HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
FONTOS!
Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK!
Bővebb információ: ITT
Az új elérési cím: ITT
A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox

Latest topics
» Muzsika Tv
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes

» Colors Of Seattle
Csüt. Ápr. 07, 2016 7:49 pm by Vendég

» Admin hírek
Csüt. Jan. 28, 2016 12:08 am by Danny Doyle Haynes

» Giulia Bianchi
Vas. Jan. 24, 2016 12:28 pm by Giulia Bianchi

» Avatarfoglaló
Kedd Jan. 19, 2016 12:40 pm by Vendég

» Elkészültem!
Hétf. Jan. 18, 2016 11:29 am by Vendég

» Bernadette Ainsworth
Szomb. Jan. 16, 2016 3:11 pm by Bernadette Ainsworth

» Minden, ami Las Vegas
Szer. Jan. 13, 2016 9:34 pm by Admin

» Avataros oldalak gyűjteménye
Szer. Jan. 13, 2016 9:19 pm by Admin

Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (26 fő) Vas. Jún. 01, 2014 9:04 pm-kor volt itt.

Share | .
 

 Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 10:07 pm


Cordelia & James

Hogy hogy kötöttem ki itt? Azt én is szeretném tudni. Egyszerű.. baleset, vagy legalábbis így mondtam a nővérnek, amikor az feltétlenül erősködött, hogy ez bizony szíjjak nyoma. Nem, nem az! - vágtam rá keményen, és visszahúztam a pólómat. Nem azért jöttem ide! Az arcomon a rövid, vágott seb, azt kell, hogy ellássa! Biztosítás? Nem, olyan nekem sosem volt. De most volt pénzem. Egy kevés. És habár az a rohadt állat úgy vágta a képembe, mégis muszáj volt eljönnöm ide.
Megnéztem a tükörben. Mély volt. Túl.. mély. Nem hagyhattam, hogy elrondítsa az arcomat, hisz a szemeimen túl az az egyetlen értékem. - sétáltam a vizsgálóban fel-alá, csak egy pillanatra nézve a tükörbe a 2 öltéssel varrt apró sebet, mégsem engedtek el. Hiába mondtam, hogy vár az anyám.. a bátyám.. a húgom, bárki, egyáltalán nem hittek nekem. Bántalmazás.... - valami ilyesmi volt ami beszűrődött a résnyire nyitott ajtókon, na meg az, hogy nem mehetek el. Várjak? Mire!!? Az irgalmas nővérre? Egy rendőrre? Egy akárkire, hogy újra otthonba dugjanak? Mégis ki az istenre várjak tovább?- indultak el újra a lábaim a helységben fel alá futkosva, és nyelvem alatt érezve a keserűséget, próbáltam keresni a megoldást. Bántalmazás... Még mit nem!? Ez a.. munkám! Éltek már ezek az utcán éhesen? Érezték már milyen az, amikor az orrod előtt kajálják a hamburgereket? Volt már részük olyanban, hogy olyat is megtettek, amit... egyébként sosem? De áh.... nem érdekel... - vettem vissza a hirtelen jött indulatot, és feladva a egészet, megálltam. Hátranéztem. Egy ágy feküdt ott. Piszkosul fáradtnak éreztem magam, hosszú volt a nap. És az a barom... - szorítottam össze a fogaimat, próbálva, hogy leüljek, de nem ment. Egyáltalán nem ment.

- Hogy rohadnál meg...! - suttogtam csak a fogaim alatt, de már nem próbálkoztam többet. Hát akkor... állok. Egy darabig biztosan, aztán majd minden rendbe jön. Rendben kell legyen. Hisz ugyanígy volt, már számtalan alkalommal az életben...

Nem tudom meddig várattak. Próbáltam volna kislisszolni de nem ment. Ott volt egy őr.. a távolban. Rendőr? Nem tudom, egyenruhás, de folyton csak figyelt. Ha csak lenne egy cigim! Csak egyetlen... rohadt cigarettám, akkor minden könnyebb lenne! - váltottam újra feszültségbe, amikor hallottam nyílni az ajtót a hátam mögött. Visszafordultam. Egy nő állt ott. Nem volt benne semmi különleges, csak állt ott.. és nézett. Összeráncoltam a szemeimet.

- Mikor mehetek már haza? A szüleim várnak! - vágtam rá zsigerből a legnagyobb hazugságot, de az ösztön csak folyamatosan tombolt bennem: Mindenképpen és mielőbb... de szabadulni innen!


A hozzászólást James Edgar Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 09, 2014 10:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 10:36 pm

Don't make me sad, don't make me cry


Három nap itt, kettő a magánrendelőmben, de volt, hogy akár heti hét napot is képes voltam végigdolgozni. Olykor nyúzott voltam, de megérte fáradtnak lennem, ha másoknak azzal képes voltam segíteni. Nem bántam, ha fejtörést okoztak, vagy fájt, fájt legbelül nekem is az, amilyenekké váltak, amit túl kellett élniük. Éppen a ritka bűnös élvezeteim egyikét, egy kocka csokit szenteltem fel az éhségem oltárán, hogy az ízek szétolvadva a nyelvemen egy cseppnyi boldogságban részesítsenek, amikor kopogtak az ajtón. Felsóhajtottam, beinvitáltam azt, aki keresett.
- Jó napot, Dr Webb, le tudna jönni egy kicsit a sebészetre? Van egy betegünk, aki.. hogy is mondjam, túlságosan is gyorsan akart volna megszabadulni tőlünk és.. azt hiszem, hogy.. nos, hazudik - nézett rám a nővérke, mire felvontam a szemöldököm.
- Miben? - érdeklődtem tőle már fel is kelve az asztaltól, miközben az asszisztensem bólintott, tehát szabad voltam, egy beteg sem várt rám az elkövetkezendő egy órában. Remek. A kórteremhez elkísért, s az út ideje alatt részletesen beszámolt a fiatal sérüléseiről nekem. Az őrre néztem a folyosó egy távolabbi pontján, majd az ajtóval szemeztem egy ideig, végül benyitottam lesz, ami lesz alapon. A fiatal férfi kérdése nem ért váratlanul, de becsuktam az ajtót, mielőtt még kislisszolhatott volna.
- Hamarosan, ha gondolod, haza is vihetlek, úgyis nem sokára végzek a munkával - rámosolyogtam, beljebb lépve úgy mozdultam, hogy megtartsam azért a távolságot köztünk, leültem az egyik székre, ami a kórteremben volt. - Cordie vagyok, téged hogy hívnak? - érdeklődtem tőle kíváncsian ránézve. Olyan fiatal volt még... Olyan törékenynek hatott a vizsgálóban ácsorogva.
- Mi áll a kórlapodon? Nem mintha értenék hozzá, csak érdekel, hogy neked is elmondták. Elvileg szokásuk tájékoztatni a beteget, de néha vannak léha dokik és ápolók - rámosolyogtam, felkeltem a székről, hogy a kórlapját felvegyem az ágyról. Meresztettem a szemeimet, ahogy azt a macskakaparást néztem a lap alján. A doki kézjegye. Hát szerintem egy vak kígyó is szebben írt volna.
- A szüleidet tudjuk valahogy értesíteni az állapotodról és hollétedről? - rápillantottam futólag, mert nem akartam, hogy azt higgye, megbámulom, vagy éppen azt latolgatom, hogy milyen és mennyi sérülés tarkíthatta a testét. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire mások vagyunk, milyen messze lehetünk egymástól annak ellenére is, hogy együtt élünk, egymás mellett. Bántalmazás... Fogalmam sem volt arról, hogy tényleg igaz lenne-e, de mindenre jobb felkészülni, mint hagyni, hogy a lényeg, az igazság mellett elhaladjunk. Fogalmam sem volt milyen a bántalmazást elszenvedni, hiszen olyan környezetből jöttem, ahol szerettek a szüleim és a mai napig számíthattam rájuk mindenben. Nem tudtam milyen az, amikor idegességükben egy pofon csattan az arcon, vagy hogy szobafogságra ítéljenek. Sosem volt ebben részem és hálás vagyok nekik ezért. Ugyanakkor.. sérült fiatalokkal a legnehezebb dolgozni. Őnáluk kell megharcolni a leginkább a bizalomért, hogy közel engedjenek bárkit is a történtek után. Ám annak ellenére, hogy az ilyen szintű rosszat sosem tapasztaltam.. az elsődleges szándékom a segítségnyújtás volt. Minden esetben.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 10:47 pm

- Nem, nem kell..! - vágtam rá zavartan, de nem is igazán tudom mi zavart meg. Talán az a tompa fény a szemeiben, biztos voltam benne, hogy akar valamit. Tőlem akar! Nem vagyok hülye! Lehúztam már néhány évet az utcán, néha a sebészeten, és jól tudom, hogy tőlem mindig mindenki akar valamit!
Próbálva leplezni a korábbi zavaromat néztem vissza a szemeibe.

