HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
FONTOS!
Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK!
Bővebb információ: ITT
Az új elérési cím: ITT
A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Chatbox

Latest topics
» Muzsika Tv
Kedd. Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes

» Colors Of Seattle
Csüt. Ápr. 07, 2016 7:49 pm by Vendég

» Admin hírek
Csüt. Jan. 28, 2016 12:08 am by Danny Doyle Haynes

» Giulia Bianchi
Vas. Jan. 24, 2016 12:28 pm by Giulia Bianchi

» Avatarfoglaló
Kedd. Jan. 19, 2016 12:40 pm by Vendég

» Elkészültem!
Hétf. Jan. 18, 2016 11:29 am by Vendég

» Bernadette Ainsworth
Szomb. Jan. 16, 2016 3:11 pm by Bernadette Ainsworth

» Minden, ami Las Vegas
Szer. Jan. 13, 2016 9:34 pm by Admin

» Avataros oldalak gyűjteménye
Szer. Jan. 13, 2016 9:19 pm by Admin

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen

A legtöbb felhasználó (26 fő) Vas. Jún. 01, 2014 9:04 pm-kor volt itt.

Share | .
 

 Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

The city of sins awaits you

avatar
Aleksander Walsh

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 27
◮ tartózkodási hely : Vegas
◮ hozzászólások száma : 7
◮ join date : 2013. Nov. 26.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTéma: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   Kedd. Okt. 07, 2014 5:24 pm

Hogy miért pont Vegas?? Magam sem tudnám megmondani. Talán mert ott annyi az ember, senki nem kérdi ki vagy, honnan jöttél, mindenki meg van róla győződve hogy csak egy szerencsevadász vagy, pont olyan mint a többi. Szerencsés ötletnek tűnt…
Már annál kevésbé az út, ami még hátravolt, 20 mérföld, és még ha bírtam is a gyaloglást, úgy alapjáraton volt már részem benne, mégse számítottam rá hogy Ronald, mert azt hiszem így hívták azt a kamionost aki kitett az utolsó nagy kereszteződésben, Vegas előtt hátraarcot vesz, mert elmulasztott egy lehajtót a 95-ösön California fele.

Végül is sose panaszkodtam..
Most se teszem csak követem a saját lépteimet, egyik láb a másik után és küszködve tűröm a forróságot, a port.. az egyre erősödő homokot, és a kietlen, hosszú, egyre olvadó aszfaltot az úton.
Hogy mikor döntöttem az út mellett, nem tudom. Hogy mikor gondoltam azt, hogy a dél hevében megpihenek a távolabbi sziklák árnyékának sötétjében, de akkor még egész jó ötletnek tűnt.
Alig 3 percbe telt. Egymás után követő homokos léptek, az enyhülést adó hívogató feketeség.. és ahogy eldobom a zsákot és nagyot zakózva leheveredek, pont, az égbe meredő sziklái mögé. És akkor hallom meg azt a hangot.

Amikor otthon néztem a National Geographic-ot, még egész barátinak tűnt. Igen, ott egész könnyen veszed, jön a mongúz.. az életét kockáztatva kerülgeti a veszélyes helyzetet, és végül mindig ő lesz az aki győz. Itt már nem voltam meggyőződve ebben.
Csak az állatot figyeltem. A méltóságteljes, magasztos voltát, ahogy szétterül az a köpeny a nyaka mögött... a pikkelyek.. a sötétség.. és a méltatlanság azokban a szemekben mert valaki megzavarta a méltóságban töltött álmát. Még mindig nem az járt a fejemben hogy meghalok. Talán mert már nem féltem a haláltól. Megtanultam nem félni tőle többé. Muszáj volt.
Mégis csak előbb utóbb elhatározásra térek, a kígyó nem enged, csak rázza a farkát, hirdeti a veszedelmet és nekem nagyot kell nyelnem.

