Danny nincs itthon. Hogy hol van... nem érdekel. Szeretem őt, de nem vagyok az anyja... csak az unokaöccse. Lehet, az se sokáig. Kicsit beteg vagyok, lázas, más bajom nincs. Végighúzom ujjaimat az alkaromat beterítő vágásokon. Hirtelen ébred a keserű, bugyborékoló gyülölet a testem iránt, amiért elzárta a sebeket. Hófehér bőrömön halványbarnák a régi hegek... szinte nincs is fehér bőr. Pár pillanatig lehunyom a szemem. A kis pengem a nagyanyám házában maradt... de esetleg elszaggathatnám a lepedőt és felköthetném magam valahova... A fulladás olyan gyors halál. Felállok, meztelen lbamnak rosszul esik a hideg padló, de nem törődve vele megyek át mindenen, be a konyhába. Elöveszek egy kis tálat és az egyik kést. Ezekkel megyek vissza a szobámba. Előveszek egy üres vásznat, ami már benne van a keretben és a falnak támasztom. Elé ülök. Fázom a hidegben, de mégis jó ez így. Bal kezemet kinyitom és tenyérrel fölfele fordítom a tálka felett. A kést hüvelykujjam dobjához illesztem és elhúzom a kisujjamig. Remeg a tenyerem ahogy a karmazsin cseppek kibuknak belőle fájó lüktetéssel. Kiöntöm a tálba ami összegyúlt a tenyeremben, majd megvágom az ujjbegyeimet is és a vászonnak simítom a kezem. Nagy vonalakat kezdek festeni, hullámosakat, melyek aztán hirtelen függőleges esésben tűnnek el a képről. Egy vérfolyam... vérrel. A fájdalom tenyerembe ordít, mikor újra és újra nekinyomom az anyagnak. Jobb kezemben  egy ecsettel igazítom meg a zubogó vért, hogy tényleg folyamnak tűnjön. Egészen addig csinalom, míg nem lesz kész a festmény ezen része. Aztán leengedem a kezem és unottan kihúzom az ágyam alól a kis dobozt, előszedem belőle a fertőtlenítőszert, lelocsolom a kezemet ahogy van és bekötöm a tenyeremet rendesen. Ezt már úgy tudom, mit egy orvos. az ujjaim hegyei csak sebtapaszt kapnak. Visszatolom az ágy alá, a tálat elmosom meg a kést is, aztán visszamegyek és leülök oda, ahonnan felálltam. Ezt álmodtam a nagyanyám temetésének éjszakáján. Hogy vért okádok, olyan mennyiségben, ami ilyen zuhataggá áll össze és a vérveszteségtől egyszerűen meghalok. Akkoriban úgy gondoltam, most, hogy anya meghalt és a nagyanyám terrorjának is vége, a testem a sok sebbel ( aminek a nyomai máig ott vannak ) már képtelen lesz talpra állni. Így is lett. De nem a testem adta fel, hanem a lelkem. Hogy elpusztult, vagy csak elása magát... nem érdekel. Nekem nem kell. Már rég feladtam, hogy normális ember legyek. Fogok egy cigit és kimegyek a házból, ahogy megígértem Dannynek, kint gyújtok rá, egy szál pulóverben, melegítő nadrágban. Mezitláb állok a vékonny hórétegben, mely megolvad forró testem alatt. Beteg vvagyok, lehet, gyógyszert kéne szednem, hogy levigyem a lázat... de csak 39.7... az nem sok. Majd ha 40 lesz vagy valami. Viszont így lehetetlenül fáj a hideg, de talán hűt... és megfázok. Áhh faszom a sok betegségbe.

Fájok, hogy úgymondjam, de volt már roszsabb. Sokkal rosszab. Ez még annyira nem szar. Páran azt mondták, hogy... nem ártana nekem egy agyturkász... De ha kinyitnám valaha is azt az élő poklot, ami a fejemben lüktet, nem tudnám visszazárni a kapuját. De szinte látom magam elött, ahogy azt mondom; Az egész az anyám halálával kezdődött. Szép életem volt addig... Aztán Dannyt lesittelték, hozzánk meg mostoha jött aki kitetetett apával otthonról a nagyanyámhoz, aki egy gusztustalan, szadista banya volt. Nem mehettem sehova szabadidőmben, nem beszélhettem, ütött-vert, ordítozott velem... és mikor megtudta, hogy...
