Csúnya véget ért a Ragnarok. Ez a névválasztás nem csak az istenek végzete lett, hanem a bandáéi is. Eleve rossz ómen ilyen névvel együttest alapítani.
Egy ostoba és gyerekes nőügy miatt marták szét egymást a srácok. Az állandó lincshangulatot még Östen, a menedzser sem tudta orvosolni. És bevallom, egy idő után már én is belefáradtam a fiúk szarságaiba, pedig igazán jó kis csapat voltunk. Egészen odáig, míg ketten a dobosunk menyasszonyát nem kezdték kefélgetni. Ennyit a barátságról és a falkabéli lojalitásról. Olyanokért én sem vagyok hajlandó kidolgozni a belem, akik képtelenek tisztelni a saját csapattársukat. Szépen szélnek eredtünk, és mindenki úgy boldogul, ahogy tud.
Miután a Ragnarok hivatalosan is feloszlott, fogalmam sem volt mihez kezdjek. Túlságosan imádok énekelni és zenélni ahhoz, hogy csak úgy feladjam. Ez számomra egyenlő lenne a halállal. Javában újabb banda után kerestem, amikor furcsa telefonhívást kaptam Östen-től. Egyelőre még nem tudom megmondani, hogy az ég, vagy a pokol küldte-e hozzám.
- Hééé, kicsilány, hogy ityeg? – válaszhoz sem jutottam tőle, olyan vehemensen magyarázott a vonal másik végén. – Ide figyelj, van egy baromi remek hírem a számodra. Felejtsd el a hazai metálosokat, van ezeknél sokkal jobb lehetőség is, főleg, ha igazi hírnévre vágysz.
- Östen, neee…
- Figyu bogaram, hagyj ezzel a nem-érdekel-a-hírnév-csak-szeretetből-zenélek szarsággal. Jó? Östen bácsi mindent elintézett neked. Annyi a dolgod, hogy repülőre szállj, és elhúzd azt a csinos kis segged Vegasba.
- Hogy mi van??? Miért pont Vegas? Semmi dolgom ennek a sárgolyónak a túloldalán.
- Most már van. Vokálost keresnek egy világhíres bandába, történetesen a Slaves of Hell-be. A menedzserük jó haverom, ééés… szóltam pár szót az érdekedben. Szeretettel várnak.
- Jézusom, Östen, te nem vagy normális.
- Na, mi van kislány? Nem bízol magadban?
- Östen, vedd úgy, hogy most küldtelek el abba a jó büdösbe. – döngöm bele a készülékbe, mire ő felröhög.
- Segíteni szeretnék, és ezt érdemlem? Komolyan?
Istenem, de jól tudja adni az ártatlant meg a sértődöttet. Méghogy segít. Magán esetleg.
- Megszállt Teréz anyu szelleme, vagy mi? Ez elég hirtelen jött, és… ne mondd nekem, hogy egész Vegasban nem találnak vokálost.
Bevallom, azért elgondolkodtam Östen ajánlatán, de ez az egész még hátszélben is bűzlik.
- Figyelj, szépségem, pattanj arra a kurva gépre, és menj el. Jót fog tenni neked egy kis levegőváltozás, meglátod. Szar se köt ide. Ha meg annyira nem találod meg a számításaidat köztük, és rosszul érzed magad, bármikor hazajöhetsz.
Ebben speciel igaza van. A nagynénémen és a családján kívül más már nincs itt Helsinkiben. Néhány másodpercig Östen csak a lélegzetemet hallhatta, aztán…
- Tudod mit? Oké. Mikor induljak?
- Ez a beszéd! Egyszer még hálás leszel ezért. A holnap egy tökéletes nap.
- Östen? Bazd meg.
A válasz egy újabb telt röhögés volt.

