AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Mindig hagyni kell egy gyereket esti mesét választani, mindig hagyni kell, hogy ő döntse el mit szeretne hallani. Még akkor is, ha első körben túlságosan engedékenységnek tűnne ez a dolog egy valamire jó: a gyerekek esténként nem ülnek le senkivel egy pohár bor mellett elmondani milyen napjuk volt, vagy vacsora után éppen mosogatás közben elmondani a párjuknak, hogy aznap éppen mi nyomasztotta a legjobban őket, mi volt ami jó érzéssel töltötte el, vagy mi az ami nyugtalanítja akár még több nap után is. A gyerekek a mesék által engednek ki, a mesék azok amelyekből erőt merítenek egy következő napokhoz. A mesék azok amelyekbe belefeledkezhetnek és egy időre elfelejthetik ha valami nem úgy működik az életükben ahogyan kellene. A meséket a felnőttek tulajdonképpen maguknak írják, a gyermeki énjüknek, akit nagyon sokszor a felnőtt kor beköszöntével messzire űznek magukból. A történetek által azonban visszarepülhetnek ebbe a világba, amikor még minden mást jelentett a számukra, amikor a világ még tele volt tengernyi csoda ígéretével.
És hagyni kell a gyermeket, hogy tovább gondoljon egy-egy történetet, mert az azt jelenti, hogy megalkotta a saját csodavilágát, egy kis zugot, egy menedéket, ahol elbújhat, ahol megnyugodhat. A világát, amelyet ő népesít be, a többi meséből összeollózott szereplőkkel. Így lehetett egy helyen Hamupipőke és a kis gyufaárus lány, vagy éppen a bicegő óriás, meg az örökké nevető törpe. És így kerülhettek egyetlen helyre a hercegkisasszonyok, meg a gonosz mostohák, és a királyfiak, akik aztán majd mazsolázhatnak ki melyiket szeretné megmenteni. Mia fantáziája végtelen és kimeríthetetlen volt, néha olyan dolgokat kapcsolt össze, vagy éppen ragadott ki egy történtből, amire más nem is gondolt volna. Ezért lehetett az, hogy az előbb még a piros takarójával együtt szuperhős akart lenni, ahogyan Rupert is, de amikor a felkínált lehetőségeket meghallotta egészen felvillanyozódott....és volt egy igazi és valódi hercegnő aki úgy néz ki mint...mint ő?
- Óóóóó!- csodálkozott el őszintén vékony kis kuncogás lett ennek aztán a vége, mert mint minden gyerek a mókával és a tréfával igyekszik a saját kis tudatlanságát elpalástolni. Ugyanis fogalma sem volt róla ki az a Belle. Biztosan nagyon sok kislány furcsán nézne rá ezek után. Az olyanok akiknek már pólyás koruktól az efféle függönyök díszítették a szobáikat, neki pedig még külön szobája sem volt, csak egy ágya, amelyen volt egy filcből összetákolt róka, meg egy foltoktól éktelenkedő rózsaszín takaró, apró maci figurákkal. Mindegyik maci mosolygott, és Mia gyakran képzelte azt, hogy a macik azért mosolyognak a takaróján, hogy őt akkor is felvidítsák amikor éppen szomorú valamiért. Rupert már javában a jeget törte a konyhában, a kislány meg még mindig azon törte az agyát, hogy ki az a Belle. Hófehérkét ismerte, meg Hamupipőkét és Csipkerózsikát, de erről a titokzatos hercegkisasszonyról még bizony nem is hallott. Feltétlenül utána kell járnia. A gondolatok aztán kirajzolódtak az arcára is, amikor Rupert visszatért hozzá, kezében azt a bigyót szorongatva, amitől majd a duzzanat gyorsabban fog lemenni a szeméről. Elvette a csomagot és bólintott amikor a szeméhez rakta.
- Aucccsss! Ez nagyon hideg!- a jég valóban hideg lehetett, bár Miának leginkább azért lehetett kellemetlen mert a feldagadt szeme időközben alaposan átforrósodott és lüktetett Csak pár másodpercig tartott nála ez a fájdalmas érzés, utána a hűvös megnyugtatóan hatott a fájós szemére. Hallgatta Rupert magyarázatát arról, hogy Santana hangja miért volt olyan furcsa.
- Akkor azt hiszem nekem sosenem lesz ilyen megkeseredett a hangom, mert én nem csak a rosszat fogom majd látni a világban. Mondjuk nem is értem miért vannak akik nem veszik észre ami jó. Például szerintem tök vicces buborékot fújni maradék samponból, ahogyan azt Miss Robinsonnal tettük egyszer. Pedig aznap az anyukám sem jött értem az iskolába, és Mrs Taylor sem, mert éppen akkor került kórházba a porckorongja miatt. Tudod mi az a porckorong Rupert? Az ilyen kis korong ami azért van a testedben, hogy ha fáj valamid akkor kattogni kezdjen.- hogy honnan szedte ezt a magyarázatot? Apró félinformációkból pakolta össze a saját logikája szerint.- Szóval aznap, amikor Mrs Taylor korongja éppen pattogott és vészjelzett mi a tanár nénivel buborékokat fújtunk és végül hazavitt és vett nekem medvecukrot is. Na az tényleg keserű és édes is egyszerre. De finom is. Szóval nem mindig rossz az ha édesen keserű.- életbölcselet egy hat éves gyerektől. Néha nem árt odafigyelni a csöppségekre, mert olyan dolgok hagyják el a szájukat, mintha egy korábbi élet megannyi tudásából szemezgetnének, csak még ennek az új életnek az összefüggéseit nem értik, vagy mintha szándékosan kódolnák ezeket a dolgokat.
Amikor hallgatja Rupertet arról, hogy mit is csinál egy szuperhős már megerősödik benne a gondolat, amely akkor ütött szöget a pici fejében, amikor a férfi a rá hasonlító hercegnőről beszélt. Bólogat minden elhangzó kérdésre, a homlokát ráncolgatja, időnként megnyalja a száját, mozgatja a fejét ide meg oda, a haja megint a szájában, amit most már egyre gyakorlottabb mozdulatokkal szed ki onnan és már mosolyogni is próbál a férfira. Kezével kitartóan szorítja a jeget a szemére, már nem is annyira fájdalmas, sőt a jég kicsit le is hűtötte, egyfajta fájdalomcsillapítóként is funkcionált a számára.
Amikor Rupert megengedi, hogy újra magához vegye Mr Wilsont a kislány ledobja a hátáról a piros takarót és a radiátorhoz megy, hogy megölelgesse a legkedvesebb barátját. Óvatosan emeli le a medvét. Még kicsit vizes a lába és a feneke, mert ott a legvastagabb az anyag, de mindent összevetve a jó öreg maci biztosan nem volt még soha ilyen tiszta és illatos, új korát leszámítva. Mia még meg is szagolja.
- Fúúúúú Mr Wilsonnak olyan illata van mint neked Rupert. Akkor mostantól ez lesz nekem az apa illat.- jelentette ki határozottan és még bólintott is hozzá, majd szorosan magához ölelve a medvét totyogott vissza az ágyra, és most úgy helyezkedett el, hogy a pici lábait átvetette a férfi lábán, mintha az ölében ülne, de valójában az ágyon ült. A szeméhez még mindig szorította a jeges tasakot, amely kezdett egyre jobban felengedni, és kicsit olyanná válni, mint a vízzel töltött félig felfújt léggömb.
- Akkor szerintem én mégsem akarok szuperhős lenni, ha nem lehet rajtam köpeny.- fészkelődött még mindig- Rupert, segítesz visszateríteni a hátamra a takarót? Azt mondtad ne vegyem el a szememtől ezt a hideget, a másik kezemben pedig Mr Wilson van.- na igen, az, hogy a medvétől egy pillanatra is megváljon a továbbiakban az szóba se jöhetett, maradt a segítségkérés. Mikor végül a férfi elrendezte újra rajta a jó meleg kis plédet akkor folytatta az előbbi eszmefuttatást.