- Nem lakom messze... Csak itt aaa... - lendítettem a hátam mögé kézzel, de a fenébe egyetlen közeli utca se jutott eszembe. - Szóval itt, nem messze. - próbáltam vetíteni egy közepes sóhaj kíséretében, csak hogy leplezzem a feszültségemet, de a testem mellett lógó másik kezem enyhe remegése egész biztos elárulhatott. A fenébe!

Nem reagált. Vagy szólt, tökmindegy, egyszerűen csak mosolygott, és... te jó ég, ez tényleg engem akar! - álltam ellen hogy kikerekedjenek a szemeim, ahogy leült a székre. Mázlista. Én úgy éreztem menten összeesek.

- James. - méregettem még mindig távolságtartó szemekkel, de egy tapodtat sem léptem közelebb. Eszemben sincs! Nem hagyom, hogy turkáljon bennem! Már hányadik is? Pfff.. fogalmam sincs, mindig csak azzal jönnek, hogy segííítenek.. meg minden könnyebb lesz, meg egyszerűbb, ha csak leülök velük szemben és elmondok mindent, de... a nagy francokat! Soha nem lesz jobb! Illetve, de, egyszer majd biztosan, ha elég pénzem lesz, veszek egy kis lakást és... - merengtem el fejben, de valahol jól tudtam, mélyen, hogy az álom csak állom marad.
Akkor hallottam meg újra a hangját a fülemben. Hogy miii? Kórlap? - kaptam az ágyra hirtelen a fejemet, de nem tudott átverni. Csak el akarta terelni a figyelmemet, amíg... És fel is állt! Én meg hátrébb húzódtam, amikor elindult felém, nem hagyom, hogy elkapjanak! Sose hagyom!
De aztán csak visszatért a lényegre. Nekem meg gyorsan kellett kapcsolnom.

- A szüleim... - nyeltem véletlenül nagyot - A szüleim dolgoznak! - vágtam rá hirtelen - Igen, dolgoznak. - erősítettem meg egy bólintással, de erős a gyanúm, hogy inkább csak magamat győzködtem, hogy igen, sikerülni fog átverni, és máris azt mondja : "Igen? Tényleg? Hát akkor jó. Viszlát!" Nyílik az ajtó, majd csukódik mögöttem, és én olyan sebesen tépek el innen, mintha itt sem jártam volna, soha. Mégsem így történt. Sőt! Meg merem kockáztatni, hogy valahol én is tudtam, hogy mindez csak mese, mégis reménykedtem benne. De ez a nő... ez a nő... Nagyon éreztem, hogy nem tudom olyan könnyen átverni, a helyén van az esze. A fenébe!
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:03 pm

Minden egyes rezdülése, zavart válasza egyértelmű választ adott nekem, de mégsem akartam volna elsietni a diagnózist, hiszen lehet, hogy a fiú volt ilyen.. visszahúzódó. Nem figyeltem őt meg úgy, hogy zavarja, de nem mulasztottam egyetlen pillanatot sem. De bármennyire is felkészült voltam, a betegek mindig mások voltak, más jellemmel, más adottságokkal és másfajta problémával néztek szembe, amihez mindig olyan megoldást kellett találni, olyan úton eljutni hozzájuk, hogy arra.. tényleg nem volt egy előre megadott séma. Legtöbbször az ösztöneimre, megérzéseimre hallgattam velük kapcsolatban.
- Nem szereted, ha becéznek? - kíváncsian néztem rá, ugyanakkor nem vártam igazán választ, elfogadtam azt, amit mondott. Végtére is az már jó jel volt, hogy legalább a nevét megmondta. Bár tényleg nem konyítottam a sebészeti látleletekhez, annyit azért ki tudtam venni, hogy nagyjából miket csináltak vele, ahogy bekerült a kórházba.
- Tudom, de.. azt reméltem, hogy el tudnának érted jönni, ha velem nem jössz - rámosolyogtam, leültem az ágyára, hogy még csak eszébe se jusson faltörő kost játszani, mert amint közelebb léptem, ő azonnal eltávolodott. Szinte a falra épült, ami nagyon nem tetszett. Felsóhajtottam halkan, ujjaim doboltak az ágyvégi kereten, miközben a fiatal férfit néztem egy ideig. Sosem voltam még csak a kegyes hazugságok híve sem, ezért úgy döntöttem, nem fogom őt azzal etetni, hogy minden rendben lesz. Nem véletlenül került kórházba. Nem véletlenül hívtak hozzá be.
- Tudod, hogy nem doki vagyok, ugye? Legalábbis nem olyan, aki eddig volt itt. Azért szóltak nekem, mert úgy gondolják, hogy bántottak téged, vagyis a hátadon vannak olyan sérülések, amik súlyosabbak, mint ahogy te állítod. Ha nem is láttam, de értesültem róla. Nem kell elmondanod, ki tette, nem vagyok rendőr, sem pedig olyasvalaki, aki megbosszulná. De tudnom kell.. - itt befejeztem nyitva hagyva a mondatot, hogy megfogalmazhassam mindkettőnknek, miért is. Felkeltem az ágyról, de nem léptem közelebb Jameshez, csak ácsorogtam, a kezeimet is zsebeimbe süllyesztve néztem rá. - Tudod, iszonyú nehéz jól végezni a munkámat. Olyan falakba ütközöm, amiről fogalmad sincs, és minden egyes új beteggel ugyanazt az utat kell bejárnom. Néha teljesen kikészít. De azért csinálom, mert szeretek emberekkel foglalkozni. Tudni, tudatni velük, hogyha még úgy is érzik, egyedül vannak, biztosítsam róla őket, hogy tévesen ítélik meg a helyzetüket - csak abban az esetben léptem előrébb felé két lépést, ha ő nem akart még jobban megfutamodni előlem. Nem akartam volna a folyosón futni utána, az őr pedig bizonyára szíves örömest leterítette volna a szökevényt. Ezt mindenképpen el szerettem volna kerülni. A fülem mögé tűrtem óvatosan az egyik kósza tincset bal kezemmel, megnyaltam ajkamat, hogy mégis hogyan tudnám elmondani neki..
- Bár nem tartozik a szakterületemhez, de.. három féle ember létezik.. Az első az, aki követel, mindenféle kérést megtagadva. Azt akarja, hogy a feneke alá toljanak mindent, ő pedig kiskirályként vigyorogjon. A másik csoportba tartoznak azok, akik szeretnék, hogy azt adják nekik, amit ők is adnak, illetve megérdemelnek. Ők nem annyira agresszívek. A harmadik csoport pedig az, aki csak annyit kérne, hogy elmondja, mi a baj. Akik csak annyit akarnak, hogy meghallgassák őket - fejeztem be halkan, hagyva neki gondolkodási időt, hogy kombináljon kicsit, mit akartam mindezzel kihozni a kisebbfajta monológomból, ami egészen hosszúra nyúlt, de nem bántam. Megérdemelte.
- Ha nem akarsz róla beszélni.. akkor csak egy szavadba kerül és elmegyek. Ha azt szeretnéd, hogy csak legyen valaki itt, akkor leülök a székre és nézem a nem létező hangyákat. De köt a titoktartási kötelezettségem és így nem tudnának meg mindent, bármit is mondj nekem. Nem kényszeríthetlek semmire és nem is áll szándékomban - komolyan beszéltem vele, tudatni akartam vele, hogy nem egy kis utcakölyöknek tartom, nem egy zavarban lévő fiatal férfinek. Bármit is válasszon, tiszteletben fogom tartani és ahelyett, hogy könyörgőre venném vagy rámásznék a pszichológus énemmel, hagyni fogom, bárhogy is döntsön. Csak egy apró kis rezdülés jelezte ajkamnál, hogy biztatóan néztem rá, de ahelyett, hogy elkezdtem volna taperolni, mint sokan mások, inkább visszaültem a székre várva, hogy is dönt végül.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:09 pm

