Megdöglök egy csokoládéért. Vágyom rá, amióta csak kinyitottam a szemem és egyedül megyek a slozira. Muszáj szereznem valahonnan egyet. Mintha a múlt héten láttam volna egy automatát a második emeleten. Szép volt, nagy és piros, hatalmas betűkkel hirdette a finomságokat.
Összefutott a nyál a számban, nyelnem kellett egyet, hogy ne folyjon ki a szám sarkán. Beletúrtam kócos hajamba, lerúgtam magamról a takarót és magamhoz öleltem az infúziós állványomat. Nélküle félember vagyok az elmúlt napokban. Elkaptam valami vírust, nem sok minden maradt meg bennem, attól féltek, kiszáradok. De kérem, túléltem egy kómát, nem riadok meg egy kis kiszáradástól.
Belebújtam a mamuszomba, nagyon puha és kényelmes és a kedves hölgytől kaptam, aki nagyon hasonlít rám. Tegnap arra kért, szólítsam anyának. Megtettem, egész nap anyának szólítottam, ő meg egész nap sírt miatta. Kedves akartam lenni, de azt hiszem ma már újra Kirsten lesz. Nem bírnék ki megint ennyi könnyet.
Kótyagos volt még a fejem és kicsit szédültem is, de semmi nem tarthatott vissza attól, hogy csokit szerezzek magamnak. Az sem tartott vissza, hogy bárki megcsodálhatta feszes seggemet. A kórházi hálóing előnye, hogy két pillanat alatt kihámoznak belőle, a hátránya meg az, hogy szobafogságra ítélhetnek közszemérem sértésért. Magamra kellett kapnom a köpenyem. Ez is puha és az illata is finom, ezt azonban már Kristen-től kaptam, hanem Ms Júliustól. Michelle a menyasszonyom, nagyon szép lány, hatalmas lökhárítókkal és hidrogén szőke hajjal. A szeme pedig már betegesen kék. Életemben nem láttam ilyen igéző kék szemeket. Egyszer csak azt veszed észre, hogy nem a melleit bámulod, hanem a szemeit. Elképesztő…
Magam után húzva Marvin-t – így neveztem el az infúziós állványt – halkan kinyitottam az ajtót. Kidugtam a fejem és amikor meggyőződtem, hogy aránylag kevés mozgás van a folyosón, fütyörészve indultam útnak. Útközben benéztem néhány kórterembe, üdvözöltem az embereket, kacsingattam a hölgyekre, vigyorogtam, mint egy tejbe tök.
A liftet sikeresen elértem, becsusszantam néhány idős ember mellé és a sarokba húzódtam. Hallgattam a beszélgetéseiket, néha elmosolyodtam és néha elszomorodtam. Vannak nálam rosszabb állapotban lévő emberek, mégis engem tüntet ki a figyelmével minden orvos. Engem csak egy valaki figyeljen, de ő a nap 24 órájában mellettem lehetne. Anyám, ha Peyton megtudná, hogy elhagytam a szobám. A tökömre lépne…
A lift zökkent egyet, megállt a második emelten, illedelmes férfi létemre előreengedtem az idős hölgyeket, majd egyenesen becéloztam az automatát. Angyali fény, glória és a hallelujah lengte körbe a csokis dobozt, kikotortam a zsebemből pár aprót és kiválasztottam egy hatalmas tábla Hershey csokit. Úgy éreztem magam, mint Charlie, aki most bontja ki a csokit és megtalálja az aranyjegyet, ami belépőkártya a Csokigyárba. Beleharaptam, szétolvadt a számban, én pedig boldogan lépkedtem vissza Marvin-al a szobámba. Egyik lábam az infúziós állványon volt, a másikkal hajtottam magam. Mindenkinek köszöntem és teljesen feldobódva nyitottam a szobámba, a vigyorom hamar le is hervadt… a francba. Lebuktam…
Gyorsan találj ki valamit. Valami okosat.
-Marvin-ra ráfért egy séta. - Toltam magam elé az infúziós állványt. Zsebem mélyére süllyesztettem a csokoládét. Diétán vagyok, nem szabadna édességet magamba tömnöm, de nem bírom.
Óvatosan indultam meg az ágyam felé, majd leültem rá és testemmel takarva a kis éjjeliszekrényt, elrejtettem a csokit. Küldetés teljesítve.
-Jobban értem magam, mint tegnap. - Mosolyogtam rá féloldalasan, kényelembe helyezve magam az ágyon.