... mikor megtudta, hogy a férfiakhoz vonzódok a régi angol szokásokhoz méltó hormonterápiában részesített a "kedves" barátnője segítségével aki hozzáfért ilyen gyógyszerekhez. Hónapokig remegett a kezem és felejtettem el dolgokat itt-ott. Aztán szerencsére abbahagyta. Még mindig meleg vagyok. Ő meg kibaszottul halott. Na nem mintha számítana, így se fekszem le senkivel. Akkor hozzám kéne érniük... és azt inkább ne. Ezt is ő intézte el.
Keserédes vigyor költözik ajkaimra. Na nem, ez soha nem fog bekövetkezni, mindent megtartok magamnak. Hiszen még maga Danny se tudja. Lehet, elundorodna tőlem. A francba is, még a hülye öngyújtó sem gyullad meg. Egyre idegesebben kattintgatom, míg végül sikerül és rágyújthatok. Felvételizni  fogok, mert a festésből meg a zeneszerzésből nem fogok megélni, ez már biztos.
Minden olyan hirtelen történik... A vörös folt, ami felborít, leginkább egy kislányra hasonlít, de ki tudja. Beverem a fejem, és forró bőröm felsőm vékony anyagán át pillanatok alatt olvasztja meg a havat, hogy átnedvesítse gyenge védelmemet a tél ellen. Ez iszonyú! Feltápászkodok szédülve és betámolygok. Becsukom magam mögött az ajtót és zihálva nekidőlök. Állati könnyen fel lehet zavarni testem labilis békéjét. Mire megáll a világ mély lélegzetet veszek és ujjaim tejfölszőke tincseimben megmártóznak. Körülnézek, kezeim remegve kapaszkodnak mögöttem a kilincsbe. Csak nyugalom. Egy kislány volt. Danny mesélt róla. A neve... Fene tudja, hogy hívják, kit érdekel?! Nem érdekelnek a gyerekek, nem értek hozzájuk, fúj. De nem tehetek keresztbe Dannynek, és megígértem neki, hogy jó leszek a kislánnyal. Beszívom a levegőt, ami végül nehéz köhögés formájában távozik és beljebb megyek, próbálom megtalálni. Tudom, beszélnem kéne, de nem tudok... Vagyis de, csak félek, azzal mégjobban elijeszteném. Annyira elszoktam a beszédtől, hogy hangom halk suttogássá szelindült, de még abban is iszonyatosan töröm a nyelvet. Énekelni könnyebb, mint beszélni.
- Nico vagyok, Danny unokaöccse - A "k"k szinte eltűnnek szavaimban, és itt-ott megremeg a hangom.  
- Mondta Danny, hogy lehet, benézel... Megvárod ott, ahol most vagy? - Kérdezem, mert nem akarok beleavatkozni az életébe. Senkiébe. És lehet, jobb is, ha nem vagyok a közelében. Át kéne vennem a felsőmet, de félek, hirtelen megjelnik és nem akarnám elijeszteni a hegek látványával.

Nem foglalkozom gyerekekekkel, nincs mit mondanom nekik és nem tudok mit kezdeni velük. Bár... ez nálam kb minden létező emberrel így van. Úgyhogy nem is fektetek nagy energiákat a kislány megtalálásába és csak akkor fordulok meg , mikor hallom, hogy hozzám szól. Így már meg tudom nézni a lányt. Asszem bemosott neki valaki. Szar lehet, fájhat meg minden, bár ki az a mocsok aki megüt egy kislányt? Tökre nem az én dolgom, ez semmi ahhoz képest, amiket én szoktam kapni, például a véraláfutásokhoz a nyakamon. Egy nagy ramás szerencsétlenség vagyok. Lehet, adni kéne neki jeget. Na de mi vagyok én, szeretet vagy segély szolgálat? Inkább karba font kézzel nézem őt. Nem vagyok magas, sőt. Ő mégis kisebb nálam. Hány éves? Nem tudom. Hogy hívják? Figalmam sincs. Mit keres itt? Nem érdekel. Próbálom teljesen elszigetelni magam ettől az egész helyzettől, a lánytól... Ez Danny ügye, nem az enyém. Ő nem hozzám tartozik, hogy úgy mondjam. Lassan az életemben is csak egy külső szemlélő leszek... Felsóhajtok.
- Igen, itt  - Bólintok egyet, szándékosan nem nézek az arcára. Kérdésésére vállat vonok kicsit esetlenül. Már remegek, úgy fázom, lehet, mégis kéne lázcsillapító.
