Öt hét. Harmincöt nap. Nyolcszáznegyven óra, azaz ötvenezer-négyszáz perc. Ennyi idő telt el azóta, hogy meghalt Dave. Még kevesebb azóta, hogy a bordáimon még mindig kötés éktelenkedett, ami a mozgást szinte lehetetlenné tette. A tüdőm mégis szabadulni akart, ahogy a füstöt gyömöszöltem bele.

A szemeim lesiklottak az ujjaim közt tartott halált hozó cigire, ami úgy reszketett ott, mint ahogy az őzike várja a vadász golyóját a homloka közepébe. Sem aludni nem bírtam, sem pedig az evés nem ment. Raina Maddox. Ezt a nevet ismételgettem újra és újra, de a múltat sehogy sem tudtam tudtam meg nem történtté alakítani.

Isten veled Gabe.. bárhol is legyél.

Reszketegen szívtam tele a tüdőmet a füstnélküli levegővel, lehunyva a szemeimet is szorosan a verandán, ahogy a félhomály köszöntött be. A hatalmas bögre gőzölgő kávé illata sem csábított már, ami ott csücsült az asztal lapján. Valahogy a távolba besiklottak a mozgolódó emberek, a férfiak öltönyei, a nyakkendők libbenései, ahogy mozdultak, a nők felkoppanó lépései a magas sarkúkban, én mégis... valahogy nem éreztem őket. Egyáltalán nem éreztem semmit. Már a sírás sem ment, ahogy attól sem lettem nyugodtabb, ha Vincent ült le mellém. Ő volt az egyetlen, akit ismertem, de most ő sem volt jelen.

- ... nem tesz jót önnek, ha idekint van, Miss Maddox - kúszott be egy hang a csendembe, mire lassan felé fordítottam a fejem. - Kopsers önnel lesz, nem kell mitől aggódnia - próbált nyugodtan rám mosolyogni a férfi, mire a fejem automatikusan bólintásra hajlott. Csak egyszer. Fogalmam sem volt, hogy melyikük volt az említett férfi, de gyanítottam, hogy a foci a tévében sokkal inkább lefoglalja majd, mint az, hogy nekem éppen kötést kellene cserélni. Amúgy is meg tudtam csinálni. Még ha bele is döglöttem a mozdulatsorba, engem ne taperoljon egy férfi sem azok után, hogy...

Megrezzentem, ahogy hozzám ért az előttem ácsorgó férfi, aki eddig is beszélt hozzám. A háta mögött láttam, ahogy szállingóznak el a rendőrök, ügynökök, bárkik, és már csak páran maradtak a ház körül. Próbáltam beazonosítani az említettet, ha már lehetőségem volt, de inkább felhagytam vele.

- Csak Kopsers maradjon. Mindig - szólaltam meg egészen halkan. Nem akartam népes közönséget a depressziómnak. Elég volt, ha egy valaki tud róla a jövőben. A takarómba bugyolálva keltem fel a székről, hogy besétáljak a lakásba, és végre egyedül maradhassak. Relatíve egyedül. Egy idegen férfival, aki elvileg meg tud védeni, ha kellene, miközben halvány gőzöm sem volt arról, hova tűnt Vincent.

Raina Maddox... Ki vagy te?

