When the darkness comes

Vendég

Lángoló narancsvörösben izzó cégértáblák közt olybá tűnt, mintha végeláthatatlan pokolbéli labirintusba csöppentem volna. Árva, segítségkérő sóhaj szökött ki ajkaim közül némán, nem engedve, hogy bárki is meghallja azt. Elvesztem, el abban a sok kiégett pillantásban, az örömittas, mámoros pillanatok árjában, s mégis a legszomorúbb az egészben az a ragacsosan engem körbeölelő sóvárság volt, amely megragadott abban a férfiben, aki a black jack asztalnál várta a megváltó kegyességét.
La dolce vita!
Meggyvörös mandula körmeim óvatosan csúsztak végig vérbordóba mártott ajkaimon évődőn, arra a pillanatra várva, hogy mikor szállhatok el az asztaltól, s ha tudatosult is bennem a bódultság ködén át az, hogy Pietro éppen válogatott kínzási módszerekkel illette a la mia famiglia ellen vétőket, óvatosan, alig láthatóan ráztam meg a fejemet a szavakra. Olaszként tisztában voltam a család fogalmával főleg olyan körökben, ahol a vér mindenekfelett volt, s ahol a hűség olyan sarkosított példáit láttam, amelyek sok esetben elborzasztottak. S valóban.. szörnyű volt a vér? Szörnyű volt az a kín, amely hatalmukba kerítette azokat, akikben az élet lángja már csak alig pislákolt? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatokkal karöltve emelkedtem meg a székből, s engedékeny, valamint bocsánatkérő pillantásomat sütöttem le, alig hallhatóan megszólalva:
- Ne haragudjatok... nekem muszáj elmennem pár percre felfrissíteni magam - az alázat szívfacsaróan mételyes mivoltja szilárdította meg a hangom csak az utolsó szavakra, s mielőtt utamra engedtek volna, kiegyenesedve, lassú léptekkel indultam meg a csipkeanyagú tűsarkúmban követve a szőnyegek kígyózó sokaságát. Titkolt, s nem vallott szándék vezérelt a ma este során. Olyasmire szántam el magam, amire már hetek óta nem volt alkalmam. Valamit magamért tenni.. valamit, ami kiűz abból a dagadó, fullasztó érzésből, hogy meg kell halnom. Egyedül voltam, még ha milliónyi ember is szaladt el mellettem, érintett meg, s a sok férfi lökései sem lehelt belém életet... Változni! Valakihez tartozni akartam, s ezért is csúszott előbb ujjbegyem az ajtó lapjára, amit követett tenyerem féltón, óvón börtönébe zárva az ajtó apró részét, melyet bőröm fedett.
Lehunytam pilláimat egyetlen gyors, őrjítő másodpercre csupán, mely úgy szállt tova, mintha évezredek súlya ólomként nyomta volna össze. Hazudtam! Becsaptam önmagam! Nem voltam kész arra, amire aztán az ösztöneim, az ajtó előttem és a kopogásra lendülő kezem késztetett. De tudtam, hogy nem futamodhatok meg, ezért is röppent ujjam az ajtógombra elfordítva azt, és mielőtt beengedtek volna, beléptem olyan csendben, mintha a holtak néma serege kísért volna utolsó utamra, s belépve magam mögött a holt testek seregét kint hagyva ajkaimra egy csendes, nyugodt, érdeklődő mosoly ült ki.
- Elnézést, hogy megzavarom.. Signor anélkül, hogy tudná ki vagyok és egyeztettünk volna időpontot - néztem egyenesen a férfi szemeibe, bármit is csinált közben. Nem tudott megbotránkoztatni. Sok mindent láttam már és sok mindent éltem át. - Szánna rám pár percet? Ígérem, nem fogja megbánni, uram! - fejeztem be elhalkulva, lesütött pillantással szemrevételezve a fehér bőrfűzőt magamon, valamint a fekete szűk farmert, amiben tökéletesen látszott, milyen alakkal bírtam.

Vendég

Isabella & Vincent

what can I do for you

[You must be registered and logged in to see this image.]