-Fogalmam sincs miről beszél Ms Law. Betartom a diétát, ahogy azt magácska előírta. – De amint lekerül a diéta a kartonomról, már riasztom is Kirsten-t. Biztos finomakat főz, elvégre az anyákban kódolva van a főzőtudomány. A fejemben úgyis felvázoltam már egy heti étrendet, bármelyik percben beeshet. Minden szabad percét nálam tölti és tudom, hogy azért mert a fia vagyok és szeret, de csak nyűg a nyakamon. Sztorizgat, telenyomja a fejem mindenféle emlékkel, képekkel prezentálja a történeteket és azt várja tőlem, hogy mosolyogva bólogassak. Szeretném visszakapni az emlékeim, de csak azokat, amik a szüleimre vonatkoznak és szeretnék új emlékeket kapni Peyton-tól. Semmi másra nincs most szükségem. Michelle is megérti majd, hogy már nem érzem azt a tüzet, mint régen.
-Nem kódorogtam, Marvin sétálni akart. – Simítottam végig az állványon vigyorogva. Nem tudom, milyen ember volt a régi Gideon, de az újjal semmi bajom sincs. Vicces, de olykor, ha a helyzet azt kívánja komoly és megfontolt. A szüleimet még nem kérdeztem, de nyilván hasonlóan viselkedhettem az amnézia előtt. – És meglátogattam néhány beteget. Tudja, hogy van ez. Ha az ember híres… – Libbentettem el szemem elől tincseimet, rávillantottam egy ellenállhatatlan mosolyt és feljjebb tornáztam magam az ágyban. A párnát a hátam mögé gyűrve feküdtem, karjaim a testem mellett pihentek és amikor Peyton mellém lépett, ujjaim a combját cirógatták.
Épp belelendültem volna, ha nem nyomja a mandulámig a lázmérőt. Komolyan, felnőtt férfi vagyok, dugja a hómon alá, ne a számba. Egyáltalán saját hőmérőm van? Nem is akarok belegondolni.
-Muszáj a számba dugni a hőmérőt? – Forgattam meg a nyelvemmel és ráharaptam. Na így mérd meg a lázam. Napok óta jól érzem magam, már nem émelygek és nem érzek késztetést arra sem, hogy a WC fölött görnyedjek hosszú perceken át. – Jól vagyok. – Csúsztattam a zsebébe a hőmérőt és mocorogni kezdtem, amikor ujjait a nyakamra szorította. Egyserű rutin mozdulat, amit egy orvos végez a páciensén. Csakhogy nálam mostanában ezek az egyszerű dolgok is sokkal többet érnek. Főleg, ha ezeket Peyton csinálja.
Annyira finom illatot árasztott a csuklója, hogy legszívesebben magamra rántottam volna. Agyon vissza csókolnám, addig, amíg nem könyörög levegőért. A fantáziám kellően meglódult, ahogy elképzeltem ebben a köpenyben. Csak a köpenyben… belibben az ajtómon, haját fújja a szélgép, csábosan pillog rám, én meg a nyálamat csorgatom. Istenem, ha tényleg szeretsz, megvalósítod ezt az álmomat.
-Hogy? – Néztem rá értetlenül. Csak szófoszlányokat hallottam. Elvonta a figyelmemet ez a nagyon is élethű fantáziálás. – Nincs. Semmire sem emlékszem. A nevemet tudom és nagyjából ennyi. Ja és még azt is, hogy szerettem focizni és utálom a kelbimbót. Igen, gusztustalan… – Doboltam ujjammal a térdemen. – Kellenek az új emlékek. Nem tudom, mennyire akarom a régieket. Tudja, a menyasszonyom szép és kedves, na és biztos oka volt annak, amiért eljegyeztem. De nem villanyoz fel. – Vallottam be kertelés nélkül. Nem tagadom, Michelle valóban gyönyörű és igényes nő, de a szép külső engem nem hat meg. Az új Gideon-t sokkal inkább érdekli a szerény, félénk és bájos Peyton Law.
Kihúztam a fiókot, miután szememet jó pár percig legeltettem rajta, kivettem a csokoládét, letörtem belőle egy csíkot és felé nyújtottam.
-Túl jól ismer már. Legalább kóstolja meg. Eszméletlen… – Mosolyodtam el, félrehúzódtam az ágyon, megpaskoltam a frissen mosott ágyneműt és vártam, hogy helyet foglaljon mellettem. Szeretném, ha leülne… nagyon szeretném.

-Marvin az infúziós állványom. Könnyebb volt úgy magammal hurcolni, hogy elneveztem. – Kár lenne magyarázni és nem is akarom. Egyszerűen úgy éreztem magam a kórteremben, mint Tom Hanks a Számkivetettben. A Wilson név nekem is tetszett, de ennél kreatívabba akartam lenni.