- Mesélsz nekem Belle-ről elalvás előtt majd? Én...nem tudom kicsoda ő, de ha olyan mint én, akkor...akkor lehet, hogy őt is kidobták? Ugye nem? Ugye Belle hercegnő sosem szokott szomorú lenni? Nem szeretem a szomorúkat. Hamupipőkét is azért szeretem mert bár szomorú neki, mert tudod naaaaagyon gonosz a mostohája, de ő mégis sokat énekel, és szereti az állatokat. Szóval nem szomorkodik. Nem szabad szomorkodni, soshasenemsenem.- rázta meg határozottan a fejét, és látható volt, hogy nagyon komolyan gondolja. Valószínű Hamupipőkét nem véletlenül választotta kedvencének.- Hófehérkét azért nem szeretem, hogy van egy csomó barátja, a törpék, meg egy szép házban lakik, ő mégis sopánkodik meg vadidegentől fogad el almát...pedig idegenektől nem fogadunk el semmit, ezt Mrs Taylor is megmondta. És te nem vagy vadidegen, te megmondtad a neved, de az a csúnya boszorkány nem mondta meg Hófehérkének és ő mégis elfogadta az almát.- érdekes elgondolás volt ez de Miának szent meggyőződése volt, hogy csak abban lehet megbízni akinek a nevét tudjuk.
- És amúgy te mit csinálsz amikor nem szuperhősködsz? Úgy értem azt mondtad, hogy mindenkinek van ilyen munkája, meg, hogy te is ezért jöttél New York-ba, csak gondolom most nem tudtad befejezni a munkádat mert közben hősködnöd kellett. Szóval majd ezután folytatod. és akkor ha majd csinálsz valami ilyen hősködést, akkor megmutatod nekem is? Vagy azt nem lehet látni? Amúgy én azért rajzolok neked köpenyt, mert abban jobban el tudsz bújni, és nem akarom, hogy a gonoszok megtaláljanak. Mert akkor nem lennél nekem és azt nem akarom.- lassan összement a meleg kis kezecskéjében a jeget rejtő tasak
- Levehetem most már? Olyan meleg és folyékony, már nem olyan hideg mint amikor először ideadtad. De már jobb. Tényleg.- mondta végül majd a férfi lábain átvetett kis lábait kezdte rendületlenül lóbálni.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Fokozódó nyugalom. Így lehetne legjobban jellemezni azt az érzést, amely a kislányon szépen lassan eluralkodott. Még akkor is ha pár órával ezelőtt ha azt vesszük élve eltemették a város mocska között, remélve, hogy soha többé nem fog onnan kiszabadulni. A kislány élete habár a nélkülözésről szólt eddig, mindig ott ficergett benne a remény, hogy egyszer majd sokkal jobb lesz, hogy a mesék nem csupán a könyvekben válnak valóra, hanem az életben is. Hogy lesz majd igazi családja, és a kislány gyakran álmodott arról, hogy az apukája majd visszatér hozzá. Ezekben az álmokban csak elmosódott alakokat látott, olyan volt, mintha a napnak háttal jöttek volna egy vakító, nyári délelőttön amikor csak áll a kislány, és az arcán boldog mosoly terül szét. És a fény alak majd kinyújtja a kezét felé, mintha ölelni akarná, Mia meg fut felé, lélekszakadva, kipirult arccal és boldogan. De a fény a magasba szállt, beleolvadt a napsugarakba, ő meg ott maradt újra egyedül, eltűnt a mező, eltűntek a virágok, az utcájuk volt megint ott, az egyforma rozzant téglaépületekkel meg egy olyan élettel, amelyben minden megmaradt annak ami volt. Csak Mia fantáziája volt képes a dolgokat kimozdítani, csak az tudta talán ezt a fajta életet elviselhetőbbé tenni, hogy az életét benépesítette a saját gondolataiban megfogant kis lényekkel, és olyan asszociációkkal, amikor egy bokorból egy menedéket gyártott, vagy éppen egy romos épületből egy régi hercegi várat, amit elátkoztak, és most manók és koboldok lakják. Mert Mia számára ezek az apró lények egyáltalán nem voltak barátságosak. Egyszer látott valami csúnya filmet, amiben gonosz kis lények szaladgáltak és bántották az embereket. Be kellene tiltani, hogy bizonyos mesefigurákból olyan filmek készüljenek amelyek nem gyerekeknek lettek gyártva eredetileg, mégis elkerülhetetlen, hogy a közelébe jussanak. Főleg ha egyáltalán nincsenek kontroll alatt ahogyan Mia sem volt tulajdonképpen. Bár a környezete próbálta terelgetni őt, és voltak is sikerek ezzel kapcsolatosan, de az igazi mégis az lett volna, ha állandó minta van számára. Egy anya, aki tényleg szereti, aki megölelgeti, aki több figyelmet fordít rá, semmint arra, hogy a napi adagja meglegyen akár drogból akár piából, akár cigiből. Barb kiterítve feküdt a konyhakövön reggel óta, és szerencsére ezt a kislánya nem tudhatta, ő abban a hitben volt, hogy talán a mamijának is feldagadt a szeme mint neki, és talán neki is akadt egy Rupert aki majd megmenti, és egyszer majd keresni fogja őt. Biztosan, hiszen a kislánya, és az anyukák szeretik a kislányaikat, csak mindegyikük másképp mutatja ezt ki. Mia ezt találta ki, hogy a nyilvánvalót elfedje, hogy az édesanyja sosem szerette és soha nem is fogja. Egy eszköz volt a számára, egy pénzkereseti forrás, amely által még többre szert tehetett. Hogy ez mivel is jár hol érdekelte az őt? És ez csak egyetlen család, egyetlen apró kis szeletkéje annak amivel a szabadság hazájának hazudott országban nap nap után szembesülni lehetett. Egy apró kis folt ebben Mia és az ő torz életkéje addig a pillanatig amíg a jószerencse Rupert útjába nem vezérelte.
- Oké értem én, hogy van akinek van köpenye. De neked nincs, ezt is értem, de én akkor is inkább hercegnő akarok lenni, főleg, hogy van egy igazi, aki olyan mint én.- na igen, mutasd meg egy gyereknek a napfelkelte varázslatát, és onnantól állandóan ott szeretne lenni veled és átélni minduntalan azt a pillanatot. Varázslatos, ahogyan a hűvös éjjeli szél még utoljára a bőrödbe mar, érzed még, hogy visszaharap hegyes fogaival a sötétség, hogy nem akar még távozni, hogy kapaszkodik a bőrödbe a hajnal csípése még ott kalandozik a tarkódnál. Minden másodperccel közelebb azonban az amikor a vörös korong első sugarai szétterülnek az égbolton és aranynarancs hídja lassan ereszkedik az égboltra. Hullámzón csábítón, mint valami szirén.Más számára ez maga a csoda és varázslat, a kislány számára túl sokszor előforduló dolog volt amit megélt az ablakon kibámulva akkor más sok órája várva haza az anyukáját, aki nem jött. Sok estén keresztül nem jött és Mia sok napfelkeltét megélt mire Barb előkeveredett.
- Én tuti, hogy nem fogok megkeseredni, és ha nagy leszek és nekem is lesz kislányom akkor én nagyon fogom szeretni. És mindig el fogom neki mondani, mindig. És amikor nem tudom elmondani, akkorra már megtanulok majd rendesen írni, és akkor ráírom egy papírra és a párnája alá dugom, hogy ha felébred és megtalálja akkor tudni fogja majd, hogy szeretem. Neked is csinálni fogok ilyen "Szeretlek-papírt". Mi a kedvenc színed Rupert? Nekem a zöld. Ha neked is akkor zölddel fogom ráírni, és rakok rá szivecskét is, mert aki szeret valakit az mindig rajzol szivecskét a levélre, és minél jobban szereti annál több szivecskét.- magyarázta és lóbálta tovább rendületlen a lábát- És megtanulok majd főzni is, és mindig a kedvencét fogom főzni. És megengedem neki, hogy kiválassza melyik hercegnő akar lenni. Belle nem lehet, mert az már én vagyok!- a nagy önfeláldozás végén azért csak odapöttyintette még azt az apró önzőséget amely a korából adódott, de nem lehetett rá haragudni.
Amikor a férfi felveti, hogy együtt nézhetnek majd lefekvés előtt mesét Mia láthatóan meglepődik. Az arcán csodálkozás látható, nem félelem vagy nem is harag, inkább az elgondolkodás és a meglepettség valami szokatlan keveréke. Közelebb húzza magához Mr Wilsont és mögüle leskelődik ki.