A ma este sem kezdődik másként, mint a többi. Mindig ugyanazokat a köröket járom le, de ez egyáltalán nem zavar. Az üzlet megy és jól megy, ami azt illeti. A kaszinó is szép pénzt hoz, ahogyan a lányok is, engem pedig semmi sem tesz boldogabbá a pénznél. Talán csak a még több pénz, de tekintve, hogy most is épp dollár ezrek folynak át a kezemben tartott „üzleteken”, mondhatjuk azt, hogy ez a „még több pénz” kategória. Ez pedig elégedettséggel tölt el.
Miután végighívtam a lányokat – az ember figyeljen arra, ami az övé, különben gyorsabban omlik össze minden, mint egy kártyavár – a kaszinó ügyeit nézem át. Mindenre megvan a megfelelő emberem, így arra is, hogy valaki a könyvelést végezze, de ez nem jelenti azt, hogy nem nézek bele én is. Nem kedvelem ugyanis, amikor meg akarnak lopni. És bár nincs okom arra, hogy erre gyanakodjak, mindig gyanakszom. Jobb, ha odafigyelek, mint ahogyan a mondás is tartja, jobb félni, mint megijedni és bár a félelem egy olyan érzés, ami nem gyakran jár át – nem is emlékszem, hogy utoljára mikor éreztem – a lényegen nem változtat, miszerint jobb, ha mindenre odafigyelek és mindig felkészült vagyok. Ennyi a titka egyébként annak, hogy az ember sikeres legyen. Szerintem. Persze az is sokat segít, ha valaki nem akar valamit, amit én nagyon, és szép szóval nem megy a dolog, akkor mondjuk megsimogassam az öklömmel. Rosszabb esetben pedig előkerüljön a fegyver is. Ilyen messzire azonban nem sűrűn kell elmenni, az élet nem olyan, mint egy hollywoodi akciófilm. Szerencsére.
Na szóval, a lényeg, hogy a számok sokasága felett görnyedek, jobb kezem ügyében az asztalon egy pohár aranyló whisky. És ekkor történik valami nagyon furcsa, aminek nem így kellene történnie és amiért valaki kibaszottul szorulni fog, mert mi az, hogy egy idegen – nem mellesleg igencsak szemrevaló – csaj, csakúgy betipeg ide?! Hol vannak az embereim, akik megkérdezték volna, hogy ki ő és mit akar és egyáltalán mi a faszt keres ott, ahová csakúgy bárki nem sétálhat be?! Erről azonban nem a kisasszony tehet és amíg jár a szája, hogy tudassa mi van, addig én pofátlanul, végiggusztálva nézem meg őt a lábaitól kezdve, felfelé haladva a testén. Nem sokat takar alakjából a nadrág és a fűző, de nem bánnám, ha inkább egy falatnyi szoknya lenne csak rajta. Nos nem lehet mindig karácsony, még nekem sem, bár tény, hogy ezt azért kevésé vagyok hajlandó elfogadni, de így van akkor is.
Elérek a tekintetéig, amitől nem szabadulok. Sunyi, ravasz vigyor terül szét a képemen, majd felállok és karba fonom mindkét karomat. Kis terpeszben állok meg az asztalom mögött és egyelőre szótlanul hallgatom, amikor folytatja a mondandóját.
- Ki maga? – számomra ésszerű a kérdés, mert akármennyire is elnézem vagy sem, hogy betrappolt ide, attól még mindig nem tudom, hogy ki ő. Nyilván fordítva ez már nem igaz.
- Érdeklődve hallgatom, hogy miben is lehetek a szolgálatára. – még mindig dugnivalóan szexi, szóval igen, érdekel, hogy mi a faszt keres itt. Ráadásul a végén elsuttogott uram és a lesütött pillantás… Aww… nem mondom, hogy nem feszülök meg ágyék tájékon. Ez ugyanis igencsak emlékeztet egy kellemes kis dom-szub felállásra, ami mondjuk úgy, hogy nem hagy hidegen.
- Foglaljon helyet. – intek az asztalommal szemben lévő bőrfotelek egyikére és én is leülök a sajátomba. Előrehajolok és felkönyökölök az asztalra, ujjaimat pedig összekulcsolom magam előtt, majd kíváncsian várom, hogy mit is akar tőlem ez a szépség egészen pontosan.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