Vegas jó kis helynek tűnik, noha a melegebb klímát még meg kell szoknom. Amerika egyébként nem jelent gondot. Folyékonyan beszélem az angolt. Némi finn akcentus néha azért befigyel, ha magyarázok.
Két napja érkeztem. Östen intézett nekem egy egyszerű, de kényelmes kis lakást a belvárosban. Igazából az utazással kapcsolatos mindenséget elintézte előre a megkérdezésem nélkül.
A haverját, a Slaves of Hell fejesét Grid-nek hívják, és már az érkezésem napján találkoztam vele. Ő volt a reptéri fogadóbizottság. Elmondta, hogy Östen réges-régen átpasszolta neki az anyagaimat, és imádja a hangom. Remélem tényleg csak azt, mert nem vagyok hajlandó széttenni a lábam. A tehetségemmel akarok bizonyítani, nem a vaginámmal.
Ezek ketten, Östen és Grid, jó fejek. Szépen eldöntötték a sorsomat – amit azért furcsállok, de nem feltétlenül kell, hogy rossz legyen nekem.
Bumm, bevágtak a mély vízbe, de segond. Grid legalább lelkes és segítőkész, bár köztudott, hogy minden szentnek maga felé áll a keze. Ezek mind egyformák.
Ma van a nagy nap. Végre személyesen is találkozhatom a hírhedt és közkedvelt bandával, a Slaves of Hell-el. Busszal érkezem a megbeszélt helyre a megbeszélt időben. Olyan pontos vagyok, hogy akár óraművet lehetne hozzám igazítani.
Grid-del bent ülünk a hangstúdió tárgyalójában, és várjuk a srácokat. Tökre izgatott vagyok mi lesz ebből.

A vegasi klíma meleg, nem úgy fogadtatás. Mit is vártam. Mondjuk egy helló is megtette volna.
Nem tudom eldönteni, hogy Grid-et állandóan ezzel a fancsali képpel tüntetik ki, vagy ez most csak nekem szól? Ahogy elnézem a fiúkat talán mindkettőnknek, de a menedzserüket régebb óta utálják. Östen-t mi azért becsültük a magunk módján, és a munkájáért is hálásak voltunk a bunkóságaink ellenére.
Itt teljesen más helyzet van. Nem piaci. Meg… méghogy hosszú meghallgatások után. Na ja. Nem merek röhögni, csak a szám sarka rándul meg. Grid meg a fedősztorija. Hát ez jó. Tényleg. Csak tudnám mi van ebben az egészben Östen-nek.
Hűha, a nagyvezér végül odamondja. Igazi jenki virtus.
- Vokálos vagyok, nem furulyás. – teszem tisztába a dolgokat rezzenéstelen arccal, bár az a sanda gyanúm, hogy ettől függetlenül mindegyikőjük a saját téveszméjét dédelgeti rólam. Tehetnek egy szívességet. Pont leszarom mit gondolnak. Nem ez a néhány durcás kisfiú fog visszaüldözni Helsinkibe. Nem ezért utaztam át a fél világot. Igaz, csak két napja érkeztem, úgyhogy a lendület és a lelkesedés még ereje teljében tombol bennem.
Ó, igen, hazamehetnék, ők meg nagy valószínűséggel nem siratnának meg. Biztosan találnának másik énekest. Viszont nem azért jöttem, hogy elfussak. Adódott egy jó kis lehetőség, én pedig megragadtam. Nem mondom, hogy elsőre belopták magukat a szívembe, de ha az ő szemszögükből nézem a dolgokat, tényleg gáz lehet, ha egyik percről a másikba csak úgy az arcukba tolnak egy tök idegent. Ez annyiból az én bajom is, hogy élből utálnak. Nem tudom. Majd még eldöntöm, hogy izgasson-e. Amíg nem basznak ki velem, addig nem érdekel ez a cirkusz.
- Sziasztok. – mondom aztán, és bemutatkozom. A nagy anyázás közepette erről elfeledkeztünk. – October vagyok.
Azt már nem teszem hozzá, hogy Helsinkiből. Grid felvilágosította őket.
Végighordom a pillantásomat a srácokon.
- Ne fáradjatok. – döngöm. – Tudom ki kicsoda.
Úgysem törnék magukat, úgyhogy nem csinálok ügyet abból, amiért a baráti kézrázások elmaradnak.