A kocsi lendületesen áll be a parkolóba. A motor alig halkul el, én már kilépek az ajtaján. A megszokott ing és farmer nadrág helyett, elegáns öltönyben vagyok. A megszokott emberek közt csak annyival tűnök ki, hogy egy Glock lapul az öltönyöm alatt és az övemen is ott fityeg a jelvény.
Gyors mozdulatokkal a házhoz lépek ahol már jó páran álldogálnak. Art lát meg elsőnek és sietős mozdulatokkal ballag elém.
- Csak, hogy itt vagy! Hol késlekedtél?
- Hallie feltartott. - motyogom és egyszerűen félre taszítom ahogy elrobogok mellette.
Art nem adja fel, gyorsan mellém lépdel és úgy magyaráz.
- Figyelj haver! Ha te kapod a melót, akkor nem árt ha tudsz egy pár dolgot a csajról! Először is a neve...
- Raina Maddox. - morgom. - A régi nem érdekel.
- Azt tudod, hogy miért kell őt figyelni? - horkant fel, a szürke szemek is felvillannak a szemüveg mögött.
- Naná. Ő dobta fel Torretoékat...
Art meghökkent pofával startol be elém.
- És még csak nem is lepődsz meg?
Ekkor szó nélkül lököm félre ezt a kis patkány arcút és felsorakozok a többi ügynökhöz.
Benjamin a lányhoz beszél, aki totál idegroncs. Úgy remeg mint a nyárfa levél. Én se lennék különb, talán még ilyen kiképzéssel a hátam mögött is be lennék szarva.
Amint meghallom, hogy a lány halk szavai az én nevemet említik, előlépek a többiek közül. A szél meglebben, egy kissé meglöki a nyakkendőm, a szemeim jegesen merednek a lányra. Nem fogom nyugtatni, ezt már Benjamin elkezdte.
Csak jó szarul.
Lassan mindenki eltünedezik és én meg Raina maradunk. Előbb a ház körül mérem fel a terepet, csak ezután lépek a házba. A legkevésbé próbálok mutatkozni előtte, nem akarom feleslegesen ijesztegetni. A sötétet kihasználva egy széket húzok a verandára kitekintő ablak egy árnyasabb oldalához onnan sasolok kifele. Miss Maddoxnak azért mégiscsak jár egy-két jó szó, ezért odaszólok neki mikor elhalad egyszer előttem.
- Ha bármire szüksége van, kérem ne habozzon...
Szokásos duma tőlem, de sokakat megnyugtat ez a tény, hogy van valaki aki figyeli őket.

Olyan volt, mint egy árny a sötétből.. Mint akkor.. négy hete. Ajkaimat összepréselve léptem csak ki a látómezejéből és sétáltam a konyhába, hogy a már csak alig langy kávét kiöntsem a mosdóba, elöblítve a bögrét is, amit a szárítóra helyeztem. Ha majd nem fáj minden mozdulat, esküszöm, el fogom rendesen mosni, de addig ez a paraszt megoldás bőven elegendő volt. Maximum majd szalmonellát fogjuk elkapni mi ketten. Az is jobb halál..

A konyhaablakon át figyeltem a számomra idegen környéket egy egészen hosszúnak tűnő pillanatig, majd azt megunva visszaslattyogtam megint a plédbe bugyolálva, amikor az a hang, onnan a sötétből csak egészen halkan, mégis visszhangos zavart keltve a fülemben szólalt meg, mire összerezzentem. Gyűlöltem, hogy ilyen gyenge voltam. David.. most biztosan szégyellte magát miattam.

Nehezen nyeltem egyet, és mielőtt megindultak volna a már nem létező könnyeim, a kezem a kötésre csúszott az oldalamon.

- Egy nem halott testvér érdekelne leginkább, de azzal úgysem szolgál - egészen megtörten sikerült csak ennyit morognom, Gabe-et pedig már nem is említettem. Még csak az kéne, hogy valami pancser Danielle Steel regény hősszerelmes ribancának nézzen. Ami most voltam is... Hosszú sóhaj, majd lehunyt szemek, csak ennyivel folytattam, és ahogy felnyitottam a szemeimet, csak egyszer megráztam a fejem.

- Bocs - sóhajtottam fel egészen halkan, és ahogy léptem volna el, hogy valamit kezdjek magammal és a fürdőszobával valamiféle elfuserált randi keretében, megálltam.

- Megtenné, hogy nem az árnyékból figyel? Legalább én hadd lássam - megköszörültem a torkom. De a gondolataim már nem itt voltak...

Égető, maró érzés nyilallt a bordáim közé, ahogy a húst, a bőrt elválasztották. Ott figyelt.. A sötétben. Vérben izzó, sötét szemekkel csak várta, hogy a hangom betöltse fájdalomtól átitatva a helyiséget. És én megadtam neki. Nem bírtam ki azt a fájdalmat, amit rám mértek.. Ő is a sötétből figyelt. És ezt nem bírtam volna most elviselni.