Olvadó lángcsóvák, porba hulló gyermeksereg, segítségért kiáltó haldokló, s az ölni vágyó gyilkosok eszméje foglalta le minden gondolatom, s a fejemben olyan őrült vágyak kergetőztek, mely vérért, fájdalomért, emésztő hovatartozásért kiáltott. Mindeközben tudtam, hogy csak egymagam lehetek. Egymagam halhatok, s soha sem létezhetek. Az élet tünékeny foszlottsággal tűnt el szemeim előtt fátyolos mámorban, s én hagytam. Hagytam, hogy csak létezzek. Abban a pillanatban. Ott, Vincent előtt.
Mégsem éreztem magam teljesen kiábrándultnak, mint a hídon korábban. Már nem számított az, hogy eldobjam az életem. Közel sem éreztem olyan kergető, éltető vesztét a halál fekete ólomsúlyának, mint ahogy hetekkel ezelőtt. Tudtam, hogy lépnem kell, s a döntés maga volt rémisztő. A változás maga volt, ami újra és újra próbált lerántani a mélybe, de most ez egyszer nem hagytam. Lebegni akartam, csobogó vészben elveszni, s hányattatott sorsban osztozni valaki mellett, aki a biztonságot is adhatná nekem.
Tekintetem csak akkor rebbent fel a férfire, amikor beszélni kezdett, hagyva, hogy a tekintélye átcsorogjon az elmémbe, s lopva bár, de a pillantásom végigfutott alakján, noha a lélektükrei sötét kútjában akartam megfulladni, legalább egy időre, nem megszakítva a hallottakat. Sosem szerettem, ha a szavaim árjába valaki belecsepegteti önnön méregfogait, így hagytam, hogy mindent elmondhasson, mindent felmérjen, s szembesüljön azzal az újdonsággal, amivel szolgálhattam.
Egyetlen szó nélkül, magabiztos, bár alázattal teli léptekkel sétáltam az asztal ajtó felőli oldalához, leülve a fotelben a lábaimat keresztezve, karjaimat a fotel karfáján nyugtatva. Óvatos pillantást vetettem még utoljára az iroda berendezésére, már ami előttem rejlett, hogy a szemeim ismételten Vincent arcát figyelhessem meg csak egyetlen másodperc töredékéig.
- Isabella Nadia Rossi a nevem - sosem tudtam úgy bemutatkozni, hogy az olasz vér ne tört volna felszínre, amit nem bántam. Büszke voltam arra, aki voltam félig-meddig biztosan. - Szolgálni pedig én szeretnék - engedtem magamnak meg egy évődő, alig mosolyt, de mielőtt még egy újabb kérdés hangzott volna el, pillanatnyi szünet után folytattam is a beszédet:
- Kevés futtató van, akinek engedném, hogy felettem rendelkezzen. Bármiben. A korábbival gondok voltak, és annak a kapcsolatnak már nincs jövője. Egymagam viszont kevés vagyok ahhoz, hogy megmaradhassak az, aki vagyok - vallottam őszintén, mindenféle kertelés nélkül. S mindketten tudtuk valószínűleg, hogy az önmagukat futtató lányok kevésbé voltak sikeresek, mint azok, akik mögött állt egy olyan masszív segítség, aki szinte mindig rendelkezésre állt, ha gond volt. Noha nem éreztem úgy, hogy az előző féreg bármiben is megállta volna a helyét, az új reményében nem voltam hajlandó letenni a változásról.
- Szeretnék Önhöz tartozni, Signor. Ha megfelelek Önnek - az elején még sikerült a férfi arcát néznem, de az utolsó szavaim elsüppedtek abban a bizonytalan reményben, amely arra késztetett, hogy ismételten lesüssem pilláimat. Akartam Őt! De fogalmam sem volt, hogy ténylegesen milyen ember, a hallott pletykáknak pedig nem adtam meg magam. Semmiképp sem. Tudni akartam, hogy mi rejlik benne, s azt is, hogy mire vagyok képes mellette.

Vendég

Isabella & Vincent

what can I do for you

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ez a nő valamiért azt az érzést kelti bennem, hogy nem igazán van itt fejben, mintha teljesen máshol járna. Kissé el van varázsolva azt hiszem vagy valami ehhez hasonló, de persze az is lehet, hogy tévedek. Vagy mégsem?
A neve alapján talán olasz származék. Nincs velük kapcsolatban semmilyen elő – vagy utó – ítéletem, így számomra huszadrangú, hogy milyen származású. Az már jobban érdekel, hogy milyen lehet a ruhája alatt és, hogy mi a francot akar tőlem, mert ezt ugye még mindig jótékony homály borítja, és én nem igazán kedvelem a homályokat. Nem töröm meg a mondandóját azzal, hogy bemutatkozzak, mert egészen biztos vagyok abban, hogy tudja ki vagyok, különben nem állított volna be hozzám.
Egyik szemöldököm kissé megemelkedik, amikor azt a szót használja, hogy szolgálni szeretne. No lám… Újabb feszülő érzés támad ágyékomban és most már kissé összeszűkülnek a szemeim és sunyi, ravasz pillantással mérem végig megint. Végül pedig tekintetem a kis évődő mosolyán pihen meg és egy hasonlót villantok rá én is.
- Tehát erről van szó. - nyugtázom a hallottakat és hátradőlök a székemben, de egyelőre még nem folytatom a beszédet, hagyom, hogy ő fejezze be, amit mondani akar.
Nem kerüli el a figyelmemet, amikor azt mondja, hogy kevés futtatónak engedné meg, hogy rendelkezzen felette, bármiben. A hozzáállása több, mint kedvemre való, ez azonban túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen. Nem követem el azt a hibát, hogy eszetlenül azonnal igent mondok neki. Ez azért nem ilyen egyszerű.
Hirtelen állok fel a székemből, megkerülöm az asztalomat és megállok előtte, nekidőlve az említett – tekintélyes méretekkel rendelkező – bútordarabnak.
- Nos… - lassan kezdek bele a saját kis beszédembe és még egyszer végigfuttatom vizslató tekintetem az előttem ülő szépségen.
- Mielőtt még bármiről is komolyabban szó esne, tudnom kell, hogy ki volt az előző futtatója és milyen „gondok” voltak, amelyek végül ahhoz vezettek, hogy ma beállítson hozzám. - egyfelől egyáltalán nem mindegy, hogy kihez tartozott és az előző futtatója mennyire is kezei a maga tulajdonának a lányait. Egyetlen nő sem ér meg egy futtatók közötti balhét és nekem eszemben sincs megrongálni a saját is birodalmamat. Még egy esetleg szubmisszív, csinos pofiért sem. Ezért érdeklődve várom, hogy mit fog nekem előadni, miért is nem tudott az előző stricijével kijönni. Minden másra pedig ezután térhetünk rá. Kérdéseim vannak, nem is kevés, de haladjunk csak szépen sorjában. Elvégre nem rohanunk sehová sem.

[You must be registered and logged in to see this link.]