-Nem tudom, hirtelen jutott eszembe ez a név. Csak úgy jött… – Magyaráztam vállat vonogatva és összeszűkült szemmel figyeltem, ahogy előkapja a kis noteszát és vadul írkál bele. Most azt hiszi megőrültem? – Ácsi, nem vagyok huzatos, ne írja le azt, hogy bediliztem. Semmi bajom. És nem, másnak nem adtam nevet. – Emeltem égnek a tekintetemet. Már szórakozni sem lehet anélkül, hogy az embert totál idiótának se néznék?
-Nem tehetek arról, hogy én vagyok ennek a kórháznak a lelke. – Mosolyodtam el pimaszul. Tényleg nem tehetek arról, hogy olyan sokan megfordulnak a szobámban. Tegnap délután Mrs Tudor és Mrs Blanckett látogatott meg, magyaráztak valamit egy játékról. Kámaszutra, ja nem, kanasztra. Kanaszta… igen,valami kártyajáték és boldogan megtanítanak rá. Igazán értékeltem ezt a kedves gesztust, de kártyázni sosem szerettem. Aztán a múlt éjszaka befutott rég nem látott cimborám Garrett is. A szomszéd szobában lakik, alkoholista, de csempésznek be neki egy kis üvegben mindig. Áthozta, iszogattunk, én bealudtam, ő reggelre eltűnt. Kótyagos fejjel keltem, megkaptam a gyógyszereim, kihánytam őket. Elkezdődött a baj… talán a szesz volt az oka majdnem kiszáradásomnak.
-Pontosan erre gondoltam. Maga a számba dugdossa őket állandóan, ki tudja honnan húzták ki mielőtt idehozta volna. – Belegondolni sem akarok. Nem is kellett volna felvetni ezt a témát. Jobb lett volna, ha meghagyom jótékony homályban.
Kedvemre cirógattam a combját, de rácsapott a kezemre. Most miért kellett ezt így? Én csak ki akartam fejezni szeretetemet, mert ahogy látom, megtörhetetlen a páncélja. Pedig én szeretnék beférkőzni az alá a páncél alá. Szeretném közelebbről megismerni, így amikor felemlíti a menyasszonyom, csak dühösen fújtattam. Igen, valóban szép és valóban kedves, de mit tegyek, ha nem áll fel tőle a cerkám? Ellenben itt áll mellettem, hozzám sem ér és nyugtalanul fészkelődöm az ágyon. Mi ez, ha nem vonzalom?
-Michelle csodás nő és biztos van valaki, aki értékelni fogja ő. Ebben biztos vagyok. Mostanában azonban valaki más érdekel. – Sokatmondóan pillantottam fel rá, bár fogalmam sincs észre veszi e monológomban a lényeget. Neki szántam, senki másnak. Tényleg akarom Őt.
-Azt nem tudom, de fociztam. Nyilván az hagyományosat, mert nem vagyok egy kettes szekrény típus. Most meg pláne nem. Leeresztettem ezalatt az egy év alatt. Van a kórháznak konditerme? – Magam sem gondoltam komolyan ezt a kérdést, de muszáj volt feltennem. Ha valami isteni csoda folytán mégis van, azonnal lemegyek, hogy egy kis izmot pakoljak magamra és végre elnyerjem a figyelmét. Nem esett túl jól, hogy nem mellém ült, hanem valami fránya kemény székre. A nők szeretik a kisportolt felsőtestet.
- Szeretem a csokoládét, de másra nem nagyon emlékszem. – Közelebb ültem hozzá és onnan sandítottam rá, miközben a csokit majszoltam. Annyira szép, hogy az már szinte fáj. A haja, a pisze orra, az ívelt ajkai. Egész nap bámulnám.
-Férjénél van Ms Law? – Bukott ki belőlem a kérdés minden előjel nélkül. Meg kell tudnom, miféle akadályok gördülnek elém meghódításában. Egy férj azért elég nagy hegynek számít, de nyilván van törés rajta, ahol mint a víz, beszivároghatok.

Nem fogalmazhatok ennyire félreérthetően. Miért nem lehet elsőre megérteni, hogy semmi vonzódást nem érzek a menyasszonyom iránt. Nem pattognak szikrák köztünk, nem vonz mágnesként. Semmit nem érzek. Még csak meg sem rándul a gatyámban. Ellenben valahányszor meglátom Peyton-t, uralkodnom kell magamon és legalább hat réteg takarót magamra húznom. De megnyugtat a dolog, mert még mindig működik, egy év kihagyás után.
Most is érzem ezt a bizsergést, pedig csak a karomat szorította meg. Az előbb is végigfutott rajtam valami különös érzés, amikor ujjaival a verőeremet kereste a nyakamon.
