- Mélységesen csalódtam benned Katniss Morel. –
Szerintem ez az a mondat, amit egy jóérzésű ember sem akarja saját anyja szájából hallani.
– Anya, megtudom magyarázni.. –
– Ezt nem tudod megmagyarázni! – még mielőtt belekezdtem volna, a már fejben előre kigondolt védőbeszédemnek anyám egy pillanat alatt félbeszakította már a bevezető részt is. Hangja olyan magasra emelkedett, hogy még a fülem is belesajdult. Most, hogy itt ücsörgök a nappalink kis virágmintás kanapéján, és édesanyám arca a dühtől percről percre egyre vörösebb, már nem tűnik olyan jó ötletnek az, amit tettem.
- Mégis hogy gondolhattad, hogy ha feltöröd Mr. Wolters adatbázisát.. –
– A számítógépét. – javítom ki automatikusan.
– Ne merészelj a szavamba vágni! – megint a visító hang, én pedig riadtan simulok bele még jobban a kanapé támlájába. Nem gondoltam volna, hogy huszonegy évesen még így rám tudja hozni a frászt a saját anyám. Nyelek egyet. Most _tényleg_ nagyon nagy bajban vagyok.  –  Tehát azt gondoltad, hogy jó ötlet, ha feltöröd a számítógépét, és az ott talált adatokat szétküldöd az egyetem központi levelezőrendszerében? –

– És arról a kis csöppnyi farkáról készült képet pedig beállítottam egységes háttérképnek az egyetem számítógépein. – egészítem ki a történetet, és ahogy feldereng lelki szemeim előtt a fickó reakciója, elvigyorodok. A gyönyörű emlékképbe anyám arca férkőzik be. Ajkai penge vékonnyá préselődtek össze, az orrlyukai pedig minden levegővételnél csak egyre tágabb. – Az a pasi egy pöcs! –
– Pöcs vagy nem pöcs, semmi jogod nem volt ehhez. – anyámat továbbra sem hatja meg a védekezésem.
– Letaperolt, az a vén kecske! A lánya lehetnék! Megakart fektetni, mint sok más csajt az egyetemen, de én nem akartam. És ezért meghúzott három vizsgán is. Ez igazságtalanság! –
– Azonnal szólnod kellett volna Nekem, és akkor beszéltem volna az iskola igazgatójával. Ez nem megoldás, hogy illegális tevékenységek által akarsz igazságot szolgáltatni! –
– Nem akartam szólni, mert úgy voltam vele, hogy én magam is megtudom oldani, és így is történt. –
– Nem, nem oldottál meg semmit. Csak sikeresen kirúgattad magad az egyetemről, és örülhetsz, hogy csak ennyivel megúsztad. Kész szerencse, hogy Mr. Wolters nem jelentett fel. –
– Hát persze, hogy nem jelentett fel. – horkanok fel, és fonom össze a karjaim magam előtt. – Kétlem, hogy a bíróságot elkápráztatta volna az a sok szex-chates beszélgetés, amit különféle szex munkásokkal folytatott. Állítólag a felesége már be is adta a válókeresetet. Anya, meg kell értened, nem volt más választásom. –
Próbálom megbékíteni, de látom rajta, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Csak mereven néz engem, végül nagyot sóhajtva lehunyja a szemeit.
– Úgy látom, még mindig nem érted. Azt hittem, hogy ha egyetemre kerülsz, és egy kicsit megtapasztalod, milyen az önálló élet, akkor végre benő a fejed lágya. De Te csak mész a saját fejed után.. – összevont szemöldökkel figyeltem. Sosem láttam még ennyire.. letörtnek? Vagy csalódottnak? Nem.. inkább kiábrándultnak.