- Tééééényleg?- pislog nagyokat azokkal a hatalmas őzike szemekkel- Velem még soha nem nézett senki mesét. És még soha senki nem mondta, hogy a kedvemért megtenné ezt. Néha Mrs Taylor olvasott, de szerintem azért mert azt mondta, hogy a számítógépek "ördögtől való masinák" és nem akarta bekapcsolni soha a könyvtári számítógépet. Pedig hetente két alkalommal mindig elmentünk az utca végén találhatóba. De ott mindig ilyen szerelmeses könyveket kölcsönzött ki és aztán mentünk is haza. De szerettem ott lenni. Amíg Mrs Taylor válogatott addig a mosolygós könyvtáros nénik mindig olvastak nekem egy mesét. De látni vagy megnézni...csak ami a tévében volt. Már amikor volt. De azt nem szerettem. Mindegyiken látszott, hogy nem is igaziak.- csóválta meg a fejét majd elgondolkodva pillantott Rupertre amikor a munkájáról beszélt.
- Szóval akkor te olyan vagy mint Mr Thomson a sarki vegyes boltos. Kereskedsz. Ő is azt csinálja. Bemész az üzletbe, kérsz tőle amire szükséged van, és kifizeted majd hazaviszed. Sajnos van amikor adós marad az ember, de Mr Thomson jó ember, és mindenkinek odaad mindent amire szüksége van még akkor is ha csak később fizeti ki. Azt mondta Taylor néni, hogy ezt hitelnek hívják, és arra jó, hogy hamarabb lesz meleg étel az asztalon annak köszönhetően, hogy Thomson bácsi ezt megengedi egyes embereknek. Szóval ha te is adol-veszel dolgokat jó ember vagy mint Mr Thomson, mert így hamarabb kerül meleg étel mások asztalára.- kicsit kifacsart logika talán, de ez is miás volt mint az összes többi sajátos kis életfelfogása. Mia komolyan bólintott a veszélyt illetően, tökéletesen elhitte Rupert minden szavát akár igaz volt, akár csak félig igaz, bármi is legyen.
- Értem. Nem is akarom, hogy a gonoszak bántsanak vagy azért bántsanak mert én vagyok neked. Meg azt sem akarom, hogy engem bántsanak. Szóval akkor nem megyek veled od...Hééééé Rupert, nyyyeehheeeee csikíííííz!!!- nevetve, gurgulázott, immáron a szemét takaró jeges zacskó nélkül és végre igazán és szívből jövően kacagott még akkor is ha ez annak volt köszönhető, hogy a férfi megcsiklandozta.
Fokozódó nyugalom...és fokozódó boldogságérzet. Ezek az apró dolgok mérhetetlenül boldoggá tették a kislányt, és a nevetése is erről árulkodott. Csak az a gyerek képes ilyen önfeledten nevetgélni, aki biztonságban érzi magát.
- Mr Wilson segítsééééégggg!- két szusszanás között nyomta oda a medvét Ruperthez úgy téve, mintha a maci megtámadta volna és most a védelmébe venné a kislányt.Visszacsikizni próbált a játékán keresztül.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

A gyerekek nem bonyolultak, csak éppen van egy sajátos nyelvezetük, amit valaki vagy megért, vagy nem. A szavakkal sokkal óvatosabban bánnak, még akkor is ha néha fecsegősnek tűnnek. Ők így fejezik ki ha valami fáj, így mondják el ha valami jó történik velük, és a szeretet megnyilvánulása náluk nem mindig egyértelműen kifejezhető szavakkal, inkább a cselekedeteikkel. Minden esetben olvasni kell mögöttük, és ehhez bizony kell egyfajta emberismeret ami úgy tűnt Rupertnek megvan még akkor is ha a másik oldalról érkezett a tudása, és nem feltétlen a gyerekeket illetően. Mia nem gondolkodik vele kapcsolatosan, mert ösztönösen kötődik hozzá, az életét köszönheti neki, és számára lényegtelen, hogy a férfi mivel foglalkozik, vagy éppen mit csinál. Ő azt látja ahogyan vele bánik, és ebből a szempontból bizony a kislány egyszerűen működött. Pont azzal a gyermeki egyszerűséggel ami az életkorából adódott.
- Jó, akkor kék és zöld virágok lesznek rajta és kék szivecskék, meg zöld szivecskék. De több lesz a kék mert az a kedvenc színed.- bólogatott határozottan belekapaszkodva ebbe a leveles témába. Mert mi lesz akkor ha ő iskolában lesz, Rupert meg elmegy egy olyan helyre ahova nem mehet vele, mert ott csúnya emberek vannak, legalább olyan csúnyák amilyenek őt is bántották. Akkor honnan fogja tudni, hogy Mia gondol rá, és szereti? Hát a levélből. Anyának is csinált már többet de fogalma sincs hol lehetnek. Szegény kislánynak elképzelése sem lehet róla, hogy a legtöbb rajza ugyanúgy végezte: valakinek a cuccait tárolták rajta, használt fecskendőket csomagoltak bele, vagy éppen arra hamuztak esténként, amikor felváltva vonultak át Barb-on egy jól sikerült éjjelen. Mia ilyenkor a másik szobában aludt és talán olyan dologról álmodott megint amilyenről szokott. A napfényből szőtt apukáján, akit annyira várt, hogy ilyenkor szinte reszketett álmában. Vajon figyelt már meg valaki igazán egy alvó gyermeket? Volt már valaki aki csak egyszerűen leült az ágya mellé az éjjel sötétjében, amikor a hold bekacsintott az ablakon és titkos cinkossá fogadta az álomlesőt, akinek keze minduntalan végigszaladt a gyermek sima és ártatlan arcán. Álmában mindenki megszépül, a gyerekek viszont angyalok lesznek, földöntúli szépségűek, akiknek látványával még az a szív is eltelítődik, amely csak ritkán érez, vagy többnyire sehogy. Csak ott kell ülni is figyelni milyen amikor szépet álmodik. Olyankor rezegnek a pillái, apró kis teste összerezzen mintha boldogságában ki akarna ugrani belőle és mosolyog. Már az újszülöttek is mosolyognak álmukban. Valamikor régen azt tartották, hogy még látják az őrangyalukat. Talán Mia angyala most valósággá vált, még ha nem is a klasszikus angyal figura volt, de Rupert azóta a kislány hatása alatt volt, hogy kiszedte őt abból a konténerből, ilyenre csak az képes akiből még nem veszett ki teljesen az emberség, gondoljon magáról bármit is. Mia álma mindig nyugalmas volt, soha nem ébredt fel a másik szobából hallott zajokra, és ez is talán azért lehetett, mert egy gyönyörű álomba mindig bele lehet feledkezni, reszketegen elmerítkezni benne ahogyan ő tette. A maga kis gyermeki ártatlanságában, csak nyújtva kezét a fényesség felé szüntelen, hogy végre ölelje őt magához az apukája. Képzeletének megannyi szegletét megtöltötték ennek az eszményképnek a darabkái, hogy majd egyszer egy egésszé álljanak össze. Talán most jött el az a pillanat, amikor ez megtörténik, talán most érkezett el, ez az idő a kislány számára. A férfi, aki fegyvereket ad el az olyanoknak, akik Miát kidobták most mégis kihalássza onnan és magával viszi. Mert jól tudja, ő ne tudná, hogy mi várna rá ebben a városban, amelynek láthatatlan szennyében minden nap térdig gázolnak az emberek észrevétlenül. Jó nekik tán a mocsokban megmerítkezni, csak éppen nem szabadna ebbe egy apró kis lelket is beleengedni.