- Fogalmam sincs, kislány  - Mormogom, és örülök, hogy ez a kedvesebb válasz jött ki ajkaim közül. Bemegyek a szobába és zoknit húzok fel, pulóvert és sapkát, majd szó nélkül visszamegyek. Elhaladok a lány mellett rá se nézve és rakok fel vizet teának, majd előveszek egy zacskót és a fagyasztóban turkálva jeget rakok bele. A szép kis sebeim ápolására tettem el, most viszont betegen kínszenvedés lenne hozzá érinteni bőrömhöz, így is, amíg szedem össze kell szorítanom fogaimat, mert mintha ereimen keresztül hasítana egy penge, ahogy a jég hozzámér. Sietek, majd bektöm a száját és a konyharuhába csavarom az egészet és a kislánynak nyújtom.
- Tessék, az arcodra. - Motyogom és eltávolodok tőle. Kitöltöm a vizet a kannába és belerakok egy filtert, mentás.
- Kérsz teát? - Kérdezem meg, de úgy teszek, mintha egyébként itt sem lenne. Nem nézek rá. Szeretek tudomást sem venni a többi emberről. Ha nem éteznek nem okoznak gondot. Néha még Dannyt is kizárom. Azt se tudom, minek adtam neki a jegemet. Talán mert anya megtette volna. Erre a gondolatra túl hirtelen és erősen csapom le a pohara az asztalra és egyszerűen végigreped és csak a füle marad a kezemben. Arcomat kezeimbe temetem, ujjaim reszketnek égő bőrömön, majd egy mozdulattal söpröm a szemétbe. Új bögre, semmi nem akaszthat meg.
- Cukrot vagy mézet kérsz? Nem mintha lenne méz, elfogyott, de majd hozok, hozok, nem kell aggódni, még mielött észre veszi - Hadarom halkan, rekedten. Csak egy pillanat. Egy pillanatnyi zavar. Fehér villanás, betölti az agyamat, kézfejem, kezem oldala a fejemet nyomja, majd hirtelen megkapaszkodok az asztalban. Körbenézek, mikor kitisztul a látásom. Nem is a nagyimnál vagyok. Nem kell magammal beszélgetnem, és nem kell hoznom mézet. Nem kell félnem, nem. Mint egy fuldokló, úgy kapok levegő után megnyugodva. Zavaromban megfordulok és a kislány még mindig... ott van.
- Miért is vagy itt? - kérdezem meg végül csendesen, kikerülve őt az én bögrémbe kapaszkodva, ha ő is kért, kapott, de ott hagytam az asztalon, nehogy véletlenül érintkezzünk.

Intek neki válaszul a nevére. tök mindegy, hogy hívják. Tőlem lehet akár Jézus is. Nem jegyzek meg lényegtelen információkat. Még az ő kedvéért sem. Mikor visszamegyek adok neki jeget. Nem várok hálálkodást. Se semmit. Szerencére miimalizálja a nyáladzást, amiért hálás is vagyok. Megfőzöm a teát kisebb-nagyobb nehézségekkel, majd megállok távol a lántól és kérdezek. Ő meg hazudik. Ezért olyan felesleges beszélgetni az emberekkel. De nem érdekel. Kim ő nekem? Senkim. Nem hat meg, hogy hazudik, fel sem háborít, egyszerűen... nem érdekel. Ahogy a többi dolog sem az életemben. Ásítok és arra gondolok, talán  okosabb lett volna felvágni az alkaromat hisszában, mint festegetni. Vége lett volna még Danny és a kislány elött. Bár, lehet, a kislány meglátta volna. És akkor törés lenne a kis lelkében... pff. Ezen az én nagyanyám tuti nem gondolkodott soha. Nagy kortyokat iszok és szütlanul nézem a lányt, semmi se látszik abból amit magamban lezongorázok. Viszont a nagyimról eszembe jut egy kérdés, ami ide illik.
- Gyakran vernek meg? - Sajnos a tapintat nem az erősségem. Ami a szívemen az a számon. Nem kötelező válaszolni nekem. De érdekel.  Egy ideig a teámat nézem, majd egyszercsak megszólalok.
- Nem szégyen az. Engem egy néni vert meg... viccesen hangzik mi? - Nézek fel rá keserű mosollyal.