-Találkozott már a menyasszonyommal? Nem hiszem, hogy az idő nagy segítség lenne. – Húztam el a számat és tovább majszoltam a csokoládét. Kellett ez nekem. Mármint az édesség. Nem emlékszem milyen voltam régen, de nyilván volt otthon egy kis fiókom, tele mindenféle finomsággal. Vagy ha nálam nem is, anyáméknál biztos volt dögivel. Furcsa, hogy egész életemet velük éltem le és most egyikükre sem emlékszem. Hiába telnek a napok, nem megy. Igyekszem, mert látom Kirsten arcán a fájdalmat és már belesajdul a fejem, akkor sem vagyok képes egy emlékfoszlányt előcsalogatni velük kapcsolatban.
A rehabilitációs központ említése jobb kedvre derített. Most már nem fognak unalmasan telni a napjaim. Komolyan sok nekem ez a fekvés. Nem is értem, hogy bírtam ilyen sokáig. Nyilván valami mozgást belevittem a mindennapjaimban, különben nem lettem volna olyan izmos, mint azokon a képeken, amit anyám dörgölt az orrom alá. Szeretnék megint úgy kinézni, de jelen pillanatban egy literes megtöltött palack tartása is a nehezemre esik. Most meg úgy festek, mint Christian Bale a Gépész című filmben. Annyira azért nem drasztikus az izmok elvesztése, de hajlok feléje.
-Igazán köszönöm Ms Law, de szeretném visszakapni a régi testemet. – Mosolyogtam rá harminckét foggal és néhány pillanatig elidőztem bájos vonásain. El nem hiszem, hogy valakinek ne szúrt volna szemet a szépsége. Szeretem hallgatni, ahogy beszél, szeretem a hangját, mert valamiért megnyugtat. Szeretem a nevetését, mert engem is mosolyra fakaszt és képes leszek féken tartani gyerekes énem, amikor telt ajkai vonallá préselődnek. – Nem kísérne el inkább maga? Mégis csak az orvosom és ha újra kell éleszteni vagy szájból szájba kell lélegeztetni… magában bízom. – Töröltem meg a számat eltűntetve róla a csokoládé nyomokat. Felnőtt ember vagyok, de amióta felébredtem, az étkezési szokásaim lecsökkentek egy gyerek szintjére. Még szerencse, hogy beszélni képes vagyok és nem kell ceruzát és papírt ragadnom.
Sejthettem volna, hogy a téma kényes és nem is akartam tovább firtatni a „férjnél vagy e” témát, de önkéntelenül is feltornáztam az ágyon, amikor a telefonja megszólalt. Próbáltam leolvasni a kijelzőről, ki lehet az, de olyan hirtelen pattant fel és tűnt el a másik szobában, hogy a plafonra emeltem a szemeimet. Amikor ismét ránéztem, hevesen gesztikulált, ideges mozdulatokkal sétált és bennem csak egyre nőtt a tudat. Seggfej egy férje lehet…
Csendben, szememet le sem véve néztem, ahogy visszajön hozzám és leül mellém és ugyan ilyen némasággal hallgattam végig, amit mond. Szóval tényleg férjnél van. Hogy is hihettem azt, hogy szabad utam van a szíve felé. Ez azért lelombozott. Meg az utána következő mondatok is. Gyerek is van. Még jobb… Tetves féreg lehet, ha Peyton így reagál a telefonhívására. Közelebb csúsztam hozzá az ágyon, óvatosan elvettem tőle a telefont, szétkaptam és kivettem az akkumulátort belőle. Így keresd te mocsok. Aztán begyűrtem a párnám alá és álla után nyúlva magam felé fordítottam.
-Én mondom neked, egyáltalán nem éri meg. Mellesleg van egy ügyvéd barátom. Azt hiszem Peter a neve. A vezetékneve nem ugrik be, de majd anyám megmondja. – Töröltem le hüvelykujjammal a könnycseppeket. Kedvem lett volna megcsókolni is, de az már kicsit sok lett volna és nem vagyok az a típus, aki kihasználja az összetört szívű nőket. Inkább vigaszt nyújtok nekik és amikor megerősödnek, akkor teszem meg a szükséges lépéseket.
De Peyton annyira más, mint a többiek és annyira vágyik a törődésre, amit ez a seggarc nem tud megadni neki. Mire észbe kaptam, már magam mellé húztam az ágyra és saját magamat is megleptem, mennyi erő és bátorság volt bennem.
-Kérsz még csokit? – Nyomtam tenyerébe a csokoládé maradékát és szívesen lemondtam erről az édes élvezetről, ha újra láthatom mosolyogni.

