csak gondolatok, rövid novellák. Most nagyobb projektre nincs időm. Talán, ha elvégeztem az egyetemet – igen, bízok benne, hogy azzal egy időben a szabad óráim száma is megugrik. Lévén, ha nem kell fizetnem az iskolát, felhagyhatok az escortkodással, és, ha lesz normális, fordítói vagy tolmács munkám, már ide sem kell bejárnom majd. Akkor aztán annyit írhatok a szabadidőmben, amennyit akarok. És ez már most mérhetetlen boldogsággal tölt el.
Lassan befejezzük a desszertet is, közben beszélgetünk. Mindenről, ami éppen eszünkbe jut. Imádom, hogy képesek vagyunk akár a semmiről is órákig dumálni.
A kelyhet ugyan nem tudtam kiüríteni, de kellemesen megtelve dőlök hátra ültömben.
- Ha végeztél, hozom a cuccaimat, és mehetünk – mosolyodok el.

Nem így értettem a különlegeset. Inkább úgy, hogy fura. De az, ahogy Gabe most rám néz, és a hangja lejtéséből érzem, hogy ő nem azt mondta az imént, hogy furcsa vagyok, hanem inkább nem hétköznapi. Legalábbis neki. És ez eszméletlenül és elmondhatatlanul jó érzéssel tölt el. Nem is tudok igazán rá mit reagálni, inkább csak mosolygok lányos zavaromban, és érzem, hogy halvány pír futja el arcomat.
Nem gondoltam volna, az elején, hogy ilyen közel kerülünk egymáshoz. A mi esetünk első ránézésre tipikusan a rossz fiú, jó lány felállás. De Gabriel nem rossz fiú. Ő jó fiú. És ezt soha nem gondoltam volna. Emlékszem, hogy amikor még flörtölt velem - azért engem sem kellett félteni... -, még elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon jó ötlet-e. Alapból nem rekesztek ki senkit, aki az életem része akar lenni, de nem vagyok naiv. Nem hagyom magam olyan könnyen átverni és megalázni. Nem mondom, hogy nem volt még ilyesmire precedens, mert akkor hazudnék. De többnyire bizakodó vagyok, ami az embereket illeti.
Adam természetesen nem tiltakozott az ellen, hogy kivegyem a napjaim nagy részét. Tudja, hogy, ha ide beteszem a lábam, akkor munka van és nem henyélés. Nem vagyok a munka szerelmese, szeretem élvezni a nem létező szabadidőmet, de tudom, hogy mit jelent a ’kemény munka’ fogalma. Ezért engedte el azt a pár percet a műszak végéről, és bármiben le merem fogadni, hogy nem fog fukarkodni az esetleges pár centtel, amiért ekkor kellett volna dolgoznom, és az is ott lesz a számlámon a következő hónap elején.
- Attól nem kell félned. Csak egyszeri alkalom volt - mosolygok, és nem is hazudok. Nem szándékozok kirabolni egy bankot a közeljövőben.
Jól esnek a kérdései, hogy foglalkozik velem, vagy azzal, amit szeretek, amiről álmodok, hogy egyszer majd talán valósággá válik.
- Egy regényt mindenképpen ki szeretnék adni – magyarázom, miközben kanalazom néha a fagyit. – Hogy utána mi lesz, folytatom-e, vagy sem, az a visszajelzéseken fog múlni. Ha tetszik a közönségnek a művem, akkor talán egy trilógiába is bele merek majd vágni – nem érdekel mások véleménye, de ha valaki ezt akarja csinálni, akkor azért eléggé fontos az olvasók véleménye. – Valami olyasmit akarok írni, ami igaz is lehetne. Nem feltétlenül csak romantikát akarok, vagy arról írni oldalakon keresztül, ahogy a főszereplő megoldja a bűntényt, vagy szétlőnek valakit a gengszterek újra, meg újra, meg újra. Valami olyasmit akarok, amiben mindez, és még sok más ötvöződik, egy kellemes elegyet alkotva – igen, határozottan valami olyat akarok alkotni, ami megtörténhetne. Bárkivel.
Más esetben, ha más ülne velem szemben, haboznék.
- Megígéred? – hunyorítok rá, mire becsületszavát adja. – Rendben, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki – kérem, és nem fogom elfelejteni. Ha hazaértünk, hozzám, odaadom neki a dobozt, ami tele van az irományaimmal.
Nem veszem zokon a javaslatát, a kérdéseit, nem érzem, hogy beleszólna a dolgaimba. Elmosolyodva hajolok én is közelebb hozzá.
- Ezt az irodai munkát még megfontolom. Az egyetemmel meg úgy vagyok, hogy szeretek bejárni, és valahogy könnyebb, ha nem csak kéthetente van órám. Félek, hogy a munka mellett, legyen az itt, vagy abban az irodában, nem foglalkoznék eleget a tanulással. És nekem ez nagyon fontos – vallom be mosolyogva. – Szóval a nappali marad, viszont az irodát még meggondolom – mosolyodok el. – Köszönöm – nem csak az állásajánlatot, hanem azt is, hogy foglalkozik velem.
Végezvén a pizzával, a fagylaltkehely által vereséget szenvedve dőlök hátra, de csupán egy pillanatra. Tényleg mennék már, mert a jóból is megárt a sok, már itt hagynám a Dinert, Monát és Adamat, hogy kettesben lehessek Gabe-el. Teszek is ezért, könnyed mozdulattal felállok, és mennék a holmimért, meg a mosdóba, de a barátom mondanivalójának második fele megragadja a figyelmemet.
- Nem? – kérdezek vissza, tányérnyi szemekkel meredve a férfire. – Hova megyünk akkor? És a cuccaim? Nem ragaszkodok ruhákhoz, de a szájhigiénia eléggé fontos... – magyarázom, de kedvesen közbeszól, és felvilágosít, hogy van az autójában fogkefe, és grátiszként váltás bugyi is. – Oh... te aztán tényleg mindenre gondoltál – mosolyodok el elismerően, felemelve hüvelykujjamat, és kötényemmel a kezemben elsietek az öltöző felé. A kötény a szokásos helyére kerül, a táskám és a kabátom helyére, a fogasra, mely fölött ott díszeleg a nevem egy papír fecnin. Miközben visszaindulok, fekete bőrdzsekimet kanyarítom vállamra, majd a sötétkék oldaltáskát is magamra aggatom. Őszintén nem ezt a kabátot akartam felvenni reggel, de aztán meggondoltam magam.
Visszatérve az asztalhoz, Gabe összeszedi a kaját, meg a kabátját, búcsút intünk a többiektől, és előtte kilépek az utcára.
Nem értek az autókhoz, de azt tudom, hogy Gabrielnek Rovere van, és imádja. A jármű felé haladva derekára simítom kezemet, és közel húzódok hozzá, majd odaérve mindketten beülünk a fekete csodába.
Hogy hova megyünk, nem tudom, de izgatottan csatolom be a biztonsági övet, a táska a hátsó ülésre kerül, és már indulunk is.