Amikor a becézésre kérdezett furcsán húztam össze a szemeimet. Most személyeskedni akar? Vagy mi a fenére akar kilyukadni ezzel? Miért nem enged csak egyszerűen... el!!? - tartottam a nő alakját, mindvégig ahogy a közelemben lépkedett. Hátráltam. Igen, biztosan azt is, de nem vettem észre, az egyedüli dolog amit tudtam, hogy nem akarom, hogy itt legyen a közelemben. Miért nem tudnak végre békén hagyni? Nem akarok semmi mást, csak elmenni innen! - villódzott folyamatosan a fejemben, és úgy éreztem magam, mint egy sebesült vad, akit akarata ellenére ketrecbe zártak.

- Ők... ők... nagyon elfoglaltak. - vágtam rá nem kevésbé hirtelen mint az előző kérdésre, de legbelül már éreztem, nem lesz ennek jó vége, ha nem uralkodom magamon, lebukhatok. - Majd én hazamegyek. - bólintottam hozzá eltökélten jelezve hogy nem adom olyan könnyen a bőrömet. Hidegvér... - próbáltam rákényszeríteni magam a nyugodtabb légzésre, de meg kell mondjam ahogy az ágykereten doboltak azok a várakozó kezek, nem nyugtatott meg. Nagyon nem! Tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem akar mást, mint a fejemet!
Azután viszont.. újra megszólalt és én jobb híján muszáj voltam ráemelni a tekintetem. Mindig tartsd szemmel az ellenséget, így mondja a mondás és én megtettem.
Az újabb szavakra bólintottam, nem is tudom miért, hisz egyáltalán nem volt kedvem szóba állni vele, taszított... az a kimért modora... a vérre várakozó tekintete, mégis valahogy automatikusan jöttek a válaszok.

- Nincs nekem semmi bajom. – válaszoltam röviden, de közben magam is éreztem, ahogy az államban megfeszülnek az inak. Amit nem értek. Hisz nem volt bajom. De tényleg! Semmi oylan ami eddig ne lett volna bármikor, és.. ezek meg komolyan ezen lovagolnak? - Illetve csak ez volt.. itt! - emeltem az ujjam az apró seb felé ami két öltéssel varrva feszített az arcomon. - Vagyis nem értem, miért nem engednek már el? - játszottam rá még egy kicsit, - nézd milyen színész válhatna belőlem - ahogy megemeltem a két kezemet.
Nem hitt nekem. Milyen meglepő... Láttam ám a szemeiben, mire csak felállt, a szemeimbe nézett, de nem lépett közelebb. Egyáltalán nem.

- Remek, akkor velem könnyű dolga, lesz csak engedjen el és vége. Magának is meg nekem is így a könnyebb.- emeltem meg az állélemet, mert bár tudtam, hogy sok is múlhat rajta, de nem vagyok hülye. Nem fog beetetni ezzel a szöveggel… Mmmegpuhítani.. vagy hogy is mondták régen, beszéltem azért én néha ezzel-azzal a téren, egy jó kis cigi kíséretében, voltak ott… Olyanok akiket elkaptak.. bevittek, megszöktek, majd megint, hát én rohadtul nem akartam ezt az életet! Mindenki hagyjon békén! Úgy lesz jó nekem.. az meg egyáltalán nem érdekel, hogy nekik mi a jó. – fújtam ki egyetlen adag levegővel, de a szememet le sem vettem a szabadságot jelentő ablaküvegről. Talán mérlegeltem. Mekkora… mekkora lenne annak az esélye, hogy ha hirtelen cselekszem, akkor az a fánkzabáló dagadt zsernyák, nem ér utol!? – nyeltem valahogy automatikusan vagy kettőt közben, ahogy éreztem mennyire eszükségem lenne egy cigire.
Ekkor kaptam vissza rá a tekintettem. Közelebb lépett.. Biztosan! A hirtelen mozgásokat már távolról érzékeltem... Megtanultam… megvédeni magam, már amennyire lehetett, és most is.. nagyon élesen vijjogott az a sziréna ott benn. Megmerevedtem. A nő még mindig szövegelt, de nem mondanám, hogy érdekelt a beszéde. Hááányszor próbálkoztak már ezzel!? Gyere.. gyere csak ide.. majd én megvédelek! Szép fiú.. jó fiú.. és ha hittem, végül rendre megjártam az egészet. Hát nem! Most.. nem! Elég volt ebből! – vettem erőt az egészen és egy nagyot nyelve kihúzva magam, a gerincemet, úgy néztem a szemeibe.

- Nincs szükségem senkire! Remekül megvagyok! – adtam ki határozottan, és még azt se lehetett kihallani, ahogy a hangom kissé megremeg. – Vagyis nyugodtan elmehet. – pillantott a tekintettem az ajtóra, majd vissza a szemeibe, de nem is tudom honnan vettem a bátorságot. De valahonnan mégiscsak. Semmit sem akartam. Csak hogy mielőbb eltűnhessek innen...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:31 pm

A siker titka nagyon különböző. Nem elég szimplán az, hogy beszélni tudjak, hanem valami módon el is kéne jutnom a potenciális betegig. Ami Jamest illette, nem hogy kőfalak, hanem egy helyes kis várárok vette körbe őt, már ami az érzelmeit, gondolatait illette. Nem igazán tudtam, hogyan is közelíthetném meg úgy, hogy ne vegye támadásnak a kísérletem, de nem bántani akartam, sőt. Segíteni rajta, tudatni vele, hogyha úgy is érzi, nem tehet semmit a bántalmazás ellen, nem így volt.. Mégis, istentelenül nagy munka elé néztem, de nem bántam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vetette vissza a lelkesedésemet a fiúból áradó elutasítás és távolságtartás, de csak annál jobban erősítette bennem azt, hogy muszáj mellette lennem. Még akkor is, ha úgy venné, kihasználnám csak. Lehetséges. De akkor is segíteni akartam neki, még abban az esetben is, ha az csak egy kávé.. vagy.. más lett volna.
Bármennyit is beszéltem, bárhogy is igyekeztem megközelíteni őt, semmi. Egyszerűen nem jutottam közelebb hozzá, és amint közelebb léptem pár lépést, mint egy sarokba szorított vad, úgy távolodott el tőlem, így inkább feladtam.
- Jól van. Értem, minden rendben veled - egyeztem bele megadóan beletörődve abba, hogy így aztán semmire nem megyek nála. Néztem még pár percig némán gondolkodva a lehetőségeken, s egy mély lélegzetvétel után megéreztem valamit... Minden további szó nélkül sétáltam az ajtóhoz, kinyitva azt pedig kiszóltam a nem messze ácsorgó őrnek, valószínűleg James ekkor meg tudott volna fojtani egy kanál vízben is...
- Mike, kérlek, ide tudnál jönni? El kell szaladnom kicsit - rámosolyogtam a férfire, aki hamarosan meg is jelent, feszült mosolyt villantva Jamesre, testesebb alakja pedig kiemelte derekára erősített fegyverét. Nem voltam azzal tisztában, miért kell ijesztgetni a betegeket, de.. az ő felelőssége volt a biztonság. - Csak hogy eszedbe ne jusson elmenni - közöltem szárazon a fiatal beteggel, majd eltűntem a folyosón. Egészen a kórházzal szemben lévő újságosig sétáltam, akitől vettem egy doboz cigit öngyújtót is kérve, végül nagyjából öt perccel később már a kórteremnél voltam ismét. - Kössz, Mike, azt hiszem, innen menni fog - megérintettem a vállát gyengéden, rá is mosolyogtam, s az addig őrt álló férfi csak biccentve tovább állt. Sóhajtva mutattam fel az ajándékom Jamesnek.
- Ha nem tévedek, mindent megtennél egy szálért. A ruhádat körbelengi az elszívott cigi füstje, és a mozdulataidon is meglátszik, hogy hiányzik valami - nyújtottam felé megvárva, hogy egyáltalán közelebb jön-e. Nem fogom áthajítani a kórtermen a cigit, és ha akar egy szálat, muszáj lesz közelebb jönnie. - De mutatok előbb neked valamit. Ha velem jössz, előbb szabadulsz. Ígérem. És nem szabadítom rád Michaelt, hogy őrködjön feletted. Ha belemész az ajánlatomba, akkor szabadabban mozoghatsz, és nem is kell beszélned. A második lehetőséget választva viszont rád szabadítanám azt, amit a legszívesebben kerülnél - nem mentem beljebb, az ajtófélfának támaszkodva néztem Jamesre. - Szoktam túlórázni... - említettem meg neki csendesen kipillantva az őrre, aki felém pislantott néhányszor
- Kérlek, gyere velem, James. Csak ennyit kérek, nem többet. Pár perc lenne az egész és utána elmehetsz- őszintén mondtam mindezt mindenféle fellengzősséget és hamis ígéretet hagyva a mondandómból.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:48 pm

