Rosszullét kerülget, görcsöl a gyomrom. Már napok óta ez megy. Nem tudom, hogy meddig bírom ezt a folytonos feszültséget, amely körbeveszi az életemet. Először a nejem, utána Lea... Közben ott van Dan mesébe illő élete, viszont az enyém már kevésbé az. Joe hívott, és amikor Joe két szót mond, a rettegett szavakat, akkor tudom, hogy baj van, és megint el fog menni. Itt hagy. A rosszullétem erősödik, melyre beveszek egy fájdalomcsillapítót, mert a görcs is egyre erősödik. Kicsit megszédülök, mikor a kocsimhoz érek, de hamar elmúlik.
A vezetés lenyugtat. Élvezem, ahogy a kocsi gyorsul alattam, nem sajnálom a gázpedált sem. Egy igazi izomautó olyan pasasoknak, mint én vagyok. Szeretem a sebességet, szinte mámorító érzés, ahogy a táj elmosódik mellettem, és csak az útra figyelek. Szinte észre sem veszem, ahogy a kocsi falja a kilométereket ezzel csökkentve a távolságot, hamar le is parkolok a kocsival a ház mögötti garázsba, majd a konyhán keresztül lépek be a házba. Keserédes mosoly játszik szám sarkában, hiszen ilyenkor döbbenek rá, hogy az idő elment, én 36 vagyok, Joe egyre csak idősebb lesz, habár a fiatalkori lendülete megvan, a teste egyre jobban gyengül. Még emlékszem a napra, mikor rátaláltam. Sosem féltem annyira, mint akkor, mikor azt hittem, hogy elveszthetem őt. Nem akarom elveszteni. Képtelen lennék rá.
Ahogy közeledem az irodája felé, megérzem a dohány illatát, s egy rosszalló fejcsóválással kopogok be, majd benyitok, mikor meghallom invitáló hangját. A szokásos fogadtatásban van részem, és ez is a régi időkre emlékeztet. Végigmérem, és rájövök, hogy az idő igencsak kemény nyomokat hagyott az arcán. Leülök, de ezt szinte mondania sem kell, mert sápadt arcom eléggé feltűnően árulkodik rosszullétemről. Szemem alatt karikák húzódnak, mint a beteg embereknek a kórházból, bár súlyom nem csökkent...
- Sejtettem, hogy megint valaki rád szállt. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik kis kezdő, aki így akar feljebb kerülni... Körbekérdezzek? - Szólalok meg eleinte erőtlen, majd határozott hangon. A múltkori ügynél is én intézkedtem, hogy hamarabb visszatérhessen. Kénytelen voltam, mert aggódtam. Bár az a fickó jobban szerette a pénzt, mint a munkáját. A nagybátyám esetében sosem sajnáltam a korruptabb módokhoz nyúlni, fontos nekem. Vigyázni akarok rá, ahogy ő rám.
- Tudod, nem értem mikor adják már fel... - Szólalok meg hosszabb hallgatás után, miközben rosszallóan figyelem ahogy rágyújt. Nem szólok, hiszen nem érek el vele semmit, inkább töltök magamnak egy italt, mert szükségem van rá. Neki is töltök egyet, majd cigire gyújtok, mert azért aggaszt, hogy megint szaglásznak körülötte...
- És mit vársz tőlem? Mit tegyek? - Kérdezem ismét egy hosszú hallgatás után, majd belekortyolok az erős italba, mely végigmarja a torkomat. A füstöt lassan fújom ki, miközben nagybátyám tekintetét kutatom...

Joe a legfontosabb számomra. Furán hangzik, de a családomból mindig is hozzá ragaszkodtam a leginkább. Ritkán jött akkor is, mikor még otthon laktam, de vele jól éreztem magam. Már akkor is felnőttként kezelt, nem egy szaros kis kölyökként, akinek apám állított be mindig. Gyűlöltem őt emiatt, és sosem értettem, minek ölik egymást folyton. Egészen lassan tíz évvel ezelőttig. Az a bizonyos katasztrófa vezette nagybátyámat az őszinteséghez, melyet akkor képtelen voltam feldolgozni. Emlékszem akkor könnyek marták a szemem, mikor elvitték őt. Vele voltam. Akkor rettegtem a legjobban életemben. Akkor imádkoztam napokig csak érte, és senki másért. Képes lettem volna tűzbe menni érte, és most is így van, hiszen tudom, hogy ő is megtenné értem. Az egyetlen ember, akiben teljesen megbízom a családban. Nem akarom elveszteni, és most megértem, miért kell elmennie. Hiszen fogalma sincs melyik az a buzgómócsing, aki úgy döntött, hogy ráakad az aktára, melyet én már egyszer eltetettem jó mélyre, de most megint beszélnem kell a rendőrfőkapitánnyal.
Sápadt tekintetem az övét keresi, és meg is találja azt. Aggodalom csillan a szemében, tudtam, hogy sápadtságom okát nem titkolhatom, de előbb meg kell beszélnünk a fontos dolgokat is.
- Ne aggódj, kiderítem melyik az a rohadék, aki úgy érzi meg kell oldania a lezáratlan aktákat... Nem lesz gond vele, de ha mégis... - Utalok a lehető legpiszkosabb részére, ami miatt a múltkor is Craig-nek szóltam. Ő tudja a dolgát, tudja, kinek kell szólni. Ez az én másik életem. Közel tíz év alatt kitanultam a fortélyait, bár megvan hozzá a tehetségem Joe szerint.
Amikor azt mondja, hogy bízik bennem, egy fáradt félmosoly jelenik meg arcomon, hiszen ez az, ami számomra a legtöbbet jelenti. Az, hogy végre megbízik bennem, az, hogy fiának tart, ez többet jelent nekem, mint az összes vagyonom. Mindig is azt akartam, hogy Joe elismerjen, mindig neki akartam megfelelni már kicsi korom óta. Ez még most is így van. Mindent azért teszek, hogy Joe elismerje a munkámat, mert ő a példaképem. Még annak ellenére is, amilyen munkát folytat.