- He.. helló.. – megint nyelek – Én.. én nem akarlak bántani ugye te se teszed… - próbálkozom, habár ujjal mutogatva röhögnék egyéb esetben, most mégse tetszik annyira ez az egész.

- Én csak.. én csak.. – száraz a szám, felemészti a körülöttem feszengő sivatag pora, és emlékszem még pont arra a pontra amikor még LA-ben a tükörbe nézek és csak vizslatom a tükörképemet.: Miért.. pont.. Vegas. Hát itt a válasz.. Talán pont itt kellett megtalálnom a végzetemet.

Az életösztön mégiscsak valamikor dolgozni kezd. Nem tudom miért.. nem tudom hogyan, vagy ki súgta meg, de egész lassan tápászkodni kezdek. Lassan.. és csak azt a dögöt figyelem.

- Jól van.. nyugalom.. ottmaradsz.. – suttogom, de képtelen vagyok kiengedni hangokat, csak suttogom, némán, talán az elhatározást erősítem, talán csak a jövőt, nem lesz baj, minden rendben lesz és lassan ülőbe tornázom magam. De a kígyó nem tágít. Felmér. Vacsorának néz, talán nem evett már egy egész hete. Hónapja? Megköszörülöm a torkomat és magam előtt megtámaszkodva határozom el magam a következő lépésre. Nem akarom egy kupac csontként végezni egy kígyó belső szerveibe, még ha a józan ész valahol hátul azt is diktálta, ez nem történhet meg.
Háromig számolok. Egy.. kettő..

HÁROM!

Olyan sebességgel vetődtem el hogy azt bárki megirigyelhetné hasonló helyzetben. Mégsem volt elég. Érzem. Lassú, mardosó fájdalom kezd terjedni az ereimben és felhúzva a bokámon a nadrágot meg is bizonyosodok róla. Elkapott.. Csak egy foggal, de elkapott!
Most hálát adtam volna ha a régi természetfilmekből arra is emlékszem hogyan zajlik ez az egész. A terjedés.. Mennyi időm van.. Mikor lesz az amikor meghalok, persze anyámat nem fogja érdekelni.. Ettől nem kell félnem, nem fognak majd keresőkutyák utánam kutatni, vagy napokat átsírni mert nem vagyok meg, mégis valahol fájlaltam ezt az életet. Ezt az életet, amit alig fél éve újra a kezembe kaptam, hogy végre kezdjek valamit vele.

Az egyetlen bölcs döntésnek tűnt, a közeli út olvadó aszfaltjának széle. Bár most se gondoltam azt, hogy épp bárki is erre tévedne, de abban biztos voltam hogy az az egyetlen út.
A hátizsákomat magam után ráncigálva.. amit még ott a sziklák mögött olyan egyszerűen kaptam fel, most csak húzom a homokban.. mély vályút ás a hátam mögött, és érdekes mód valamiért pont az jár a fejemben, hogy ennyit legalább itthagyok ennek az emberiségnek. Ezt a rajzolatot…

A lábam egyre inkább nem akar működni. Abban is biztos vagyok, hogy a kígyó kíméletes volt velem, hisz annyira még emlékszem, hogy ha a szívem.. a tüdőm, vagy a nyaki ütőerem közelében talál el, még ennyi időm sem marad. Hálás voltam neki. Adott vonuló perceket, nem suhantak, egyre lassabban teltek, egymás után és hiába volt hogy közeledtem, mégis egyre távolabbinak tűnik az az út.
A homlokomhoz érek. Valami ragad, valami forrón tapad rá a bőrömre, vér. Meglepődök, nem is emlékszem mikor történt meg, aztán felidézem újra a pillanatot. Az a kő.. Az amire rávetődtem, most érzem csak.. a jobb vállam mennyire fáj, eltakarja az ingem, de a homlokomon kicsurranó vér, vékony patakban csorgott végig az arcomon. De most már nem számít. Most már nem… Már nem jelentek veszélyt. Senkire sem…

És csak elém kerül az az út! A cipőm szinte megmerül a forró aszfaltban, de mégis csak fordulok, és vele párhuzamosan lépkedni kezdek. Nem tudom miért teszem. Érzem ahogy az erőtlenség egyre jobban eluralja a testemet, a hátizsák is egyre nehezebb, még húzom, magam után a porban, de valami mégis azt súgja mennem kell. Életösztön… Igen, ki hinné, még bennem is él olyan. Egy olyanban akiben már minden elveszett.

Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
Franklin Blyth

Egeret ide és lenyílik!


◮ hozzászólások száma : 15
◮ join date : 2014. Aug. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTéma: Re: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   Szer. Okt. 15, 2014 6:28 pm

  Teljes szívemből imádom Mrs. Benson-t, komolyan...csak két gond van az öreglánnyal; rohadt messze lakik - mondhatnám úgyis hogy senkiföldjén -, és ráadásul mindig túl sok élénkpiros rúzst használ. Egetverő probléma, tudom…
  A  hölgyemény vén létére akar bevágódni egy fazonnál, kivel a kórházban ismerkedtek meg. Mily’ romantikus! Akkoriban mindketten valamiféle szívbaj miatt feküdtek bent a kórházban. Egyszer odáig fajult az egyik beszélgetésük, hogy Mrs. Benson ki merte jelenteni, hogy Ő már csak a fiára számíthat az életben. Na igen, itt kezdődött a gubanc.
Egy; ,,a madame” világ életében magányos volt. Kettő; ha Tara nem ütné bele mindig mindenbe bele azt a nagy nóziját, talán megúsznám az ilyen alkalmi ebédeket. Három; még jó, hogy a gyerekosztályról kerültem le, a három emelettel lejjebb levő kardiológiára, mi?
  Mindegy. Hosszasan mesélhetnék arról, hogy lettem egy átmeneti Benson kölyök, de ez tényleg egy keszekusza történet, amit én se tudnék teljesen kibogozni.  

  Persze, muszáj volt eljönnöm a remek ebédről, hiszen estére rendeltek be a kórházba. Ezt még az átmeneti otthonban sem tagadtam le, mire Mrs. Benson jövendőbelije ámult, s bámult, hogy milyen rendes, jólelkű, s szorgalmas fia van az öreglánynak. - Hát hogyne. Igazi mintagyerek.

  Melóig nem ártana összekapnom magam, s legalább már hazaút közben meg tudom könnyíteni a dolgom azzal, hogy megszabadulok a rúzsfoltoktól, amik szinte egész fejem ellepik. - Ugye Mrs. Benson imád a minimum hatszor újrarúzsozott piros ajkaival legalább három cuppanóst nyomni a ,,pofimra”. Persze ekkor kerül a pénz a farzsebembe. Mindig oda csúsztatja be sunyi módon.
Nem mondom, hogy nem jövök néha zavarba, mikor ráncos praclija fenekemnél tapogatózik, de bármilyen furcsán hangzik, kezdem megszokni.

  Vígan dörzsölöm homlokomat, arcomat. Fél szemem az úton, a másik pedig a belső visszapillantó tükörben. A látványom finoman fogalmazva is taszító. Mások által biztos mókás lenne, de nem. Nem az.
- Mint aki a málnásban járt. - dörmögöm magam elé, miközben haladok tovább az úton, s abbahagyom a maszatolást (vagy nevezzem öncsúfításnak?). Nem akarok rondítani magamon, így is azt hinné valaki, hogy valami gyerekzsúrról jöttem, és én voltam a bohóc - immáron civilben.  
  Bekapcsolom a rádiót, ahol a szinte örökzöldnek nevezhető Have a nice day szólal meg.
Nagy kedvenc, úgyhogy hangerő fel, persze nem annyira, hogy útközben szétessen a kocsi.
Ez a szám mindig felpörget, talán éppen ezért is nyomom jobban a gázt, miközben teljes átéléssel énekelek, s ujjaim a kormányon doboltatom. Még jó, hogy gyér - konkrétan nincs - a forgalom, és egy darab rendőr nincs errefele.
Hiszem én…