Azt mondta hisz nekem. Mégsem lépett hátrébb vagy ment el. Csak nézett. Engem nézett. A szemeimet! És én tudtam, hogy valamire készül.. Biztosan készül valamire! - uralta el a gondolat a fejemet, minden izmom görcsbe feszülve talán még az öklöm is mellettem, felkészülve aaaa... z ütésre? Nem is tudom. megütném? Tényleg megütném, ha közelebb jönne? Nem tudom! Fogalmam sincs! Én... - éreztem hogy kezd el reszketni a kezem és az egyik lábam is feszült rítus táncot járt a padlón kényszerében... A füst.. igen, az kéne. Egy kis füst.. Nyugalom! El kéne lépni innen! Mennem kéne.. De hogyan.. HOGYAN!?? - vett egyre erősebb arcot a pánikom, ahogy csak állt ott.. nézett.. és fogalmam se volt róla mi jár a fejében. Miért nem tudok gondolatot olvasni!? Tudnom kéne! - futott végig a nyelvem a szájszélemen, keresve a korábbi szokásos berögződést feszült helyzetekre, de az.. értelemszerűen most nem érkezett.
Akkor viszont megindult! Első mozdulatára a már befeszült izmok készen rándultak meg... menekülni? Futni? Cselekedni! Amikor is a csak résnyire nyitott ajtón szólongatott az őrnek. Berezeltem!

- Nemmm... kell. Nem kellenek a zsaruk.. - nyeltem egyet pánikolt dühömben, egyre elkeseredettebben gondolkozva azon, hogy melyik is lenne a legjobb megoldás. Eddig kellett volna lépnem! Eddig! Eddig volt rá lehetőségem, csak félrelököm és rohanok! Próba szerencse! De most!? De MOST???

Olyan képpel fordult vissza felém, mintha legalábbis azt mondaná "véged van!" azzal eltűnt az ajtó mögött, az a nagy debella meg a hátával kitöltötte az egész üveget. Egyedül maradtam. Aaaaa.. fenébe...

- A fenébe! - vágtam rá hangosan is, ahogy rájőve, hogy nem menekülhetek, rángatózó öklömet összeszorítva és vissza ki, próbáltam csillapítani a remegésemet. Elfordultam. Az ajtótól.. Egyrészt hogy látnom se kelljen, mert akkor végig azon gondolkozhatok, hogy mi jön most...! A másik fele viszont az volt, hogy nem tudtam egy helyben maradni. Mennem kellett. Mindegy hogy hova.. mindegy, hogy minek, csak egyszerűen járjanak a lábaim! - lépkedtem egymás után, hol előre.. aztán éles fordulat, és vissza, egyre jobban hergelve magamat, pörgetve a fejemet ki is segíthet. Kit hívjak fel?? Egyáltalán telefonálhatok??? Warren... Igen, esetleg ő, de.. de ő biztonsági őr, semmi köze e rendőrséghez, nem tudom, hogy bele tudna e nyúlni na meg a kérdés, hogy egyáltalán megtenné e!? Ha.. jól el is szórakozunk.. szórakoZIK.. néha, de ha a felesége megtudja.. - rágcsáltam el a szájszélemet, megint megindulva a kezem a testem mellett, az ujjak össze.. majd nyit.. zár.. megint nyit... Ki lehetne.. Ki lehetne méééég... - kezdett újra feszült kopogásba a cipőm alja a padlón, ahogy megint észrevétlenül álltam meg. Georg... ő nem.. hisz ő raktáros.. köze nincs ehhez az egészhez, na meg új kuncsaft... majd pont egy prostinak tenne szívességet. Aztán... aztán... ki lehet még.. Ki.. lehet.. még... - pörgettem a dolgot a nyelvemen, de elég valószínű, hogy meg is rágtam közben ahogy a saját fájdalmamra ébredtem fel. Na meg egy hangra ott az ajtón túl. MEGINT ITT VAN!

Bejött. Vagyis csak nyílt az ajtó, és ott az ajtóban állt meg. Mint egy vérre kiéhezett oroszlán, úgy nézett a szemembe, én meg már remegni is elfelejtettem! Ne tojj be James, ne tojj be! - edzettem magam fejben, talán felkészítve arra, hogy 1... megölni úgyse fog - remélem - és 2.... nem vitethet be a börtönbe...! Azt hiszem... - indult meg újra az ajkam rágcsálása, amikor megmozdult a keze, és a hirtelen löketre az én testem is rándult kicsit. Mégis meglepődtem azon ami ott volt a kezében. Hogy mi??

A kezeit néztem. Pontosabban azt ami benne van. Kék, de nem érdekel, most még az sem.. érdekel, mintha legalábbis megtehettem volna valaha hogy finnyás legyek, a szemem mégse tudta engedni azt a képet. A számban már az ííízét éreztem, ahogy lassan végigsimogatja torkomat, de ő ott volt.. én meg itt... És nekem eszemben sem volt, hogy odamenjek! Engem ilyen könnyen nem csaphat be.. NEM! - ráncoltam össze a szemöldököm a szemeibe, de csak egy pillanatra sikerült, a szemem máris visszatévedt. Oda! Pontosan.
Aztán.. aztán már majdnem megtettem az első lépést. Már majdnem becserkészett, már léptem is volna közelebb, amikor... hirtelen zárultak össze az ujjak és beszélni kezdett. Ekkor néztem fel a szemeibe.
Hogy mutatni? Mit.. akar mutatni!? Mutogatós bácsi.. - keringtek a fejemben a leghülyébb gondolatok, de azt hiszem ezek még anyám szavai voltak, még régen, talán 4 évesen? Most csengtek csak vissza a fülemben, de aztán újra a szemeibe néztem. kerestem benne.. valamit. Szándékot. Talán. De nem rejtett aljasságot.. azt hiszem.. Ezért csak nyeltem egyet és.. kimérten bólintottam.

