Az egyik általam legjobban utált dolog, mikor késésben vagyok valahonnan, és még mindig rohannom kell, hogy odaérjek. Igazság szerint utálom a pontatlanságot, és a késéseket, szeretek mindig időben odaérni a megbeszélt találkozóimra, hiszen elismert üzletemberként fontos dolog, hogy a befektetők lássák az ember elkötelezettségét az adott munka mellett, és ennek a késés pontosan az ellenkezőjéről ad tanúbizonyságot. Ami pedig könnyen lehet, hogy hamar a csőd szélére sorolja az embert. Szóval a híres mondás kicsit átértelmezve:” Szégyen a futás, de hasznos, ha nem akarsz sokat bukni legyen szó pénzről, hírnévről, presztízsről, vagy bármiről.” Most is késében vagyok, ám ezúttal egy az üzleti ügytől teljesen eltérő dologról van szó. Sokkal inkább olyan, mint mikor egy régi ismerősöd akit már régen láttál, hiszen teljesen máshol él felhív, hogy ugyan fussatok már össze egy sörre megbeszélni a régi szép időket. Hiába vagyok az utóbbi időben elfoglalt, és ért váratlanul Trent hívására, mégis igent mondtam, hiszen sosem árt egy kis kikapcsolódás, ráadásul az utóbbi időben nem nagyon volt alkalmam lazítani egy sort, főleg nem egy olyan cimborával, akivel már lassan másfél évtizedes távolságra nyúlik vissza a barátságunk. Nem véletlen tehát, hogy őrült sebességgel száguldozok keresztül a városon, miközben szokásomtól eltérően folyamatosan szitkozódom. Minden a tervek szerint alakult sokáig, aztán jött egy hívás, ami felborította a napirendet, a dolgok csúszni kezdtek, ráadásul a telefonom is sikeresen bedöglött, így még szólni sem tudtam, hogy késni fogok. Szerencsémre ezekben az esti órákban már nincsen nagy forgalom, így vad ámokfutásom semmiféle gondot nem okoz, és a járókelők sem esnek áldozatul, ami valljuk be nagy dolog egy ilyen hatalmas, ráadásul túristavárosban ahol naponta több százezer ember fordul meg, és az utcák tömve vannak túristákkal. A legnagyobb dolog az egészben mégis az, hogy sikerül minden gond nélkül elérnem a célomhoz, úgy hogy mindössze tízenöt percet kések, és még szabad parkoló is akad az amúgy kívülről eléggé zsúfoltnak tűnő pub közelében. Mielőtt kiszállnék, még gyorsan megigazítom a szokásos öltöny nyakkendő kombómbat, a hajamba is beletúrok, hogy úgy álljon mintha a szél minden irányból megfújta volna. Nem vagyok egy nagy piperkőc, de szeretem ha a hajam ilyen összevisszaságban áll. Amint belépek a helyiségbe rögtön megpillantom öreg barátom, amint a bárpultnál ücsörög egymagában, és társasága csak egy korsó sörből áll. Egyből egy szeretetteljes mosoly ül az arcomra, ahogy megközelítem, és mivel nem vett észre, egy nagyot a vállára csapok.
- Szervusz öreg cimbora régen láttalak, hogy vagy manapság?- Foglalok helyet a mellette lévő üres széken, miközben intek a csaposnak, és rendelek egy korsó sört én is. Igaz hogy kocsival vagyok, de a régi szép időket stílusosan kell megünnepelni, meg maximum hazataxizok a kocsit meg elhozom holnap. Amint megkapom minden figyelmem Trentre szegezem, és alaposan végigmérem. Megváltozott az utolsó találkozásunk óta, és valami nyomasztja, bár nem tudom hogy micsoda. Mindenesetre majd elmondja ha akarja.
- Ne haragudj hogy késtem, telefonált egy japán befektetőcsoport, és miattuk felborult az egész napirendem- Nézek rá bűnbánó arccal, de remélhetőleg nem haragszik túlságosan.

Bármennyire is várom, hogy úgy történjen, Trent szavaiból még egy csöppnyi neheztelést sem sikerül kihallanom, pedig már rákészültem, hogy megvédjem magam, de úgy látszik nem különösebben érdekli az a tény, hogy ő már itt ül egy ideje, én meg még csak most toppantam be úgy mintha Kanadából jönnék. Bár kit tudja hány sört levert mióta itt ült, és most hogy csatlakoztam hozzá biztos el fog fogyni jópár korsóval, ha másra nem legalább a régi szép idők emlékére.
- Na igen sikerült befutnom, még ha nem is ilyen későn terveztem azt.- Vigyorgok egyet megjegyzésére, miközben helyet foglalok mellette. Közben a csapos is teljesíti első körös rendelésem, és elém tol egy korsó aranybarna, tökéletesen habzó búzasört. Megragadom a korsó fülét, és egy húzással lehajtom rögtön körülbelül a korsó tartalmának felét. Közben a pult mellett álló lemezjátszó beindul és valami lassú bluest kezd játszani, mely meg kell hagyni tökéletesen megfelel a hely állapotának. Az viszont meglep, mikor lényegében elkerekednek a szemei a mesélőkém hallatán. Ember… most úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nekem akkor is jól megy a sorsom, ha nem csinálok semmi különlegeset, csak otthon ülök és mondjuk verem a brét. - Igen japán befektető, egyenesen a Japán szigetekről.- nevetem el magam, és egy újabbat kortyolok a folyékony kenyérből. - igen cimbora nekem már csak ilyen jól megy, hát elfelejtetted volt.- Tényleg nem tudom, hogy elfelejtette-e vagy csak direkt szivat ezzel, hiszen elvileg már ismert jóideje, és mindent tud rólam. Éppen ezért a másodikra tippelek, ezzel próbál „bosszút állni” amiért késtem. Kérdésemet azonban hamar egy gyors válasszal letudja, ami igencsak meglepő hiszen nem ezt szoktam meg tőle, most azonban mégis így válaszol. De egyelőre figyelmen kívül hagyom, ha nem szeretne róla beszélni akkor felesleges erőltetnem mert semmi jó nem fog kisülni belőle. Ha szeretne akkor majd beszél róla akkor amikor jónak érzi. Addig pedig másról értekezünk. - Hogy Vegasban mi a pálya? Nos nagyjából semmi olyan ami eddig ne lett volna. A kaszinó fut rendesen, az élet a szokásos, az emberek verik a pénzt meg ilyenek.- Vonom meg a vállam miközben intek a csaposnak, hogy töltsön mindkettőnknek egy újabb kört.