- Tényleg nem nézett még velem senki mesét.- bizonygatta nagyon komolyan, ugyanakkor érezhető volt a hangjában a gyermeki izgalom, hogy alig várja, hogy végre megnézzék azt a bizonyos hercegnőt, aki olyan mint ő. És még Rupert is hercegnőnek hívta, ettől teljesen elolvad a kislány, és apró kis kezeit többször egymáshoz érinti, mintha tapsolna, de csak a maga egyszerű és visszafogott módján fejezi ki az örömét. Most még visszafogott, később talán már nem lesz az. Ahogyan halad előre az idő szépen lassan fog felengedni, akár a tavaszi olvadásnál a sebes sodrású patakok, és éppen olyan elementáris kirobbanó erővel fogja valószínű felforgatni Rupert életét, a maga módján. De ő sosem akarna rosszat, valahogyan hiányzik belőle ez a tulajdonság, még akkor is ha szinte csak ezt látta a közvetlen környezetében eddig.- Tudod esténként nagyon korán ágyba kellett mennem ha anyához látogatók jöttek. Olyan idősebb bácsik voltak mint te, vagy volt olyan is, hogy olyanok mint a templomi orgonista fia, akinek még csak ilyen apró szőrszálak vannak az orra alatt. Mintha a kiskacsa hagyta volna ott a pihéit- kuncogott a kislány, próbálva azt az életkort vázolni, ami a kamaszkorú fiúkra jellemző- Néha ilyenek is jöttek, és ők gyakran bejöttek a szobámba, és megsimogatták az arcomat. De tudod Rupert, furcsán néztek rám, nagyon furcsán. És akkor anya mindig kizavarta őket és azt mondta...-elhallgatott, nyelt egy nagyot- ...szóval azt a csúnya szót mondta, meg még azt is, hogy menjenek onnan ki, mert neki így kellek, különben nem lesz értékem. Nem tudom mire gondolhatott, nem volt rajtam árcédula vagy ilyesmi. Mitől voltam értékes, Rupert? - megrántotta a vállát fogalma sem volt róla, hogy Barbaranak milyen tervei vannak vele a jövőre nézve, ahogyan arról sem mit is őrzött olyan féltve a nő. Valószínű Rupert nagyon is tudja. A kislány aztán láthatóan elég gyorsan ejtette a témát és a láblóbálás közepette érte a csiklandozás, első természetes reakciója volt Mr Wilson "bevetése". Hiszen a medve a barátja volt, és a barátokért mindig kiállunk. Mia így próbálta megismerni a tiszta és odaadó barátságot, a medve által. Amikor Rupert belement a játékba a kislány viháncolva élvezte, hogy fölébe keveredtek ő és Mr Wilson, így aztán még egy ideig morgolódva, mintha medve hangot utánozna, fúrta a férfi oldalához, vállához, ahova csak tudta a macit. A haja szüntelen a szemébe hullott, így aztán két támadás között állandóan azt igazgatta és fújkálta ki. Ép szemében mérhetetlen vidámság csillogott és végül nevetve húzta vissza Mr Wilsont és játékosan feddte meg a mackót, végigdőlt ő is Rupert mellett az ágyon.Apró kis mutatóujját mozgatta a maga elé tartott mackónak.
- Ejjnye Mr Wilson, nem szabad bántani az apukámat, micsoda dolog ez!- és csilingelő hangon nevetett fel, majd egy mozdulattal Rupert mellkasára pakolta a medvét, és visszadőlt mellé.
- Mr Wilson most szeretget téged, hogy bocsánatot kérjen az előbbi támadásért.- magyarázta, majd apró kezeit a kis pocakjára tette és úgy magyarázott tovább
- Rupert...szeretném én is megtanulni megvédeni magamat, hogy soha többé ne bánthassanak, és Mr Wilsont sem...és anyát sem és Mrs Taylort sem. Hogy soha senki ne bánthassa azokat akiket szeretek. Én is meg akarok tanulni úgy mint te. Azt mondtad olyan voltál mint én. Tényleg, a hercegnők is szoktak fegyverekkel lövöldözni? Ha nem, akkor én fogok, én leszek az első hercegnő aki tud ilyet. Mia hercegnő, akinek még köpenye sincs mégis Szuperhőshercegnő.- Na? hát micsoda kombináció, lehet ám itt mindenféle gyerekmeséket kitalálni, a legjobbakat maguk a gyerekek alkotják. Oldalra fordult és belefúrta a fejét a férfi vállgödrébe.
- Olyan akarok lenni, mint te!- jelentett ki határozottan, és úgy tűnt a kisasszony ezt elég elszántan mondja.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Mia számára bizony márpedig a világ végtelenül egyszerül működött, még akkor is ha az élete nem indult úgy mint a legtöbb gyereknek, a maga kis világa szerint rendezte benne fontosság szerint a dolgokat, embereket és érzéseket. Mindig az anyukája volt a számára a legfontosabb. Legyen egy anya bármilyen elutasító, legyen bármennyire távolságtartó, forduljon el bármennyire, és fonja a karba a kezeit a mellkasa előtt, ahelyett, hogy ölelésre nyújtaná azokat, a kislánya számára mindig ő marad az egyetlen, az igazi az érték. Akinek mindig különleges illata van, az anya illat semmihez sem fogható. Az anyáknak különös érzékük van ahhoz, hogy magukhoz vonzzák a gyermekeiket. Mert ez ösztönből és zsigerből jön, amelyet később a világ fog megváltoztatni, akkor majd amikor már kamaszodni kezdenek a gyerekek, amikor már majd másképp tekintenek rájuk, amikor felfogják az anyjuk tetteinek a súlyát. Mia számára ez az idő még nem érkezett el, és az már csak Ruperten fog múlni minden bizonnyal, hogy életének erről a napjáról mit fog elmondani neki. Mert lesznek majd egyszer kérdések, ó nagyon is sok, amit tudni akar, amit ki akar deríteni, meg akar érteni. Mert egy gyerek számára soha nem elfogadható válasz az, hogy az anyukája elment és már nem jön vissza soha többé. Kézzel foghatóbb magyarázatot várnak. Ahogyan egy apa távozása sem egyszerű, ahogyan a halál sem az, ahogyan az sem az, hogy valaki, aki eddig az élete része volt, hirtelen nem lesz már ott. Még akkor is hiányozni fog, ha csupán borgőzös éjszakáin botorkált be hozzá ás a rongyszőnyegen elterülve arról zokogott neki mennyire rossz. Mia ilyenkor mindig azt hitte, hogy az anyukája beteg, és az ágyáról lecsúszva az egyetlen foltos macis takaróját terítette rá, és Mr Wilson társaságában bújt az anyukájához. Ott aludt a földön ahol Barbara, ott vele, átölelve, magába szívva az illatát. Nem számított, hogy anyának furcsa a lehelete, nem számított, hogy horkol és az sem hogy néha álmában motyog. Olyan volt mintha visszacseppenne egy kicsit arra az időszakra amikor megszületett az örök ártatlanság csodaszép időszakába.
Mia ilyen egyszerűen működött. Akihez ragaszkodott, ahhoz utolsó apró kis leheletével is, ahogyan mostantól ragaszkodni fog Ruperthez is. Nem számít, hogy tett olyan dolgokat, amelyért ha Mia elég nagy lenne már a szemébe kellene nézni és elmondani, talán addigra már szégyellné, vagy legalábbis előtte mindenképpen, nem számított, hogy mit mondott mint tett, a kislány számára apa lett, igazi és hamisítatlan, mintha az álmainak tündöklő látomása mögött a nap elbújt volna egy felhő mögé és Mia megpillantotta volna Rupert arcát és boldogan ugrik a karjába. Megérkezett végre. És nem ő sem menne el senkivel soha, csak akkor ha a férfi azt akarja, hogy menjen el, de ilyenre még gondolni sem akar. Az az apuka aki a kislánya mellett van ugye nem akar elmenni örökre? Az ugye mindig vele akar lenni? Kinek jutna eszébe magára hagyni, egyedül hagyni, mintha soha nem is létezett volna? Talán a kislány apukája sem önszántából maradt távol, hiszen egyetlen alkalom volt, egy számla rendezése, nem is gondolhatta, hogy ennek akár gyümölcse is lehet, méghozzá egy olyan tündéri, hosszú hajú szuperhőshercegnő, mint jelenleg az ágyon bolondozó Mia. Igen, nagyon szeretne meséket nézegetni Ruperttel, és szeretne ő is mesélni neki, elmesélni mindent ami érdekli, amiről egy hozzá hasonló korú gyermek csak beszélni képes. Mindenféle butaságokról, és lehet, hogy egy részük értelmetlen fecsegésnek tűnhet de a kislány szájából igazán őszintén hangozna majd.