- Állati öreg volt. Én még előle is berohantam volna egy ilyen házba. Nem, hogy kislányként pár fiú elől - Ingatok fejet. A legjobb barátom egy szörnyű ember volt, a temetéseken poénkodott és állandóan azzal viccelődött, hogy engem egy öreg néne ver rongyosra, és ez eléggé vicces, tekintve, hogy én vagyok a férfi, ő meg milyen öreg. Egy ideig tudtam rajta nevetni. Aztán elhalt. Vele meg veszekedni kezdtem, mert nem álltam ki magamért a nagyi elött. Magamért és érte. Hogy MI lehessünk. Kétségbeesésemben szakítottam vele, ő meg megütött. Pár napra rá elütötte egy autó és meghalt. Az egész élet szánalmas. Nem hiszek Istenben, de ha van... egy kegyetlen óvodás.
- Na mindegy... szerintem már elmentek a... az ismerőseid - állok fel nehezen és elmosom a bögrémet.

Hm... nem szeretem a verekedős embereket. De ő csak egy kislány. Még megváltozhat. Kinőhet a bunyózós korszakából. Nem nekem kell nevelnem. Nem mintha egy pillanatra is felébredt volna bennem a vágy ilyesmire. Kit érdekel?
- Értem - Hagyom rá és megpróbálok bátorítóan elmosolyodni... aztán felhagyok a szánalmas próbálkozással. Nagyon felejtős ez az egész, ahogy van. Nem is tudom, miért álltam le beszélgetni vele, mikor abban sem voltam jó sosem.
- Engem annyira nem érdekel. Nem akartalak elküldeni. Paranoiás - Teszem hozzá halkabban mormogva az orrom alatt. Téved, ha azt hiszi, hogy minden gondolat foszlányomat ő tölti ki, és abba ölöm minden erőmet, hogy kirakjam. Akkor megfognám és kitenném.  Csak kedves akartam lenni. De minek is...? Vállat rántok arra, hogy nem fog zavarni. Annyira mindegy, már a jelenléte zavar. Ahogy minden emberé. Bemegyek a szobámba és körbenézek. Holnap le kéne adnom a dalt, mert nem kis pénzre van szükségem. Mondjuk ezt Dannynek írtam, hogy elmagyarázhassam neki, amit... na mindegy. Butaság lett volna. Majd kitalálok másik utat, ha már a beszéd nálam nem opció. Felveszem a gitáromat és előszedem a mikrofonokat is amiket beállítok és rákötök a laptopomra. Mindent egyeztetek, megkeresem a hangot, majd mikor végre elkaptam elkeztem a [You must be registered and logged in to see this link.]. Halk, lágy dallamai bejárják a szobámat, körültáncolnak a falak mentén, majd kiszöknek az ajtó kis résén. Lehunyom a szemeim. Akkor is a fejemen a fejhallgatóval, kezemben a gitárral ülök, mikor vége van. Kifújom a levegőt lassan, óvatosan, mintha félnék valamitől, pedig csak teljesen meztelennek érzem magam. Mikor sikerül erőt vennem magamon visszahallgatom és itt-ott ráéneklek. Mikor végzek rájövök, hogy nagyon nagyon szeretnék inni valami töményet, de nem lehet. Megígértem. Szemet forgatok és kimegyek fejembe húzva a kötött sapkámat és ásítva egyet.
- Kérsz melegszendvicset? - kérdezem unottan, mert úgy tűnik, tényleg nem akar elmenni, de már éhes lehet, viszont csak ezzel szolgálhatok sajnos.

Mikor meglötyögteti a fejét válasznak én is bólintok egyet és szusszanva odalépek a hűtőhöz, előszedek mindent, ami csak kell. Te jó ég, annyira szeretnék inni valamit. Valami töményet. Mégse látok itt semmit, illetve hát megígértem. Lehet, le kéne lépnem pár napra Dannytől, jól berúgni, és mikor teljesen kipihentem, visszajönni. Na de mégis hol csöveznék? A haverjaimnál? Csak egyedül akarok lenni, szóval az nagyon nem jó ötlet. Egyedül csak a nagyanyám házában lehetnék. Ahol én laktam, de... attól mentsen meg az élet. A kislány hangja zökkent ki. Egy pillantást vetek felé.
- Mondhatjuk így is. De ügyvédnek tanultam... Ügyvéd leszek - Javítom ki magam. Csak elöbb legyen elég pénz, hogy folytassam. Bár már nem tudom minek. Csak anya miatt gondolom. Hiszen már nem is tudom megítélni, mi a rossz és mi a jó. Már jó ideje képtelen vagyok rá, minden ugyanolyan fekete... De persze gondolom, ez az én hibám, ahogy lassan minden ebben a  tetves életben.