Szóval én sem vagyok közömbös a számára. Legalábbis ez a kis akciója a csokival a számon ezt engedi következtetni. Már nem is emlékszem, ezelőtt miről beszélt nekem, egyedül csak arra tudtam figyelni, hogy kontroláljam valahogy meglódult szívemet. Olyan gyorsan vert a bordáim között, hogy attól féltem egy pillanat múlva feladja és megáll egy kis pihenőért esedezve. Nagy levegőt vettem és elmosolyodtam. Szerettem volna magamhoz húzni, érezni finom illatát, a közelemben tudni, de nem tettem semmit. Csak ültem mellette, lábaimat egymáson pihentetve, kezeimet erőszakosan az ölembe szorítva.
-Semmi baj, a memóriám nem a régi. Holnapra lehet elfelejtem amit mondtál. – Mosolyodtam el. Valljuk be, ez valóban megeshet. A memóriám soha sem lesz a régi. Bár félek attól, hogy az egyik nap felkelek és amit eddig sikerült összeszednem, azt is elveszítem.
Lejjebb csúsztam az ágyon egy kicsit és cseppet sem lepődtem meg, amikor úgy helyezkedett, hogy félig szinte rajtam volt. Átkaroltam és mélyen magamba szívtam bódító illatát. Sosem éreztem ennél finomabb illatot. Elég volt egy apró korty belőle és teljesen lecsillapodtam. El tudnék így feküdni az életem hátralévő részében, de lesz még egy menetem Michelle-el. Nem való hozzám és becsapni sem akarom, mert jobbat érdemel nálam.
-Nem tudom, miért mondod ezt. Nem emlékszem arra, milyen ember voltam. Lehet erőszakos voltam és utálatos. Állatokat kínoztam és azért álltam be katonának, mert elegem lett az állatokból és inkább embereken folytattam a kínzást. – Akár ez is előfordulhat. Fogalmam sincs, a régi Gideon milyen volt. Elképzelhető, hogy már rég megragadta volna az alkalmat arra, hogy letámadja és maga alá gyűrje meztelenül ezen az ágyon vagy legalább megcsókolta volna. Az új énem azonban türelmes és kivár. Egy darabig biztos, ameddig türtőztetni tudom magam. Nem akarom elijeszteni, mert lehervadna széles vigyorom, ha többet nem látnám és másik orvosra bízná a gyógyulásom.
-Ha nem kell, akkor megeszem. – Bevettem a csokit a számba, élveztem, ahogy szétolvad a nyelvemen, lecsúszik a torkomon és selymessége megtölti üres hasamat. Ma valahogy nem vágytam a reggelire. Azt hinné az ember, hogy egy magánkórházban kényesen ügyelnek az ételekre, de ki kell ábrándítsak mindenkit. Ez rohadtul nem így van.
-Szereted még? A férjedet? – Ha már őszinték vagyunk, meg kellett kérdeznem. Mert nyilván ez így van. Nem viselné meg annyira ez az egész, ha nem érezne még valamit aziránt a húgyagyú iránt. Persze nincs beleszólási jogom, mert nem ismerem a fazont, de ha egyszer szemtől szembe áll majd velem, a szart is kiverem belőle. – Csak mert látom mennyire megvisel. – Ujjaim önkéntelenül is haját és arcát cirógatták, mintha ezzel letörölhetném róla vagy kiszakíthatnám belőle a kétes és fájdalmas gondolatokat. Ehhez azonban kevés vagyok és ha valóban szereti még a férjét, akkor esélytelen is gyenge próbálkozásom.
Léptek zaja szűrődött be az ajtó résein át és megmerevedve bámultam a tömött fa bejáratot, hátha valaki látogatási időn kívül is zargatna, de szerencsére a cipősarkak koppanása egy idő után elhalt, így megkönnyebbülve húztam közelebb magamhoz Peyton-t, hogy orromat hajába fúrva belélegezhessem finom illatát.
-Tegeződjünk. Legalábbis, ha kettesben vagyunk. Unom ezt a magázódást. – Söpörtem ki arcából néhány odatévedt barna tincset és megbabonázva néztem telt ajkait. Mennyi az esélye annak, hogy felpofoz vagy eltol magától? Fogalmam sincs, de ha nem próbálom ki, egy életre megbánom. És mire feleszmélhetett volna, ajkaim már az övét csókolták. Lustán, lágyan, felfedezően furakodott be nyelvem a szájába és simított végig az övén, hogy aztán vad táncba kezdjenek. Ujjaim hajába markoltak, nyakszirtjénél tartottam fogva. És csak csókoltam és csókoltam, kifulladásig.