Vagy ezerszer feltettem magamban a kérdést; miért pont én kellettem ide? Nem mintha nem lennék tisztában a képességeimmel, vagy panaszkodnék. Más csak álmodik arról, hogy bekerüljön egy ehhez hasonló bandába, nekem meg gyakorlatilag az ölembe pottyant a lehetőség. Grid-et sem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a fiúk előtt, nekem tiszta melyik résznél kamuzott. Azonban felvet bennem jópár kérdést ez a szitu. A franc tudja mi folyik a háttérben. Ezzel nem is kéne foglalkoznom. Kizárólag a munkára kell összpontosítanom, az éneklés az egyetlen dolgom, és ehhez tartom magam. Amíg valaki valami szart nem csorgat a nyakamba, addig szépen el leszek itt.
Vespa felpattan a helyéről és megindul. Követem a tekintetemmel, ahogy elhúz mellettem, de ő nem néz rám. Ez is egy vélemény, és nekem így is jó. Vigasztal a tudat, hogy mindez inkább Grid ellen szól, mint ellenem. Én nem vétettem a srácok ellen, mégcsak nem is ismernek. Ennél fogva nem izgatom magam. Majd rájönnek, hogy a sértések lepörögnek rólam, és halál felesleges energiát feccölni bele.
Az izgalom és az idegesség, amivel beállítottam az épületbe, semmi perc alatt múlt el. Helyette egészen más érzés költözött belém. Beletörődő, hideg nyugalomnak nevezném. Nincs olyan körülmény, ami ne változna. Csak idő kérdése. Ahogy a közhelyes okosok megmondták: minden kezdet nehéz. Jah. Miért lenne most másképp?
A felálló Greg üdvözlésére halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A srác fintora és hanghordozása több mint árulkodó a valódi gondolatokról, de legalább erőt vett magán. Értékelem.
- Kösz. – felelem a szemébe nézve. Tudom, hogy közel sem őszinték a szavai, de az ellenkezőjét hitetem el magammal. A saját érdekemben. Idegen vagyok egy idegen országban, és a fogadtatás is hagy némi kívánni valót maga után. De ez van. Ami nem öl meg, az megerősít.
Már Vespa kirohanásánál sejtettem, hogy az ismerkedés végéhez közeledünk, ám a pontot Ville szükségletei tették rá az i-re. Ha azzal a kacsintással meg akart vigasztalni, akkor sikerült. Deadman-t is alaposan megnézem magamnak, ahogy lelép. Legalább tiszta sor, kikkel kell együtt dolgoznom.
A többiek sem ücsörögnek tovább. A fiúk egy emberként emelkednek föl az asztaltól és tüntetőleg kettesben hagynak a menedzserükkel.
Távozó alakjuk után pillantok a vállam fölött, aztán hatalmas robajjal becsapódik a terem ajtaja. Valamelyikük azon vezette le az indulatát.
Kettőnk közül Grid rezzen össze.
- Nem is tudom mit mondhatnék. – dörmögi kelletlenül.
- Semmit. Megleszek. – egyszerűsítem le a dolgokat. Nem hiányzik, hogy nekiálljon mea culpázni, meg ragozni, hogy ő érzi szarul magát mások köcsögsége miatt.
- Hát, akkor, üdv a csapatban, és… érezd jól magad köztünk.
Állítom, Grid a mondat második részénél valami eszméletlen keserű ízt érezhetett a torkában.
Szerényen elmosolyodom. Vagy inkább csak megrándult a szám sarka.
- Úgy lesz... Ha nem bánod, szétnéznék.
- Csak nyugodtan. - int a kijárat felé Grid, mire elindulok és ő követ. Közben ellát némi infóval mit merre találok.
Fogalmam sincs a többiek merre lézengenek. Valószínűleg szélnek eredtek a hírre, hogy egy nőnemű került a csapatba, és most valahol kisded bosszúkon törik a fejüket, hogy hogyan golyózzanak ki. Felőlem aztán!
A hangstúdió felé sétálok a folyosón. Megnézem magamnak a helyet, ne akkor lássam először, amikor meló van. Minden stúdió egyforma, láttam eleget belülről, de azért itt sem árt szokni a környezet miliőjét.
Bemegyek a kis helyiségbe. Keverőpultok, kapcsolók mindenütt, a nagy üvegablakon túl ott vannak a hangszerek és mikrofonok. A hangmérnök sehol nincs, tök egyedül vagyok, úgyhogy leülök a székébe és merengve bámulom az ablakon túli termet.
Ez az egész nem lesz egy sétagalopp.

