Szóval határeset.... Hát, így is mondhatjuk. Tény és faló, egy szoknyából sokkal könnyebb kiesni, de.... ki a francot érdekel ez most?
Egy félmozdulattal nyomom le az ajtózáró pöcit ha elindultunk - pont az hiányzik még a mai napomból, hogy menet közben bénázva kinyissam az ajtót és kizuhanjak rajta. Kikönyökölök az ablakon, kezem kilógatva tartok ellen a menetszélnek. Élvezem ahogy a süvölt a kinyitott ujjaim között, de nem játszom sokáig, inkább megtámasztom a fejem és Josh felé fordulok.
– Egy suli? – szalad fel kérdőn a szemöldököm, de csak ennyi. Nem. Csakazért sem fogok rákérdezni. Ha meglepetést akartam..... és egyébként hátha elmondja magától is. De... mégis mi lehet egy iskola mellett? Focipálya? Gördeszkapark? Roncstelep? És miért vigyorog Josh ennyire? Fene se tudja. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy rá fogok jönni. Legkésőbb, mikor odaérünk.
– Amúgy... mit csináltál kint a sivatag közepén? – terelem a témát, mielőtt kifúrná az oldalam a kíváncsiság. – Csak mert kétlem, hogy egész nap az utakat rónád hátha valakinek épp hős megmentőre lenne szüksége. – nevetek rá, de tényleg érdekel a válasz. Úgy tűnik nem nagyon zavarja mondjuk, hogy a nyakán ragadtam és talán egy életbevágóan fontos üzleti tárgyalásról sem tartom épp vissza... – Ennél tuti egyszerűbben is lehet csajokat összeszedni – szélesedik a vigyor, ahogy teljesen felé fordulok az ülésben. Eddig határozottan jófejnek tűnik a srác. Még az is lehet, hogy megtartom.

Rövid és felettébb semmitmondó válasz. Okosabb nem lettem, de.... nem. Tényleg nem. Újra fészkelődök az ülésben. Hátam az ajtónak vetve, törökülésbe összegömbölyödve állapodok meg. Egy időre legalábbis. Sosem volt erősségem, hogy normálisan tudjak ülni hosszútávon. Miért épp a kocsi lenne a kivétel? Hajamat lelkesen fújja, borzolja a menetszél, tépi az ablakon kívülre, de marhára nem zavar. Még vicces is.
– Talán. Kicsit. – vigyorgok rá vállvonva. – Rendkívül prózai. Hát... még egyszer köszi. A legtöbben leléptek volna. – mondom, de nem is igazán várok rá választ, csak pillogok csöppet. Joshra és ki a retekbe a szélvédőn át. Lassan tűnik csak fel a város, de annyira azért még bőven nem járunk közel. Megtévesztő tud lenni az a fényár, amit Vegas tud kiköhögni magából.
– A város melyik végébe megyünk? –kérdem, hisz nem nem mindegy, hogy még meg is kell-e kerülnünk az egészet, vagy sem. Mindenesetre közeledünk és ez valahogy, valamiért csak megnyugtat. Fel sem tűnt, hogy  még mindig feszült lennék.

Tekintetem a sötétségből egyre inkább előtűnő fényáron pihen. A millió neon ugyan még nem rikít annyira, de a házak, az utcalámpák is elég lelkesen dolgoznak és.... na jó, azért ott pillognak a hotelek, kaszinók és egyéb turistalátványosságok is. Hivatásos giccsparádénak is beillene mégis.... egészen csípem ezt a helyet.
Röviden bólintok egyet, egészen túlragoztuk már a témát. A következő megjegyzésre mégis oldalra fordulok felé. Ott? Hát ha Josh azt mondja.... Tekintetem vissza a városra, és veszettül pörög az agyam, de őszinte milkalila elképzelésem nincs mit is forgat a fejében. Meglepetést!
– Hm? – szalad ki röviden és tömören, majd csak elpillogok amerre mutat, kibogarászom a feliratot, s felcsillanó tekintettel, széles mosollyal fordulok vissza felé. – Meg hát! – vágom rá nevetve, s nem kell kétszer kérnie - nyitom az ajtót és szállok ki én is.
Meglepetten kerekednek a szemeim a kutyás őr hallatán, de... nem. Nem érdekel. Vicces! Amíg farkasszemet nem nézek a blökivel legalábbis mindenképpen az. Röviden gondolkozom el, hogy itt hagyjam-e a táskát vagy vigyem, de.... ha futunk akkor úgyis a kocsihoz, nem? Marad hát az ülés alatt, én meg próbálom halkan becsukni az ajtót magam mögött. Többé kevésbé még sikerül is.
Lopakodó üzemmód on, ahogy én is Josh után osonok, de azt az idióta vigyort csak nem tudom letörölni a képemről.
– És most? Merre? – pillogok, de nem rá.. ugyan! Azt az emlegetett őrt skubizom veszett elszántsággal, hátha.... Az meg csak feltűnik majd, ha megyünk... asszem.

A kezem a vállára csúszik ahogy az előttünk, körülöttünk húzódó sötétet vizslatom. Csak egy stabil pont.. perpill, mielőtt a nagy semmitevésben is hasra vágódom. Megesik néha. A legjobb családban is.
Kissé késve veszem észre a bejáratot, s pár kétkedő másodperc csak amíg az arcát nézem. Az útvonal megvan, elvégre nem atomfizikát magyaráz a drága és egy ajtót azért még csak-csak megtalálok, de...
– Ha itt mersz hagyni esküszöm, hogy seggbe rúglak. Remélem tudod. – megy még a szemeibe a hullakomolynak szánt, de csak húzódik a vigyor a fülemig. Egy nagy levegő, és egy röviden megfontolt csakazértis, csessze meg! és lépek is át azon a résen.
Három lépés jobbra, aztán iszkiri ahhoz az ajtóhoz, de hogy gyorsan vagy csöndesen? Leginkább mindkettő, de mégis csak a zajokra figyelek inkább. Hogy mi a retekért porzik még a homok is hangosabban, mikor csendben kellene maradnod?!  
Röviden pillantok hátra, hogy jön-e, de ha nem..... Mégsem hiszem, hogy lelépne. Azt már megtette volna a sivatagban, de ha tévedek.... hát, nagyobbat is szívhattam volna ma végülis.
Az egyenes még megvan, aztán a keresett is, de csak tapizom valami kilincsféle után kutatva. Fülelek hátra és lassan tolom be az ajtót. Tudja retek, hogy nyikorog-e az a vacak. Beslisszolok és tartom Joshnak is és ha beért mögöttem.... akkor lesz csak igazán dögsötét, ha visszacsukom magunkra a cuccot.