- A lányaid csak úgy isszák a szavaimat - Vigyorodom el erőtlenül, majd kortyolok egyet az italomból, miközben nagybátyám kutakodó tekintetéből sejtem a következő kérdését, melyet fel sem kell tennie, elmondom magamtól is.
- Nem, Joe, semmi sincs rendben. Voltam az orvosnál, és elsőre az eredmények nélkül a tüneteimmel, gyomorgörcs, rosszullét, hányinger... - Szívok egyet a cigarettából a hatás kedvéért is, de nehéz folytatnom. Sosem akad el a szavam, most viszont nehezen megy a folytatás - ...a doki szerint gyomorrákgyanús vagyok... De az eredmények csak a hét vége felé lesznek meg. Jobban nem tudtam megsürgetni - Érzem, ahogy a kezem remegni kezd. Apám is ebbe halt bele, és Joe tudja, mit élt át akkor apám. Én képtelen voltam végignézni a haláltusáját, így szinte alig tudtam tőle elbúcsúzni. Most pedig a sors engem is azzal büntet. A cigimet épphogy elnyomva gyújtom a következőt, és iszom ki az italom, majd hozom az asztalhoz az üveget. Cseppet sem könnyebbültem meg.
- A doki próbált biztatni de... Erős a gyanúja a tüneteim alapján... - Tekintetemben kétségbeesés apró szikrája csillan fel, hirtelen pillantok a padlóra, mert ismét égni kezd a szemem, könnyek marják, mély levegőt veszek, iszom egy korty italt remegő kézzel, majd visszapillantok Joe-ra. Látni akarom a reakcióját, tudni akarom, mit gondol, hallani akarom őszintén. Ez... Nem tudom, mire számítok, elvégre férfiak vagyunk, nem sírunk sosem. Mégis komoly dolog ez, melyet nem akarok félvállról venni...

Bár mondhattam volna azt, hogy csak kimerült vagyok. De nem hitt volna nekem. Túlontúl ismer. Nincs még egy ember, aki ennyire ismerne, mint ő, s rájönne, ha nem mondok igazat. Legalábbis ebben a dologban igen. Igazából magam sem fogtam fel teljesen, hogy mi is történik velem, hiszen eddig van... volt egy életem, és benne van a pakliban, hogy nem lesz folytatás. Mi van, ha ennyi volt? Mi van ha... NEM! A "mi van ha..." elméletekkel nem akarok foglalkozni, hiszen Joe is ezt tanította, hogy nem adunk a talán-okra.
- Ez a doki sosem téved... Nem véletlenül fizetek neki! - Mondom színtelen hangon, de nem akartam elkeseríteni az öreget, de eme kijelentésem, a tekintetem a szavaimat igazolják.
Az arcát figyelem, a mozdulatait, és ezekből jövök rá, mennyire fontos vagyok neki. Remegésem nemhogy csökkenne, hanem még erősebb lesz, kénytelen vagyok letenni az italomat, nehogy kilötyköljem. Elpillantok, nem tudom állni a tekintetét, hiszen férfi létemre könnyek marják. Mélyre tüdőzöm a cigarettám füstjét, hogy élvezhessem a mérgező nikotint, majd minél lassabban próbálom kiengedni...
Ritkán hallom Joe-t szavakat keresni, most mintha nem tudná, mit akar mondani, mintha nem tudná azt, mi a helyes, és bevallom, én sem tudom, és egyenlőre nem is akarok ezen még gondolkodni. Alakja felém közelít, én pedig egy pillanatig figyelem, ahogy mögém sétál, ahogy megérzem erős érintését a vállamon. Úgy szeretném, ha ez álom lenne. Az apám is ebbe halt bele, de hogy én? Én nem halhatok még meg, annyi dolgom van még. Annyi elintéznivalóm. Vigyáznom kellene a cégemre, anyámra a húgomra, és igen Joe-ra is úgy érzem, mert ők fontosabbak mint bármi.. Elrévedek, nem tudok mit mondani, hiszen a beszélgetésnek eme része pusztán feltevések és kijelentések sora ám következő szavai után először egyetlen szó hagyja el számat.
- Nem! - Hangom elutasítóvá válik, rideggé vele szemben... Igen Joe-val szemben is tudok ilyet tenni. Ezekkel a szavaival ismételten bizonyítja mennyire fontos vagyok neki, de ő is az nekem. A szavak csak növelik bennem a feszültséget, majd felpattanok, hogy a szemébe nézhessek feszülten. - Joe! Ezt még egyszer meg ne halljam! Nem maradsz itthon, mert veszélyben a szabadságod, nem kockáztatok! - Mondom ki a szavaim, amik csak úgy követik egymást, végül mégis értelmesnek tűnő mondatokká válik. Nem maradhat itt, ekkora ostobaságot még ő maga sem csinálhat, nem engedhetem neki.
- Joe ide figyelj! Nem teheted kockára a szabadságod miattam, érted? Nem ér annyit az életem! Te most sokkal fontosabb vagy. Utazz el, két hét és itthon is vagy - Erőltetek valami mosolyfélét az arcomra, miközben a vállára teszem a kezemet. Ennyire nem lehet felelőtlen. Nem tehet ilyet még értem sem. Túl közel van az az ember, hiszen akkor nem kaptunk volna híreket.