KIBÍROM! Bármi jön...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:54 pm

Legyőzve a saját démonunkat - mert mindannyiunkban ott léteznek - mutathatunk egy új lehetőséget másoknak. Mégis foglalkozni másokkal épp olyan kifizetődő volt, mintha önmagamba fordulva csakis magammal foglalkoztam volna. Sokkal inkább éltem, amikor másokon segíthettem, az ő életüket könnyítettem meg. Nem kellettek gyógyszerek sok esetben, csak az, hogy meghallgassál őket. Sokszor az is elég volt, ha csak mellettük voltam. Ám ennél is fontosabb volt, hogy amikor csak kellettem, elérhetővé váltam. De James... egy olyan kis világot teremtett maga köré, ami még a Csillagok háborújában sem létezett. Tudom, hülye hasonlat volt, de mindez olyannyira távoli volt, hogy még mindig nem tudtam, hogy érhetnék el hozzá. Ez az akadály mégsem vetette vissza az újabbnál újabb ötleteimet, sőt, csak még inkább ösztökélt a tervemhez, hogy elérjem, amit akartam.
Rámosolyogtam futólag, amint megindult felém, s ellépve előle, hogy végig szem előtt legyen a cigis doboz, kiléptem a folyosóra, hogyha akart, követni tudjon. Némán indultam meg az egyik irányba, hogy azért halljam, ha követett. Amikor megállt, az én lépteim is lelassultak, hogy bevárhassam, vagy halljam, mikor akart volna lelépni. Mikor szegi meg ő a szavát. Bíztam abban, hogy mégis enged nekem, legalább annyit, hogy bevezethessem az én világomba. Ha követett, a lift helyett a lépcsőt választva két emeletet tettünk meg, míg nem a gyermekosztályon léptünk be.
- Ne félj. Ők sokkal jobban rettegnek tőlünk, mint fordítva - halkítottam le hangom az igazat mondva neki. Legalábbis én így éltem át a kicsikkel való találkozást, mindegyikük egy külön kis sziget volt egy olyan távolságban másoktól, amihez csak pár embernek volt kulcsa. Az egyik kórteremig sétáltam, ha a fiatal férfi is követett, de nem belépve, csak az ablakon benézve pillantottam meg Jast, akinél a monitor gyenge, de egyenletes szívritmust mutatott.
- Az ő neve Jasmine. Még csak hat éves kicsi lány - szólaltam meg, mire ujjaim az üvegre siklottak elgondolkodva, vajon mennyire etikus az, amivel folytattam a mondandómat. - Az anyja drogozik.. Szerencsére a kicsi fejlődésében ez nem látszik, mert csak a szülés után szokott rá az anya a drogra. Az apa.. nos.. ő volt az, aki ezt művelte a kislánnyal - halkult el a hangom, miközben én már rég nem a kislány lávafolyamnak látszó bőrét néztem az arcán, kezecskéin. - Tegnap műtötték meg isten tudja hányadszorra, hogy valamennyire helyrehozhassák a sav általi sérüléseket. A szüleitől elvették és hamarosan az egyik árvaházba fogják adni majd, ahol normálisan fognak bánni vele.. Mégis, mit gondolsz.. ki fogja így örökbe fogadni őt? Megaláztatás lesz a hátralévő életében az, ami történt vele annak ellenére, hogy nem tehetett arról, hogy ilyen szülők sarjaként született.. - felsóhajtottam bosszúsan, végül elléptem a kórterem ablakából, egyenesen Jamest nézve. - Te el tudod mondani, mi történt. Ő sokkos állapotba került akkor. Képtelen felidézni azokat a pillanatokat - jegyeztem még meg ezt, végül elindultam a liftek felé, anélkül, hogy kértem volna, kövessen. Általában az ilyen helyekről az ember menekülni szokott. Megnyomtam a felfelé mutató gombot, s ha James is valamerre ott volt nem messze tőlem, rásandítva felbontottam a dobozt, hogy egy szálat felé nyújthassak. - A tetőre megyünk. Nekem is szükségem van egy cigire - vallottam be neki anélkül, hogy további kérdésekkel bombáztam volna. Ha ezek után is érzett még annyit, hogy menekülnie kellett volna, nem állítottam meg. Nekem viszont szükségem volt a nikotinra, annak ellenére, hogy nem szoktam sűrűn szívni. Most viszont?! Kellett!
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Csüt. Okt. 09, 2014 11:58 pm

Annyi biztos, hogy megtorpantam. Amikor kilépett, és én kiléptem utána. Erősen pedzegettem a lehetőségeket, ott volt az út, az a hívogató, a szabadság, a másik irányban meg a nő képe. Mutatni akar valamit... - hangzott fel újra a fejemben, és még ha biztos is voltam benne, hogy egyáltalán nem tud érdekelni, mit akar mutatni, sokkal inkább hívogat ott a szabadság szele, azt is tudtam, hogy a zsaru vagggy.. biztonsági őr, még mindig ott terpeszkedik elterülve. Vajon mennyiből állna neki felugrani? Vagy simán elgáncsol, futás közben. Erre is láttam már példát, na meg ha.. elvétem.. onnan már minden kiszámíthatatlan. Mutatni akar valamit... - hangzott fel újra és újra a fejemben, na meg az a kép, ahogy megállt, rám vár.. engem vár be, és még ha a szívem, még most is a szabad levegőért kiáltozott, az eszem azt súgta óvatos legyek.
" Ha velem jössz, előbb szabadulsz..." - most ez volt az ami visszhangzott, csendben mérlegelve az esélyeket. Futok.. és akkor vagy megúszom, vagy nem. Ha nem.. fogalmam sincs mi lesz velem.. Ha mégis.. soha többet be nem teszem ide még csak a lábam nyomát sem, az biztos!
Ha viszont vele megyek... Előbb szabadulsz.. - játszottak a fejemben újra a képek, ahogy kimondja... a szeme... és nem tudom mi vitt rá végül. Nem tudom miért úgy cselekedtem, talán a józan eszem volt ami nem hagyott cserben, aki mérlegelte a téteket, ami eddig is biztosította, hogy mindent túléljek, és most itt legyek.. sértetlenül... Majdnem sértetlenül.
Ezért hát követtem.

Lépcsők... Felfelé vezettek, amire az ösztön azt súgta: Ne menj! Fenn.. fenn minden sokkal nehezebb. Elmenni.. eltűnni, inalni, vagy rohanni, én mégis követtem. Most nem az ösztön engedelmeskedett, vagy talán.. a szabadság ígérete volt ami felülírt mindent.
Aztán viszont egy nagy ablakhoz vezetett. Gyerekek? Igen voltak egy páran, néma csönd, csak csipogtak azok az idegesítő műszerek, bip... bip.... és én utáltam hallani őket. Már akkor is gyűlöltem, gyerekkoromban. Amikor valami tört, vagy összevertek, folyton ezt kellett hallanom a fülemben. Nem, nem az én műszereim voltak, de látni a sok.. a többi embert, talán segített, talán nem. Talán épp ezért fogadtam el, hogy ilyen az élet, ez mindenkivel megeshet, mindenkit bántanak, de akkor is mindenki ember marad. Hát én is ember maradtam... Azt hiszem...

Az üveget néztem. Csak mint akit megbabonáztak, az emlékek? Talán azok is. Csak néztem azt a kicsi, védtelen lényt ott az üvegen túl, és éreztem. Szinte újra éreztem minden fájdalmat... félelmet... a kétségbeesett rettegést, azt hogy nem tudod mi lesz veled, és a kérdéseket, hogy mit tettél te!!? Hogy miért bántanak!? Mit kellett volna, hogy teljesen másképp tegyél, ahhoz hogy annak aki mindennél többet jelent.. megfelelj!? Hogy hol.. rontottad.. el! Miért nem voltál képes arra, hogy rágyere mi az amit akarnak tőled!? Hogy az legyél akit akarnak tőled... egy igazán.. Jó gyerek! Akkoriban fogalmam sem volt. Hogy mit akar tőlem. Hogy anyám mit akar tőlem, milyen legyek, amire ő azt mondja.. jó! Ha leviszem a szemetet... Az a baj, hisz oda voltak rejtve a félig telt üvegek. Ha nem viszem? Akkor pedig egy lusta retek vagyok, egy megbízhatatlan és használhatatlan féreg, aki nem jó semmire! Így ment ez minden egyes napon és évben...

