Robert &Emily

Alapjában tudtam magamról, hogy szerencsés ember vagyok, de ez ezúttal is bizonyításra került. Mindössze egyetlen éjszakát kellett a reptéren töltsek, s másnap már találtam is lakást, és a munkaszerzéshez is csak egy hét kellett.
Azzal, hogy repülőre szálltam nem csak Richardal, de egész Franciaországgal leszámoltam, s úgy döntöttem bepótolom az elpazarolt fiatalságom, méghozzá Vegasban. Talán nem jól fogalmazok, hiszen 19 évesen nem beszélhetnék még elpazarolt fiatalságról, szóval módosítsunk inkább arra, hogy mielőtt elpazaroltam volna a fiatalságom a csalfa vőlegényemre, leléptem.
Nem mondom, hogy nem hiányzik az arisztokrácia megszokott kényelme, de apa biztos büszke lenne rám, ha tudná egyenesen beleugrottam az élet legjavába, követve a szívem által helyesnek vélt utat. Egyébként is egyértelmű volt, hogy hiába a hosszú szőke haj, s csillogó kék szemek, angyalka helyett sokkal inkább a család fekete báránya leszek. Amikor a "Diplomata vagy jogász szeretnél lenni Kicsim?" kérdésre nemes egyszerűséggel azt feleltem cukrász, már akkor tudta mindkét szülőm, hogy hiába beszélek folyékonyan a francia mellett angolul, németül és oroszul, s hiába járattak a legjobb iskolákba, én a magam útját fogom járni.
Viszont ennek köszönhetem, hogy minden cuccom egy bőröndbe bepakolva leléphettem kis hazámból, s Las Vegasban pár nap után az egyik legfelkapottabb cukrászdában dolgozhatok. Persze a Madame ajánlólevele magáért beszélt, s amikor vállaltam, hogy túlórában kiszolgálni is hajlandó vagyok, egyenesen repestek az örömtől. Így kerültem a Carlo's Bakery-hez, a Palazzo melletti cukrászdához, s
ezért állok most is épp a kiszolgáló pult mögött, kedves mosollyal az arcomon, minden vendéghez egy két jó szót intézve. Ez itt alapkövetelmény, de ha nem lenne az, akkor is így csinálnám. Mindenki megérdemel egy kis kedvességet, s ha már csak ezért is hozzánk jönnek majd vissza, én már boldog vagyok.

"...mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak."
| Robert Brennan | Carlo's Bakery | outfit |

Robert &Emily

Ilenkor hétköznap délelőtt nincs tömegnyomor, de azért bőven van mit tenni. A hajnalban díszített cupcake-jeimmel épp most tölti fel David a pultot, s én két vásárló között büszkén szemlélem alkotásaim. Helena megint a jófej idős nénivel veszekszik, mint minden alkalommal, azaz kb. két naponta. A kedves kollegina iránt nem táplálok túl sok pozitív érzelmet, s ezért állok mindig a hölgy pártján, határozottan élvezve a kis perpatvarukat nap mint nap.
Ám nem sokáig mulathatok rajtuk, mert egy újabb vásárló érkezik, idősebb férfi, napszemüvegben. Kedves mosollyal hallgatom hízelgő szavait, de pár másodperc után furcsa érzés fog el...mintha találkoztunk volna már.
-Természetesen, hogy szeretné? Olasz, francia vagy bécsi pörkölésűből készíthetem?- felelem mosolyogva, s közben előkészítek az italnak megfelelő csészét. Mire visszafordulok, már lekerül az úrról a napszemüveg, s arcomon végigsuhan a felismerés  mámora.
-Robert bácsi?!- kérdezem félig kíváncsi, félig meglepett tekintettel, majd gyorsan összeszedem magam, s hangszínem újra normálisra állítva folytatom.-Mármint elnézést uram, Emily Lynx vagyok, ön esetleg nem Robert Brennan?- nyújtok kezet a pulton keresztül, hogyha még csak félreértés is az egész, ne legyen olyan kellemetlen. Az idegenben ugyanis apám régi barátját ismertem fel, akit anno Chicagoban viszonylag sokat látogattunk. Utoljára talán 5 éve voltunk náluk, de azóta úgy érzem, mintha több idő telt volna el, mint az addigi 14 évben. Apáék meghalltak, a bátyám Németországba költözött, felnőttem, majdnem hozzámentem egy 38 éves pasihoz, megcsalta a vőlegényem, s én is megcsaltam a őt, feltettem mindent egy lapra, ide költöztem...szóval eseménydúsabb volt az elmúlt pár év, mint kellett volna.
Viszont ha aki velem szemben áll, tényleg Robert bácsi, akkor fogalmam sincs, hogy Ő hogy kerülhetett ide. Nem Chicagoban kéne lennie a családjával? Mármint ha...mindegy, amíg nem tudom, hogy ki is áll velem szemben, a kíváncsi szemek helyett inkább hozzálátok a kávé készítéséhez, amit az úr rendelt.
A hely nem a kávéjáról híres, pedig minőségi kávét árulunk, csak a torták, sütemények, s kekszek elvonják erről a figyelmet. De elvégre olasz cukrászda vagyunk, s az olaszok híresen kényesek a presszójukra, így nálunk is minden eszköz rendelkezésre áll, hogy tényleg úgy tudjuk elkészíteni az  italt, ahogy a vásárló szeretné.