Elengedem a vállát, hogy rágyújtsak ismét, hiszen az előző cigim a hamusban lelte halálát. Kiiszom az italomat, miközben tovább forgatom a poharat a kezemben a kandalló előtt. Arcom haragos, erőből vágom bele a poharat a rég nem használt, kiszáradt fa és hamu közé. Csak figyelem a hamufelhőt, amit a poharam okozott, szilánkjai örökre ott maradnak, arcom feszült és ideges. Képtelen vagyok Joe-ra pillantani, csak állok a kandalló előtt, Joe csak a profilomat láthatja és gondolataim távol járnak... Egy pillanatra ráemelem a tekintetem, majd megrázom a fejem, újabb italt töltök, és belekortyolok, mintha egyedül lennék, de valahol így is van... Legalábbis most így érzem magam!

Hirtelen kaptam fel a fejem Joe hangjára, meglep és egyben jól esik. Tehetetlen és gyűlöli ezt. Ahogy én is, de most nincs más teendő, mint várni a doki eredményeit... Sosem téved. Ez jár a gondolataimban. Mint orvos, a lehető legjobb, akit ismerek, bár szerintem a pénzemért figyel jobban oda az egészségemre, mint másra. Bár mint orvos nem válogathatja meg, nem játszhat istent, nem dönthet, hogy ki hal meg és ki él tovább.
Most viszont Joe reakciója ráébresztett arra, hogy valóban rákról beszélünk, és nem egy olyan estéről, mikor kicsit többet ittam a kelleténél. Valahogy jobban esne, ha ezt mondhattam volna.
- Te nem maradsz, miattam ne kockáztasd a szabadságod! Van elég pénzem, hogy két héten belül elintézhessem a zavaró tényezőket... És nekem meg nincs időm pihenni, vagy elhagyni magam. Ott a cégem, Dan pedig egyedül képtelen vinni... Ő a könyvelést részesíti előnyben - Sorolom az érveimet, majd hosszú néma percek következnek, mind a ketten a saját gondolatainkba merülve nézünk két külön irányba. A pohár csörömpölése térít vissza engem is, habár én vágtam a kandallóba. Feszült voltam, bár még mindig az vagyok, kicsit megnyugodtam. Legfőképp az ütötte meg a fülem, amit apámról mondott. A bátyja volt, és meghalt, ugyanebben a gyomorrákban, ami valószínűleg nekem is van.
szóval kibékültek. Mennyit veszekedtek amikor kicsi voltam. Utána persze még többet, mert eljöttem Joe-hoz, és nem voltam hajlandó a farmon maradni. Sosem volt az én világom.
- Joe! Nyugalom! Semmi baj! Tudom, milyennek neveltél... Ha összetörök, itt lesz nekem Daniel - Intem le túl nyugodt hangon. Pedig mindenki hajlamos összetörni, én még emlékszem Joe szívrohamának előzményeire, akkor törtem össze életemben először. Mind a mai napig tisztázatlan, mi idézte elő nála szívrohamot. Csak a helyet mondta el, és azt, hogy mit csinált... Csak jött, és azt hittem ott vége mindennek. Végigmérem Joe arcát, s rájövök, hogy ő is engem néz. A szemeibe nézek komoran, kevés érzelmet mutatva.
- És mi van Steve-vel a fiaddal? - Nézek rá értetlenül választ sem adva egyenlőre a kérdéseire, vagy utasítás, ahogy tetszik. Kissé meglep, mert azt hittem, hogy már javult a viszony közöttük, bár sosem érdekelt. Gyűlölt engem a kis bájgúnár, mert Joe velem foglalkozott többet. Az igazat megvallva én sem szerettem őt.
- És Joe... Hidd el bízhatsz bennem. Eddig is bíztál, ezután is is megteheted. Mindig is apámként néztem rád! - az istenért nem mondanám ki a szeretlek szót. Szeretem, de sosem mondta ő sem, akkor miért tegyem én? Vajon bánni fogom, ha meghalok? Újabb kérdések merülnek fel bennem, melyekre még nem tudom a választ, de remélem még nem is jön el az az idő...

Daniel. Semmiről sem tud. Mégis hogyan legyen itt nekem, mikor majd tíz éve csak titkolózom előtte, csak rejtegetem a sötét alvilági életemet. Miért is mentem bele ebbe? Mert Joe előbbre való, és mindig is az lesz. Joe beavatott, de ennek az volt a feltétele, hogy senki nem tudhat róla. Az életem igazából egy nagy hazugság. Járok kelek a világban, mintha őszintén mindenkinek igazat mondva élnék, de hazudok annak az embernek, aki egész életében őszinte volt velem, tudtam minden idióta ostobaságáról. Tudtam mindenről. Viszont ő? Ellöktem magamtól már azon az estén, amikor Joe felébredt a kórházban, és elmondott mindent. Félt hogy csalódok benne? Nem csalódtam, inkább nagyot nőtt a szememben. Mindig is ő volt a példaképem, de valahogy a lelkiismeretem maradéka még szándékosan előhozta belőlem ezt a témát. Most is ki kell mondanom... De szavamba vág, Steve-ről beszél. Sosem szeretett. A fia sosem félt hangoztatni, mit is érez irántam, de én is ugyanígy voltam vele.
- Sosem tenném azt veled, mint Steve, nem menne! - Jelentem ki határozottan a szemébe nézve, bár hangom komor, és mintha egy kissé türelmetlen lenne, de végül belemegy abba, hogy elmenjen. Remélem a telefont is kikapcsolja, nem lesz olyan bátor, hogy hagyja magát lekövetni. Ezek a mocskok bármit megtennének, hogy elkapják, így marad a késleltetett ál-posta. Majd küldök valahová egy levelet, amit elkapnak, és utána a megadott címre megy az igazi, ha akarok valamit, vagy a hangposta, más nem marad. Majd egy kérdés. Egy kérdés, melyre millió és egy kérdésem lenne, hiszen úgy érzem, semmit sem beszéltünk meg az elmúlt két óra alatt. Elveszek egy újabb poharat, miközben húzva az időt lassan töltöm ki az arany nedűt a pohárba, majd lötykölve egy ideig veszek mély levegőt. Gondolataim szinte már kiülnek arcomra, ajkaim mégsem formálják a szavakat, hang nem tör fel torkom mélyéről, hogy szavakká formálódjanak. Újabb cigi. Újabb mély légvétel. Újabb csendes percek. Végül az aranyló folyadék lassan csúszik le torkomon, ezzel is időt nyerve.