Ideges voltam. Azt hiszem, mert a kezem megint remegni kezdett az ablaküvegen, ahogy a fejem felett támaszkodva szinte az orromat nyomtam neki. Ő is olyan... belőle is az lesz. Mint belőlem. És nem akartam neki azt az életet. Ha tehetem... mit mondanék neki? Hogy nem ő a hibás? Hogy ne engedje? Hisz mit tehet? Én se tehettem semmit... - kezdett egyre feszültebb, már kopogó reszketésbe a kezem, mire ellöktem magam az üvegtől és hátat fordítva megköszörültem a tokomat.

- Miért mondja ezeket nekem!?? - néztem erőteljesen a szemeibe. Hogy honnan vettem a bátorságot? Nem tudom. Fogalmam sincsen, de most erős voltam! Éreztem! Bármi, csak mielőbb szabaduljak innen!
Mégsem válaszokat kaptam. Teljesen mást mormogott, aztán elindult feljebb.

- Akkor elmehetek? - kérdeztem utána, hiszen ezt ígérte, de... mégse kaptam válaszokat, csak tovább lépkedett, én meg... még egy utolsó pillantást vetettem az ágyban fekvőre.

- Vigyázz magadra kislány... - suttogtam csak halkan, de aztán... mégsem a lépcső felé indultam meg. Magam sem tudom miért, de követtem. Fel. A tetőre gondolom, épp ahogy ő mondta alig egy perce. Hát akkor tető. Mindegy, csak.. végre érezhessem... A füst leheletét a torkomon. Az most mindennél többet ér.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 12:07 am

Mióta praktizáltam, sosem ugyanaz volt a rutin. Voltak olyanok, akikkel kevesebb munka volt, de voltak olyanok is, akiket meg kellett dolgoznom. Hallottam James kérdését, mégis szabadulni akartam én is. Mert attól függetlenül, hogy ez volt a munkám és képes voltam elraktározni mások fájdalmát, mégsem lehetett mindig abból "táplálkozni" és volt, hogy már bennem is túlcsordultak az érzelmek. Némán, mégis hatalmasat sóhajtottam elgondolkodva a válaszon, ami semmiképpen sem lehetett egyszerű tekintve a kialakult helyzetet, s már csak a lift előtt néztem rá ismételten. Lassan ajkaim szétnyíltak, hogy mondjak neki valamit. Magyarázzam el, mit miért tettem. De.. tudtam rá a választ igazából is? Vagy csak az ösztöneimre hagyatkoztam vele kapcsolatban?
- El. De előbb ígértem neked cigit - állapodtam meg magammal is a válaszomat és a téma kerülését illetően, mert még mindig gondolkodtam. Amint a lift megérkezett, megvártam, hogy James szálljon be előbb, végül mellé léptem én is a kellő távolságban, s megvárva, hogy a legfelső szinten álljon meg az, előre engedtem a fiút, nem azért, mert tartottam volna attól, hogy megszökik, hanem egyszerűen csak biztonságban akartam tudni. Megvédeni.. Még akkor is, ha James nem kért volna belőle. Odakint a már előszedett cigi szálat magamnak gyújtottam meg lassan kifújva a füstjét némi utálkozással kísérve azt. Nagyon is keserű volt, kaparta a torkom, de legalább segített valamennyire lenyugtatnom magam. Letettem a cigis dobozt és az öngyújtót is az egyik kisebb falból épített emelvényre, s arrébb léptem, hogy a fiatal férfi nyugodtan vegyen magához dohányt. És amennyire remegett érte odalent, nem bántam volna, ha az egész dobozt megtartotta volna.
- Őszinte leszek veled, James. Azért beszéltem neked a kislányról, hogy elérjek nálad valamit. Olyan, mintha falba ütköznék veled kapcsolatban, és igaz, hogy plusz munkát adtak nekem azzal, hogy szóltak, nézzek rád, de érdekelsz. Az, hogy mi történt, miért voltál annyira ideges, amikor a szüleidről érdeklődtem. Egyértelmű, hogy vaj van a füled mögött, de nem foglak faggatni - vállat vontam nemes egyszerűséggel, leültem az emelvényre a falon kerülve Jamest a tekintetemmel.
- Nem minden ember akar téged bántani. Tudom, hogy nehéz elhinned, de így van. Nem vagyok a barátod. Egyszerű pszichológus vagyok, aki szeretné megtudni az igazságot. A nővér sem azért kért meg, hogy ítélkezzen felőled, hanem mert aggódik miattad, nem csak a rutineljárás ez náluk - itt azért már felpillantottam rá, hagyva, hogy érlelgesse magában a hallottakat néha beleszívtam a cigibe, hogy annak füstjét hosszan fújjam ki. Nem élveztem, de szükségem volt rá. Nem szokhattam rá az állandó csoki evésre, mert egyrészt költséges volt, másrészt meg még a napi maraton sem tartott volna utána formában.
- Van olyan, akinek el tudod mondani, mik történnek veled? - érdeklődtem tőle halkan, már abban is kiegyeztem volna vele, ha nem egyedül kellett volna cipelnie a terheket, amik őt érték az élete során.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 12:22 am


Amint kiléptem az ajtón megálltam. Először is mert nem tudtam mit akar tőlem, másodszor mert még soha nem jártam a kórház.. tetején. - néztem körül, csak ott állva ahol voltam és hagytam, hogy ellépjen mellettem.
Egy tapodtat sem mozdultam. Még mindig nem. Ösztön? Nem tudom, talán csak tudtam hogy ha fenyegetni mer, csak egy ugrás, vissza be és a lépcsőket megcélozva pár perc alatt eltűnhetek. Ami hamis remény, mert ha azt nézem még mindig ott az a rendőr. Lenn! És ha csak egy rosszat lépek... csak valamit ami neki nem.. tetszik, már kapom is a nyakamba a kötelet.

- Mit akar tőlem? - kérdeztem egy idő után eljutva arra a szintre, hogy ugyan mi a jó fenét keresek én itt!? Nem szólt, csak lerakta a dobozt.. nem is olyan messze, az én szemem meg odatapadt.
Beszélni kezdett, de a szemeim csaknem engedték a látványt. Odaragadtak, és továbbra is csak fixírozva automatikusan nyaltam végig a szám szélén.

Nem tudom mikor léptem közelebb... vagy hogy mikor engedtem az efféle csábításnak, de azt igen, azt a megkönnyebbülést igenis éreztem, amikor a forró füst simogatón csúszott végig a torkomon, visszaadva azt az érzést, amit mindig máskor is szorult helyzetben, ha gondolkodnom kellett, ha megoldást találnom, vagy ha egyszerűen... amikor tanácstalan voltam hogyan tovább. Mintha az a rövid, néma perc, megoldana mindent. Mintha kiutat találhatnék, elrejtőzve a füstben.
Azt sem tudom megmondani, miért nem volt annyira sietős már ezután. Csak álltam ott, alig messze tőle, és bámultam a messzeséget. Az eget. A házak tetejét. Innen minden.. annyira más volt. Olyan kicsike. Mintha már nem én lennék az aki elveszett, hanem a világ borulna le előttem. A lábaim maguktól indultak el, ujjam még mindig kapaszkodva a közöttük rejlő szokásos érzésbe. A papír, és mindaz amit ígért vele. A nyugalom érzése.
A betonszélhez érve megtámaszkodtam a mellkasom előtti emelvényen és csak lábujjhegyre emelkedve néztem le. Piszok magas volt, lentről felfelé nézve meg se mondanám, hogy mennyire.