Az utca olyan nyugodt, hogy egy pillanatig úgy érzem mintha otthon lennék.
Otthon? Ne legyél bolond, Greg! Otthon várnak a lányok, a mosolygós asszonykád és az a kis nefelejcske lánykád.
A szívem szakadt meg reggel mikor elköszöntem tőlük. Olyan szép volt az esténk, hogy nem akartam ki kellni az ágyamból, ám ennek a lánynak szüksége van rám. Jobban örültem volna, hogyha Scottot vagy Martint állítják be, Miss Maddox védelmére. Akkor én most hazafele mennék, rosszabik esetbe is max egy jelentést gépelnék, hogy aztán fél óra múlva beüljek a járgányba és hazaérve befeküdjek az ágyamba.
Most mégis itt vagyok. Szomorkás sóhajt szorítok el a lelkem mélyére.
Miss Maddox lassan kicsoszog a konyhába, ekkor ajánlom fel neki a szolgálataim mint lovag a hercegnőnek. Ám a hercegnőnek a királyfi szokta. A mi esetünkben mi van?
Egy testvérét gyászoló lány, akire muszáj vigyáznom. És én megteszem ami tőlem tellik.
A szomorú válaszra nem mondok semmit, továbbra is lesem minden mozdulatát, a rövid bocsánatkérésre csupán bólintok.
- Semmi baj. Ne fojtsa el az érzéseit.
Abból semmi jó nem következik. Erősnek kell maradni, ahogy ilyenkor szokás mondani. Azonban ilyenkor mind gyengék vagyunk. Az anyám halálakor én zombiként viselkedtem, pedig már rendőr voltam és felkészítettek a halál fogalmára. Mégis egy élőholtban több élni akarás volt mint bennem akkor.
A kérését némán teljesítem és a függönyt egy kicsit beljebb húzva, felkapcsolom a mellettem lévő kislámpát. A függőny hál' istennek vastag anyag, így rejti az árnyékom és csak annyi helyet hagyok, amin keresztül én láthatok.
A fény immár elővet a sötétből és teljes világosságba ülve meredek Rainara.
- Remélem így megfelel. - szólalok meg színtelen hangon.
Látva, hogy milyen fájdalmakat okoz neki a mozgás, a bordák felé kapom a tekintetem.
- Nem kell kötést cserélni, Miss Maddox? - kérdezem.

Hogyne lett volna semmi baj?! Mégis inkább, mint hogy ezt üvöltöttem volna rá, csak egy kósza biccentés figyelt be, amit egy sóhaj is követett. Nem hittem, hogy bármit is kezdhetne az érzéseimmel. A legrosszabb az volt, hogy én sem bíztam magamban. Hát még egy idegen?! Semmit sem tudtam róla, és emiatt még inkább kezdtem ágálni az ellen, hogy bármit is kiadjak magamból neki. Mert ugyan mit kezdhetne velem? Lelő, ha rám jön az öt perc? Most.. talán... A szemeim csak érzelmektől mentesen oda siklottak, ahol a fegyvert sejtettem, mégsem léptem meg azt, amit egy gyenge ember megtenni. Tudtam használni a fegyvert, hiszen Dave és Gabe is megtanított rá.. most pedig.. még csak látni sem akartam azokat a gyilkosokat.

A világosságra az alakja ismét láthatóvá vált, így sikerült csak talán először az összképet elkapnom. Kék, számomra rideg szemek, kisfiús arc és rövid sötétszőke haj... Hány lány álmodhat erről?

- Igen, köszönöm - bólintással is nyugtáztam azt, hogy engedett a kérésemnek, mégis, a következő kérdés az, amire nem voltam felkészülve.

- Nem vagyok Maddox - szorult el a torkom, ahogy már anyu rég elfeledett emlékképe is a gondolataimba férkőzött. Sosem leszek Maddox.. Képtelen vagyok ezt a nevet magamba fogadni... Mintha csak egy fenyő lennék, amire minden egyes nevet csak úgy rá lehet aggatni és cserélgetni, ha éppen megunták. Annyira idegen volt, hogy egyszerűen a szervezetem nem fogadta be.. Sem pedig az agyam... És minél többen hívtak így, vagy éppen Rainának, annál inkább megmakacsoltam magam. A kórházban nem ismertem fel a kórlapom. A születéssel kapcsolatos adatok stimmeltek. Anyám neve és a vércsoportom stimmelt. Mégis idegen voltam a saját magam ágyában.

Raina Maddox... Ki vagy te?

- Segíthet.. ha Ritának hív. Annak, aki vagyok - egyeztem bele csak halkan, mert a sebem égni kezdett a fájdalomtól, amiért az utóbbi percekben ennyi mozgásnak volt kitéve a testem, mégsem mozdultam. A nappaliba lerakott hatalmas pólyák és gézlapok felé vettem az irányt. Valahol ott kellett lennie.