- Mi lesz Dannel? Megőrjít a titkolózás, ezer éve ismerem. Már szinte nem is találkozom vele, mert félek, hogy eljár a szám. Joe! Tíz év. Majdnem. A titkok mérgezik az életem, legalább neki hadd mondjam el egy kis részletét... Áh... Felejtsd el - Fordítok neki hátat, miután az üres pohár fájdalmasat koppan a fém tálcán. Hülyeség szóba hozni, hiszen csak vitát generálok vele, mégis idegesít, zavar... Már nem érzem barátságnak a kapcsolatunkat Dannel. Régen nem. Talán 3-5 éve érzem azt, hogy ezt csak Dan hiszi. Nem barátság ez már, csak érdekkapcsolat. A testvériség, amit régen kötöttünk, én téptem el, és tudom, mi okból. Joe megkért. Mindig az van, amire kér, de az amit kér, ellenkezik az elveimmel. A hátam mögött ácsorgó férfi nem bízik benne. Habár fiaként szereti, mégsem bízik annyira benne, hogy beavassa. Nem értem. Hiszen 14 éves korunk óta lakunk vele, mégsem képes... Talán mert nem a vére. Nem tudom. A fájdalmak, amik eddig uralták a testem, gondolkodásra késztettek.
Kételyek. Még bennem is felébrednek, és ez ráébreszt arra, hogy nem vagyok isten, sebezhető vagyok, ahogy mindenki más is. Ember vagyok, bármennyire tiltakozom ellene, a titkok sem tudják elfeledtetni velem azt, hogy milyen volt, míg semmit nem kellett titkolnom Dan elől. Talán meg kellene vele szakítanom minden kapcsolatot. Talán szét kellene választani a céget. A vagyonom még így sem csappanna. Megforgatom a szemeimet, majd ismét Joe-ra emelem jeges barna tekintetem. Rezzenéstelen arcom nem árul el semmit, de belül tombolok érzem. Néha terhes ez az élet, de a következő másodpercben már tudom, hogy nem akarok lejjebb adni a színvonalból. Nagybátyám megfáradt vonásait kémlelem. A sokasodó ráncok tömkelegét, a tekintetét, mely még mindig fiatalos, a kezét, melyben a szivar füstölög. Nem fogja letenni. Ahogy én sem a cigarettát. Egyformák vagyunk. Szinte. Ő áll a legközelebb hozzám, most mintha mégis oly távolinak érezném. Mintha egyedül maradtam volna, és ez az érzés fáj... Magával ránt, mégsem mutatom.

Joe a nagybátyám, néha mégis eljátszottam a gondolattal, mikor gyermek voltam, hogy igazából az ő fia vagyok. Apámként tekintek rá, és fáj, hogy el kell mennie. Lelki és fizikai fájdalom. Ritkán érzem ezt, mégis érzem, és tehetetlen vagyok eme érzelmek miatt. Néha szeretnék érzéketlen robot lenni. Bár most sem érint meg túl sok dolog. Erre mondta azt a pszichiáter, hogy nem vagyok empatikus. Ennek hatására lekevertem neki egyet, ráadásul még fizethettem az ellátását is. Bár igaza volt. Sosem érdekelt más nyomora. Nem tudott meghatni, még ha tekintetem azt is súgta.
A gyerekkorom is ilyen volt. Tűrtem, és vártam a lehetőségre. Eljött, most pedig benne lenni maga az álom, mégis tele van fájdalommal, küzdelemmel. A rákkal küzdök, miközben a nagybátyám után kutakodó rendőrt kell fellelnem. Feszülten dörzsölöm meg halántékomat. Aggódom. Sosem aggódtam még így.
- Tudod milyen, mégis te kényszerítettél rá! Dan a testvérem, nem fog elárulni! - Vesztem el a fejem, kirántom keze alól a vállam, idegesen szívom a már meggyújtott cigarettám, miközben ide-oda járkálok a szobában. Kihívom magam ellen a sorsot? Meglehet.
- Azt sem tudom, hogy nézhetek így a szemébe?! Felnevelted, miért nem bízol benne? Miért fogadtad magadhoz? - Fakadok ki jobban és jobban. A dühkezelés sosem volt erősségem. Valahogy mindig is hamar ki tudtam jönni a béketűrésből, hiszen egy-egy ember pillanatok alatt ki tudja hozni ezt belőlem. Ilyen Joe is. Sőt... A korral egyre többször történik ez velem. Apám ilyen volt. Joe is... A saját szememmel láttam... - Egyáltalán minek kellettem én? Hogy legyen majd aki vigyáz az értékeidre? - Pillantok fel végre rá. Eddig nem néztem a szemébe, ám most láthatja a tekintetet, melyet apámtól örököltem. Sötét, és izzik a haragtól. Mellkasom szaporán süllyed és emelkedik, mely szintén jelzi, hogy nem játszom meg magam.
