Lionel vs Nora

Vendég

how'd you think i feel when you call my name...

it's the love you save for the way i know we've been apart it's an endless circle of poison arrow to my heart singin' i, i love what you do to me, need you to stay with me i, i love you too much to let go how'd you think i feel when you call my name you got me confused by the way i've changed how'd you think i feel when you call my name my name, say my name baby ------------------------------------------------------------------

Fejemet a fotel támlára döntve, lábaimat szétcsapva néztem egy ideig a repedezettségmentes plafont. Igyekeztem nem túlságosan is szkeptikus lenni az elkövetkezendő egy órával szemben. Hiszen hatott! Emlékeztettem magam ismételten a doki munkájára, amit elvileg jól végzett. De abban is biztos voltam, hogy rossz kurva lennék, a türelem nem az én feladatom volt. Sokkal inkább azért sem, mert már negyed órája itt terpesztettem a seggemet. Egy hatalmas sóhajjal cuppantam rá a szívószálra és lassan, eljátszva azzal szívtam meg azt. Nem mintha egy rohadt caffe latte-t szívószállal kellene innom, de mindig is imádtam a túlzásokat. Vagy nem!
Csak még egy! Még egy lassú, de annál hangosabb szürcsölés a még meleg barna löttyből, egy oldalpillantással megfűszerezve, hogy az a kis barna vajon mit mond majd a főnökének, elképzelve, ahogy "Mr Drágavagyok" csak végignéz rajtam egyetlen rosszalló pillantással és majd a szürcsölésből következtet arra, hogy ezzel is a szeretethiányomat akarom jelezni oly módon, hogy a figyelem középpontjában akarnék lenni. Mindig ugyanaz. Na jó, nem, ezt csak én gondolom így.
Egy újabb sóhaj, sokadik a sorban, mire fellöktem magam, csak hogy megsétáltassam magam lassú ritmusban, nem elkapkodva, hanem megfontolva minden egyes lépésemet. Az első annak szólt, hogy hiányoztak a szüleim. A második, a jobb... annak, hogy egyetlen barátom sem kísért el idáig, mindenkit hátrahagytam. A harmadik annak a délutánnak, amikor életemben először adtam el a testem. Nem voltam már szűz, de emlékszem ugyanúgy arra a kézre, ami akkor csúszott végig a melleimen, és máig undort kelt bennem, ha csak rágondoltam.
A következő lépés pedig annak az estének szólt, amikor nem voltam más, csak egy kifilézhető senki. Keserű mosollyal álltam már az ablak előtt, elhagyva a poharat is, és karjaimat összefonva néztem ki a városra. Pálmafák, luxusautók, fösvénység és végeláthatatlan vidámság, amiben ott csömörlött középen az én szorongásom. Nem volt valami szívderítő tudat.
Ebben a tudatban csúszott végig hirtelen a tenyerem a homlokomon, és mielőtt még csődtömegnek éreztem volna magam, inkább elfordultam az ablaktól, amiben csak magamat láttam, de mindazt a fájdalmat éreztem, amit már rég nem kellett volna.
Be kellett látnom. Szükségem volt a doki munkájára, még akkor is, ha minden egyes alkalommal szívtam a fogam azért, hogy az én bankóimmal törli ki a saját kis seggecskéjét. Igen, már megint túloztam, de a morgás ingyen van! Megtehetem, neki pedig tudnia sem kell róla. Ahogy azt sem, hogy nem véletlenül jöttem el hozzá újra és újra. Kellett a segítsége. Ami persze már megint késésben van. Kezdtem azt hinni, hogy a doki maga a menstruáció, ha éppen para van egy rohadt jó szex után.
- Meddig kell várnom a kisasszo..... úgy értem doktor úrra? - mérgelődve indultam meg kíváncsian Ronnie felé, aki nekem nem Veronica. Meg neki sem. Önmagának. Kíváncsi voltam, hogy a doki mégis hogy szólítja a csajt, amihez persze semmi közöm. De úgy voltam vele, hogy inkább minden más, mint az, hogy már megint engem boncolgasson Dr. Hartford, akire úgy vártam, mint szűz apáca a megváltásra.