Néhány percig tartott csupán, de addig a mennyországban voltam. Puha ajkai vonzottak, mint a mágnes és amikor a markába gyűrte a pizsamámat, hogy közelebb tudjon magához, elöntött a nyugalom. Még sem csaltak meg az érzéseim, ugyan úgy akar engem, ahogy én őt. Ez nyilvánvaló. Ha nem így lenne, már rég eltolt volna magától vagy legalább felpofozott volna. De nem tette és ezen felbuzdulva karjaimat birtoklón a dereka köré fontam. Bárki ránk nyithatott volna és ez csak még jobban fokozta a vágyamat irántam. Illata bódítólag hatott a fejemre, kóvályogtam a hirtelen jött intenzív érzéstől és minél többet akartam belőle. Levegőért kapkodva húzódtam el tőle, csupán néhány pillanat erejéig de ez pont elég volt neki ahhoz, hogy kiszabadítsa magát öleli karjaim közül és eltűnjön a kórteremből.
Agybéna üzemmódban néztem utána, ledöbbenve. Kielégítetlen vágyam ott tombolt az ágyékomban, vérem a fülemben dobolt, szívem a bordáimat verte. Villámként hasított belém a felismerés… soha többet nem látom majd. Egyetlen apró hiba volt csak - valószínűleg ő hibaként éli meg azt, amit én nem – és nekem sikerült egy életre elkergetnem magam mellől. Amíg „csak” az orvosom volt, láthattam minden nap. Flörtölhettem vele vagy eljátszhattam a hős lovagot, most viszont ennek vége és a kórházban töltött csodálatos napjaim elmúltak. Letaszítva érzem magam a pokolban. Sehol egy ismerős és sehol egy jótét lélek, akik kirángatna belőle.
Órákat töltöttem az ablakban ülve, felhúzott térdekkel, mellettem Marvinnal, aki ha beszélni tudna, valószínűleg sörrel és mogyoróval kínálna. Betegre itatna és hátba veregetne, amiért volt bátorságom ahhoz, hogy megcsókoljam. Ehelyett áll mellettem, érzem, ahogy a gyógyító folyadék bekerül a vérembe, de semmi változást nem észlelek. Elcsesztem a dolgot…nagyon is elcsesztem.
Minden ajtónyitásra felkaptam a fejem és csalódottan fordultam vissza az ablak felé, szememet a városi forgatagon tartva, amikor ismeretlen orvosok léptek be hozzám. Szóval így állunk. Lepasszolt valaki másnak. Történt valami, aminek talán nem kellett volna megtörténnie és nincs benne annyi, hogy elém álljon. Félreismertem talán? Reménykedni tudok abban, hogy nem.
Úgy telt el a nap, hogy hol az ágyban fetrengve babráltam a darabokban heverő mobiljával, hogy az ablakban ültem és úgy tettem, mintha észre sem venném a hozzám érkező orvosokat. Ami azt illeti, nem volt kedvem egyikkel sem beszélni, sőt senkivel sem, de Kirsten, vagyis az anyám bejött hozzám délután és mosolyt kellett varázsolnom elgyötört képemre. Meg is jegyezte, hogy letörtnek látszom és egyből arra asszociált, hogy talán egész hátralevő életemben idegenként fogom kezelni őt és apát is. Én persze megnyugtattam, hogy csupán arról van szó, már nem bírom sokáig bezárva ebbe a luxus börtönben. Megnyugtatott, hogy amint lehetőség adódik rá, azonnal visznek is haza.
Haza… fogalmam sincs, hol van az otthonom. Nem tudok majd úgy hazamenni, hogy minden apró kacatban felismerem életem egy apró mozzanatát, mert tudom, hogy nem így lesz. Még a szüleim sem képesek nekem emlékeket varázsolni. Pedig Kirsten próbálkozik, nagyon is, de még ő sem mindenható. Így amikor elment, a sok beszédtől legyengülve feküdtem az ágyamban. Fárasztó órákon át bólogatni és úgy tettetni, mint egy emlékfoszlány az eszedbe jutott volna.
Pontban hét órakor, az ajtóm ismét kinyílt, én mégsem éreztem késztetést arra, hogy odakapjam a tekintetem. Biztos voltam abban, hogy újabb ismeretlen arc néz majd velem szembe. Aztán meghallottam a hangját és olyan hirtelen fordultam hozzá, hogy abba beleszédültem. Távol állt tőlem, sápadt volt és kimért. Pont mint amikor először találkoztunk.
-Jól vagyok. Csak egy kicsit csalódott. – Vágtam egy grimaszt és kinyitottam a számat. Vártam a lázmérőt, összekulcsolt ujjaimmal babráltam, de nem érkezett meg a számba a fémes érzés. Ekkor fordultam meg és halásztam elő a mobilját. Az ágy végébe dobtam, a lábaimon pihent az apró ketyere.
-Ezt itt felejtetted. – Mondtam érzelemmentes hangon, mintha ez a néhány óra számomra semmitmondó lett volna. Mintha nem gondolkodtam volna az agyamat szárazra. Beszélni akartam, számon kérni, mert tényleg dühített, hogy becsaptam saját magamat, de megelőzött. Nem számítottam arra, hogy bocsánatot kér.