Megbánás. Ez jut most eszembe egyből, mégsem érzem, amit éreznem kell. Nem kellett volna kiabálnom Joe-val. Megtettem. Kérdések, melyeket évekkel ezelőtt fel kellett volna tennem. Miért csak most? Nem tudom. Talán a rossz hírek miatt. Biztos, hogy azok miatt. Érzem, hogy az ideg egyre jobban eszi magát bennem, hogy izmaim is megfeszülnek. Érzem, ahogy kezem ökölbe rándul. Állom Joe tekintetét. Sosem szegültem ellen neki úgy, hogy ne kaptam volna meg az érte járó büntetést. Idővel lekorlátozódott 1-1 pofonra, amit egyedül tőle vagyok hajlandó eltűrni. Talán most is ez lesz a jussom. Nem érdekel... Számomra még így is megéri...

Nagyon ritkán szállok szembe nagybátyám akaratával. Bátran mondhatom, hogy talán ő az egyetlen ember, aki képes kontrollálni agresszív viselkedésemet, most... Most viszont kicsúszott a lábam alól a talaj... Vagyis még nem teljesen, de mintha minden amit felépítettem a semmiért lett volna. Inog alattam a föld, és nincs kapaszkodóm. Ez a doki sosem téved. Ezek a szavak cikáznak elmémben szüntelenül, és életemben először rettegek. Még nem lehet vége. Még nem mehetek el. Nem halhatok meg.
Hirtelen egyedül vagyok. Ez megijeszt. Mintha... Először érzem azt, hogy nem éltem szinte semmit. Minden, amit eddig tettem... minden eltörpül. Tekintetemben szüntelen a harag lángja, szinte elemészt, annyira dühös vagyok. Hogy mire? Magam sem tudom, minden mégis Joe-n csattan. Aki meg sem érdemelné, mégis jogosnak érzem a felháborodásom. Ismer, és tudja, hogy nem nyugtathat le egy-két haragos szóval ilyenkor.
Vagy talán nem tudja milyen vagyok igazán dühösen? Hiszen úgy csak Thierry látott, akit Joe sosem ismert meg... Ő látta bennem akkor a sötét dühöt. Miért pont most tör fel? Miért itt? Nem értem. Távozni akarok, mégsem tudok. Képtelen vagyok kihátrálni, szavai csak a haragot szítják még jobban.
- Nem, nem fejeztem be! Miért tartozzak én magyarázattal feléd, ha soha nem érdemeltem ki a száz százalékos bizalmad? Miért kell nekem titkolóznom? Ha azt mondod bízol bennem, miért félsz Danieltől? A testvéremként szeretem, és ő az, aki nem fog engem elárulni, soha! - Hangom megemelem, de nem kiabálok, mégis érződik benne valami megmondhatatlan irányú és mértékű harag. Ilyen téren apám vére vagyok. Apám sem volt képes kontrollálni magát, és mindig rajtam vezette le. Érzem, ahogy testem minden egyes porcikája remegni kezd a feszültségtől, hiszen most tudatosul bennem, hogy valószínű rákos vagyok. Az orvos cseppet sem volt biztató, elültette a bogarat a fülemben, és bármennyire próbálok tőle szabadulni, nem megy. Tehetetlenség. Tehetetlen vagyok, s talán ez a sorsom. Talán az a sok kegyetlenség, amit elkövettem... Nem lehet így vége. Valami elpattant, s mégsem bírom befogni a szám.
- Mint egy három éves gyerek... - Ismétlem magam elé szavait, majd ismételten tartom a szilárd szemkontaktust. - Szóval az, hogy nem akarok hazudozni a legjobb barátom előtt többé, az ezt jelenti? Tudod mit? Nem érdekel! Te ezt nem értheted! - Vágom a fejéhez idegesen, de hangom már nem hangosabb, mint egy normál beszélgetésnél, tekintetem még mindig haragos, fogamat összeszorítom, hogy a szavak benn maradjanak, mégsem tudom őket ott tartani.
- Tudod mit? Felejtsd el. Felejtsd el, hogy felhoztam, tudhatnám, hogy sosem fogsz benne megbízni. Miért is gondolhattam egy percig is, hogy megértő leszel?! - Indulok el, megkerülve az asztalt. Talán ezt nem kellett volna. Ugyanazt vágtam a fejéhez, mint apám sokszor, mikor marakodtak, ugyanúgy bunkó voltam, holott nem érdemli meg. Megállok mellette, de nem nézek rá. Ő az ablak felé néz, én az ajtót szemlélem.
- Lehet, hogy engem sem kellett volna beavatnod... Bár sosem tetted volna. Gyűlölöm a titkokat! Mégis annyi mindent titkolsz előlem! Hol itt a bizalom? Elegem van ebből, s már nem tudok ígérni. Nem megy! - Hangom sokkal inkább lemondó, mint haragos. Rengeteg a kimondatlan szavam, rengeteg az elfojtott érzés. Minden, ami eddig történt. Szavaim nem komolyak, legalábbis nem érzem úgy, tekintetem mégis őszinte, és csalódott. Gúnyos félmosolyom, ami eddig arcomon volt, cseppet sem gúnyos többé, hanem lemondó, mint szavaim. Szeretem Joe-t és tisztelem, de ez így nem fair. Mikor beszélek lassan emelem rá tekintetem, hogy minden érzelmet kiolvashasson, és ezt hagyom neki. Nem szándékozom bocsánatot kérni, hiszen a saját igazamért mindig is harcoltam, de valahogy mégsem érzem valósnak a helyzetet... Lehet, hogy csak egy rémálom? Bár így lenne....