- Ez bonyolult - Suttogom és beledadogok, mire majdnem odavágom az egészet. Pedig a multkor már rájöttem, mikor nem dadogok. Nincs szükségem logopédusra, teljesen jól tudok beszélni, ha megnyugszom. Vagy ha énekelek, vagy csak magamban beszélek. Lassan már magamnak is túl bonyolult vagyok. Megkenem a kenyereket, csak kicsit remegnek az ujjaim, kenőmáassal, majd sajtot reszelek rá. Átfut az agyamon, hogy az ujjaimat is le kéne darálni, de egy mély lélegzetet véve kifújom ezt a képet.
- És te mi akarsz lenni a suli után? - Próbálok beszélgetni, állítólag fontos a kommunikáció. Bekapcsolom a sütőt, hogy bemelegedjen, majd felülök a konyhapultra. Felsőmon keresztül dörgölöm a sebeket alkaromon, próbálok kicsit felébredni, kitalálni, hogy mit mondana az a kisfiú, akinek még volt családja és jövője, élete. Nem sokra emlékszem. Szusszanva nézek rá. beszélhetnénk a szüleiről... de gyűlölöm azt a témát.
- Játszol valamilyen hangszeren?-  Kérdezem meg nehézkesen végül.

Egészen megdöbbenek, mikor annyira lelkesedni kezd, pedig csak kiejtettem azt a szót. Mintha már nem lennék a szemében akkora ufó...
- nem tudom, kiről beszélsz, de igen, olyan, bár inkább az a fajta, akiket felkérnem a képviselésre - nem szeretnék erről többet beszélni, az anyukam miatt, ő szerette volna ezt és én igazán szeretném teljesíteni a kívánságát, de nem egyszerű.
Kikerekednek a szemeim, mikor ravagja azonnal... Nem éppen lányoknak való munka, bár ő eléggé strapabírónak tűnik, nem mondom, hogy lehetetlen. Megmosolyogtat igazaból, amire csak Danny képes mostanában, de ő is csak hetente max egyszer.
- Az remek lesz, nem fogsz unatkozni, csak vigyázz magadra, nehogy ráhozd Dannyre a szívbajt - rándul meg ajkam széle, és egy pillanatra élet költözik vonásaimba, mely azonnal tova is szál, mintha csak a szél fújta volna el. Szóval nem zenél... Hát kár, én nagyon szeretek, az az egyetlen hely, ahol igazan biztonsagban vagyok mindenki elől.
- Az jó, legalább ismerkedsz - ilyeneket szoktak mondani nem igaz? Tudtommal ilyesmikkel tömik a gyerekek fejét, bár ki tudja, nagyon sokat valtozott a világ nagyon hamar. Éppen beteszem a kenyereket, mikor megszólal és majdnem el is ejtem az egész tálcát. Miért szeretne ennyire belemenni?
- Miért érdekel ennyire? - kerdezem halkan, és most beledadogok, de csak mert kiver a víz. Bonyolult, mert drága és nincs pénzem. Bonyolult, mert még nem döntöttem el, hogy végezni akarok- e magammal inkább. Vagyis... Teljesen biztos, hogy akarok, tudom, hogy képes lennék meghúzni a ravaszt, de... Ott van Danny... Annyi mindent vesztett már el. Ki akarom deríteni, hogy mennyit számítok neki. Nem akarom teljesen tönkre tenni. Ha úgy látom, el tudna engedni, túllépni rajtam pár hét után, illetve nem menne neki az apámnak, aki miatt tulajdon képpen ez az egész van, akkor megteszem, mert ez nem élet. Az üresség bennem... Egy ideg csak véreztem és a sebekre tapasztott kézzel szenvedtem, de aztán... Már nem vérzett, nem maradt semmi, amit meg kellene védenem belül. De Dannyven van. Tudni akarom, mennyire sebezném meg. Ezért bonyoult. Nyelek egyet és kicsit vállat vonok.
- Egyszerűen drága. Nincs annyi pénzem, de megígértem még nagyon régen az anyukamnak, hogy el fogom végezni. Már meghalt, de szereetném ezt még megtenni érte. - Magyarázom el azt a részét, ami szalonképes.
- Érted? - kérdezem halkan és előveszem a kechupot, megterítek nekünk.

Kiszárad a torkom, a szám, elönt a verejték. Soha nem szoktam az anyukámról beszélni, nem is akarok. Talán ezért döbbent meg ennyire, mikor kijelenti, hogy sajnálja az anyukámat. Mit szoktak ilyenkor mondani? Nem tudom, kicsi voltam, mikor eltemettük anyát és a féreg apám fogadott minden ilyesmit. A szerelmem halálánál meg szó nélkül eltüntem.