-Azt sajnálod, hogy megcsókoltalak vagy azt, hogy kirohantál? Mert nem mindegy. – Húztam fel szemöldökömet, nyeltem egy nagyot és máris éreztem tenyerem nedvességét, fejbőröm bizsergését. – Mindenesetre jó tudni, hogy így reagálsz a váratlan eseményekre. - Gonosz akartam lenni, de miután kimondtam, már meg is bántam. Nem tudnék neki fájdalmat okozni. Alig néhány hete ismerem, mégis alapjaiban változtatta meg a világomat. Már csak az a kérdés, hagyja e ugyan ezt nekem is. Engedi e, hogy kiszabadítsam a toronyból, ahová a bezárták.

Nem tudom, miféle érzés kavargott bennem, de cseppet sem voltam nyugodt. Nem ismerem régi önmagam, fogalmam sincs, hogyan kellene reagálnom erre az egészre, de úgy érzem, még mindig a lehető legjobban viselkedem. Dühös vagyok, ezt nem tagadom, de próbálom megérteni, mit miért tesz és én mit miért teszek. Mert számomra most még ez is új.
-Elég finoman próbálkozom hetek óta Peyton. Nem hiszem el, hogy nem vetted észre. Vagy egyáltalán nem jöttél rá abból, ahogyan beszélek vagy viselkedek veled. – Felültem az ágyban, lábaimat lelógattam az ágyról és az a néhány négyzetcenti, ahol a lábujjaim találkoztak a hideg márványlappal bőven elég volt arra, hogy lenyugodjak egy kicsit. – Nem menekültem volna el az biztos. Mire volt jó ez most? Egész nap nem jöttél be, csak mert félsz a szemembe nézni. Attól félsz, hogy megint megpróbálom? – Néztem fel rá, komótosan felálltam az ágyról és az ágy végébe indultam, pontosan oda, ahol ő állt, de fáradt voltam, elnyűtt és ideges. Két lépés után visszaültem az ágyra és vártam. Kapkodó légzéssel figyeltem, ahogy felém indul és leül mellém. Kezét a karomra fektette és minden vágyam az volt, hogy ujjai után nyúlhassak, megszoríthassam, de erőt vett rajtam a csalódottság és nem tettem.
-Semmi olyat nem kellett volna tenned, amit nem akarsz. Nem tudom, milyen ember voltam, de az új Gideon nem erőszakolt volna rád semmit sem. – Néztem a távolban lenyugvó napot, narancsos fénye betöltötte a szobát, az egész nap érezhető feszültség súlyosan lógott a levegőben a fejem felett.
Fájdalmas csend telepedett a szobára, szólni nem tudtam, pedig kétszer is kinyitottam a számat, hogy félbeszakítsam, de egy árva hang sem tört fel a torkomból. Megbénított a gondolat, hogy talán most látom utoljára. És mindezt miért? Egy ártatlannak tűnő csók miatt.
-Állandóan Michelle a téma. Mikor fogod már fel végre azzal a csinos kis fejeddel, hogy soha az életbe nem fogom feleségül venni. Egyszerűen képtelen lennék rá. A régi Gideon nyilván látott benne valamit, de az újat cseppet sem érdekli. – Húzodtam el tőle és tényleg, nagyon keményen küzdöttem az ellen, hogy ne mutassak az ajtóra. A kijárat arra van Ms Law.
Tudtam vagy is valahol mélyen vártam, mikor talál újabb kifogást arra, hogy köztünk semmi sem lehet. Azt hiszem, kettőnk közül én vagyok a bátrabb és valóban kockára tettem volna mindent csak azért, hogy velem legyen. Kettőnk közül én vagyok az, aki minden szívbaj nélkül felrúgja a gondosan megalkotott törvényeket és akadályokat.
Nem tudom miféle érzéseket lehetett leolvasni az arcomról, de nyilván ez is közrejátszott abban, hogy Peyton felállt mellőlem. Düh keveredett csalódottsággal, a lehető legdurvább elegyet alkotva.
-Nyilván akkor most szeretne megvizsgálni Ms Law. Ne fogja vissza magát. – Ismét visszatért a tegeződés. Pedig annyira utálom, de máshogy nem tudom kifejezni magam. Csak az orvosom akar lenni, semmi több. Nem tudom mennyi ideig fogom bírni ezt, de végül elérte a célját.
-Siessen, mert a menyasszonyom bármelyik percben itt lehet. – Forgassunk nagy kést egymás szívében, ez már úgyis annyira megy mindkettőknek. A párnának dőltem, kinyújtott lábakkal vártam, hogy elvégezze a szokásos rutin vizsgálatokat, de minduntalan az járt a fejemben, hogy tennem kell valamit. Nem hagyhatom így lógva az egészet.