Jobbra-balra forgolódok a székkel, miközben győzködöm magam, hogy minden rendben lesz. Egyszer biztosan. Szét tudnám rúgni Östen seggét. Vagy… nem is. Én mondtam neki igent. Az, hogy ilyen helyzetbe kerültem, egyedül az én saram. Ezek a srácok tökre meg vannak zuhanva, én meg a legszarabbkor jöttem.
A mélázásból Ville ismerős, semmivel sem összetéveszthető hangja ránt vissza a valóságba. Elfordulok az ablaktól. A szavaira önkéntelenül is vigyorra rándul a szám.
- Nem csak a vokálhoz értek. – döngöm, majd a cigire megrázom a fejem. – Kösz nem.
Kapcsolok, hogy a kijelentésem elég félreérthető ebben a formában, főleg annak a számára, aki csípőből oboásnak titulált pár perccel ezelőtt.
- Mármint, az előző bandámban szólóénekes voltam. És a basszusgitár sem idegen. – magyarázom, és felállok a helyemről, hogy odalépjek Ville elé. Kezet nyújtok miközben a szemeit fürkészem.
- Azt hiszem elég rosszul kezdtük. October Soininen. Egykori Ragnarok énekes.
Ha a srác viszonozza a kézszorítást, még hozzáteszem:
- Dietert tuti nem menesztik, de ha mégis hangmérnök nélkül maradnánk… azt is megoldjuk. – mondom burkoltan jelezve; rajtam nem múlik, hogy segítsünk ezen a fagyos hangulaton, ami talán mindenkinek kényelmetlen, nem csak nekem.

Örülök, hogy elfogadta a kézszorítást, ezt jó jelnek veszem, és az első lépésnek. Egyesével talán megpuhíthatom idővel a többieket is.
Én ugyan nem dohányzom, de nem zavar, ha más szívja a bagót a közelemben. Hozzá szoktam. A haverok közül is többen nagy füstölők voltak. Haverok… Hol vannak már.
- Aha. – bólintok Helsinkire. Tudom, hogy Ville-ék koncerteztek ott párszor. És ha huzamosabb ideig kibírom köztük, akkor megérhetem, hogy egy napon én is velük koncertezzem a saját hazámban.
- Én nem vettem rá semmire. – mosolyodom el. Ez a kérdés várható volt. – Ő választott.
Gondolom én. Még csak nem is hazudok.
- Oké, talán a régi menedzseremnek volt egy kis ráhatása, deee… „térdelésre” ahogy te hívod, nincs szükségem.
Az ablakon túli hangszerekkel felszerelt teremre pillantok, majd vissza Ville arcára és a szemeire. Nehéz megfejteni mit látok a lélektükrei sötét mélységeiben.
- Nincs kedved… - biccentek a fejemmel a hangszerek felé. – játszani egy kicsit? Nekem jól esne.

Hogy ki a menedzserem? Vagyis a volt menedzserem?
- Östen Kuoppala. – válaszolok Ville kérdésére. – Ismered?
Nem tudom. Az az érzésem, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, akinek bűzlik ez az egész hercehurca. Ezek a srácok sem hülyék. De ha problémájuk van, ne rajtam vezessék le a feszkót, azt nem fogom hagyni.
- Helyes… - döngöm somolyogva, és követem Ville-t az ablak mögötti helyiségbe.
Lövésem sincs melyik az ő gitárja, vagy melyiken akar pengetni, úgyhogy megvárom, míg magához veszi a számára optimális hangszert. Csak ez után nyúlok az állványán pihenő fekete elektromos gitár nyaka után. A vállamra akasztom a pántját, majd Ville-re nézek.
- Választasz dalt, vagy imprózzunk? – fúrom mélyen a szemeibe smaragdfényű pillantásom. Közel sem jövök zavarba, ha az utóbbit javasolja.

Leülök Ville-vel szembe, ölemben a fekete gitár. Észre sem veszem, de önkéntelen mosolyra görbülnek az ajkaim. A zenélésen és az éneklésen kívül alig van dolog, ami igazán lázba hozna. Talán még a motorozás.
- Rendben. – veszem tudomásul, hogy enyém a kezdés.
Még a repülőn nekiálltam írni egy dalt. A nagy utazás és a hirtelen változások megihlettek. Meg aztán a hóhér bír órákat bambán ücsörögni, akkor inkább valami kreatív tevékenységbe ölöm a szabad perceim.
Az ujjaim felkészülten várakoznak, majd megszólaltatják a húrokat. Minden kihallatszik a folyosóra a nyitott ajtón keresztül.
Amikor Ville is becsatlakozik a játékával, énekelni kezdem a legújabb szerzeményem:

„You think you're the master, I'm the slave
You think I like it
You don't even know me anyway
That's how I like it.”