- Kö....szön... Öm - motyogom kikerekedett szemekkel. Nagyon kínos az egész. Majdnem felnevettem kínomban, mikor Dannyt szóba hozza. Pontosan, itt van nekem és miatta már igazán szenvedek. Eltiltott a drogoktól, az italt és a cigit is csökkentenem kell, továbbá útban van a lelkiismeretemnek. Ha nem lenne, már régen simán... Lehunyom a szememet.
- Pontosan, Danny itt van. Ő az utolsó igazi családtagom - Bólintok halkan felsóhajtva, és mikor leül elé teszem a melegszendvicseket, majd egy másik tányérra szedek magamnak és leülök vele szemben. Már majdnem beleharapok a kenyérbe, mikor kérdez. Nehezen véve a levegőt nézek a megadott irányba. Nem tudom, mennyit akar ebből Danny a kislány tudtára adni. Én is bőven szelektáltam az én sztorimat.
- ők Danny gyerekei... Szegények meghaltak régebben. Az anyukájuk is. - nyelek egyet, nagyon zavarban vagyok, a halál mindig kínos téma.
- Nem szeret beszélni erről, biztos megérted - Suttogom reménykedve. Én biztos, hogy nem mondok többet róla. Lassan állok neki enni, néha-néha DLre pislogok.
- Félsz tőlem? Miért? - Kérdezem bizonytalanul, mert igazán érdekel. Senkit nem bántok, aki nem bánt, vagy nem én vagyok, ezért nem is értem, miért. De az evéssel nem állok meg, folytatom, mivel nem akarom, hogy elmenjen az étvágyam, mindig hamar megtörténik, aztán nem eszek. Kezdek elfogyni. Mint valami béna hóember, jézus...
- Tudod, mi van az én anyukámmal, mi van a tiéddel?

Furcsa vagyok... Így is mondhatjuk, igen. Egy fanyar mosoly költözik ajkaimra. Minek nevezne, ha tényleg ki is mondanám amit gondolok... Akkor most biztos nem ülne velem szemben viszonylag nyugodtan. De megértem, és örülök, a fura még kedves szó is rám nézve.
- igen, lehet, a kor teszi, de remélem, nem fogsz már örökké félni tőlünk. Még nem ettünk embert. Vagyis én biztos nem... - bólogatok tűnődve. Könnyebb lesz ezzel a kifogással mind a kettőnknek, az teljesen biztos, és legalább túlléptünk a... danny témán. Nem akarok összeveszni a nagybátyámmal, majd tőle kérdez, ha szeretne, és eldönti a férfi, mit, hogyan akar tálalni a csöppségnek. Nem az én dolgom, igazán. Egyébként sem szoktam beszélgetni, most mégis megteszem, egy idiótának érzem magam.
- de ha Danny is ijesztő, akkor hogy ismerkedtetek össze? - kérdezem kicsit értetlenkedve.
DL arcát figyelem, miközben az anyukájáról mesél. Összefacsarodok belülről. Ne, nem akarom ezt érezni megint... Mégis betölti a fejemet, sűrű, nehéz fájdalom. Az én anyukámról először a szentjánosbogarak jutnak eszembe. A kis, világító lények az éjszakban. Mindig kimentünk nézni őket. ~ látod, Nico? Bevilágítják a sötétséget... Olyanok, mint a bennünk lévő fények. ~ miután meghalt kevesebben voltak, vagy csak nem volt olyan erős a fényük, néha pedig hiába vártam, nem is jöttek elő. Az autóbaleset után pedig csak egyszer mentem el oda, de egy darab sem volt. Ahogy telik az idő növekszik bennem az érzés, hogy az én hibám volt. A Barátom miattam halt meg, mert túlságosan szerettem... Nem tanultam anyából. Mióta itt vagyok egyre nagyobb a félelem bennem, hogy Dannyt is tönkre teszem a puszta jelenlétemmel is. Nem tudom, már semmit sem tudok. Érzem, ahogy a forróság elönti az arcomat, mikor a torokszorító érzés felkúszik a torkomból, de mielött még képes lennék rendesen kiborulni, elmosolyodok. Zsibbad a szám.
- Az jó... Ha szeretitek egymást... Az fontos - suttogom, az asztal alatt viszont kormeim alkaromba vájnak a sebek környékén. Számba harapok.
- És az apukád? - Kérdezem erőt véve magamon nagy nehezen.