A köszönetet egy biccentéssel lezárom és továbbra is félig a kinti környezetet szemlélem. Megüti a fülemet, a "nem vagyod Maddox" válasz, de erre mit mondhatnék? Azt, hogy "márpedig az vagy"? Nem fogom tönkre vágni ennél is jobban a kedvét. Csendesen szemlélődök tovább, bár ezt a cselekvésemet zavarja a pillantás ami az arcomat méregeti. Nem mutatom ki, hogy különösebben szúrná a szememet, de egy rövid idő után felé tekintek.
Ezt az apró és talán kínos percet azzal szakítom meg, hogy felállok és elindulok a konyha felé.
- Ha nem bánja főzök egy teát. Hosszú éjszaka vár még rám...
Az biztos. Egy perc alvást nem iktatok be, ha kell egész éjszaka fekvőtámaszozok, hogy ébren maradjak. Eleve nem vagyok az az alvós ember. Sokszor ébren fekszek a matracon és üres fejjel meredek magam elé. Ez már magában is egy kis pihenés. Ellazulni és fülelni az éjjeli sustorgás és a levelek zörgésének a zaját. Meg van a maga szépsége.
- Rendben, Rita. - egyezem bele.
Nem feszegetem tovább a témát, a konyhában sürögve gyorsan vizet forralok egy gyors forralóba és belerakok két filter fekete teát. Ez majd ébren tart.
- Elfogad egy bögrével? - teszem fel a kérdést.
Most próbálom óvni és gondoskodok róla. Scottal vagy Martinnal nem járt volna ilyen jól. Nekik nincs családjuk, én pedig hozzászoktam, hogy valakinek készítek kaját, valakire minden percben figyelek. Még akkor is ha nem vagyok ott fizikailag.

Fogalmam sincs, mikor ittam utoljára teát, így amikor felvetette az ötletet, csak egy biccentést engedtem meg magamnak, mert ugyan ki voltam, hogy megmondjam, mit tehet és mit nem?

Ahogy meghallom a nevem a szájából, valamiféle biztonságérzet, és egyben szorító érzés fog el.. Odabent, legbelül. Szerettem a nevem. És már gyűlöltem is egyben, mégis.. Iversen voltam. Az utolsó, aki ezzel a névvel él. Talán még a távoli rokonok lehettek, akik már kicsi korunkban is tojtak a fejünkre apánk miatt. Most mégis.. valahogy ragaszkodtam a régihez. Ahhoz, aki még voltam. Aki vagyok!

- Igen, köszi - hallottam a saját hangom, és ahogy felszedtem az elsősegélyes cuccokat, csak egy egészen halk fájdalomittas nyögés szakadt ki ajkaim közül, de magamhoz ölelve azokat a konyha bejáratához léptem, csak idegenül figyelve a benne motoszkáló zsarut, akinek a pillantása.. még mindig olyan volt, mintha a sebemet egyre csak mélyítené. Mégsem féltem tőle, mert ez volt a munkája. Részben. Vajon ő a rossz zsaru szerepét ölti magára kihallgatásokkor?

- Itt csináljuk, vagy a fürdőben? - emeltem kicsit feljebb a magamhoz szorított pólyákat és fertőtlenítőt, hogy értse mire gondolok. Nem akartam siettetni, de megkérdeztem miért is ne alapon. A mozdulatra a bordáim, a mellkasom tiltakozott, és az égő érzésre beharaptam fájdalmasan a számat. Nem fogok neki sírni itt, még ha bele is döglöm. Fájt, de nem annyira, mint amikor a késsel szétvágták a bőröm, a húsom. Mindenféle érzéstelenítő nélkül.