A fegyver említésére meg arra, hogy Rupert nem szeretné, hogy olyan legyen mint ő kicsit alábbhagy a jókedve. Csendesen szuszogva hallgatja a férfit, nem szólal meg, nem vág közbe. Talán csak Mr Wilson tudhatja, hogy mi jár abban a kis buksiban. Hosszúakat pislog mintha álmos lenne, pedig nem az. Szomorú lesz hirtelen, nem is tudja megmagyarázni miért, és a fájós szemébe hulló haját egy mozdulattal igazgatja odébb, majd amikor már úgy ítéli meg, hogy Mr Wilson eleget szeretgette Rupertet visszaveszi a medvét és mögé bújik. Szimatolgatja azt a mackót, aztán oldalra fordul és az utolsó mondatoknál görbülő kis szájacskával hallgatja Rupertet. Nem amiatt törik el a mécses amit mondott, hanem azoktól a gondolatoktól amik mindeközben az ő kis fejecskéjében jártak. Hogy működik egy gyermek gondolkodása ha komoly dolgokról beszélünk hozzá? Hát lássuk csak. Érzi, hogy a téma most nem tréfás, a hangsúlyból, ahogyan és amit mondanak neki. Megérzi, akár a vihar előtti csendben már lehet érezni az eső illatát, melyet akár kilométerekről is idesodorhat a koraesti szél. Mia is érzi ezt, éppen ezért nem szólal meg. A Rupert által mondottakra párhuzamosan a gyermek agyában is elkezd körvonalazódni a saját kis gondolata arról amit hall. Mint egy fordítógép amely gyermeki nyelvre konvertálja át a hallottakat. Mia is pontosan ugyanezt tette.
Bólintott, és megértette, hogy Ruperttel akar maradni, márpedig vele akar, akkor bizonyos dolgok meg fognak változni. Egy kisgyermek a változást legyen az akármilyen kicsit és történjen bármennyiszer mindig nehezen dolgozza fel. Ezért próbál mókázni, ezért próbálja elviccelni, ahogyan a kislány is teszi folyamatosan mióta csak a férfi társaságában van. De elég egyetlen rossz mondat, vagy egy komolyabb hangsúly, amikor a rózsaszín kis cukorvilágából, melybe belebújt a rossz elől kimozdítja és máris kint találja magát, a kinti világba ahol nem akar lenni. Az első mondata minden bizonnyal döbbenetet válthat ki Rupertből, de valahogyan ez volt az első amit az egészből felfogott.
- Ha olyan voltál mint Santana, akkor biztosan nagyon szépen tudod énekelni a House of the Rising Sun-t. Nem nagyon értem még miről szól a dal, de a hangja ilyenkor mindig nagyon szép volt. És tudom, hogy azért mert szomorú volt. És ha te olyan voltál mint ő akkor te is szomorú voltál. És ha szomorú voltál amíg rám nem találtál, ez azt jelenti, hogy most már nem vagy szomorú.- kristálytisztán érthető igaz? Mia sajátos logikájának ösvényén haladva, a maga tökéletesnek nem mindig nevezhető módján vezette le mindezt.- Ha pedig szomorú voltál akkor az nem jó. Akkor...akkor nem olyan akarok lenni amilyen voltál, hanem amilyen olyankor vagy amikor velem vagy. Amikor játszol velem és amikor majd mesét nézünk, és hagyod, hogy Mr Wilson bocsánatot kérjen tőled. Nem mindenki hagyná. Te elhiszed, hogy ő a barátom, és nem mondod azt, hogy csak egy játékmedve. És nem hagysz magamra, nem akarsz bántani, és azt is megbántad, hogy olyat mondtál nekem, hogy becsomagolsz.- mindezt egyetlen szuszra mondta végig miközben pici szája folyamatosan lefelé görbült és érezhető volt, hogy remeg a hangja. De nem sírt. Nem visszafogta, hanem egyszerűen még beszélni akart és a szavak erősebbek voltak most a könnyeknél.
- Volt egyszer egy mesém, amit egy kora reggel láttam a tévében. Olyan pálcika emberek voltak benne, de nekem tetszett, mert olyan igazi apuka hangja volt az egyiknek. Mindig is apukát akartam, de tényleg!- felült az ágyon törökülésben, és egészen aranyos volt, ahogyan a zárt pizsamában mozgatta a lábujjait, és kis kezével azokat morzsolgatta, csak annyira emelve el őket, hogy a haját megint hátradobja.Mr Wilson ott ült a kislány ölében.
- Nem tudom milyen boldognak lenni vagy mit jelent pontosan.- szívszorítón egyszerűen ejtette ki ezt a mondatot, de semmiféle rossz felhang vagy hiányérzet nem volt benne, viszont mérhetetlen koravén életbölcsesség, amely amilyen hirtelen ott termett el is szállt, ahogyan a következő szavaival messze űzte azokat- De ha ettől leszel megint nevetős és nem homlokráncolós akkor leszek a hercegnőd, de csak akkor ha Belle lehetek, és meg is foglak csiklandozni, és fúúúúú még nagyon sok dolgot. Mert....mert te vagy az apukám.- na aztán most már teljesen legyőzték azok a fránya könnyek a kislányt és a férfi mellkasára vetette a kis fejét karjával pedig átkarolta. Nem hangosan zokogott, hanem csak úgy egyszerűen eleredtek a könnyei. A boldogságtól a nyugalomtól a lassan felengedő feszültségtől.
- Hipp hopp ki kopog? Éééééén Mia! Engedj be kis szivecske. Nem lehet, te már ott vagy! Hihi- megkocogtatta Rupert mellkasát és ezt a versikét mondta az óvodai anyáknapi verset, amelyet most az apukájának mondott. Mia megint terelt, de most csak egy nagyon kicsit.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Bújt mintha menekülne, bújt mintha nem lenne a világon jelenleg biztonságosabb menedék mint az ő és most már igazi apukája mellkasán pihenve és hallgatva a szívverését. A gyerekek egy érintésből megérzik a szeretetet, ahogyan megérzik azt is ha valaki csupán látszatból vagy éppen magát megjátszva, műmosollyal az arcán közeledik feléjük. Ilyenkor bizalmatlanná válnak, ilyenkor ők lesznek azok akik homlokráncolva húzódnak vissza és nem akarják látni azokat a hamis és megjátszott érzelmeket azoknak az arcán akik ezt teszik. A gyerekek azt akarják, hogy szeressék őket, de bizonyos felnőttekkel ellentétben nem hazugságon alapuló szeretetre vágynak, nem minden áron, és nem úgy, hogy nekik kellett ezt kiharcolni. Feltétel nélküli ragaszkodásra vágynak, hogy maguk miatt szeressék őket, pusztán a létezésükkel elérni mindezt. Mia az a fajta gyerek volt, aki képes volt ezt emberekből kiváltani, és az életének talán egyik legnagyobb tragédiája, amit most még fel sem fogott, hogy éppen a saját anyukájából nem tudta ezt kiváltani. Az ő édes és tündéri anyukája, akihez mégis ösztönösen ragaszkodott és bújt volna. és igen, kihasználta azokat a pillanatokat amikor Barbara hajlandó volt tudomást venni róla. Talán az asszonyt az évek tették keserűvé, talán soha nem is volt meg benne az a képesség, az az ősi ösztön ami egy nőt anyává tesz egy napon. Ez egy csodaszép pillanat alapvetően, amikor rádöbben valaki, hogy egy élet immáron megváltoztathatatlanul hozzá tartozik, hogy felelős valamiért, hogy innentől nincs olyan, hogy ÉN csak az van, hogy MI. Amikor az egozimust messzire kell űzni és előtérbe helyezni, az új életet, ami magában hordozza mindig az ígéretet egy jobb életre. Nem nekünk, hanem NEKI. Egy gyermek csupán egy apró felnőtt, egy megtanításra váró felnőtt, aki a tapasztalás és  tanítás útján válik majd értékes emberré. Drágakő, akire vigyázni kell, és nem pazarolva a porba dobni. A világot ők fogják előrébb mozdítani, mg ah ez nem is látszik hirtelen, még ha azt gondoljuk egy gyermek nem lesz képes megváltani a világot. Talán az a gyermek lesz az aki olyan tudást, olyan érzelmeket hordoz amivel képes lesz mások gondolkodását megváltoztatni, képes lesz arra, hogy elérje, hogy ne romboljunk és pusztítsunk magunk körül hanem építsünk. De mivel ezzel nem lehetünk pontosan tisztában, minden megszülető élet egy érték, amelyet nem dobunk ki a kukába, főleg ha valaki olyan ártatlanul egyszerű és kedves mint ez a hat éves kislány. Bántani azt aki védekezni sem tud, összetörni a kis testét, és belegázolni a lelkébe a leggyarlóbb emberekre valló viselkedés. Nem véletlenül veti ki az ilyeneket magából még a bűnöző társadalom is, nem véletlenül váltotta ki Rupertből azt a reakciót, hogy minden bizonnyal a legkegyetlenebb büntetésben részesítené őket.