A refrénhez érve kieresztem a hangom, hagyom, hogy az érzelmek teljesen elragadjanak és átjárjanak. Bizsergető, varázslatos érzés, olykor még a szemeimet is behunyom. Érzem a gitárt, a hangokat, a dallamokat, nincs szükségem látni a húrokat. A dal vezet, ahogy átadom magam neki.

„Today I'm gonna fly
There's nothing that can keep me on the ground
Touch the sky
I'm free inside.”

Hagyom, hadd folyjon keresztül a testemen a zene, mint a saját vérem. Szóval ilyen érzés a puszta létezés öröme… amikor ihletett vagy. Ez a művészeted titka. Az energiák szabad áramoltatása és kifejezése. Csak hagyod, hogy megtörténjen veled a csoda.
Semmit sem fojtok el. A hangom tiszta és magabiztos.

„I'm getting ready to move on
But you don't like it
You can kiss your fairy tale away
I like it, like it
How do you like it?”

Tüzes fáradhatatlansággal izzítom a gitárt, minden egyes hanggal újabb lendületet kapok az alkotáshoz. Néha már félő, hogy a hangszer is lángra kap a kezemben, olyan szenvedéllyel vagyok képes játszani.

„I'm free to do what I like
I'm celebrating my life
I'm free to be what I like
I'm celebrating my life
I'm gonna get what I like
I'm gonna celebrate 'till I die
I'm celebrating my life.”

Észre sem veszem, amikor Grid felbukkan az ajtóban. Úgy belemerülök abba, amit csinálok.
Grid minket figyel. Csak akkor szólal meg, amikor a gitárok elhallgatnak és beáll némi csend.
- Látom kezdtek összemelegedni. – döngi be közénk nyersen. Bár ez inkább Ville-nek szól, mint nekem. – Nagyon helyes.
Először Ville arcára pillantok, csak aztán Grid malacképére. Valami itt is pont ugyanolyan, mint Helsinkiben. Ez pedig a menedzserek modora.

Ahogy Ville becsatlakozik a refrénbe, rámosolygom. Tetszik ez az egész. Könnyen megy vele.
Számomra a zenélés, az éneklés olyan, mint valami fájdalomcsillapító drog. Ha nem csinálhatnám, inkább eret vágnék magamon. A zene az én menedékem, az életem. Mást nem is akarok ezen a földön.
Sajnálom, hogy abbamarad a játékunk, és Grid bezavar. Pedig tök jól ment Ville-vel. Jó lesz vele dolgozni. És szerintem a többiekkel is, csak ki kell várnom, míg lehiggadnak.
Azután sóhajtok fel, hogy Grid eltűnik és magunkra hagy minket a puskaporos, kurta szópárbaj után. Felesleges megkérdeznem Ville-től, hogy ez a csóka mindig ilyen? Úgyis tudom; a pokolba kívánja és a válasz; igen, mindig.
Ismét a velem szemben ülő srácra pillantok, és címzek neki egy barátságos mosolyt.
- Kösz. Te is. – duruzsolom, miközben szórakozottan megint pengetni kezdem a húrokat.
A srácok és én egy csónakban evezünk. Mindannyian egy sötét üzlet részét képezzük. Sejtjük, itt senki sem hülye, de a részleteket nem ismerjük. Csak a menedzsereinket.
- Szard le. – biccentek a fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy Gridre célzok. Gondolom már messzebb jár a teremtől, meg aztán nem is üvöltözök, hogy hallja. - Mit számít mások vergődése, amíg azt csinálhatod, amit szeretsz?
Hatalmasat sóhajtok.
- A körülmények nem számítanak… csak… ez itt. – dalol a markomban a fekete elektromos gitár. Fölötte nézek mélyen Ville sötét szemeibe. Tudom miről dumálok. Megvannak a magam rémei, amik üldöznek.
A hangom ismét életre kel, most sokkal mélyebben és sötétebben, de kemény elszántsággal:

„I cannot tell you you're falling apart
Open your eyes if you wanna survive
I want to tell you your love is a lie
But I won't tell you, I won't tell you.
I can't leave this, I am fine inside it
I don't feel bliss and I just keep hiding
I've been burnt so badly but I still play with fire
Sometimes naked truth is what I don't believe in.”