Mindig is eleven gyerek voltam, már kicsiként is. Anya egyedül nevelt fel. Apámat nem ismertem, mert még mielőtt megszülettem volna lelépett és itt hagyta anyámat. Szokásos sztori. Soha nem mesélt anya apámról, még csak egy képet sem mutatott róla. Amikor pedig én kérdeztem, egyszerűen kitért a kérdés elől, vagy nem válaszolt. Három állást is elvállalt azért, hogy nekem mindent megadhasson. Emiatt a kiskoromból a legtöbb emlékem a napköziből van. Volt, hogy sokszor a szomszéd vigyázott rám, vagy anya bébiszittert hívott. Amikor már elég nagy lettem, akkor pedig már egyedül lettem hagyva. Tinédzseréveimet az utcán töltöttem, vagy a haveroknál, ahol a szobájukban számítógépeztünk. Ekkor alakult ki nálam a számítógépek iránti igencsak intenzív és mindent elsöprő szerelem. Eleinte csak a Sims érdekelt. Ugyan már, hát melyik kislányt ne ejtette volna rabul a pénzkóddal csinált hatalmas ház, és a tökéletes vékony sims karakterek? Imádtam, ahogy a barátnőm is Cassie. Cassivel a középiskolában ismerkedtünk meg, és csak hamar barátnők lettünk. Teljesen ellentétem volt. Csendes, jó magaviseletű, kitűnő tanuló, minden élére vasalt nadrágban ás blúzban. Aztán ott voltam én, akinek a farmerjai szakadtak vagy stoppoltak voltak, mert állandóan ért valami baleset. Például azt hittem, tudok gördeszkázni, és az egyik osztálytársaméval leakartam egy emelkedőn gurulni, vagy beakartam lesni a szomszéd Mrs. Tidwell ablakán, így a két ház közötti fára felmásztam, csak nem számoltam vele, hogy az egyre vékonyodó ág nem fog bírni, és letörik, majd a földre zuhan velem együtt. A többi hasonló húzásomat inkább hagyjuk.
Visszakanyarodva a Cassievel kötött barátságomra. Rengeteg időt töltöttem náluk, mivel anya akkor is dolgozott. Suli után mindig hozzájuk mentünk, megebédeltünk, leckét írtunk, majd este nyolcig elszórakoztuk az időt. Úgy tűnt a szülei nem bánták, legalábbis nem tették szóvá, hogy mindig ott vagyok. Akkor születtek meg az ikrek, és az anyukának volt épp elég gondja velük. Aki viszont állandóan szívta a vérem, és szívatott, az Cassie bátyja volt Chad. Azért is cikizett, amiért simseztünk a húgával. Milyen dedósok vagytok! mondogatta mindig, én pedig fülig vörösödtem. Már kezdtem abban a korban lenni, hogy érdekeltek a fiúk, Chad pedig egy helyes, végzős srác volt. Nem az iskola legnépszerűbb arca, de volt benne valami titokzatos, ami engem nagyon érdekelt.
Az egyik délután, amikor szintén náluk dekkoltam, az ikrek belázasodtak, és Cassie elkísérte az anyját az orvoshoz (elvégre mindig jól jön egy pót kéz, aki tartja a gyerekeket). Gondoltam, én is hazamegyek, amikor Chad azt mondta, mutat valami izgalmasat. Hmm.. végül is mi baj lehet belőle? A bejárati ajtó helyett Chad szobája felé vettem az irányt.
”Ma van a szerencsenapod kicsi Katniss. Súgd meg nekem, kit utálsz a legjobban a suliban, és holnapra mindenki rajta fog röhögni.” Fogalmam sem volt, mire gondol. Leült a számítógépe elé, oda húzta maga mellé az egyik lábtartó széket, és oda ültetett maga mellé. Na vajon én, a lázadó lány kit utált a legjobban? Persze, hogy a pom pom lányok vezetőjét, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy beszóljon és megalázzon mindenkit, aki az ő véleménye szerint nem elég csinos és szép. Csak figyeltem csendben mit csinál Chad. Ablakok villantak fel a monitorján, amiből kettő is volt neki. Mappákat nyitogatott meg, családi képeket nézegetett, amin nem az Ő családja volt. Mi a franc..? Hát ez nagyon nem olyan, mint a Sims! Chadnek nem tartott soká, mire talált a lányról pár fehérneműben pózoló, és félmeztelen képet. Másnap ezekkel volt teleplakátozva az iskola. A csaj sírt, az igazgató dühöngött, de soha senki nem tudta meg, hogy Chad volt az. IMÁDTAM.
