Hiába vagyok barátságos és segítőkész típus, barátok terén nem mondanám szerencsésnek magam. Egy igazi barátom volt, Nathaniel (Nath). A szomszéd házban lakott a családjával (Atlantában), és egyidős volt velem. Sokat játszottunk mikor kicsik voltunk, aztán idővel a második bátyám lett. Volt amiről inkább vele beszéltem, mint a tesómmal. Ráadásul Nath annyira idióta, hogy néha még engem is rábeszélt az őrültségeire. Elvitt Bunge-jumping-ra, mert tudta, hogy tériszonyom van. Velem együtt ugrott le és végig fogta a kezem, hogy ne féljek annyira. Mondjuk tény, hogy a tériszonyom elmúlt, na de akkor is! Normális ez a srác? Nem az, és én pont ezért imádtam őt annyira. Azt hiszem én talán még többet is éreztem, mint barátság, csak ezt nem mertem bevallani sem magamnak, sem pedig neki.
Aztán jött az a bizonyos fordulópont az életemben, az autóbaleset, mikor tizenhét éves voltam, s a szüleim és a bátyám sem élték túl. Nath ült mellettem a kórházban, ő mondott el mindent, és ott volt nekem. De sajnos nem sokáig, mert a gyámom, az unokabátyám Las Vegas-ban élt, így oda kellett költöznöm. Egy ideig tartottuk a kapcsolatot aztán már nem is tudom, hogy ez miért szűnt meg. Egyikőnk sem tudja, hogy most mi van a másikkal. Szerintem eléggé lehordanál, ha meg tudnád, hogy mi történt itt velem. Bár ki tudja, lehet, hogy pont te mentenél meg attól, hogy csak még inkább tönkretegyem az életemet. Ha találkoznánk... Akkor talán kiderül, de hát ki tudja... Évek óta nem láttuk egymást, az is kérdéses, hogy felismerjük a másikat.