Szorul a hurok a nyakam körül, mégsem mutatom ki többé. Mély légvétellel nyugtázom, hogy elmondtam, amit akartam. Nem tudom, mi ütött belém, nem tudom, miért hagyják el a szavak ajkaimat, de megteszik, és itt lebegnek, köztünk, a szoba átkozottul dohányfüstös nehéz levegőjében, én pedig tartom azt az átkozott szemkontaktust. Büszke vagyok. Kibaszottul büszke, és ezzel Joe is tisztában van. Tudja nagyon jól, és ő az idősebb. A tiszteletem iránta egyetlen másodpercre sem rendült meg, csak kételkedem. Ó az az átkozott kis érzés. Kételyek mindenütt. Bízom én egyáltalán bárkiben 100%-ig? Dan? Nem tudom megmondani. Most van az a pont, hogy elbizonytalanodtam, és csak toporgok, miközben azt próbálom kitalálni, hogy merre menjek tovább. Kockáztatok. Joe a nagybátyám, mégis apámként tekintek rá, ahogy ő is a fiaként szeret. Mégis képes lenne kitagadni, ha esetleg rosszul lépek azon a sakktáblán, mely képzeletben élet-halál harc is lehetne. Ismét rá kell gyújtanom, feszült vagyok, és az egyetlen ember, aki össze tud tiporni lelkileg - ha anyagilag nem is - akkor az Joe. Ezért építettem ki saját kapcsolati rendszert. Saját üzletet. Nem akartam függni senkitől. Az nem én lennék. Mégis inog a léc, ki kell hátrálnom, minden egyes érzékem ezt kiabálja, ordítja. Szabad kezem ökölbe rándul görcsösen, állkapcsomat még mindig összeszorítom.
- Tartottál... - Suttogom magam elé a kérdést, miközben meginog a talaj a lábam alatt, és a székre rogyok, ami mellett jelenleg álltam. A szemkontaktus megszakad, s magam elé meredve cikázik eme gondolat az elmémben ide-oda. A cigarettámba szívok, jó mélyre tüdőzöm az ártalmas füstöt, hadd mérgezzen, hadd öljön meg belülről lassan, mielőtt az esetleges rák teszi. Ha nem vagyok rákos, akkor majd ez megöl. Egy kérdés, melyet nekem szegez, mély levegő. Nyugodtságot próbálok erőltetni magamra, de Joe-val szemben nem mindig vagyok képes titkolni azt, amit érzek. Joe belém lát, tudja, hogy kezelje a dühkitöréseimet. Ismer. Ő nevelt fel. Nincs több erőm, csak ülök a székben, és gondolataimba merülök. Szinte, mintha... Egy pillanatra megcsóválom a fejem, majd ismét visszanézek Joe szemeibe.
- Mond meg te... Ezt neked kell tudnod, hogy rosszul döntöttél-e. Ha így érzel, el kell fogadnom, nem igaz? - Hangom megfáradt, rekedt, arcomon ismét egy lemondó, megfáradt mosoly jelenik meg, hiszen talán ez engem egyik legjobban foglalkoztató kérdést tettem most fel neki. Vajon érdemes vagyok rá? Mit lát bennem, ami miatt annyira maga mellé akart venni? Nem tudom, bár tudnám...
- Mit látsz bennem, ami miatt kiérdemeltem ekkora figyelmet tőled? - Ráncolom össze a szemöldökömet. Nyugodtabb vagyok annak ellenére, hogy az eddigi kérdéseim egyikére sem kaptam még választ. Talán ezekre, amit most feltettem... Talán kaphatok választ. A szemébe pillantok, nem látok semmit, csak ridegséget, és valami a szívembe hasít. Nem foglalkozom vele, mégis érzem, ahogy elhatalmasodik, de túl kell lennem rajta. Mindig a családtól kapjuk a legtöbb fájdalmat, nem igaz? Keserédes mosoly bujkál szám sarkában, de aligha észrevehető. Tekintetem keserű, mégis határozott, nem félek tőle. Ő tőlem függ. A rendőrség az én kezemben van, nem pedig Joe-éban, csak ezt ő nem tudja. Anno 8 éve megvettem magamnak a rendőrfőkapitánnyal együtt az egész bagázst. Jó alkalom volt, s bár Joe is közrejátszott, hiszen, ha nem kell őt kihoznom, alkalmam sem nyílt volna lefizetni a rendőrök tisztességesnek látszó főnökét.
Bár ettől függetlenül sokat köszönhetek Joe-nak, de vannak saját érdekeim, kérdéseim. Rengeteg kérdés. Kérdések, melyre nem kapok választ. Sosem kaptam. Egyetlen alkalmat sem tudok példának felhozni, amikor egyenes választ kaptam. Hiába vallott be rengeteg dolgot nekem Joe, mégsem érzem azt, hogy teljesen őszinte velem. Bíznom kell benne, és bízom is, mégis kételkedem. Néha önmagamban is. De hogyan várjam el, hogy Joe őszinte legyen velem, ha én sem vagyok az vele? Elvégre nem várhatok el olyat, amit én sem adok meg.
- Joe... Tisztellek, ezzel tisztában vagy! Apám helyett voltál apám és vagy mind a mai napig. Rettegek attól, hogy a munkám, mely az életem, a semmivé válik. A természetem ellen nem tehetek... Ha... - Elakadok. Elnyomom a cigarettát, s a parázs kialszik. Csendesen nézem, ahogy az utolsó apró füst is elszáll a csikkből, majd visszaemelem tekintetem rá. Szavak, melyeket ki kell mondanom. - Rád mindig számíthattam... De ha túlmentem a határon, dönts belátásod szerint. Elfogadom! - Képtelen vagyok kimondani. Tudom, hogy működnek a dolgok. Ellent mondtam neki. Mi nem olyanok vagyunk, mint a többi átlagos megszokott család. Ha Joe úgy érzi, nincs helyem a családjában, akkor el kell fogadnom a döntését. A fia a legnagyobb fájdalma ilyen téren, és bár szeretnék, sosem leszek teljesen olyan, amilyennek szeretne. Nem félek szembeszállni vele is, nem félek, bár ha elfordulna mellőlem most, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor félek, hogy idióta módon olyan eszközökhöz folyamodnék, ami lerombolja az egészségemet, az üzletet, és mindazt, amit eddig felépítettem.