Ezt nekem is meg kell tanítanod! rágtam a fülét, de mindig csak elhajtott, mondván pisisekkel nem foglalkozik. Végül több hétnyi puhítás után belement. Kisírtam anyától, hogy én is kaphassak egy számítógépet. Nem volt olyan fejlett és korszerű, és szuper felturbózott mint a Chadé, de nekem tökéletesen megfelelt. Ha épp nem náluk voltunk, akkor volt, hogy Chad jött át hozzánk, vagy pedig a csevegőn keresztül tartottuk a kapcsolatot. Amit ebben az egészben sajnáltam, hogy így Cassietől eltávolodtam. Nem tetszett neki, hogy a bátyjával többet beszélek mint vele, és nem tudta elfogadni, hogy többé nem a beverly hills 90210 sorozat foglalja le minden gondolatom, hanem a számítógép és minden ami azon keresztül elérhető. Ekkor kezdődött el az én hacker életem.
– Sajnálom anya. – kezdem magam igazán elszégyellni, ahogy látom, mennyire megtört. Veszek egy újabb mély levegőt, de csak int egyet, ezzel jelezve, hogy bele se kezdjek.
– Én is sajnálom, hogy ennyire nem értékeled azt, hogy mindent megteszek érted. Éjjel-nappal dolgozom azért, hogy Téged tisztességesen kitanítassalak, de Te erre teszel magasról. Felnőtt vagy Katniss, és itt az ideje, hogy felelősséget vállalj a tetteidért. Most, hogy már nagykorú vagy, és olyan ügyesen kirúgattad magadat az egyetemről, állj meg a saját lábadon. Most elmegyek dolgozni, és holnap reggel jövök majd haza. Addigra pakolj össze, és menj el. A kulcsot hagyd a postaládában. – Nem hiszek a fülemnek. Csak pislogok hatalmas szemekkel, és próbálom feldolgozni, hogy a saját anyám kidobott a házból. Úgy ért ez, mint valami arculcsapás.
– De Anya.. – tátogok mint egy partra vetett hal. Felpattanok a kanapéról, és odalépnék hozzá, de csak a fejét rázza.
– Holnapra takarodj el a házamból. – és egyszerűen az orromra csapva az ajtót. távozott.

Eltelt párév az eset óta. Akkor még árulásnak éltem meg, hogy a saját anyám kidob a szülői házból, ahol egész életemet töltöttem. Mostani fejjel viszont tudom, hogy igaza volt, és lehet nem tűnik túl humánusnak az eljárás, de megérdemeltem. Nem tudtam, hogy jó dolgomban mit csináljak, és addig vertem a seggem a földhöz amíg ez lett a vége. Anyám rengeteget dolgozott azért, hogy lehessen egy diplomám, és hogy jobb életem legyen, mint neki, de én ezt nem tudtam megbecsülni. Egyébként programozó matematikus lettem volna, ha az utolsó félévben nem rúgatom ki magam. Vállveregetés Katnissnek.