- Jól vagyok. - fordultam aztán meg, mikor a mondókáját befejezte, talán a felét se fogtam fel, mégis valahogy úgy éreztem szükségesnek, hogy a szemeibe nézzek. Furcsa volt... Pont olyan mint anyám szemei régen, csak az övében nem bujkált az a ködös, vádló tekintet. - Nincsen semmi bajom. - szívtam bele megint a cigibe, és szinte minden egyes cseppjével éreztem ahogy az izmaim lazább ütemet vesznek.

- Sokat jár fel ide? - kérdeztem aztán a semmiből terelve, ahogy a lábaim lépkedni kezdtek, végig a fal mentén, előre, és csak néztem az embereket, apró ponttá zsugorodva össze, és... tetszett. Azt hiszem tetszett nekem. Hatalmasnak éreztem magam. Sebezhetetlennek... És talán pont ez tetszett benne...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 12:25 am

Egy ideig még csendben maradtam, immár rá emelve a pillantásom, végül bólintottam a szavaira. Önmagát meggyőzhette, de kötve hittem, hogy a nővérke feleslegesen hivatott volna le a vizsgálóba. Mindig ugyanazt a választ kaptam Jamestől, amivel nem tudtam vitába szállni bizonyíték híján és semmi kedvem sem volt olyan helyzetbe hozni őt, amivel nem csak zavarba hoztam volna, hanem visszaéltem volna a diplomám adta előnyeimmel.
- Volt már rá példa - válaszoltam inkább a kérdésre a hamutól megszabadulva közben, és csak figyeltem a továbbiakban a cigi narancsos-vöröses izzását. - Ha valami bánt, vagy gondolkodni akarok, akkor mindig feljövök ide. Van elég nagy, hogy senki ne zavarjon meg - felmosolyogtam rá, csak annyi időre keltem fel, hogy elnyomjam a cigit a hamutállal ellátott szemetesnél. - Nem dolgozom a legtöbbször napkeltekor, vagy napnyugtakor, de akkor lehet a legszebb a kilátás - elnéztem az egyetlen kósza felhőre, ami úgy lebegett át az égbolton, mint egy részeg tengerész a hajóján. Az amorf mintába rendeződött fehérséget figyeltem egy ideig meggyőzve magamat arról, hogy talán nem volt olyan rossz ötlet az, hogy Jamesnek bemutattam Jasmine-t, de még messze voltunk attól, hogy kompromisszumra jutva beavasson bármilyen személyes jellegű diskurzust.
- Tetszik idefent? - újra rámosolyogtam, nem mozdulva onnan, ahol ültem, mert hagyni akartam, hogy felfedezze a tetőt. A távolból egy helikopter zaja törte meg az amúgy csendes környezetet, elhúztam a szám. Sosem jelentett jót, ha ezt a hangot hallottam, mindannyiszor csak arra tudtam gondolni, hogy képesek megmenteni a sérültet. - Ha te is foglalkoznál olyanokkal, mint Jasmine, te mit tennél, hogy rád figyeljenek? - érdeklődtem tőle komolyan, mert szerettem volna hallani a véleményét, és minden esetben jól jött az újfajta probléma megközelítése. - Hogy szeretnél rajta segíteni? - ismételtem meg a kérdést, nem erőltetve a bántalmazás témát, amivel hozzá küldtek. Feszülten pillantottam az egyre közeledő helikopterre, megpróbálva kizárni a jelenlétét, helyette pedig a fiút figyeltem.
- Mit éreztél, amikor meséltem róla? - egy újabb kérdés, ami után reméltem, hogy valamelyik elhangzottra választ is fogok kapni. Nem siettem. Nem várt rám senki.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 12:59 am

Nem néztem rá, de a fülemben hallottam minden szavát. Csak lent néztem. Pontosabban figyeltem az embereket, néha megakadt a szemem, egy-egy kirívó öltözeten, innen rendesen megnézhettem őket, nem úgy mint lenn, ahol elég egyetlen pillantás és már felbőszülve esnek neked vagy összeverve vagy egy golyó ígéretével a koponyádba. Figyelnem kellett. Mindig, hogy mikor és merre megyek, delegfőképp, hogy kivel, hogyan viselkedek. Nemmm... szerették a mi fajtánkat egyes helyeken, és ha híred megy... talán halál fia vagy egykettőre...

Amikor felállt, megrezzentem. Automatikus reakció, egy pillanat alatt kaptam oda a fejem, csak úgy, mint máskor, amikor fel kell mérjem a helyzetet, hogy rohanjak e. Most nem kellett. Azt hiszem.. nem kellett. Nem jött közelebb, mégis végig szemmel tartottam, amíg vissza nem ült, és még jóval azután is gyakrabban pislantottam a hátam mögé.

- Biztos szép lehet. - talált vissza a mosolyom, egy előfutó képzelt képre, amikor szemem eltévedt a semmibe, megint, pont arra, amerre keletet sejtettem. A háttérben látszottak a hegyek, de az is lehet, hogy csak valami délibáb játszott velem.

- Igen! - vágtam aztán rá, talán még lelkesebben is mint kellett volna és a még előző mosolyom halvány árnyékával visszapillantottam a szemeibe - Nagyon is... - emeltem vissza a tekintetem az előbbi... tér felé, hátha újra jönnek azok a képek, de semmi. Helyette viszont valami zúgás közelített, és azonnal a zaj felé kaptam a fejem. Helikopter! - tudatosult azonnal, ahogy az is, hogy nem is akármilyen, orvosi.. helikopter. Ez idejön! - vett feszült tartást a testhelyzetem, és bár elég messze volt, de biztos voltam benne, hogy itt száll le, talán... átvert volna!? Elvisznek!? - pillantott megint felé a szemem, de ő ugyanolyan nyugodtan ült ott, mintha mi se történt volna.
Csak figyeltem. Egy szó nélkül, pedig ő kérdezett. Próbáltam.. felmérni.. hogy átver, menekülnöm kell, futni, azonnal kivágva az ajtót le - a szemem egy szemvillanásra az ajtóra is tévedt, felmérni a szabad bejutási lehetőséget - vagy.. vagy az egész csak... De ugyan, mi másért hozott volna ide fel!? - győztem meg magam egy szemvillanás alatt, és az előbbi feszültség a kétszeresére gerjedve lepte el a fejemet.

- Nem az én dolgom, hogy bárkin is segítsek! Mindenki mentse meg saját magát! - vágtam rá kissé erőteljesebben is mint kellett volna, és szemem már jóval szilárdabban fixírozta az ajtót a távolban.

- Én most elmegyek! - folytattam automatikusan a következővel, és lábaim, nem is törődve mással, azzal sem ha utánam próbálna kapni, egyre gyorsuló lépésekkel indultak meg a szabadságot jelentő ajtó felé...
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Vendég

Egeret ide és lenyílik!
Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 8:02 pm