Vártam, türelmesen, néma csöndben, amíg elvégzett minden vizsgálatot és amikor már azt hitte, fellélegezhet, könyöke után nyúltam, erősen megszorítottam és visszafordítottam, mielőtt elmenekülhetett volna. Feltérdeltem az ágyban, még így is magasabb voltam, mint ő és anélkül, hogy bármi előjelét mutattam volna elkövetkező tettemnek, ajkaimat durván, erőszakosan tapasztottam övéire. Isten tudja mennyi ideje csókoltam már, a szám bizsergett, a nyelvem fáradtan siklott az ő nyelvén.
-Most mond, hogy semmit nem akarsz tőlem és esküszöm, a saját életemre, hogy többet nem látsz. – Az anyám emlegette már egy másik kórház lehetőségét, de mindig csak legyintettem rá. Hát most itt az alkalom. A kérdés csak az, Peyton mit akar.

Ellenkezésre számítottam. Durva ellenállásra, esetleg pofonra vagy arra, hogy a hátam a kemény ágyba süpped majd. Valahol azért mélyen, a lelkem egy zugában reménykedtem abban, hogy érzéseim viszonzásra találnak. Kicsit ugyan meglepett az az ingerült felmordulás, ami a csókom előtt történt, de annyira nem érdekelt. Nem szegte kedvem, így minden probléma nélkül csókoltam meg és adtam neki ultimátumot.
-Való igaz, kicsit erősen fogalmaztam. Nem tudtál volna lerázni. – Féloldalas mosollyal térdeltem még mindig az ágyon és örömmel nyugtáztam, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett tettem mégsem sült el rosszul. – Tudom, hogy nem vagy egyszerű eset, de azt hiszem, jól vettem az akadályokat. – Ültem a sarkamra, aztán szépen elfeküdtem az ágyon. Egész fitt vagyok, de azért néha még érzem, hogy nem vagyok az igazi. Bár fogalmam sincs, a régi Gideon miket tűrt el.
-Szóval, most akkor végre megcsókolhatlak anélkül, hogy eltűnnél egy fél napot? – Kérdeztem, ajkam vonallá préselődött, fürkésztem szemeit, hátha ki tudok valamit olvasni belőle, de nem igazán sikerült. Magam mellé rántottam az ágyra, félrehúzódtam, hogy legyen helye és átkaroltam a vállát.
-Ha tényleg akarod, felbontom az eljegyzést Michelle-el. – Mondtam komolyan és bár napok óta ezen kattog az agyam, nem gondoltam volna, hogy lesz elég bátorságom kimondani. Biztos vagyok benne, hogy Michelle ki fog akadni, sírni is fog és talán összetör néhány olcsó, ócska vázát a kórteremben. Tényleg igyekeztem megkedvelni, átlátni a barbie baba külsőn, de egyszerűen nem tudtam. Éles kontraszt áll Michelle és Peyton között és ha választanom kéne. Áh, napok óta tudom kit választanék.
-A férjed… miért nem akarja aláírni a papírokat? Megjegyzem én sem engednélek el olyan könnyen. – Simítottam végig arcán kézfejemmel és belecsókoltam a hajába. Lance helyében foggal körömmel harcolnék és elég jól csinálhatja a fazon, ha még mindig házasok. Rohadtul zavar a helyzet, de valami biztos történik majd, ami megoldja ezt a problémámat is. Addig meg koncentrálok Peyton-ra. Ujjamra csavargattam csokoládé barna fürtjét, szabad kezem ujjhegyével a kaján zongoráztam. Meg tudnám szokni ezt a nyugalmat. Tulajdonképpen egész jó helyet fizetnek a szüleim. Vagy talán Michelle fizeti? Fogalmam sincs, de anyám beszélt már áthelyezésről. Nem akarok elmenni innen, de talán megkönnyíteni a helyzetünket.
-Peyton, könnyebb lenne neked úgy, ha másik kórházba kerülnék? – Ültem fel és lenéztem a lányra. – Csak mert ha ettől neked jobb lenne, megkérem anyámékat, hogy vitessenek másik helyre. Majd azt mondanám, hogy molesztált a doktornő. – Gonosz vigyor terült szét a fejemen, beletúrtam a hajamba és kicsit távolabb húzódtam. Van nála minden, amivel ölni lehet, de legfőképpen a sértődött nőtől félek.
-Vicceltem na, de tényleg megtenném. – Odahajoltam, megcsókoltam, magamhoz húztam és nem engedtem. Még akkor sem, amikor a kilincs lenyomódott, de hívatlan vendégem fent akadt a csukott ajtón.