Amit a tanárral megtettem, nem bántam meg, inkább csak azt, hogy édesanyámnak fájdalmat okoztam. Az egyetemen megismerkedtem több emberrel, akiknek hasonló érdeklődési körük volt mint nekem. Ugyan.. nem meglepő, hogy ha már egy kocka közösségbe csöppentem, vannak olyanok is, akik nem riadnak vissza a hackerkedéstől. Náluk leltem szállásra, miután összepakoltam, és eljöttem otthonról. Ami ezután páréven keresztül történt.. nos életem ezen szakaszára nem vagyok a legbüszkébb. Elbujdostam a világ elől, és a négy fal között töltöttem időm nagy részét. Mivel olyan emberekkel éltem együtt, akik ebből az illegális tevékenységből éltek, így nekem is jutott megbízás. Hiszen mindenkinek jól jön pár olyan információ, amihez némi ellopott bizonyíték is társul. Nem titok, akár ügyvédek is megkerestek minket, hogy keressünk terhelő bizonyítékokat a vádlott gépét feltörve. A kedvencem a válóperes ügyek voltak. Abban voltam a legjobb, akár a feleség akár a férj szennyesében kellett virtuálisan turkálni. Ostoba, tudatlan emberek. Fogalmuk sem volt róla, hogyan is kellene egy megfelelő védelmi rendszert kiépíteni a számítógépükre. Arról pedig végképp nem volt tudomásuk, milyen óvatosnak kell lenni, ha adatokat tárolunk a számítógépen. Jól kerestem ezzel a melóval, ráadásul tovább fejlesztettem magam. Már nem csak a mások számítógépének a feltörése volt a kihívás. Bejutni kórházi rendszerekbe, és meghamisítani pl. egy apasági teszt eredményét.. na az már kihívás volt. Egyre magasabbra és magasabbra tettem a mércét, ezzel egyre nagyobb kockázatot vállalva. Mindezek mellett egyre több füvet szívtam, és kezdtem más ember lenni, és nem is hasonlítani magamra. Egy idő után pedig már nem volt elég a fű, jöttek más szerek, erősebbek, és engem egyre mélyebbre rántottak egészen addig, amikor már majdnem visszafordíthatatlan volt a helyzet.
Az egyik ilyen estén, amikor a srácokkal cuccoztunk, az az ötlet támadt, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk betörni a rendőrségi adatbázisba. Az ott lévők közül az egyik srácnak túl sok priusza volt, és úgy gondolta, jó ötlet lenne, ha párat törölnénk, mintha ott sem lett volna. Eleinte nem akartam belemenni, és nem azért ellenkeztem, mert nem tudtam volna megcsinálni. Inkább a saját bőrömet nem akartam vásárra vinni. Végül mégis én szívtam meg. Mert megtettem, amire kért. Szinte már gyerekjáték volt bejutni az adatbázisba, ás pár kattintással tisztára mostuk az illető nevét. Mindezt megünnepeltük. Annyira emlékszem, hogy ittunk, és a legközelebbi kép az az, hogy a nevemen szólítanak.

A kanapén feküdtem, és minden alkalommal, amikor a nevemet mondták, éles fájdalom nyilallt a fejembe. Lassan kinyitottam a szemem, és két öltönyös fickó nézett velem farkas szemet.
– Ön Katniss Morel? Kérem válaszoljon! – azt hiszem bólogattam, legalábbis úgy éreztem, hogy a nyöszörgés mellé sikerül azt is kipréselnem magamból. A következő, ami tudatosul bennem, hogy a rendőrségen vagyok egy kihallgató szobában, és egy ivásra felhajtom a fél üveg vizet. Nem panaszkodhatom, mert még egy fejfájás csillapítót is kaptam. Valószínű rájöttek, hogy nem sokat tudnak velem kezdeni addig, amíg valamelyest ki nem tisztul az agyam. A helyzetem nem volt túl rózsás. A feltöréses balhéban gondatlan voltam és figyelmetlen, így letudtak fülelni. Ráadásul a társaság, akivel voltam, ott hagytak a francba, és már csak engem találtak meg a házban. Ha akartam, se tudtam volna letagadni azt, ami nyilvánvaló. Rajtakaptak. Ráadásul a gépemet is lefoglalták, és illegális szerek is voltak a házban. Tudtam, miféle büntetés fog rám várni, és hogy a lefoglalt bizonyítékok birtokában rács mögé kerülhetek akár tíz évre is. Shit.
Ezt nem is felejtették el közölni velem, és már kezdtem saját magamról is lemondani. Alig huszonöt évesen börtönbe kerül, és vén trotty leszek, mire kikerülök. Az ország, sőt a világ legjobb ügyvédje sem tudta volna megmenteti a seggem. Anyám,  - akivel évek óta csak telefonon érintkeztünk, és akkor is csak Boldog Karácsonyt kívántam – pedig belefog halni a szégyenbe. Ez lett az Ő jóravaló kislányából. Egy lezüllött, drogos hacker. Ennél azért jobb önéletrajzot képzeltem el magamnak.