- Rupert én nem akarom soha, hogy rossz kedvű legyél, mert akkor én is szomorú leszek, és nem szeretek szomorú lenni, főleg, hogy most már....most már azt mondtad nem lesz semmi baj. Hogy ott ahova megyünk majd nagyon jó lesz nekem. Már nagyon várom! Ugye Mr Wilson már nagyon várjuk?- a kislány megmozgatta a medve fejét, mintha az bólogatna, majd helyeselt.- Rendben, akkor együtt vágunk neki. Nagy kaland lesz ez Mr Wilsonnak, de azt hiszem egyszer minden komoly és felnőtt medvére ráfér egy kis kalandozás. Ugye Rupert?- megérezve a kedves simogatást még jobban bújt. Egészen más érzés volt ez, mint amikor odabújt Mrs Taylorhoz. Neki olyan idős illata volt, mint az öreg hölgyeknek, s a gyerekek meg az idősek között nincs sok különbség, ezért is értik meg olyan jól egymást. Ezért is van talán az, hogy egy gyermek mindig sokkal jobb kapcsolatot ápol egy nagyszülővel mint a szülővel. És nem csupán azért, mert hajlamosabbak jobban elkényeztetni egy unokát, hanem azért is, mert az élet vége és a kezdete olyan közel van egymáshoz, és még senki nem tudta bebizonyítani, hogy az egyik nem éppen a másik folytatása.
- És Belle-nek milyen ruhája van?- érdeklődött kíváncsian, és megmozgatta a nóziját, mikor Rupert megbökte, és kuncogott- Szerintem neki nincs ilyen édes cicás pizsamája. Mondjuk a hercegnők nem tudom miben alszanak. Mindig csak azt láttam vagy olvastam, hogy táncolnak, meg énekelnek, mert megcsókolják a herceget, meg mindenfélét, de arról sosem írtak egy mesében, hogy szoktak e a hercegnők aludni, meg miben alszanak. Mondjuk ilyenben tuti nem, ez csak nekem van, ez csak ilyen szuperhőshercegnőknek jár, akiknek ilyen apukájuk van mint te.- óvatosan felkapaszkodott és egy puszit nyomott a férfi arcára, majd nevetgélve elfintorodott.
- Méééég mindig szúrsz.- kezecskéjével megvakarta az arcát, ott ahol a borosta kicsit megcsiklandozta, majd felült az ágyon újra törökülésbe, magához visszahúzva a medvéjét. Lehajtotta a fejét arra amit Rupert mondott a csomagolásról, haja teljesen betakarta az arcát, a maci fülét gyűrögette. Eltelt talán két perc is mire végül felnézett és egy nagyot sóhajtott, megint hátradobta a haját és látható volt, hogy ennyi idő elég volt a számára, hogy elfogadja, felfogja és megértse mit is akart neki mondani a férfi. Igen bizony a gyerekek még nem kombinálják túl a dolgokat mint a felnőttek, még akkor sem ha időnként kifacsart logika mentén haladnak. Bennük nincsenek számítások olyan módon ahogyan egyébként a világ működött, ahogyan a körülöttük élők működtek.
- Tudom. Azok csúnya és gonosz bácsik voltak, és el akarom felejteni őket.- valóban ez volt a vágya, ami inkább egyfajta tudattalan felejtés lesz, hogy később annyira nem akar valamire emlékezni, hogy idővel talán nem is fog. Idővel talán egy meg sem történt dolognak fog tűnni, valaminek amit csak álmodott. Olyan módon képes az ember az effajta emlékeket misztifikálni, hogy a végén maga is elhiszi azt a verziót amit el akar hitetni magával.
- Te megmentettél engem. Nem tudtam onnan kijönni, büdös volt, és hideg. És nem találtam Mr Wilsont sem. Te visszaadtad nekem.- ez volt számára a legfontosabb.- Azt is tudom, hogy nem mehetünk vissza és nem mondhatjuk meg Mrs Taylornak és anyának sem hogy hol vagyok nehogy a csúnyák őket is bántsák és kidobják őket is mint engem. Mrs Taylor már nagyon öreg és fáj mindene, ő nem olyan kicsi és erős mint én. És nem hiszem, hogy...szóval azt nem szeretném. De azt ígérd meg, hogy a rajzomat eljuttatod nekik. Neki és anyának. Én csak azt szeretném, hogy tudják, hogy az apukámmal vagyok. Egyszer mondtam is Taylor néninek, hogy az apukám majd értem jön és akkor vele megyek. És akkor majd ő ott marad, hogy anyura vigyázzon. És ha sok pénzem lesz egyszer, akkor visszamegyek és elhozom az anyukámat, hogy több időt tudjon velem tölteni. Szerinted is így lesz Rupert? Ugye lehet így?- kérdezte bátortalanul, majd összecsapta a tenyerét, mintha varázsütést akart volna produkálni, és a medvére nézett, végül vissza Ruperte.
- Ugye Mr Wilson is megnézheti velünk a mesét? Őt ki sem hagynám belőle, nagy meserajongó ám, mindent tud mindenkiről. Úgy bizony. Na szóval milyen ruhája van Belle-nek vagy majd meglátom? Jaaajjj Rupert a hajam állandóan a számban van.- nevetett megint és fecsegett és lassan a fájós kis szeme is egy nagyon enyhe finom kis mosolyba futott. Szép volt ez a kislány és mosolygós, csak meg kell találni hozzá az utat, hogy újra ilyen legyen. És fecsegős is persze, mint szinte minden hat éves.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Ha Rupert megígér valamit akkor meg is fogja tartani. Mia így gondolkodott, hiszen egyetlen apuka sem akarná becsapni a kislányát, egyetlen apuka sem lenne képes hagyni, hogy bárki bántsa azt aki minden kincse lehet. Régi vélekedés, hogy egy gyermek nem ragaszkodhat úgy az apjához, egy gyermek számára csak az anyja az egyetlen. Érdekes belegondolni mi történt volna, ha Mia egykor megismeri az apukáját is. Aki esetlegesen sokkal többet foglalkozott volna vele mint mondjuk Barbara. És itt dől meg a téves nézet mely szerint csak és kizárólag az anyák közelsége képes egy gyermeket megnyugtatni. Sőt az is megdőlni látszik, hogy egy gyerek kizárólag a vér szerinti szülei mellett érezheti magát teljes biztonságban, csak hozzájuk képes ragaszkodni senki máshoz. Igaz, hogy Mia számára még mindig az anyukája volt valóban a legfontosabb, hiszen ez egy olyan kötelék, amelyet még az sem volt képes elszakítani, hogy Barb olyan keveset foglalkozott vele, de már egyre több helye volt a szívében Rupertnek, akihez pár órán belül igen erőteljesen kötődni kezdett. Ilyen szempontból végtelenül egyszerű gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot a kislány: ételt kapott, meleg szállást, ,még ezt a puha piros takarót is, és mellé a barátjáról is gondoskodott megmentője, őt is megfürdette és rakott rá a saját illatából, megosztott vele olyasmit, ami az övé volt. Aki bármit megoszt a másikkal az jó, azt igazán lehet szeretni. Gondolta egyszerűen a kislány és nem s járt messze az igazságtól. Szegény ember az aki már adni sem képes ha van miből. Amikor arról kezd mesélni, hogy milyen városba is mennek, ahol nincs hideg, ahol olyan sok színes fények vannak az utcán még éjjel is Mia szemei is épp úgy kezdenek csillogni az izgatott várakozástól, mintha Vegas ezer színes fénye kelt volna életre benne.