A tea gyorsan lefő, én pedig ügyes mozdulatokkal kipréselem a maradék teával kevert vízet a filterből majd rövid felmérés után, előkapom az egyik polcról a cukrot és a citromlevet. Egy kanállal ebből, egy kanállal abból, gyors kóstolás...
Hmm...igen, így már egész jó...
Megkeverem majd két bögrébe kitöltöm a forró italt. A sötét kék színűt lerakom az ablak melletti kis szekrényre, a fehéret az asztalra ahol Rita gyógyszerei vannak szétpakolva.
- Nekem itt is jó. - válaszolom közönyösen. - Megbocsát egy pillanatra...
Azzal a konyhában gyorsan megmosom a kezem, illetve lekapom az öltönyt, a pisztoly táskával együtt majd az ingem ujját felgyűröm a könyökömig.
Vigyázz, Greg! Nehogy a pisztollyal kezdjen szemezni! Lehet, hogy sérült, de a félelem táplálja az erejét! Bármelyik pillanatban odaugrik hozzá és klikk majd bumm! A társaid kijönnek és a saját véredben tocsogva találnak meg! 2002-ben ugyanez volt a helyzet, de akkor mázlid volt! Ott voltak a társaid, most tök egyedül vagy itt ezzel a lánnyal.
- Rendben, akkor lássuk azokat a bordákat. - jelentem ki.
Ha ellenkezik, nem fogok erősködni. Megvárom míg megnyugszik és csak akkor kezdek bele a kezelésbe. Próbálok a legóvatosabb lenni, tudom, hogy mennyire is fájhat neki. Talán nem nyugtatja meg, de azért muszáj kijelentenem.
- Tudja, engem egyszer mellkason lőttek. Az volt az igazi kínszenvedés.
Nagyon megnyugatót, Greg, nagyon megnyugtató!

Csendben figyeltem, ahogy ténykedett, azt, ahogy mozgott, és nem állt tőle olyan távol, mint a banda tagjaitól a konyhai munka. Felsóhajtottam halkan, hogy mindenről a korábbi életem jutott eszembe, így inkább csak a zsarut figyeltem. És nagyon nem akaródzott sokáig vele együtt lennem, mert egy idő után úgysem tudtam tartani magam. Nem voltam jó színész, hogy ne önmagamat adjam azoknak, akik itt voltak. Bárhol, mellettem.

Ahogy lekerültek róla a felesleges dolgok, csak egyetlen pillantást vetettem a tokban meghunyászkodó fegyverre, nyelve pedig elvezettem róla a tekintetemet, rá, a karjaimban tartott cuccokra, és csak akkor néztem fel rá ismét, amikor megszólalt, de a megjegyzésére a mellkaslövésnél lefagytam. Talán egy percbe is beletelt, mire sikerült megmozdulnom, miközben csak őt figyeltem.

Erőlködés nélkül - legalábbis látszólag - könnyedén pakoltam le az asztal lapjára az egészségügyi fehér gombolyagokat és lapokat, miközben imádkoztam némán és senkihez, hogy csak most meg ne nyikkanjak. Utáltam szenvedni mások előtt!

Miss Maddox - suhant át a gondolataimon ez a név, és olyan idegenül csengett.. Ismeretlenül. Nem te vagy az!

- Lássuk azokat a bordákat - ismételtem meg csak úgy magam elé Kopsers szavait, és beharapva az alsó ajkam nyúltam a felsőm gombjaihoz.. lassan kibújtatva minden egyeset a lyukából, óvatosan, lassított felvétellel szedve csak le magamról. Ahogy a vállaimat elhagyta az anyag, halk, fájdalomtól átitatott nyögést hallattam, de nem hagytam abba a mozdulatot. Megválva attól már csak egy top takarta el a dekoltázsom, amitől nem akartam megválni. De hogy még csak eszébe se jusson a zsernyáknak, hogy felvesse az ötletet, stabilan a padlót kezdtem nézni.

- Volt akkor magán kevlár? Vagy csak simán akkora mákja volt, hogy nem halt bele a lövésbe? - inkább beszéltem. Hallani lehetett a hangomon, hogy kissé nehezemre esett, de jobb volt így. Nem a saját fájdalmammal voltam elfoglalva teljesen, miközben a pólyát kezdtem a mellkasomról letekerni, de ahogy a hátamhoz értem, feladtam.. mielőtt...

- Tudna segíteni? - talán egy kis meghunyászkodás és szégyenérzet is keveredett a hangomban, miközben a kezeimet sután leengedtem, ujjaim közt a pólya végével. Tudtam, hogy mennyire csúnya a seb. Hogy szinte az egész hátam és mellkasom a seb mentén kék-zöld-lila foltokban úszik. Hogy egy bordám is megszenvedte az akkori találkozást. Nem csak a kötözésben, de az előző levételében is másra voltam utalva. Miss Maddox életének első próbatétele... Talán a fogmosás menni fog egyedül is!