Ez csak egy kis hirtelen jött szösszenet. Gyakran kap el az ihlet. Szinte mindenről lehet dalt írni, a téma az orrunk előtt hever. Az ujjaim tudják a dolgukat, mégha csak rögtönöznek is a húrokon.
- Nem tudom kié ez a gitár, de azt hiszem, megtartom. – vigyorodom el. A hangszer hűséges szerető módjára simul az ölembe és karjaimba.

Valahogy sejtettem, hogy hidegen hagyja a menedzser bunkósága. Miért kell ezeknek ilyennek lenni? Örülnének, hogy belőlünk élnek. Na mindegy is. Mindig megfogadom, hogy nem törődök ilyen marhaságokkal, de azért valahol csak bassza a csőröm.
- Remek. Én is jóval kezdek… – böffen ki belőlem egy rövid, mély nevetés Vespa nevének hallatán. Rémlik, hogy ő viharzott ki elsőnek, mikor megláttak. Csak úgy porzott utána a tárgyaló.
A furulyás dologra először elhűlt, komoly arccal meredek Ville-re, aztán elröhögöm magam.
- Akkor teljes átalakuláson fog átesni ez a banda, mert a srácból világhíres szopránt faragok, az fix.
A gitár még a kezemben, és játszom rajta halkan. Hol a hangszerre pillantok, hol a széken hátradőlő Ville-re. De a srácon tovább időznek a szemeim. Nem vagyok pszichiáter, sem gondolatolvasó. Néha azonban jó lenne tudni mi jár a másik fejében. Vajon mit látok a lélektükreiben?
Próbálgatjuk és méricskéljük egymást. Remélem a többiekkel is sikerül majd apránként - ha nem is azonnal és egyszerre - dűlőre jutni. Felsóhajtok. Pedig ha tudnák mennyire odatenném magam, ha elfogadnának. Odatenném, de nem olyan értelemben, ahogy azt ők várják egy nőtől. Kizárólag szakmai odatevés jöhet szóba.
- Mi van??? – dördül mögöttem az előbb emlegetett Vespa orgánuma.
Felkapom a fejem, és a kezem is megáll a húrokon. A bejárat felé nézek. Ott ácsorognak a többiek is, aztán beszivárognak. Úgy méregetnek, mint akik még nem láttak fehér nőt. Gondolom a zenebona csalogatta ide őket.
Azt várom, Vespa mikor fejel meg a gitárjáért, vagy akad ki, hogy hozzáértem.
- Ahhoz a gitárhoz neked semmi közöd, te csak egy szaros vokálos vagy! – támad rám, a szemei villámokat szórnak.
Na igen. Sejtettem, hogy ez lesz.
- Oké, ne pánikolj. – emelem fel megadóan a kezeim a húrokról és a nyakról. Olyan mint az oviban. Ha attól tojt be, hogy kitúrom a helyéről, attól kell legkevésbé tartania. Nem arra szerződtem.
Leveszem a pántot a vállamról, és a gitárt visszamenesztem az állványához. Ha meg Vespa a hangszerét félti annyira, megnézheti, nem lett semmi baja. Nem az én kezemben.
Közben felbukkan egy ismeretlen fickó az üveg mögött. Gondolom ő lesz Dieter. Intek neki üdvözlésként. Bólint, hogy vette az adást, talán még köszönne is, de valami más tereli el a figyelmét.
- Ville, baszod! Megint bent bagózol?! Mondtam már, hogy húzd ki onnan a beled, ha füstölsz! - bömböli ingerülten.
Micsoda vidám kis társaság ez. Visszafogom magam és elfojtom a vigyorgást.