"...mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak."
| Robert Brennan | Carlo's Bakery | outfit |

Robert &Emily

A vevő szava szent, s még ha egyértelműen a hecc kedvéért is kéri az amerikai kávét, mindig jobb, komolysággal leplezett pajkos mosollyal válaszolok. Szemeimben láthatja, hogy értem mi a helyzet, de szerintem Ő is tudja, mi is a kiszolgáló etikett.
-Elnézést, nem tartunk világos pörkölésű kávét.- tekintve, hogy az amerikaiak eszméletlenül gyengén készítik, de az úrhoz egyértelműen jobban passzolna egy karakteresebb íz.
- Viszont az olasz eszpresszó jó választás. Azonnal készítem.- felelem még mindig mosolyogva, de miután megtalálom a megfelelő csészét és ismét a vendégre pillantok egy régi ismerőst vélek felfedezni arcvonásaiban.
5 vagy 10 éve találkozhattunk, ha akasztanának sem tudnám megmondani mikor láttam utoljára, a lényeg, hogy bőven kislány voltam még. Viszont nem tudom türtőztetni magam, így kérdőre is vonom a nevét illetően. Szerencsém van, az arcmemóriám még mindig a régi legalább, s a becenév hallatán megkönnyebbülök.
-Te semmit sem változtál!- felelem nevetve, miközben átnyújtom Neki a kért kávét. Furcsa ez a gyermek élet, amikor mindenki néni és bácsi, de a tegezés-magázás még nem különült el. Hiába minden eltelt év, de a kiskoromból maradt ismerőseimet még mindig az anno megtanult nevükön szólítom, és gond nélkül tegezem le. Remélem Bob nem haragszik érte, vagy ha igen, akkor nagyon hamar tiszta vizet önt a pohárba.Ki tudja, lehet azóta már komoly ember, s nem szereti ha a kalandvágyó szöszke ismerősök, csak úgy letegezik. Viszont az mindenképpen érdekel, hogy őt mi szél fújta erre, de Ő a gyorsabb a kérdésfeltevés terén.
-Tévedések vígjátéka?- tippelem meg nevetve a saját indokom, de ennél azért bővebb válasz illeti Robertet.
-Igazából rossz döntések sorozata után, úgy döntöttem, hogy ebben a városban legalább nem ítélnek majd el egy-egy hiba miatt. Szóval jöttem...- fejtem ki kicsit részletesebben, mert őszintén nem szeretnék tinidrámát előadni, s azzal sem szeretném így a pult mögül letámadni, hogy: Jaa, és apa meghalt. Ráér az egy normálisabb pillanatban.
-Viszont Te hogyhogy errefelé?- dobom vissza a kérdést őszintén kíváncsi tekintettel, fittyet hányva az épp várakozó vendégekre. Van másik pult...néha én is lehetek önző.
"...mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak."
| Robert Brennan | Carlo's Bakery | outfit |

Robert &Emily

A kávé kész, a megszokott precizitással tálalom, ám a kölcsönös felismerés miatt kissé kiesek a szerepemből.
-Az biztos!- húzódik szélesebbre a mosolyom, mert Bob bácsi tényleg ugyan úgy néz ki, mint anno. Talán még egy kicsit megkönnyebbültebb is. A felszabadult féloldalas mosoly, a pajkos hangszín, nem volt ilyen közvetlen régen, bár nem csodálom...egy hétéves lánykával gondolom nem talált túl sok közös témát.
- Szóval a városban.- fejezem be helyette a mondatot, bár kézmozdulatából pontosan tudom, hogy erre gondolt. Igazából nem csodálom az áttelepülést, bár én személy szerint Chicago-t is bírtam, de Vegas azért mégiscsak Vegas, és ügyvédként itt igazán izgalmas perekben lehet része. Jómagam sem véletlenül választottam egyesek szerint a bűn városát, hiszen egész életemben tökéletesség vett körül. Apáék halála után szinte egyértelmű volt, hogy Rick karjai között kötök ki, aki továbbra is biztosítja nekem a luxust. Csak most kezdem megérteni mit is jelent néha nem azt csinálni, ami épp eszembe jut.-Nem, bár sokat gondolkoztam azon, hogy Indiába kéne költözzek.- nevetek fel Robert szavaira, s óvatosan körbenézek, hátha tényleg kicsit elszabadulhatok beszélgetni. Dave pedig pont kapóra jött...Nem kenyerem kihasználni az embereket, de kövezzetek meg érte, ha egy régi ismerőssel találkozva mégis ezt teszem.
-Figyelj David...- fordulok az épp cupcake-eket pakoló kolléga felé mézesmázos hangon
-én most épp rosszul vagyok, vagy ebédelek, vagy akármit is csinálok, a lényeg, hogy egy kicsit tartsd a frontot! - vetek megnyerő mosolyt a férfira, majd kilépve a pult mögül egy üres asztal felé veszem az irányt. Sajnos messzebb nem merek menni, mert Dave köztudottan képtelen a vásárlókkal szót érteni, ezért ha valaki problémásabb ember érkezik kénytelen leszek visszarohanni, de remélem nem lesz gond.
-Itt jó lesz?- kérdezem Robert bácsi tekintetét keresve, mert őszintén szólva ha nem is magamról, de összességében sok mindenről szeretnék beszélni Vele, ha már felajánlotta. Bízom benne, hogy ezek szerint nem tartom fel.
-Igazából...- kezdem nagy levegőt véve, mert túl akarok lenni a nehezén minél gyorsabban.
-nem tudom, hogy tudsz-e róla, de anya és apa is életüket vesztették egy balesetben.- nem, könnyekre nem kell számítani, csak ne kérjen rá senki, hogy részletezzem.
-a bátyám Németországban van a nagykövetségen, nekem meg egyik fehérgalléros munka sem tetszett.- fejezem be mosollyal az arcomon. -Szóval egyedül voltam Franciaországban, és ki akartam próbálni milyen a nagyvilág, tehát lassan két hete, hogy kiköltöztem.-

"...mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak."
| Robert Brennan | Carlo's Bakery | outfit |