  Egy, épp az út szélén sétáló, vagy sokkal inkább botorkáló valakit pillantok meg.
- Hát ez meg mit kóvályog itt?! - kérdezem magamtól, miközben lejjebb veszem a hangerőt, majd lábam leveszem a gázról, s hagyom, hogy a motorfék dolgozzon picit. A srác mellett lefékezem. Kiszállok, s láthatóan borzasztó passzban van. Még enyhén is fogalmaztam.
- Te jó ég! - kiáltok fel meglepettségemben, miközben kigubbadt szemekkel elcsodálkozom a látványon - nem mintha nem láttam volna még ilyet, de őszintén szólva, nem ezt vártam. Álla alá nyúlva elfordítom picit fejét, hogy jobban szemügyre vehessen a sebet. tudom, egy idegen vagyok számára, de egy kedves idegen...bár ő ezt még egyelőre nem sejtheti.
- Hogyan sérültél így meg? - kezem elválik állától, majd végigmérem őt, mikor megpillantva a felhúzott nadrágszárat, az gyanús lesz nekem. Leguggolok, hogy megnézhessem van-e ott valami, avagy sem - jobb félni, mint megijedni alapon.
- Duzzadt láb, piros folt az aprócska seb körül, gyengeség… - ó-ó, ez nagyon nem jó. Óvatosan, szinte cirógatva tapogatom meg a seb körüli részt. Rovarcsípésnek nem neveznem azt a kis pöttyöt, sokkal inkább egy marás...kígyómarás.
Nem ártana tudni miféle kígyó volt, hisz valahol kell szorítókötést alkalmazni, valamelyik faj mérgénél pedig szükségtelen, mondhatni tilos. Sőt, nem ártana a kígyót bevinni a kórházba, de ez reménytelen.
- Mi volt ez, hm? - kérdezem tőle kissé aggódva, miközben felállok, majd végigpillantok rajta ismét. A homlokán levő sebből még mindig lassan csordogál a vér. Fertőtleníteni kellene...bár perpillanat a lába sokkal jobban foglalkoztat. Zsebemben egy darab zsepi után kutatok, minek sarkát óvatosan, s finoman végigvezetem a vér kis útján.
- Azonnal velem jössz, nincs ellenkezés! - és amint ezt kijelentem egy halvány, szinte sajnálkozó mosollyal; táskáját kikapom az erőtlen kezei közül, majd hátamra kapom.
- A sebedet fertőtleníteni kell mindenképp...ez még megoldható itt helyben…viszont a lábaddal azonnal kórházba kell menni, mivel ilyenkor az idő a legfontosabb. Úgyhogy beülni! - hadarom a szavakat, majd kérdések tömkelege jön nyelvemre, de nincs egy másodpercnyi időm se arra, hogy előtörjenek belőlem. Maximum a kocsiba.

  Amint beleegyezik, máris kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, majd az ülést teljesen hátrahúzom, hogy bőven legyen helye a kinyújtott lábának. Segítek neki beülni természetesen, ha a helyzet úgy kívánja.
- Nehéz kérés, de próbáld meg nem mozgatni… - jegyzem meg halkan, mire a csomagtartóhoz vonulok, hogy előkapjam a kis mentőládát, plusz egy üveg vizet a táskámból, majd mellé bedobom az övét is.
Lecsapom az ajtót, majd beülök előre, s az üveget felé nyújtom. Félig van, de ez is több a semminél. Ki tudja mióta barangol itt egyedül…és miért.
Na igen, ez érdekel leginkább.