Előzetes letartóztatásba kerültem, és már épp kezdtem volna megbarátkozni a tényleg, hogy ahol alszom, ott kell egyek, és wc-nem is, amikor megjelentek a cellám előtt, és közölték, látogatóm van. Remek. Megérkezett anyám. Már kezdtem volna lelkiekben felkészülni, amikor nevezettek egy szobába, és két öltönyös fickó várt rám. Gondoltam ne, már megint? Mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem? Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az életem gyökeresen megfog változni. Ugyanos az öltönyös fickók közölték, hogy a legjobb embereiknek három napba tellett, mire feltudták törni a számítógépem, és lenyűgözte őket, milyen magas szintre felfejlesztettem a masinát. Az már kevésbé ragadtatta el őket, miféle információkat találtak rajta, viszont megint csak az azok megszerzésére terelődött a szó. Ahogy ők fogalmaztak; felfigyeltek a munkásságomra, és munkát szeretnének ajánlani. Dolgozzak az FBI-nál, ahol a már megszerzett tudást tudom kamatoztatni, vagy börtönbe kerülök. Mondhatni patthelyzetbe kerültem. Sosem akartam rendőr, főleg nem FBI-os, viszont ha nem fogadom el az ajánlatot, akkor valakinek a kis cicusa leszek bent a börtönben. A hackerkedés koronázatlan királynője vagyok és virtuálisan bárkit kicsinálok, de ha mindezt élőben kell csinálni, vajmi kevés eséllyel győznék a nagydarab bűnöző ogre nők ellen. Épp elég dokumentumfilmet láttam már a női börtönökről, kösz szépen.
Igent mondtam, nem is lett volna más választásom. Elvégre ez nem az a helyzet, ahol válogathat az ember, vagy elégedetlenkedhet mert nem kap elég juttatást a fizetés mellé, vagy mert a cég nem állja a bérlet árát.
Kizárólagos szerződést kötöttek velem, amiben nincs olyan opció, hogy felmondás. Mert ha így teszek, akkor mehetek a börtönbe. Ookkéé.. lemondok a bérlet visszatérítésről.
De még mielőtt belevágtunk volna, a szerződésben az is kitétel volt, hogy el kellett mennem a rehabra. Hiába bizonygattam, hogy nem vagyok drogfüggő, akkor is mennem kellett erre a kis három hónapos foglalkozásra. Amennyire irtóztam a dologtól, annyira nem bántam meg a dolgot. Az életem most egy újabb kanyart véve, elindult felfelé. A szervezetem egyre csak tisztult, és úgy nyertem vissza régi önmagam, és váltam újra azzá a vidám csajjá, aki mindig is voltam. Újra felvettem a kapcsolatot anyámmal. Nyílván nem lettünk azonnal kebelbarátok, de mindennappal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mai napig próbálom jóvá tenni mindazt a sok fájdalmat, amit okoztam neki. Anyagilag és érzelmileg is támogatom, és mellette állok. Szerencsére nagyon jól keresek, így nem csak, hogy teljesen önálló életet tudok élni, de Őt is tudom támogatni, így nem kell három helyen dolgoznia. Mondtam neki, hogy ha akar, már most elmehet nyugdíjba, én pedig segítek neki, de hát makacs, mint a lánya.

A munkám megszerettem, sőt, egyenesen imádom, szóval a kizárólagos szerződés tehet egy szívességet. Most pedig az a rész jönne, hogy élek boldogan, amíg meg nem halok, de ahogy az élet, úgy én sem vagyok egy egyszerű eset.