Hogy miért hiszem mire gondol? Láttam már munka közben, ahogy az árulót kitagadta, a legjobb embere volt. Akkor még fiatal voltam, és csak a kulcslyukon lestem, miközben hallottam hangját, hallottam, hogy nem szereti, ha ellenkeznek vele... Én mégis megteszem. Megtettem. Egyszer ez lesz a vesztem...

Az élet sosem volt könnyű. Sok kegyetlenséget elkövettem, édes Istenem de még mennyit. Talán ez a sorsom. Bűnhődés. A rohadt életbe, gyűlölöm az orvosokat. Nyomás. Hatalmas nyomás, mely a gyomromból indul és halad a szívem felé. Érzek. Érzek, és ez fáj. Sosem szerettem ezeket a mélyebb beszélgetéseket. Mindig is én húztam a rövidebbet. Joe-nak igaza van, mindenben, mégis vagyok akkora fasz, hogy ellene menjek, és szembeköpjem mindazt, amit mond. Egyszer a vesztemet fogja okozni a kételkedés, ez a gyanakvó természet. Mély levegőt veszek a szoba cseppet sem friss levegőjéből. A dohány szaga beitta magát az orromba, végigkíséri az életemet. Ahogy az is, hogy most totálisan elcseszek mindent. A szó akaratlanul csusszan ki ajkaim között, csak jön, és képtelen vagyok visszatartani. Tekintetem jelzi, hogy megragadt ez az egy szó. Talán megrendült a bizalma felém? Talán... Ekkora ökör voltam, a rohadt életbe?! Kezem enyhe remegése elárul, és én görcsösen markolom meg a szék karfáját, de késő lenne, biztos vagyok benne, hogy Joe észrevette. Mindig mindent észrevesz. Ismer. Senki nem ismer úgy mint ő.
Szavait hallom, s ráemelem gesztenyebarna, keserű tekintetemet, mely mindig tisztelettel tekintett fel rá. Most sincs másképp. Most is ez olvasható ki belőle, miközben én is olvasok az apró jelekből. Védekezik... Mégis azt érzem, hibát követtem el. Hiba, mely talán megbocsáthatatlan. Hiba, melyet időről időre el kell követnem ahhoz, hogy ráébredjek, hogy a makacsságom rombolja porig azt, ami Joe szemében vagyok. Egy pillanatra muszáj elfordítanom a tekintetem, nem tudom állni azt a pillantást, melyben feltűnik valami. Valami, amit nem tudok megmagyarázni, mégis bűntudatot ébreszt. Én okoztam ezt. Arca egy pillanatra rezdül csak, s ebből az apró kis jelből jövök csak rá, hogy még mindig fiaként szeret. Hiány. Lelki sérülések. Sérült lelkű lény vagyok eme földgolyón. Soha senki nem mondta ki felém azt, hogy szeret, de még ki sem fejezte senki. Soha. Egy apró gesztus, mely most oly erősen csap arcul, hogy szinte ordítani tudnék a fájdalomtól. Gyerekként sokáig ettől szenvedtem. Tisztában vagyok vele, hogy keresztbe törtem anyámék jövőjét jöttömmel, hiszen anyám 15 volt, apám 22. Élni akartam, ahogy most is élni akarok még úgy is, hogy lelki nyomorék lettem azzal, hogy nem hallottam soha egy olyan szót sem életem folyamán, melyről tudtam volna, hogy szeretnek.
Joe más. Ha figyelek, látom az arcán. Aggódás és féltés. Kétségbeesett. Fél, hogy elveszít, talán jobban retteg tőle, mint jómagam a haláltól? Rettegek, hogy a semmivé leszek, hogy egy alattomos betegség ugyanolyan alattomosan bánik el velem, mint én másokkal. Megtört tekintetem Joe arcát fürkészi, látnom kell, hogy még mindig fiaként tekint rám, tudnom kell. Most újra gyereknek érzem magam, aki itta minden egyes szavát, ahogy most is ezt teszem, mikor szembetűnik... Elakad. Joe Saintwood, a példaképem. Az apám. Sosem hallottam tőle... Sosem történt meg vele. Csodálat. Valamiféle beteges csodálat éled fel bennem, háttérbe szorítva mindazt a fájdalmat és keserűséget, mely megbéklyózza lelkem, hogy magával vigye a süllyesztő sötét fenekére, most a béklyó enged, és egy pillanat műve csak, hogy szemeimet maró érzés ölelje körbe. Zavartság. Elengedem a karfát, hogy nyilvánvalóvá válhasson kezem enyhe remegése, hogy a cigaretta ismét a számba kerüljön, s nagyapámtól kapott gyújtómmal izzó parázzsá változtathassam a méregrudacska végét. Mélyen letüdőzöm, de tekintetem meginog, zavart és homályos, egy pillanatra az ablakot kezdem el kutatni, pedig semmi érdekes nincs rajta. Zavar a távolság, de nem vagyok képes felállni. Erőm elhagyott.
- Nekem sokkal fontosabb az, hogy te rendben legyél. Nem engedheted meg magadnak, hogy kockáztass. Szü...szükségem van rád... - Elveszve is képes vagyok önnön magam elé helyezni Joe érdekeit. Ő a fontos. Nehéz kimondanom, de szükségem van rá. A támogatására, az esetleges "pofonokra", amivel visszaránt, és nem hagy elkallódni, elmerülni az önsajnálat tengerében. Nem tudom kire hasonlítok, talán apám lehetett ilyen? Whiskey... A poharamért nyúlok, hogy tölthessek, majd egy kortyot ihassak végre, s megnyugszom, hogy kezem remegése alábbhagy, s már csak az idegeim remegnek. Itt vagyok, 36 évesen, megtörten, összeroskadva, mint egy idegesítő tinédzser, aki most kapta az első pofont az élettől. Fel kell állnom. A sarkamra kell állnom. Rendben kell lennem.