  Az most a legkevésbé sem foglalkoztat, hogy miként van összemaszatolva az egész pofázmányom. Muszáj leszek a kórházba eljuttatni ezt a srácot. Segítségre van szüksége, minél hamarabb.
A kórházi pletykakörnek ideje se lesz faggatni arról, hogy miért nézek ki úgy, ahogy.
Ha a fiú lába tovább dagad, az akár végzetes is lehet...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
Aleksander Walsh

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 27
◮ tartózkodási hely : Vegas
◮ hozzászólások száma : 7
◮ join date : 2013. Nov. 26.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTéma: Re: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   Szomb. Nov. 29, 2014 12:54 pm

Egyre forróbb a vér az ereimben.. Vagy csak beképzelem?? Talán a perzselő nap hívogat. Azt mondja menjek vele. Azt mondja jobb lesz ott nekem, csak adjam meg magam. Hisz már amúgy is vége, vagy nem??
Én mégsem engedelmeskedek. Csak görcsös ujjakkal szorítom a hátizsák pántját mögöttem és észre sem veszem, hogy szinte nem is haladok.
Nem tudom miért megyek.. Miért futok.. fejben. Hogy miért menekülök.. Hova! Kiért vagy miért, hisz nem vár rám senki sem.. Odaát sem vár senki...

Talán a saját fejembe temetkeztem, talán a méreg az amiért nem hallom az autót. Nem is figyelek. Pedig valami üvölt is a háttérben, valami zúgó.. összefolyt maszlag, aminek pillanatszerűen szakad vége, és egy arc jelenik meg mellettem.
Hátrahőkölök.
Majdnem hanyatt is esek, lelépve az útszélről a cipőm a homokba temetkezett, és szükségem van némi időre, mire visszanyerem az egyensúlyom. A táska persze már elhagyta a kezemet.

Akkor térek valahol észre amikor kezet érzek az arcomon. Nem érzem hogy meleg, talán tüzel a testem, lázas vagyok?? Talán már igen, mégis hirtelen rántom ki a kezéből a fejemet.

- Ne érj hozzám!  - kiáltom gyenge éllel, de egy percig sem magamat féltem.
De a fiú.. mert fiú volt, abban biztos vagyok, eltűnik a látóteremben és felváltja a képét az egyre tompuló homály.
Megint a hangját hallom. De látni nem látom. Aztán észbekapok, hogy ott van előttem.. Guggol?? - lepődöm meg, de folyamatosan csak beszél... Hogy, mi!??

- Csör.. csörgőkígyó.. Azt hiszem.. - hebegem, de már nekem se tiszta hogy is zajlik az egész. Aztán megint nyúlkál. A fejemhez. Eszembe jut az egész! - NE..!  - rántom el a fejem, ahogy tapogat - Hagyj..!  - térek mellette vissza, de annyi lélekjelenlét már nem maradt benne, hogy a kezére is kapjak ha tovább nyúlkálni akarna. - Mér.. méreg.. - szaggatom, de mintha dagadna a számban a nyelvem. Csak képzelem!?? Próbálom végigforgatni a számban, de nem érzem az ízeket. Nem érzem.. Talán most meghalok??

Aztán olyan hirtelen történik minden...
A táska nyekkenve adja meg magát a húzó kezeknek, én meg.. még ott van bennem hogy szóvá teszem, ne lopjon már meg, de ahogy felemelem a kezem, és nyílik a szám, az egész félbemarad. Vajon a forróság teszi ezt velem??

Beszél.. Megint.. Mégis lassan jutnak el agyamba a szavak. Az értelem.. Hogy mi!?? Kocsi?? - ekkor fordulok csak irányba, és ott áll mellettem. Kontúrtalanul homályosan áll meg a melegben, mégis valahogy önkéntelenül indulok felé.
Nyílik az ajtó.. és valamiért felfogom, hogy engem vár a bebocsátás. Hát berakom magam. Nem tudom miért.. nem tudom ki ez.. de viszi a táskámat.. engem is vihet.
Csapódik az ajtó, de a lábam mintha ólomból lenne. Segít beemelnem, és én már tudom. EZ az egyetlen esélyem. Ő visz el az úton... Ő szabja meg a végzetem...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
Franklin Blyth

Egeret ide és lenyílik!