Történt ugyanis, hogy az osztályon, ahol dolgoztam, volt egy kedves kollegina, akinek valamiért nagyon szúrtam a szemét. Ezért hát megpróbált mindent elkövetni annak érdekében, hogy engem kicsináljon. Tette mindezt úgy, hogy még csak nem is gyanakodott rá a nagyfőnök, mert olyan kis kedves és cuki, és úgy adja elő magát, mintha ő lenne Teréz anya reinkarnációja. Hmpf. Undorító. Már csak ezért is a főnök kedvence, pedig a munkája nyomozóként nem ér egy kalap szart sem. Eleinte nem érdekelt, mit ugrál nekem. Olyan, mint egy kis csivava, ami idegesítően ugrál körbe-körbe, közben földöntúli visító hangot ad ki. Beszólogat nekem? Nem érdekel, visszaszólok. Befeketít a főnök előtt? Teszek rá, úgy is én vagyok a legjobb. Nem hív el a munka utáni sörözésre? Annál jobb! Legalább nem kell senkivel se jó pofizzak. Na de az, hogy engedély nélkül belenéz az én személyes aktámba, az már túlmegy minden határon. Ugyanis nem annyira publikus, hogy hogyan is kerültem a céghez. Legalábbis eddig nem volt, csak a nagyfőnökök tudták. Valljuk be, elég rendhagyó volt az, ahogy megkaptam ezt az állást. Én sem vagyok büszke rá, és arra a pár évre. Sem a rendőrségi fotókra, vagy felvételekre, amik akkor készültek. De mivel Ms. Texas (mert hogy Ő egyébként Texasi, és állítólag nyert valami szépségkirálynő választást is tizennyolc évesen. El is hiszem. Újabban ezek a lófejű szőke nők az ideál, mint Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból) a főnök kedvence volt, ezért hozzá tudott férni ezekhez az aktákhoz. Amihez hivatalosan semmi joga nem volt. Egy átlagos hétfői napon slattyogtam be az irodába - pont olyan hétfő undorral, amivel valószínű mindenki szenved – amikor is meglátom, hogy a konyhában egy kisebb tömeg gyűlt össze, és hangosan nevetnek. Középen Ms. Texas áll, kezében egy tablettel, és amikor meglát belépni az ajtón, önelégülten elvigyorodik, mindenki más pedig elnémul. Persze a szokásos reakció, zavart köhögés, „most mennem kell” felkiáltások, és az örök, elmaradhatatlan „Szép időnk van, ugye?”. Szinte tudtam miről van szó, és nyilvánvalóvá is vált, amikor a videó tovább pörgött, és meghallottam az összefüggéstelen beszédemet.
– Nem is büszkélkedtél el vele Morel, hogy a kihallgató szobát telehánytad. – szólal meg nyávogva a szőkeség, majd elkezd röhögni, olyan hangot kiadva, mint akinek asztmás rohama van. Khm, igen, a fentebb leírtakban nem mentem bele részletesen, mennyire kivoltam ütve, amikor rám találtak a házban, és sajnos sikerült megtisztelnem nem is egyszer a kihallgatót. Nem is beszélve arról, hogy egy ideig elég összefüggéstelenül beszéltem. Érdemben csak azután tudtak velem beszélni, hogy aludtam egy nagyot. Megalázva éreztem magam, hiszen a kollégáim előtt járatott le. – Ugye tudod, hogy rutin ellenőrzés céljából bármikor kérhetnek Tőled vizeletmintát Morel? Csak mert kár lenne ha lebuknál.. Te hülye kis drogos. –
Ez volt az első, hogy ennyire nyíltan lehülyéz. Valamiért nagyon nyeregben érezte magát, amiért azt gondolta, hogy ezt megteheti.
– Ezt még megbánod. – sziszegtem, és sarkon fordultam, majd kimentem a konyhából. Legszívesebben megragadtam volna a haját a tarkójánál, és erővel belevertem volna a fejét a falba. Uralkodnom kellett magamon. Emlékeztetnem kellett magam az egyetemes sztorira, így egyenesen a főnökhöz mentem panaszt tenni. Ez volt a helyes út, anyám is ezt tanácsolta volna. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a főnököm tulajdonképpen dugja Ms. Texast. Nyílt titok volt, csak a pasas szerencsétlen felesége nem tudott róla. Elmeséltem neki a történetet, Ő pedig fapofával fogadta. Végül közölte velem, hogy nincs ideje meg kedve az ilyen cica harcokhoz, és hogy felejtsük el az egészet. Na ekkor kaptam vérszemet. Ha a hivatalos út nem megy, akkor majd a saját módszeremmel intézem el a dolgot. Egyik este tovább maradtam bent, megvártam, amíg az egész szint kiürül. Belopakodtam a főnök irodájába, és egy nagyon aprócska, szinte micro méretű kamerát tettem fel egy eldugott helyre. Fel a sarokban álló szekrény tetején lévő virágba elrejtve. Tudtam, hogy ezek miket művelnek itt az irodában, és ha ez nyilvánosságra kerül, hatalmas balhé lesz belőle. Nem csak engem zavart ez a viszony, hanem a többi munkatársamat is, csak senki nem mert szólni egy szót se.
