Lenyomtam a kilincset. Beléptem az ajtón. Sóhajtottam egy nagyot.
Pár perccel ezelőtt még halálosan fáradt voltam, és mégis mindenre elszánt. Mielőtt beléptem ide, már csak halálosan fáradt. Most, hogy bent vagyok, és megcsapta az arcomat az enyhén dohos,vagy inkább hajlakk és izzadt bőrfotel szaggal keveredett levegő (a szent levegő, a mélyen tisztelt levegő, amit sehol a világon máshol nem szagolhatsz ilyennek, csak a Jorge színház öltözőiben), inkább mégis csak mindenre elszánt. A hajamat összeborzoltam, miközben a sminkasztalhoz másztam a mobilomért. Két nem fogadott hívás, egy SMS – a hívásokat tematikusan figyelmen kívül hagytam, az SMS-ben ennyi állt: „Merre vagy? E.”
Ha engem kérdezel, nincs három perce, hogy magára hagytam Elliott-ot. Nincs tíz perce, hogy a koncert véget ért. Tudod mit? Az én dolgom itt tökéletesen véget ért, nem értem, mi szüksége rám…
Ledobtam a földre a pólóm. Éppenséggel csutakosra izzadtam, bár ez nem hiszem, hogy bárkit is érdekel, csak gondoltam, közlöm… Ezzel magyaráznám azon tettem, mely annyiból állt, hogy a mobilom mellől, az asztalról felkaptam egy törölközőt is, amit fogalmam sincs, ki és fogalmam sincs, minek készített oda, de reméltem, hogy nem fog lendületből megerőszakolni, mert… mégis ki erőszakolna meg bárkit egy istenverte törölköző miatt?
Beletöröltem az arcom, majd, jobb ötlet híján a nyakamba vettem, és leroskadtam a bőrfotel szagot árasztó (na, mit gondolsz, mi az?) bőrfotelbe, ami egyébként az egyetlen ülőhelyként szolgált közel s távol e kis öltözőben. A kezembe kaptam a telefonom, gyorsan pötyögtem egy válasz SMS-t: „Otthon találkozunk. J.”
Fogtam egy cigit (megannyi más tárgy mellett ez is az asztalomon volt) meg egy öngyújtót. Hátradőltem. Rágyújtottam. Lehunytam a szemem. Azt hiszem, képes lettem volna ott és úgy maradni egész éjjel.

Izzadtság szag és számolhatatlan embertenger. Ez vár rám az éjjel. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára koncerten. Sosem voltam az a fajta lány, aki egy helyben ül. Amíg a szüleimmel éltem, szinte minden hétvégém azzal telt, hogy szórakoztam. Megtehettem, két kézzel szórtam a pénzt, noha a családban nem én voltam a kis kedvenc annak ellenére, hogy vagyok a legkisebb Munez gyermek. A nővérem sokkal több figyelmet kapott, ő jobban bírta apánk érzelmi ingadozásait, mint én. Ezért sem töltöttem otthon egyik hétvégémet sem. Cancún összes polgára tudta ki vagyok és a város minden embere tisztában volt azzal, hogy ahol én ott vagyok, az csak jól sülhet el. Koncertek, rendezvények, házibulik, bárhová elmentem, csak hogy ne legyek otthon és ne kelljen végignéznem a család ömlengését, ahogy a nővéremet ajnározzák.
Gia ismét kitett magáért. Mire hazaértem, az apró lakásomat teljesen feldúlta, a hűtőmet telepakolta mindenféle szesszel, holott megmondtam neki, a múltkori jól sikerült buli után nem vagyok hajlandó mást inni, csak és kizárólag vizet. Ennek ellenére szépen megpakolt hűtőt tártam ki és válogathattam volna a drágábbnál drágább italok között, mégis egy palack vizet vettem ki és ültem le mellé a kanapéra. Rajta már éreztem a piaszagot, messziről, facsarta az orrom és felkavarta a gyomrom. Kirittyentve, kisminkelve, lábát a dohányzóasztalomon pihentetve lelkendezett a bandáról, akinek a koncertjére ma menni fogunk. Bár, ha így folytatja a piálást, gyanítom, hogy csak én megyek majd el. Magára hagytam és bő fél óra alatt rendbe szedtem magam. Tornacipőt, feszes famert és toppot vettem fel, karomra meg a kedvenc blézerem akasztottam, mert estére az idő még Vegas-ban is lehűl. Felrángattam barátnőmet, kitereltem a házból és miután dühösen sikerült végre egy taxit fognunk, meg sem álltunk a koncert helyszínéig.
Tudtam én, hogy sok ember lesz, de arra végképp nem számítottam, hogy ennyien lesznek. Kínszenvedés volt bejutni, megtapostak, félrelöktek, valaki elnyomta a táskámon a cigijét és ettől az agyvizem is felforrt. Már csak arra emlékszem, hogy akkorát löktem a tagon, hogy elesett és kiöntötte a sörét, aminek a fele az én nadrágomon landolt. Mondanom sem kell, hogy Gia, mint valami ragadozó rávetette magát a srácra és addig csépelte, amíg szépen felkapkodták a biztonságiak és ki nem vitték a vállukon. Engem valami kopasz, két méter magas férfi rángatott át a tömegen a csuklómnál fogva a hátsó kijárat felé, de igazságtalannak tartottam az ítéletet, ezért addig ügyeskedtem, amíg a kezem valahogy kiszabadult és futásnak eredtem. Áldottam az eget, hogy tornacsukát húztam, mert így könnyebben kerülgettem az embereket és vetődtem be egy ajtón. Levegő után kapkodva tapasztottam tenyereimet az ajtónak. Hallottam a dühös kiáltásokat és megfordultam, hogy valami biztos rejtekhelyet keressek, de kerek szemekkel, meglepődve álltam az ajtóban. Ismerem a srácot, valahol láttam, tudom, ismerős az arca. De időm sem volt bármit kérdezni tőle, mert ahogy az ajtó mögé léptem, kivágódott és meghallottam az engem csapdába ejtő férfi hangját.
Rémülten néztem a bőrfotelben gubbasztó srácra, vadul ráztam a fejem és imádkoztam, hogy nem fog elárulni.
-Kérlek. – Suttogtam alig hallhatóan a srácnak, lebiggyesztett ajkakkal, még mindig ijed pillantással.