◮ hozzászólások száma : 15
◮ join date : 2014. Aug. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTéma: Re: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   Hétf. Máj. 11, 2015 2:40 am

  Napi szinten foglalkozok gyerekekkel, akik a toporzékolást  olykor-olykor harcművészethez hasonló formában űznek. Hisztiznek, sírnak, ordibálnak, némelyik a földön vergődik - mindezt a fehér köpenyes emberek láttán. Ezért is találta ki drága jó főnököm, a hárpiák császárnője, hogy Disney és más egyéb figurákkal díszített köpenyt kell viselnünk az osztályon.
De most, ebben a krízishelyzetben...ha rajtam is lenne, biztosan nem hatna annak ,,mágikus ereje” a srácra...
  Mégis muszáj vagyok végignézni miféle sebek, vérzések, horzsolások...stb. lelhetők fel rajta, ugyanis az összes apró részlet fontos ilyenkor. De a legfontosabb mégis a két parányi pötty okozója. Csörgőkígyó. Ha már abban biztos volt, hogy kígyó marta meg, akkor a két petty a lábán már nem tekinthető szúrt sebnek.
Tiltakozását egyáltalán nem veszem zokon, hozzászoktam már a hasonló reakciókhoz. Senki sem szereti ha idegenek nyúlkálnak hozzá, pláne nem egy ilyen helyzetben. Mégis, tehetetlen az ember, és sokszor már bárki kezébe adnák saját életüket. Végül is az orvosokban is megbízunk, hisz reménykedünk abban, hogy valóban a gyógyításnak szentelte életét.
- Ígérem behúzhatsz nekem egyet, miután meggyógyultál. - kétlem hogy felfogja mondandóm, de örömmel veszem, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy röviden válaszolni tudjon hozzá szegezett kérdéseimre, aminek nagy részéből vélhetően annyit hallhat; bla, bla és bla.

  Minden egyes másodperc sorsdöntő lehet, így hát minél hamarabb kórházba kell jutnia. Éppen ezért is utasítom arra, hogy szálljon be a kocsiba. És ezt meg is teszi némi segítséggel. Talán rájött, hogy nem ártani akarok neki, hanem épp ellenkezőleg. Tudatára adom azt is, miszerint nem szabad mozgatnia a lábát, és remélhetőleg neki sikerül ezt betartania.
  Fertőtlenítenem kell a sebét, hiszen az bármikor elfertőződhet. Bőven elég ez a marás, nem hiányozna egy újabb probléma egyikőnk számára sem. Még mielőtt elvenné az üveget, egy zsebkendőt átitatok vízzel, majd az elsősegélydobozból előveszem a fertőtlenítőt. Igazság szerint a sebre kellene öntenem a vizet, de épp elég traumát okoztam neki az elmúlt pár percben. Rossz néven venné ha leborítanám...megijedne. Megmozdulna. És az egyáltalán nem tenne most jót az állapotának.
- Igyál! Legalább ezt a keveset. - ismételten nyújtom neki az üveget (amivel ugyan nem váltom meg a világot), s ha elveszi azt, egy mull-lapot átitatva a sebfertőtlenítővel óvatosan megtörlöm a sérülést. Ha csípi is a sebet, annak érzése egyáltalán nem agresszív.