Dokit játszani soha nem szerettem, de muszáj volt megtanulnom a lövött vagy a kés által keltett sebeket kezelnem. Ugyan kicsit nehezíti a dolgomat, hogy a top ott van rajta. Egy pillanatra kérdőn tekintek rá, de végül csupán egy könnyed mosollyal bólintok és teszem a dolgom.
- Nem volt rajtam más védelem, csupán egy vászon ing. Egy Berettával lőttek meg, valamivel a szívem fölött. Ha úgy vesszük megúsztam, egy pár fájdalmas műtéttel és körülbelül egy pár másodperces klinikai halállal. De mikor meglőtték, rohadtul fájt. Összeestem és vért köhögtem, nem kaptam levegőt. Az volt a mázli, hogy a mentőket már akkor kihívták.
Greg, ne menj oda! Bamm! A fejem akkorát csattan a betonon, hogy a mellkas lövés ellenére még feljajdulok. Aztán paff-paff! A srác arca eltűnik a következő két lövés alatt én pedig nem kapok levegőt. És hideg van
A régi kötés lekerül és elnyelek egy szisszenést. Ez tényleg nem szép. Semmi baj, Greg! Ne mutass ki semmit.
Az új kötést elkezdem feltenni, közben megnyugtatás képen magyarázok neki.
- Nem vagyok öreg, hisz csak a harmincat is alig töltöttem be, de amikor így ellátnak valakit vagy hatvannak érzi magát az ember. Ha a testemen lévő törések-zúzodások és sebeket összeszámolnám, eltartana egy ideig. Három bordám eltört, a legutolsó még mindig lilás színben fürdik, a vállamon és a mellkasomon lövés nyomok vannak, a lábaimat is többször eltörtem bár azt gyerekkoromban. Plusz egy akció kedvéért ki kellett néhány fogamat huzatni, így néhány mostani már pótólt.
Pláne, mikor jó apám lelökött azon a rohadt dombon. Vagy három fogam is kitört.

Szótlanul hallgattam a férfi hangját, miközben ő végig beszélt. Ha egy pillanatra is lehunytam a szemeimet, a két évvel ezelőtti eseményekre gondoltam vissza. Ott, akkor Gabe mellett rettentő volt hallgatni a puskaropogást. Fogalmam sem volt, hogy kijutok-e élve, de annyit tudtam, hogy Gabriel feladata volt engem életben hagyni.

Keserű mosoly jelent meg arcomon, hogy.. hogy ma már minden más volt és csak én éltem. Relatíve. Fizikailag biztosan. Felsóhajtottam halkan, mielőtt még a fájdalomtól felüvöltöttem volna, és csak összepréseltem az ajkaimat, hogy elnyeljem a hangos fájdalom hangjait. Leginkább csak a fickó szavait ismételgettem a gondolataimban. Rohadtul fájt. Rohadtul fájt. Leginkább csak ennyi maradt meg.

Aztán megint beszélt, én pedig csak tompán hallottam mindazt, távolinak tűnt a hangja, de valamikor a felénél felnéztem az arcára, és egészen közelről folytattam mindezt, ameddig ő el nem hallgatott.

A kezeimet mindig úgy pakoltam, hogy ő a lehető legkönnyebben érjen hozzám és tegye a dolgát, amire megkértem.

- Miért nem lép ki, ha már most egy roncs? - hallottam a saját hangomat, de nem ez lepett meg. Sokkal inkább az, hogy ténylegesen is érdekelt a válasza. A helyében rég kiszálltam volna a munkámból, ha állandóan az egészségem ment volna rá. És ráadásul zsaru volt.. lett volna lehetősége változtatni, valami kevésbé stresszes életet élni. Ő nem kényszer alatt cselekedett.

Ha befejezte a kötözést, csak egy alig mosoly jelent meg az arcomon, és újra beszéltem...

- A következőnél ígérem levetkőzöm.. - talán egy köszönet volt ez a részemről. Alvás után - már ha lesz benne részem, újra meg kell ismételnünk ezt a műveletet. De most?! Most inkább csak visszahúztam magamra a percekkel korábban levetett inget és amilyen lassan csak tudtam, visszagomboltam azt.