Nem is kellett sokat várnom, hamar megtörtént a főnök és Ms. Texas között a kis légyott. Kiválasztva a kedvenc félperces jelenetemet (amikor is Ms. Texas megmutatja, milyen mély torokkal is rendelkezik, továbbá prezentálja azt is, hogy egy úrinő mindent lenyel) vágtam, ls szerkesztettem meg a gyönyörű gifet. Már csak a megfelelő pillanatot kellett megvárnom, ami olyan hamar jött, hogy szinte még én is meglepődtem. Az egyik egész napos értekezleten, ahol ott volt az összes vezető, és több osztály emberi is, a telefonok pontban 13:00kor egyszerre csörrentek meg. Minden jelenlévő megkapta azt a kis csuda gifet a telefonjára, és akinek nagyméretű okos telefonja volt, az még HD-ban is élvezhette. Ms. Texas, hozzá méltó módon, színpadiasan elájult, a főnök pedig magán kívül volt, és őrjöngött a dühtől. Természetesen nem felejtettem el ezt a kis képet mellékelni a főnök családjának és Ms. Texas rendkívül befolyásos, és pénzes vőlegényének is. Az unalmas értekezletből egy csapásra kaotikus élmény lett. A hangzavar nőtt, az embereket pedig nem lehetett elcsitítatni. Én pedig elégedett vigyorral az arcomon figyeltem az egész jelentet a sarokban ácsorogva. Aztán bizseregni kezdett a tarkóm, és az emelvényen álló férfira siklott a tekintetem, aki mereven nézett engem. Ő volt a fő főnök, aki egykor alkalmazott engem. Még mielőtt belekezdett volna a beszédébe, mentek ki az üzenetek, és persze az Ő telefonján is ott villogott. Kezét felemelve mutatott rám, majd intett, hogy menjek oda. Ó-óóó.. azt hiszem lebuktam.
Szóval hogy is van az, hogy a saját hibánkból tanulunk? Öregebb lettem tizenkét évvel, és megint csak a hirtelenharagom miatt olyat tettem, amit nem éppen kellett volna. A volt főnökömet és Ms. Texast elmarasztalták. Én sem úszhattam meg a dolgot, bár nem én keféltem végig az előző két évet a főnökömmel az FBI épületében. Engem nem rúgtak ki, de azért kaptam egy írásbeli figyelmeztetést, és megkínáltak egy áthelyezéssel. Mivel mindenki tudta, mennyire szeretem a különleges ügyeket, úgy döntöttek, büntetésből a rendfenntartókhoz fogok kerülni, a rendőrségre. Autólopás, kisebb csalások, sikkasztások, gyilkosságok. Baaaahhh… unalom a köbön. Bár szinte már lenyűgöző, hogy mi mindent meg nem mozgattak annak érdekében, hogy az FBI-tól átkerüljek az Örsre a nyomozókhoz. Ilyesfajta áthelyezések nem igazán népszerűek a két hatósági szerv között. Ettől függetlenül nem repesek az örömtől. Azért remélem a kollégák jobb fejek, és legalább a fizetésemet nem csökkentették le.
– Katniss Morel. Mikor tanulod meg már végre, hogy a bosszú sosem megoldás? – sóhajtja anya a telefonba, akit épp az imént hívtam fel. Végülis jó hír, hogy talán kevesebbet kell majd dolgozzam, és talán neki is többet tudok segíteni, akár az otthoni munkákban.
– Egyszer biztosan felnövök Anya, ne aggódj. –
– Hát persze kicsikém, csak győzzem kivárni. –