Csak egyetlen másodpercre hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat, nézzem James tovatűnő testét, ahogy az ajtó felé igyekezett, és mielőtt meggondoltam volna magam, felkeltem az eddigi helyemről, sietős léptekkel megindulva felé, hogy finoman elkaphassam az alkarját, s ugyanazzal a lendülettel magam felé fordítottam, felkészülve arra, hogy ettől nem is kicsit fog begőzölni, de nem akartam, hogy kiütközzön a félelme és átváltson valamilyen agresszivitásba. Azonnal el is engedtem, és hátrébb is léptem, mielőtt még bekövetkezett volna ez, lesütve a szemeimet kezdtem bele:
- Ne haragudj, kérlek. De ne menekülj - felpillantottam a szemeibe. - Kikísérlek, James. Nem akarom, hogy gond legyen esetleg odalent - felsóhajtottam halkan, és remélve, hogy nem tiltakozott túlságosan, begyűjtöttem a cigit és az öngyújtót, hogy ismét hívjam a liftet már odabent, miközben néha a fiú felé lestem, egyben van-e még. Nem tudtam, mi rémiszthette meg ennyire, de úgy gondoltam, nem fogom még azzal is zaklatni, elég volt mára egyetlen téma, amit körüljárva is csak ködösített válaszokat kaptam. Az ember a féltett titkaiba, fóbiáiba és rettegésébe nem engedi be másokat nagyjából fél órás ismertség után. Ismertség?! A fenéket! Bárcsak elmondhattam volna, hogy ismertem, de közöm nem volt hozzá, semmit sem tudtam meg róla, nem kerültem közelebb hozzá, amit viszont szerettem volna. Amint megérkezett a lift, beszálltam, de nem bírtam tovább:
- Azt hiszem, neked nagyobb szükséged lesz rá - rámosolyogtam halványan, a kezéért nyúlva pedig tenyerébe helyeztem a dobozt, hogy a következő másodpercben elhúzódjak tőle, mert nem hittem, hogy örülne a közelségemnek. - Megírom a beszámolót rólad mindenesetre - a gombokat kezdtem fixírozni csípőmmel a lift belső falának támaszkodva, karjaimat mellkasom előtt összefonva, de aztán eszembe jutott még valami, egy aprócska kemény papírt kivettem a blézerem zsebéből, nyújtva azt James felé. - Nem tudom, hogy mit kezdesz vele, kidobnád-e az első kukába, vagy rituálisan elégetnéd, de.. mindenesetre az elérhetőségem rajta van - egy ideig figyeltem a fiú kék szemeit, végül egy gondolatnak engedve megfordítva a névjegyet ráírtam még a mobil számomat is, megint felé nyújtva, véglegesen immár. A lift idő közben megérkezett a földszintre, némán néztem mégis őt, hogy vajon elfogadja-e a névjegyet, hagyva, hogy a kint állók csak nézzenek minket.
- Sajnálom, hogy nem segíthettem - bárhogy is döntött a papírral kapcsolatban, kiszálltam a liftből átengedve a helyet másoknak, kezeimet pedig a zsebeimbe süllyesztettem. - Megtennél valamit nekem, James? - néztem végig rajta gyorsan, hagyva, hogy az aggodalmam kiütközzön az arcomra. A betegemnek tekintettem már, még ha nem is valósult meg teljesen az a viszony köztünk. - Vigyázz magadra, kérlek - hangom halk volt, igyekeztem nem belesűríteni a csalódottságomat és azt, hogy tudtam, valószínűleg soha nem látom viszont. Túlságosan is vastag falak vették körbe őt, és egyáltalán nem láttam azon a rést, amelyen beengedett volna engem, vagy bárki mást akár.
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you

avatar
James Edgar Scott

Egeret ide és lenyílik!


◮ age : 21
◮ tartózkodási hely : Las Vegas nyomornegyede
◮ hozzászólások száma : 42
◮ join date : 2013. Sep. 25.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   Pént. Okt. 10, 2014 11:36 pm

Hallottam! Hallottam valamit a távolban, mozgást?? Pont a hátam mögött, és szinte éreztem a fülemben doboló véremet, ahogy sürget, hogy: Gyerünk! Gyorsabban! Siess! El.. fognak.. kapni, ha nem szaporázod meg a lépteidet...! És én meg is tettem. Valahogy automatikusan engedelmeskedve a fejem, kezem már az ajtó pántjáért nyúlt, mindjárt.. mindjárt vár a szabadság... Megmenekülök! A magam ura lehetek! - vett egyre erősebb ütemet a lélegzetem, mire egy kéz a karomon, a bőrömre fog.. megszorít? Automatikusan rezzentem össze.

- MIT AKAR MÉG!? - voltam kicsit hangosabb is mint kéne, ahogy megfordultam, csak hogy a szemeibe nézzek. Ne hagyd a hátadat! Hátulról mindig védtelen vagy.. - diktálta az ösztön folyamatosan a fülembe, és én kihúzva mindkét vállamat, magas álléllel néztem szemeibe. Hogy mi lesz? Nem tudom. De ha visznek, emelt fővel visznek el, nem szűkölő kutyaként kecmeregve.

De aztán... de aztán mégsem tett semmi egyebet. Meghátrált. Hogy miattam? Nem lennék rá megesküdve. Ahogy megláttam azokat az újra kedvesen sugárzó szemeket, lassan engedtem le. El.. a tartást... és úgy álltam ott, mint a cövek, onnan néztem a szemeibe.

- Rendben... - bólintottam aztán bizonytalanul, talán még önmagamat is győzködve, hogy nem lesz baj. Azok a szemek... nem tükröztek semmi alattomot vagy vérengző kétséget. Ezért hát... engedtem. Hogy miért? Magam sem vagyok biztos benne, csak abban, hogy megvártam amíg beszáll a liftbe és csak ekkor léptem utána.

Csend volt. Néma csend, csak a lift búgása hallatszott, és az én kezem?? Magam mellett, újra nyitva és zárva az öklöm játszotta a szokásos táncát, de... de nem féltem. Most valahogy nem féltem. Tőle... Bíztam benne? Na azt azért mégse. Soha nem bíztam senkiben, de egyszerűen éreztem! Nem kell tartanom tőle. Talán...

Aztán minden megváltozott... Ő szólalt meg, rám nézett, és én nem húztam ki a kezéből a kezemet. Gyanúsan méregettem. Vajon mit akar tőlem?? De ellen.. nem álltam. Nem álltam ellen...
Csak egy egyszerű bólintás. Ennyire futotta, ahogy összezártam az ujjaimat a doboz fölött, de ő már el is lépett. Előre nézett. Előre, a semmibe, de azt hiszem én ezt most nem is bántam. Csak újra felemeltem a kezemet, hogy a benne fekvő kék színű dobozra nézzek, de aztán ugyanolyan ütemben engedtem is vissza magam mellé. Csak lazán szorítottam a kezemben...

De akkor megint ő szólalt meg! A nő valamit kotorászni kezd, de én már nem féltem. Egyedül a szememmel követtem nyomon, mire egy darab papírt vett elő, amit az orrom elé nyújtott. A papírt néztem a kezében... majd a szemeibe de azután újra vissza a papírra. Hogy mit akar tőlem...? Pláne amikor újabb tollat vett elő, firkálni kezdett... valamit... de aztán a keze megint ott volt előttem, és én lassan nyúltam fel a darab papírért.

- Köszönöm... - motyogtam csak halkan, az orrom alatt, talán nem is hallotta, de nem számított. Elvettem. A másik kezem most már ezt a papírt szorongatta a tenyerembe, de én még mindig csak a nő szemeit néztem. Aztán ő volt az aki először lépett. Ki.. a liftből, és ahogy én észbe kaptam, egyetlen lépéssel követtem. Ott volt a menekülő út, egész eddig is, nem messze, én mégsem menekültem. Csak még egy biccentés felé, bele az egészen eddig tartott szemeibe, azután a lábaim maguktól indultak meg, nem sietve de mélyen eltelve a szabadság ígéretével.
A hangja volt az amire visszakaptam a fejemet. Csak néztem. Megint, ahogy a lábaim menni akartak, tovább, futni, de én nem engedtem. Megint bólintottam, talán még egy gyenge mosoly is kiütközött az arcomon, de aztán visszafordulva a fény felé, mint madárnak a szabadság ígérete, egyenesen a fényt követtem. Szabad vagyok! Végre! Azzal jó mélyet szippantva a kórház előtt elterülő levegőből, kitűztem magamnak egy irányt.. és elindulva belevesztem a népes sűrűségbe....


(Köszöntem Dokinéni, talán majd egy másik alkalommal... Wink :) )
Vissza az elejére Go down

The city of sins awaits you


Sponsored content

Egeret ide és lenyílik!



TémanyitásTárgy: Re: Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...   

Vissza az elejére Go down
 

Az utánozhatatlan Cordelia Webb.. és a szegény fiú esete...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Elizabeth Ethel Cordelia Midford
» [Játékos Küldetés] Az emberrablás esete

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játékonkívül :: Archívum :: Gé játékai-