  Eztán elindulunk. Az előbb bömbölő rádiót kikapcsolom, majd az az alatti fakkból előveszem a telefonom, s máris Tara neve után keresgélek a névjegyzékben. Mindeközben fél szemem az úton, majd a srácon - vagyis leginkább marásának helyén.
 Tárcsázom a naccsasszonyt...aki sosem arról volt híres, hogy hamar veszi fel telefonját...orvos létére. Szégyen!
- Vedd már fel, vedd már fel!!! - dünnyögöm magamban a negyedik kicsöngés után. Talán életemben először most várom azt, hogy mihamarabb hallhassam Tara hangját.
[...]
- Mondjad Drá… - ...gám. - fejezné be a mondatot, de jelen pillanatban (sem) vagyok kíváncsi a nyálas megnyilvánulásaira, ezért hamar félbe is szakítom.
- Egy csörgőkígyó-marásos srác ül mellettem...lába bedagadva, gyenge, alig tud beszélni...és állapota egyre rosszabbodik. - hadarom aggodalomtól fűtve ahogy  végigfuttatom rajta tekintetem...nehogy kihagyjak valamit.  - Fején is megsérült, de azt sikerült ellátnom. Úgy egy tizenöt perc múlva a kórháznál leszek, szólj a sürgősségiseknek! - kinyomom a telefont, majd szinte padlóig nyomom a gázt. Talán valódi fekvő rendőrt nem fogok az út kellős közepére helyezni…

Nesze nekünk have a nice day…
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
Aleksander Walsh

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 27
◮ tartózkodási hely : Vegas
◮ hozzászólások száma : 7
◮ join date : 2013. Nov. 26.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTéma: Re: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   Kedd. Máj. 12, 2015 1:34 am

Hogy miii?? Verekedni?? - elveszik a dolog vége, de helyette cselekszem. Vele megyek. Berakom magam az ülésre, aztán helyet engedek a kérésének.
Üveg a kezemben, ő meg bűvészkedik. Nem egészen értem mi az amit művel, de aztán megint utasít. A víz a kezemben!
Ekkor jövök rá, hogy szomjas vagyok. Valóban szomjas, így koncentrálok, lecsavarom a kupakot és az üveget a számhoz emelem. Az utolsó cseppig kiszívom miközben ő valamit matat a fejemen.

Aztán ajtó csapódik.. mellettem, én meg hallom hogy beül a másik oldalon.

- Hová viszel..? - kérdezem, de a hangom mintha a túlvilágon túl csengene. Fáj a fejem.. Istentelenül éget a vér az ereimben, és zsibbadás terjeng a gerincemen.
De nem válaszol.. Vagy csak én nem figyelem, előttem az út, száguld, én meg nagyot sóhajtva hátradőlök az ülésben.

- Köszönöm. - motyog a szám, de hogy mit azt most nehéz lenne kifejtenem. Talán életem utolsó utazását.. hogy még utoljára megismerteti a világot velem, és a szám, el is mosolyodik egy pillanatra. Határozottan élvezem...
Ilyen lehet a Mennyország!??

Aztán hirtelen változik minden! A fékbe tapos, kiabálások, emberek.. kirángatnak, valamire felfektetnek, én hiába kapálózok: HAGYJANAK! Jó itt nekem! Annyira kellemes és hűvösen hideg..!
De azok csak nem hallgatnak meg, egyre csak beszélnek, lámpák.. A fejem felett a szemeimbe, egymást váltogatva szaladnak előre.. Eltűnnek. Itthagynak, amikor újabb beszédek, fehér köpenyesek, átemelnek, aztán tűszúrás a karomban.

- Áú.. - pedig igazán hozzászokhattam már volna.. Igen, az elmúlt fél évben, a táskám!? Hol a táskám!?? Hol vagyok!?? Kórházban vagyok?? - tisztul az egész részlegesen, az időőő.. Tikkk.. takkk.. Tikkk.. Takkk.. Valami távoli óra ketyegése, aztán más hangok.. Pitty.. pitty.. és én rájövök ez a saját szívem zenéje.

- HIV pozitív vagyok! - tör ki aztán belőlem véletlenszerűen, beszélek, a szám dagadása alábbhagyott, és a nyelvem.. Képes vagyok forgatni a számban, már érzem, és az egész valahogy lassan telik meg élettel.
Életben vagyok...
És ezt neki köszönhetem.
Valahol tudom jól, mégsem ugrálhatok.
Méég nem. Pihennem kell... Most valahogy sokkal fájdalmasabb de határozottan érzem. Ezért hagyom hogy a homály elragadjon...