- Óóóó, akkor a te városod olyan mintha mindig karácsony lenne. Fényes és csillogó. Egyszer azt mondta nekem Santana, hogy van egy ilyen város itt az államokban ami olyan fényes és ragyogó, hogy belekáprázik az ember szeme. Meg azt is mondta, hogy jó sok lehet benne a villanyszámla. Amit én nem nagyon értettem, így megkérdeztem Miss Robinsont, hogy ez mit is jelent pontosan. És ő azt mondta, hogy olyan sok fénnyel világít a város, hogy belekáprázik az ember szeme. örök karácsony, mert színes is. És nagyon sok Santanahoz hasonló zenész is van benne, de azok ilyen csillogós ruhákba járnak, meg fényes fekete hajjal. Ó és akkor én most ide fogok menni veled. Igen igen igen!- lelkendezett tapsikolva arra a felvetésre, hogy a férfi megengedi, hogy éjszaka sokáig ébren maradjon.- Voltam már ébren máskor is késő estig, de akkor az ablaknál ültem legtöbbször és vártam haza anyát. Meg volt olyan is, hogy amikor hazaért, akkor a wc-be ment és fuldokolva kezdett rókázni. Én meg féltem. Mert én akkor szoktam hányni, ha sok édességet eszem össze, meg nagyon sok mogyorókrémet. És amikor anyától megkérdeztem, ő azt mondta…na szóval csúnyát mondott és elzavart a mosdótól. De én meg nem tudtam aludni, mert tudom milyen rossz hányni. És féltem, hogy megfullad. Nem akartam tudod, hogy megfulladjon az anyukám.- bólintott határozottan és az egészet úgy mesélte el ahogyan valaki régi mesét mesél valakinek, egy történetet, úgy tűnt ezt a részét feldolgozta, vagy igazán soha nem is fogta fel, hogy mi is történt pontosan. Ő csak az édesanyját féltette.- És akkor…akkor…akkor- annyira lelkes lett, hogy hirtelen kapkodta a levegőt, Mr Wilsont egésze magához szorította boldogan, még meg is ringatta a medvét és a fülébe súgta.- Hallottad mit mondott az apukám? Te is jöhetsz, és mert jó maci voltál láthatod az Örök Karácsony fényeit.- az arcához emelte a medvét megszeretgette majd visszapillantott Rupertre, láthatóan még foglalkoztatta valami, ami szöget ütött a pici fejében annak említésére, hogy magával fogja őt vinni a férfi abba a városba, ahol minden színes és még sincs olyan hideg mint itt New Yorkban. Csipkerózsika említésére legyintett, ajkai picit elbiggyedtek, amolyan „Jajj apu te ezt nem tudhatod!” kifejezés ült ki az arcára.
– Jó hát az nem igazi alvás. Úgy bárki tud aludni, meg különben is nem az átok miatt aludt el, hát ezt sem tudod? Hanem azért mert megszúrta a kezét az orsóval. Szóval ha nem nyúlkált volna hegyes dolgokhoz, akkor hiába átkozza meg az a gonosz boszorkány sosem aludt volna el. Csak ugye nem hallgatott a szép szóra. Nem úgy mint én. Én szót fogadok mindig, mert kicsi vagyok és a kicsik nem tudnak mindent. Ezt Miss Robinson mondta nekem. És ahhoz, hogy nagy lehessek és annyi mindent tudjak mint ő ahhoz szót kell fogadnom. Persze azt nem mondta kinek kell szót fogadnom. Óóóóóó és Bell ruhája sárga…arany, arany színű a ruhája.- csapta pici tenyereit az arcához elfeledkezve a fájós szeméről és picit felszisszent, de a meglepetés erősebb volt, így aztán csak bazsajgott tovább. Egyre inkább tetszett neki ez a Mia-hasonmás hercegnő.- Na jó, a rajzomra le foglak rajzolni téged, amint az öledben viszed MiaBell hercegnőt és megmented- bólogatott nagyon komolyan. Egészen felvillanyozódott a gondolatra, hogy mennyi minden lesz azon a  rajzon amit el fog küldeni Mrs Taylornak majd. Anyának meg magát fogja lerajzolni arany hercegnő ruhában és rá fogja írni, hogy szereti őt. Zölddel mert az a kedvenc színe, meg pirossal mert az anya kedvence és kékkel is mert az meg Rupert-é.
- Igen, emlékszem a kabátodra. Olyan illata volt, mint amikor az utcán néha felgyújtják a Giggler street-i fiúk a kukát az utca végén. Ők rendesek még néha fánkot is hoztak nekem, és volt amikor bejöttek a lakásba ha nagyon hideg volt mert beengedtem őket, ha anya nem volt otthon. Ők sosem bántottak, sőt néztem velük rajzfilmet is. Azt mondták nekem, hogy „Baba kiscsaj” vagyok és megtanítottak egy titkos kézfogásra is, akarod hogy megmutassam?- hát Mia nem tudhatta, hogy az efféle dolgokkal bizony vigyázni kell, mert ennek jelentése van ám, nem is kevés, még ha az ő számára csupán mókának is tűnik a dolog. És persze ezek a fiúk rendesek voltak valóban, ha azt vesszük kéretlenül vigyáztak is a kislányra. Talán nekik is köszönhető, hogy nem történt semmi baja. Furcsa az élettől, hogy éppen olyanoknak köszönheti az életét akik valójában fegyverekkel sefteltek, és mások életét oltották ki közvetve vagy közvetlenül.
- Na jó, nézzük a filmet. – engedte el nagy nehezen a férfit, bár nem szívesen, úgyhogy el is határozta, hogy a mese közben visszakéredzkedik az ölébe. A kérdést hallva megrázta a fejét, , majd a hóna alá csapva Mr Wilsont kérdés nélkül mászott vissza Rupert ölébe, és kis kezével átkarolta a derekát. Így bizony, felőle most már nézhetik a mesét.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]

AMIRŐL NEM SZÓL AZ AMERIKAI ÁLOM

Mia az egészből leginkább most azt fogta fel, hogy este nem lesz egyedül, hogy Rupert nem fogja úgy magára hagyni, hogy ne tudja merre jár. Ezt korábban is megígérte és a kislány elhitte neki. Jelen pillanatban és a jelenlegi helyzetben bármit elhitt amit Rupert mondott, mert megbízott benne, ugyan kiben bízhatott volna jobban rajta kívül? Érezte, hogy a férfi őszinte hozzá, hogy bármit is mond, bármit is tesz azt érte teszi, bár a kislány még nem nagyon tudta a magyarázatot rá, így aztán saját maga gyártott egy elfogadható indokot, történetesen, hogy az apukája lett és az apukák mindent megtesznek a kislányukért.
