Las Vegas, 1992. február 17. 22 egyetemista Civilians Indiana Evans

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: barátságos, megértő, őszinte, segítőkész, komoly

◆ negatív tulajdonságok: gyámoltalan, érzékeny, általában mindig kedvetlen, depressziós, és talán még unalmas is

◆ egyebek: nem nagyon van...

Történet vagy szerepes példa

Ha valaki, akkor én tudok mit mesélni az életről, de nem teszem. Mert a helyzet az, hogy semmi jó nincs az egészben. Mindenki úgy elvan azzal, hogy az élet ilyen szép, meg olyan jó. Egy nagy szart! Az élet úgy pocsék, ahogy van. És ha lehetne egy... csak egyetlen egy kívánságom, az biztosan az lenne, hogy vége legyen az egésznek már, és, hogy soha többé ne keljen azt éreznem, hogy élek. És igen! Tegyetek csak rám bármilyen jelzőt, nem érdekel. Depressziós tyúk, dilis liba, stréber, önsajnáltató, kelekótya, stb, stb. Az igazság az, hogy igazatok van. Mindez én vagyok. És bár magamra ismerek, mégis folyton sírok, ha hallom, hogy ilyen beceneveken szólítanak. Sőt... talán valójában nem is emiatt sírok. Hanem csak csupán újra megtelik a pohár és ki kell engednem valahogyan a bennem lakozó hisztis kis fruskát, a depressziós tyúkot. És erre a legjobb megoldás a sírás. Egyszer a bátyám azt vágta a fejemhez, hogy hiába sírok, mert úgysem oldok meg vele semmit. De igen! Megkönnyebbülök. Az emberek amúgy semmit sem tudnak az életemről. Hiszen nem is ismernek. Senki sem ismer. Még a családom sem. Már, ha az enyémet lehet egyáltalán családnak nevezni.
Az apám egy cég egyik tulajdonosa, amit a testvéreivel együtt vezet, de azonkívül van jó pár piszkos ügye is, aminek a nagy részéről fogalmam sincs, de bármit kinézek belőle. Egyébként egy szar alak. Egy fél éve jött ki a börtönből, másfél évet ült bent. Megerőszakolt egy velem egy idős lányt... ami gusztustalan. Többet érdemelt volna, mint másfél év, de milyen is mikor az embernek van pénze. Az anyám sem hiába lépett le évekkel ezelőtt. Folyton verte Őt, csalta, kihasználta, megalázta, gyötörte... Ezért is döntött úgy , hogy véget vet ennek az egésznek, és lelépett. A poén az egészben az, hogy engem és a bátyámat nem vitt magával. Új életet kezdett, amiben mi, a gyermekei nem voltunk részesek. Fogalmunk sincs, hogy hová ment, vagy, hogy most egyáltalán hol van és kivel.. De nem ítélem el. Talán a helyében én is pont ezt tettem volna. De ez igazából mindegy is. A lényeg az, hogy mi a pszichopata apánk mellett nőttünk fel, aki egy cseppet sem bánt – sőt azért most se bánik -, velünk kesztyűs kézzel. Gyakran előfordul, hogy hozzánk üt, de általában csak a szavaival bánt, ami azért sokkal ütősebb fájdalom. Na meg ott a bátyám is, aki szintén pocsék a kapcsolatom. Folyton szekál, és mindig beleüti az orrát a dolgaimba. Állítólag csak azért, mert nekem akar jót, de egy francokat! Ő magán kívül senkit nem szeret. Pont olyan arrogáns és önző, mint az apánk, talán ezért is értik meg egymás mostanában olyan jól. Igazából szerintem minden ilyen „jótettével” csak bosszantani akar. Így belegondolva nekem senkim sincs... Csak Ő.
Nikolai az a srác, aki – bár fogalmam sincs, hogy miért -, de amióta csak ismerjük egymást folyton segít, kiáll mellettem, támogat... és, akit szeretek. Sőt... abban is szinte biztos vagyok, hogy ez az érzés kölcsönös, mert ha nem így lenne, akkor miért lenne mindig mellettem, mikor annyi más lányt kaphatna, akiknek egy kicsivel kevesebb problémájuk van, és nem sírnak ha kell, hanem? Nem is értem... Pedig se szép nem vagyok, se szórakoztató... sőt, nagyon is unalmas egy teremtménynek mondanám magam, akit a könyveket kívül nagyon más nem is érdekel. Talán még csak az egy, aprócska dolog, hogy amikor csak tudok Nikolai közelébe lehessek, mert már a jelenléte is olyan megnyugtató... Ha hiszitek ha nem, de azt hiszem, hogy javult valamennyit a lelki világom azóta, amióta Őt megismertem. Régen elég sok öngyilkos hajlamom volt, nem egyszer és nem kétszer gyógyszereztem be magam, és olyan is volt, hogy össze-vissza faricskáltam a kezemet. Ezért is hiszik sokan azt, hogy bolond vagyok, pedig valójában nem. Csak gyenge. De így, hogy tudom, hogy van mellettem egy társ, egy barát, aki segít és támaszt nyújt, úgy érzem, mintha könnyebb lenne. Egy kicsivel...