- Ahha, oké. Akkor még meggondolom. – magyarázom vigyorogva arra, hogy Grid halála megér egy fúvós tanfolyamot. Csak poén. Minden szart én sem veszek a számba.
Miután befutottak a többiek, odalépek hozzájuk, és bemutatkozom a teljes nevemen egy barátságos kéznyújtás kíséretében. A srácok el is fogadják, Vespát kivéve. Nála nem erőltetem. Leengedem a kezem, mikor látom rajta, hogy tök feleslegesen töröm magam. Egyelőre. Meglátjuk ki bírja tovább: ő a hisztit, vagy én a nyugalmat.
Kedves Ville-től, hogy a védelmemre kel, ilyesmit álmaimban sem reméltem ettől a naptól. Majd csak alakulnak valahogy a dolgok. Ha úgy adódik, és biztosan lesz rá alkalom, négyszemközt megköszönöm neki.
Hány éves is lehet Vespa? 35-40? Ezzel a féltékeny gitárőrülettel olyan, mint egy XXL-es kisgyerek. De inkább nem kötöm az orrára, nem akarom feleslegesen tüzelni a hangulatot.
- Milyen kár. – sóhajtok egy óriásit színészi lemondással. - Pedig már a furulyaleckéket is komolyan fontolóra vettem. – kacsintok somolyogva Vespa-ra. Erre ő értetlenül pislog rám.
- He?
Csak legyintek.
- Semmi. – csóválom meg mosolyogva a fejem. Ezen a furulyás dolgon elszórakozom egy darabig.
Figyelem Ville távozó alakját. Gondolom kimegy bagózni. Én is elhagyom a kis termet, de nem Ville-t követem. Helyette betámadom Dietert a keverőpultok mögött. Hadd ismerjem meg a teljes bagázst.

/ Köszönöm a játékot!    /

A motort leparkolom a stúdió előtt. Leszállok, s miután a bukót lehúzom, megrázom a fejem, hogy hollófekete hajam elrendeződjön. A satyek aztán a moci nyergére kerül. Besétálok az épületbe, fülemben a bömbölő MP3 lejátszóval.
Grid berántott. A telefonban azt mondta, meg akar valamit beszélni velünk. Őt keresem. És a többieket. Bejárom a folyosót. Nagy a csönd. Benyitok a tárgyalóba, de az is tök üres. A hangmérnöki helyiségben sincs senki. Vajon hová lett mindenki? Elmentek bingózni, vagy mi?
Grid említette, hogy van fönt az emeleten egy lakás a bandának. Valószínűnek tartom, hogy ott lehetnek.
A fekete bőrdzsekimet kicipzározom közben.
Poets of the fall – Roses-ének a refrénjét énekelgetem felfelé robogva a lépcsőn. Nem hallom mennyire vagyok hangos, mert a fülhallgatómban teljes hangerőn szól a zene. Ami tetszik, az oltárira el tud varázsolni. És ez pont egy ilyen mágikus dal. Nem kell metálnak lennie ahhoz, hogy magával ragadjon:

Grow me a garden of roses
Paint me the colors of sky and rain
Teach me to speak with their voices
Show me the way and I'll try again.

Fel sem merül bennem, hogy valaki ilyenkor még alszik. Vagy más egyéb… Lassan 9 óra.
- Grow me a garden of roses! – énekelve nyitok be a lakásba. Az ajtó enged, gondolom Grid megérkezett már.
Belépek az előtérbe, az ajtó halkan záródik mögöttem. Vígan dalolászva megyek beljebb.

So when I'm crying alone
Yeah, when I'm cold as a dying stone

A nappaliba igyekszem, hogy benézzek ott van-e a nagyfőnök. Ő nincs. Ville viszont igen. Pucéran villogó seggel álldogál az ablaknál. Ilyen nyílt fogadtatásra nem voltam felkészülve. Köszönni is elfelejtek.
- Holly shit…! – szökik ki a számból ijedtemben. Ez az a látvány, amihez nem akarok hozzászokni. A szőke már totálisan kívül esik az észlelési tartományomon.
- Sorry! – kezdek hátrálni, miközben elfordítom a fejem. Érzem, hogy lángol.
Idegesen kitépem a fülemből a fülhallgatókat, mert nincs türelmem a lejátszó kapcsolója után matatni a farmerom zsebében. Sarkon pördülök, erre a combomat jól bevágom a mögöttem lévő komódféleség sarkába, ahogy el akarok húzni mellette. Felszisszennék a fájdalomtól, de inkább lenyelem. Tuti be fog lilulni a helye.
A lábaim automatikusan visznek a konyhába, vagy étkezőbe, franc tudja ők minek hívják. A lényeg, hogy mielőbb kiérjek oda.
Ville számomra idegen, csak ennyiből zavar a meztelensége. A haverseggeket sem bámulom meg, de legalább nem hozzák rám a frászt, mert akikre ránőttek, ismerősek.
Kiérek a konyhahelyiségbe, és a pultnak döntöm a hátsómat, miközben két kézzel megmarkolom a szegélyét. Azon tanakodom, vajon túl korán jöttem volna? Vagy rosszul állítottam volna át az órámat? Nem hiszem. Ilyesmire gondosan ügyelek.
Egy-két percig várakozok, bár nem tudom minek. Grid határozottan nincs itt, és talán lent vár azóta. Ville-nek szemlátomást meg amúgyis dolga van. Nem akarom zavarni.
Le kéne lépni.