- Kétségbeesett, összetört, egoista és irányításmániás... - Fixírozom szüntelenül a whiskey-s üveget, miközben az egyik kezem a karfán pihen, a másikkal pedig a cigarettát tartom. Mélyre tüdőzöm a füstöt, melyet sokáig lenn tartok. - Aki a saját feje után menve szembemegy az érdekekkel, amikre tanítva lett. Sajnálom! - Emelem rá megfáradt, keserű tekintetemet. Joe nem tudja mennyire nehéz kimondanom a szavakat, melyek elhagyják ajkaimat, szinte fizikai fájdalomként élem meg, ahogy a szavak kiszaladnak ajkaimon, de minden egyes szót komolyan gondolok. Talán félek attól, hogy tényleg képes lenne kitagadni, talán csak a halál túl közeli gondolata rémisztett így meg? A halálé, melyet oly távolinak gondoltam még? Egyedül érzem magam. Most először vágyom rá, hogy érezzem akár egy gesztussal azt, hogy... Hogy Joe nem csak a lehetőséget látta bennem, hanem a fiának lát. Egy gesztus, egy mozdulat, egy érintés, egy ölelés? Mikor lettem ennyire érzelmes? Mikor vágytam én erre igazán? Talán mindig ott volt... Talán csak mélyre ástam, hogy ne lelhessek rá...

Őszintén félek ettől az egésztől. De csak kezem remegése árul el. Elárul, s nem tehetek ellene semmit. El kell mennem. Egyre kínosabbá válik számomra ez a beszélgetés, s félek, olyan dolgokat mondok ki felelőtlenül, melyeket nem akarok. Nem lehetek egy érzelgős barom, ez nem Gareth Saintwood. Mégis megtörtem és fáj ezt bevallanom magamnak, s nem is akarom. Csak azt tudom, hogy Joe-nak minél előbb el kellene hagynia Vegas-t, én pedig csak feltartom. Ismét nem a saját érdekeimet nézem, soha nem érdekelt, csak az, hogy vele minden rendben legyen.
- A fiad vagyok... de itt az ideje - Iszom ki a whiskey-m maradékát, de a cigarettám még nem égett el. Csendesen nézem a füstölgő mérget, majd ismét Joe-ra pillantok. - Itt az ideje, hogy menj. Én pedig minden tőlem telhetőt igyekszek megtenni, hogy ne tartson tovább ez a kényszer utazás, mint amennyi feltétlenül szükséges - Szívom le mélyen a nikotint, mely jólesően árad szét testemben, s hagyom, hogy mérgezzen. Emésztenek a gondolatok, emészt ez az egész helyzet. Vajon képes leszek valaha megfelelni neki? Vajon valaha meg fogom tudni, mi az amit jól csinálok, nem csak azt amit rosszul?
A kétely ismét hatalmába kerít, s ismét egyedül érzem magam. Nincs senki, akiben teljesen megbízom, nincs senki aki átérezheti, mit érzek. Arcomon egy pillanatra minden érzelem feltűnik, majd lassan tűnik el ismét minden egyes apró érzelem. Ami emberré tesz, ami emlékeztet, hogy sebezhető vagyok, itt van bennem, de nem mutathatom. Joe arcát fürkészem hangtalanul, miközben a fellobbanó szivar sercegése töri meg a hatalmas közénk beálló csendet.
- Vagy csak szimplán őszinte. Te tanítottad, hogy az ember mindig legyen tisztában a sebezhetőségével... Néha hajlamos vagyok ezt elfeledni... - Jelenik meg egy megfáradt keserédes mosoly szám sarkában bizonytalanul, majd határozottan tűnik tova, mintha ott sem lett volna. Egy pillanatnyi emlék, hogy régen könnyebb volt. Gyerekként. Most szinte élet-halál harcot kell vívni a jobb helyért, vagy üzletért, hiszen az erősebb kutya baszik. Lehet szépíteni, de a nyers igazság akkor is ez marad. Magával rántott az üzlet, a megélhetés, a több pénz lehetősége, s már-már kapzsi módon kapkodok egy-egy üzlet után, mert tudom, hogy képes vagyok megszerezni. Túl magasak az elvárásaim önmagam felé, ahogy mások felé is. Ez lettem én. Gyerekkori énem magára sem ismerne bennem, akit megrontott az élet, a "nagyok" harca. Ez vagyok én. Néha szeretnék ismét az a gyermek lenni, aki voltam, a másik percben pedig azon kapom magam, hogyan terjeszthetném még nagyobbra cégem szárnyait. Kettősség, mely mindig is jellemezte az életem, melyből ha akarnék, sem tudnék szabadulni. Már nem akarok. Már jó így.
- Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magamba roskadjak, mégis túl sokszor előfordul mostanság... - Állok fel a székből, miközben kósza mozdulattal oltom el a csikkemet a a megtelt hamutálca belsejében. A parázs megadóan alszik ki, csak utána pillantok ismét a nagybátyámra. - Kérlek... Vigyázz magadra, majd levélben mindenről értesítelek! - Nyögöm ki valami köszönésként, majd még egyszer mélyen a szemeibe pillantok, talán, hogy mutassam, hogy bízhat bennem. Hogy tudja, megoldom a jelenlegi helyzetet is, ahogy az eddigiekkel is sikeresen megbirkóztam. Sietve hagyom el a szobát, magam mögött bezárva az ajtót. A kocsim kinn vár rám, s én beszállok. Percekig némán figyelem a sötétedő tájat, mely jelzi az éj közeledtét. Haza kell mennem. Talán egy kis pihenés nem fog ártani...