- Szökőkutak...azok is világítósak?- sóhajtott a lányka vágyakozva, mert elképzelte azt a sok kavargó szivárványos színt, amit a tévében is látott az efféle szökőkutakról. Volt amelyik még zenélt is, és ilyenkor a vízsugarak ritmusra lökődtek az ég felé, kék, piros, fehér, zöld, sárga és mindenféle színekben. Rajzolni sem lehetett volna gyönyörűbbet. Mint az ennyi idős kislányok többsége Mia is imádta a csillogó és ragyogó dolgokat. Nem véletlenül lelkendezett annyira amikor megtudta, hogy Belle ruhája sárga. Ez az ő olvasatában nem egyszerűen sárga, hanem egyenesen arany, mert az csillogós. Aztán már kapaszkodott is bele a következő szóba, hogy üvegpiramis. Sóhajtott, ép szemecskéje elkerekedett, de a jégnek hála a sérült szemén sem volt már olyan lüktetően tüdőszínű a duzzanat, bár tény, hogy még jó pár napnak, hétnek el kell telnie mire teljesen meggyógyul.Habár talán mire oda jutnak, hogy repülőre szálljanak, már csak egy kisebb balesetnek fog ez tűnni, vagy tán annak sem. A gyerekek valahogyan mindenből könnyebben felgyógyulnak, talán a lelki sérülések azok amelyeket egy ideig megpróbálnak elrejteni, megpróbálják mihamarabb úgy tekinteni ezeket a dolgokat mintha soha nem történtek volna meg. Mia talán abban különbözött a többi gyerektől, hogy minden rosszat, minden olyat ami keserűséget okozott a számára megpróbálta úgy tekintetni, mint az életének egy természetes részét, valami olyasmit, aminek meg kellett történnie, ami valamiért akkor és abban a helyzetben szükség szerű volt. Persze egy hat éves gyerek ezt nem tudatosan teszi, végig sem gondolja, csak egyszerűen a későbbiekben úgy beszél róla, mintha az például, hogy Barb kikkel találkozott, kikkel beszélgetett vagy éppen mit tett, hozzá tartozott volna a természetes mindennapjaikhoz. Így volt képes a lányka feldolgozni azt is ami mások számára hallva mindezt egy gyerek szájából mérhetetlenül szomorúan és elkeserítően hangozhatott. Ezért tudott olyan természetesen beszélni ezekről Rupertnek, még akkor is, ha a pici lelkében legmélyen érezte, hogy ennek nem így kellett volna történnie, hogy ő igenis megérdemelte volna valami mást, valami jobbat. És most úgy tűnt ez  talán el is érkezik. Ahogyan telt az idő ahogyan egyre felszabadultabb lett Rupert közelében, ahogyan kinyílt neki, és már egyre bátrabb lett, ahogyan fecsegett és persze ahogyan figyelte és leste minden szavát mindezek az apró dolgok arról árulkodtak, hogy Mia kapaszkodni kezdett a férfiba, mint egy utolsó menedékbe, aki egy jobb élet reményét jelentette a számára. Akár a legkisebb királylány vagy királyfi a mesékben, akiknek szomorú sors jut ugyan a mese elején, de a végére mindig megtörténik a csoda, a varázslat és nekik többé nem kell ebben a szomorúságban élniük. Mia úgy gondolta, hogy az ő életében most történik meg ez a mágia, és ahogyan végignézett magán, a cicás kezes lábas pizsamán, ahogyan magába szippantotta Mr Wilson apa illatát egyre nyugodtabb lett. Talán csak az árnyékolta be a jókedvét, hogy nem tudta mi lehet anyával, hiszen utoljára csak azt látta ahogyan kirángatja az egyik rosszarcú a szobából, miközben Barb azt kiabálta, hogy hozzá ne merjenek nyúlni a lányához. Talán érezhette a halál előszelét? Talán tudta, hogy neki már nem lehet jó, neki már biztosan vége, hogy a büntetés most sokkal szigorúbb lesz a ki nem fizetett igen tetemes mennyiségű anyagért, mint azelőtt. Ez már a sokadik dobása volt, és nem lesz újabb sansza arra, hogy jóvá tegye. Azt szokták mondani, hogy a haláluk előtt bizonyos emberek egyfajta pálforduláson mennek át, mintha abban a pár percben meg lehetne bármit is változtatni vagy éppen helyrehozni, amit a korábbi években nem voltak képesek. Lustaságból, vagy egyszerűen az alaptermészetük volt ilyen. Mielőtt a film elindult volna Mia nevetve tanította meg Rupertnek a titkos kézfogást. A fiúk azt mondták neki, hogy ez nagyon komoly dolog, bár neki inkább viccesnek tűnt, főleg ahogyan hadonásztak közben.
A kislány fészkelődött kicsit, majd előre nyújtotta pici jobb kezét és ökölbe szorította, a bal kezével előre nyúlt és megfogta Rupert jobb kezét
- Úgy. És most te is szorítsd ökölbe a kezed és érintsd hozzá az enyémhez. Ennek van egy ritmusa. Egy hosszú, két rövid és egy hosszú. Úgy kell összekoccolnunk az öklünket, hogy ez megmaradjon. A fiúk azt mondták ez egy dalnak a kezdő ritmusa. Valami olyanról szól a dal, hogy az utcán nincs senki biztonságban a Giggler streeten, de ha közéjük tartozol, akkor otthonra lelsz. Nem tudom a dalt azt sosem tanították meg nekem. Csak elmondták miről szól.- na igen, a dal nagy része drogokról, kurvákról, fegyverekről, és bandatagok között feszülő ellentétekről szól, pénzről, nyomorról és kilátástalanságról. Valószínű nem véletlenül nem tanították meg Miának. Hogy miért kedvelték a kislányt? Mert gyors felfogású volt, beengedte őket melegedni és nem utolsó sorban ennek a csöppségnek, a fecsegésének nem lehetett ellenállni. Azért mert valaki bűnözővé válik egy olyan közegben még nem jelenti, hogy a lelke mélyig romlott ember. Csak a világ az, és attól még vannak dolgok, amelyek nem vesznek ki belőlük.
- Szóval ökölbe szorított jobb kéz keresztben összeütjük. Egy hosszú két rövid, egy hosszú. Aztán ugyanez marad, mármint ökölben a kezed és most a könyököt kell összeütni ebben a ritmusban. Ez azt jelenti, hogy a testvérem vagy, bármitől megvédelek. Ököltől könyökig, vagyis a fél karomat odaadom érted. Ezt mondták a fiúk, hogy azok akik igazán fontosak nekünk azokért ezt is megtennénk. Jó, nem vagyok buta tudom, hogy nem kell odaadni a karomat, ezt csak úgy szokták mondani. Na és akkor most az jön, hogy a könyök koccolás után szétnyitod a kézfejed így ni- mutatta Mia és megvárta, hogy Rupert is kövesse a mozdulatot, legyezőszerűen, majd vékony kis karját összeűzte a férfiéval úgy, hogy függőlegesen állt mindkettejük jobb keze és legfelül az apró kicsi kézzel megfogta a férfi kezét, mintha kezet fognának, de ez nem igzaán az volt, hanem az a fajta amikor a hüvelykujjak egymáson keresztbe kerülnek. Amikor a férfi követte a mozdulatát Mia odahúzta magát és próbálta a jobb vállát a férfi jobb vállához érinteni. Mókás volt a pöttöm lányka ahogyan éppen egy utcai kézfogást mutogat el egy felnőtt férfinak, nem mellesleg olyannak aki fegyverekkel bizniszel. De hát ugye érdekes kapcsolatok születnek néha New York utcáin, ahogyan érdekes volt a galeris srácok és Mia kapcsolata. Hogy mennyiszer zavarták el Barb kellemetlenkedő haverjait a lakástól az már talán más lapra tartozik, de tény, hogy Mia velük időnként sokkal nagyobb biztonságban volt mint mondjuk szegény öreg Mrs Taylorral.
- Ugye nem is volt nehéz?- mosolygott a kislány, amikor végül elhelyezkedett a férfi ölében, hogy most már aztán tényleg mesét fognak nézni. Csak még egy utolsó hátra pillantás, miközben a macit is elrendezte a saját ölében.
- Mindig szót fogok fogadni neked Rupert, és ha egyszer véletlenül nem...akkor is!- ezzel a sajátos nyelvezettel azt szerette volna mondani, hogy akkor is szót akar fogadni, ha esetleg mégsem sikerülne.
A mese teljesen lenyűgözte a kislányt, és mozdulatlanul, egyetlen pisszenés nélkül nézte a gyönyörű hercegkisasszony történetét. Bizonyos részeknél, főleg amikor énekelve táncoltak még a szája is tátva maradt. Néha ficergett csak egy keveset, amikor már kényelmetlen volt ugyanabban a testhelyzetben ücsörögni, vagy a lábaival játszikált kicsit. Egy hat éves kislány nem tud még hosszú ideig egy helyben ücsörögni mozdulatlanul, ilyet el se várhat senki. Belle a leggyönyörűbb hercegnő volt akit csak valaha látott, és jóságos, mert egyetlen szál virágért amit az apukája éppen neki akart vinni feláldozta magát, nehogy az apukájának valami baja essen. A kislány teljesen meghatódott a mesétől, látható volt, hogy ennél a résznél el is görbült picit a szája. Friss volt még az élmény, hogy neki is most lett papája és bele sem akart gondolni, hogy esetleg elveszítheti. A mese végén azonban már igen hosszúakat pislogott, kezdett elpilledni. Magához ölelte Mr Wilson, és mint valami biztonságos vacokba odabújt Ruperthez.
- Te vagy a világ legjobb apukája!- nagyjából ezek is voltak a mai napra az utolsó szavai, mert negyed órán belül a kislány szemhéja teljesen elnehezedett, végül tökéletes álomba zuhant, még mindig Rupertet és Mr Wilsont ölelve egyszerre.

Tag:Rupert • Music:[You must be registered and logged in to see this link.] • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]