Ellököm magam a pulttól. Semmi értelme itt dekkolni. Pláne, ha Grid meg odalent keres.
Megcélzom a konyha kijáratát, erre Ville-be ütközöm. Épp befordul az ajtófélfa közé, én meg még időben lefékezek, mielőtt fellökném.
Még mindig anyaszült meztelenül van. A szemeim egyből az arcára, és a lélektükreire fókuszálnak. Reflex. Lángba boruló arccal pislogok fel rá. Viccből sem nézek lefelé. Nem érdekel, ami ott van.
Ó, őt nem zavarja ez az egész, azt már látom.
Kínos ez a közelség, úgyhogy lassú, rövid léptekkel elhátrálok Ville-től. Még mielőtt összetörném magam a bútorzatban.
- Grid… – köszörülöm meg a torkom lányos zavaromban. -…hívott be. Lent… nincs senki… Kérsz egy kávét? – váltok témát hirtelen, és közben érzem, hogy nekitolatok a pultnak.
Fingom nincs, hogy mi hol van, de feltalálom magam, ha igen lenne a válasz.

Szóval Grid lelépett. De jó, hogy szólt… Megkímélhetett volna egy felesleges infarktustól. Na, mindegy.
Sóhajtok egyet, és inkább nekiállok kávét főzni. Szerencsére nem olyan nagy ez a konyha, hogy eltévedjen benne az ember lánya. Minden egy szekrényben megtalálható a fejem fölött. De egy kisebb bevásárlás nem ártana. Szinte minden kifogyóban. Látszik, hogy ide a nők nem házi-, hanem kézimunkázni járnak.
Amíg keresgélek, és háttal állok neki, legalább nem látom. Bár… azokra a szépen gülü szemeire nem nehéz összpontosítani, de ebben a minutumban duplán vagyok motivált, hogy ha lehet, azokra nézzek.
Tiszta kőkorszak, öcsém. Kotyogó, meg gáztűzhely??? Utóbbit begyújtom, és a sárga lángok táncoló gyűrűje fellobban előttem. Erre ez a nudlista odamasírozik mellém. Mellém… Testközelbe. És behajol nekem a képbe. Lever a víz. Pucér pasi még nem jutott ilyen közel hozzám.
Wááá!!!
Nem tudom eldönteni, hogy Ville szimplán bunkó, vagy csak ennyire utál? Én tényleg igyekszem kedves lenni mindenkihez, és beépülni, de most már nem csak Vespa, hanem Ville is kezdi… Pedig a tegnap délután nem volt rossz vele a stúdióban. Biztos ez a módszere; beetet, és amikor már elaludt a gyanúd, kibabrál veled. Direkt csinálja, állítom, mert normális felnőtt ember nem parádézik itt egy szál pöcsben az orrom előtt. Mégis mit vár? Hogy rábukom??? Jujj! Ahogy itt Amerikában mondják: NO WAY!!!
Elkap a vágy… Nem, nem arra. Hanem, hogy kulturáltan felvilágosítsam.
- Ville… Én nem az a kis faszszopó kurva vagyok, akikhez hozzászoktál. – döngöm igazán szelíd hangon, csakhogy tudja mi az ábra, miközben totál kedvesen az arcába mosolygok.
- Ha azt hiszed, hogy ez nálam bejön, rohadtul benézted… Oké, feladtam azt az apróhirdetést, de csak poén volt a tegnapi miatt. Nem gondoltam, hogy komolyan veszed, azok után, hogy tisztáztuk; nem furulyázom.
Ez azzz! Most jól megmondtad neki October.