***

A nap első sugara ébreszt. Határozottan nem az első, ahogy kitisztulva a kép a szembe fali órára nézek, de most először világít a szemembe. Már reggel 7 van. Fura a felismerés, hisz tegnap délben még.. És most tűnik fel hogy kiesett minden. Azon túl hogy idehoztak, aztán elsötétedett minden.

Egy darabig.. még próbálom ízlelgetni a dolgot a fejemben.. Kinn sétáltam az útszélen. Aztán a sziklák árnyékának reménye, aztán a kígyó! A táskám egyre nehezebb, emlékszem még ahogy felsoroltam és búcsúztattam az életet, és aztán jött az a fiú.
Halványan dereng minden, de hogy ki volt.. mi volt.. nem e fertőztem meg..
és ekkor nyelem a másodikat. Érzem a torkom száraz, égető göb van benne, bármit megtennék.. bármit megadnék ha csak egy pohár víz érkezne, de nem látok semerre semmi mozgást.
Ekkor keresek és tenyerelek rá a nővér hívóra...
Mit tesz a gyakorlat!

- Egy pohár vizet.. kaphatnék..?? - kérdezem a belibegő kis vékonyka nőtől, az meg mosolyog, és egy "természetesen.." felhanggal elkanyarul az ajtóban én meg előre meredek. Csak várok. Egy percig.. kettőig.. talán tíz is már vagy húsz lehet?? Újra nyomom a gombot, de a háttérben hangok, valami nagy baj lehet én meg..
Hirtelen elhatározást veszek és lehajtom magamról a takarót.

A köpeny.. hátulról nyitott, mind tudjuk ezt, pöttyös, mégsem érzek most semmiféle szégyent, amit érzek.. az az egetverdeső szomjúság!
És mellé hogy vizelnem kell...

Még mindig nem tudom hogy fér meg a kettő egyszerre, de a lábaimat leemelem, azt már nem vállalom be hogy bevizeljek, kacsa sehol a környéken, ezért.. ugyan mi történhet, rámarok az infúziósállványra és a lábaimat csak lassan terhelem meg.
Úgy néz ki tartanak! Vagy legalábbis még az egész egyszerre remeg, de biztos vagyok a dolgomban. Itt én össze nem vizelem a környéket!
Ezért minden erőmet összegyűjtve tolni kezdem.

Megyek..megyek..megyek.. Csak haladok előre, a tempó szánalmas ha csak a sebességet nézem, de a mi fajtánk.. már volt már ennél sokkal rosszabb helyzetben ezért még mindig nem érdekelnek a részletek.
Már vagy a harmadik kör után állok meg.
Tanácstalan vagyok, sehol egy felirat, hogy hol találom a mellékhelységet, a kiszabadulása már csak pillanatok, és itt.. a folyosón, ahol mindenhol emberek.. senkinek nem kívántam ilyen élményeket, ezért utolsó mentsvárként egy mellettem elhaladó kabátjának ujjába kapok bele. Nem tudom férfi e vagy nő, a fogaim csikorognak, nem figyelem, mégis csak kelletlen.. muszáj kipréselnem némi beszédet.

- Meg tudná mondani merre találom a mellékhelységet?? - és vége. Ha kapok instrukciót talán még szerencsém lesz és elérem, de ha nem...
Szégyenszemre a folyosó közepén fogom elvégezni...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Sponsored content

Egeret ide és lenyílik!



TémanyitásTéma: Re: Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött   

Vissza az elejére Go down
 

Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hull a pelyhes fehér hó avagy Gundan karácsonya
» Nariko - Avagy a verebek újra szállnak
» Kazuma (avagy egy zombi élete :P)
» Ki micsoda, avagy a foglalkozás lista
» Élmények, avagy az események egy kislány és egy sárkány szemszögéből

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játékonkívül :: Archívum :: Gé játékai-