♠ Bocsi a kezdés szörnyűsége miatt, majd lesz jobb is *-* ♠

Vendég

Amióta az egyetemen is tanítok a napi rendem teljesen felborult, és szinte alig bírom ellátni az alapvető feladataimat. Szerencsére a munkámat jól végzem és emiatt viszonylag kevés állandó betegem van, most azonban éppen az egyikkel késtem le a megbeszélt találkozót. Hatalmas ezüst színű terepjárommal, meglehetősen ügyetlenül parkolok le az iroda előtt pontosan negyed háromkor. Bár a kezelés kettőkor kezdődött volna, de szakítok időt arra, hogy ellenőrizzem mindenki képes kiállni tőlem.
~ Remélem senkinek sem okozok fennakadást azzal a böhöm szörnyeteggel, amelyet az egyik nem teljesen józan pillanatomban vásároltam meg néhány héttel ezelőtt. Ennyi pénzből már egy új motorra is futotta volna, és a taxival nincsenek is parkolási gondok. Viszont az én társadalmi helyzetemben elvárás, hogy az embernek legyen kocsija, és ezt egyszerűen nem bírtam otthagyni. Amúgy meg biztonságosabb mint egy motor és hosszútávon még sem ingázhatok taxival, vagy ne adj isten busszal a külvárosokból idáig. ~
Gondolkodok el magamban, miközben arra is szakítok időt, hogy megigazítsam kicsit a ruhámat. A mai alkalomra a szokottnál elegánsabban öltöztem fel. A felső testemen fehér ing feszül, amelynek felső két gombját hanyagul kigomolva hagytam, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül. E felett szürke zakót viselek, amelyhez passzoló egy árnyalattal szürkébb nadrágot vettem fel. A lábamon olasz bőrcipő látható, amelyet már belepett az utca pora. Fekete hajam összekócolódótt az egész napos rohangászásban. A hideg kék szemeimmel pedig a tőlem megszokott elszántsággal nézek előre.
~ Remélem Nora nem akadt ki nagyon. Tudom, hogy nem illik megvárakoztatni egy beteget, de a diákjaimtól egyszerűen lehetlen elszabadulni. Kicsit összehangoltabban kéne intézni az ügyeimet, viszont nem helyezhetem a betegeimet mindenek felé. A saját életemre is oda kell figyelnem, és az is fontos, hogy ne érezzék a világ csak körülöttük forog. Ha ezt megengedném nekik, akkor csak rosszabbul éreznék magukat, hiszen a saját énképük lenne rács amely elzárja őket külvilágtól, egy olyan ketrecben amiben kettesben vannak a betegségükkel. ~
Gondolkodom el megint, miközben immáron begombolt inggel, de továbbra is kócos hajjal haladok a rendelőm felé. Nem lepődök meg amikor az ajtómat nyitva találom és az előtte lévő irodarészben épp a titkárnőmmel vitatkozó Nora-val találom szembe magamat.
- Üdvözöm kisasszony! Kérem, fáradjon vissza a rendelőbe és hagyja békén a titkárnőmet. Mivel nem jön következő ügyfél, a kezelést a már letelt időnek megfelelően tovább tartjuk. Persze, ha önnek ez nem megfelelő akár távozhat korábban is és az óra díjat fogjuk csökkenteni. Most pedig még egyszer megkérem, menjen be a szobába és foglaljon helyet. -
Mondom, nyugodt, mély hangon amelyben felfedezhetőek ugyan a határozottság és szigor nyomai, de egyik sem kerül túlzásba. Igen, kicsit távolság tartó vagyok, de ez nem szokatlan tőlem, hiszen még nem kezdődött el a kezel és a két szinte idegen ember vagyunk. Ráadásul igazán csak én ismerem őt, de ő nem tud rólam szinte semmit sem.

Vendég

how'd you think i feel when you call my name...

it's the love you save for the way i know we've been apart it's an endless circle of poison arrow to my heart singin' i, i love what you do to me, need you to stay with me i, i love you too much to let go how'd you think i feel when you call my name you got me confused by the way i've changed how'd you think i feel when you call my name my name, say my name baby ------------------------------------------------------------------

Nem voltak túlzottan nagy vágyaim. Csak annyi, hogy pontosak legyenek, ahogy azt tőlem is megkövetelték, hiszen ha késtem egy megbeszélésről, vagy éppen az aktuális programról, akkor az rajtam csapódott le. Minden esetben, általában csak pénzbeli megrovással, de akkor sem engedhettem meg magamnak; valamiből csak meg kellett élnem, nem igaz? Még épp, hogy csak belekezdtem volna Ronnie szadizásába a kérdéseimmel, amikor Dr. Hartford lépett be, máris köszönte engem, folytatva egy nagyon is hosszú instrukcióval fűszerezve.
- Üdv, Doki! - egy laza mosoly azért megjelent az arcomon, ahogy mindig, ha éppen köszöngetni támadt kedvem, és amúgy sem akartam azt mutogatni, hogy éppen megint ugyanott tartok a gondolataimban, ahol mindig is, ha ide tévedek. - Maradok egy órát, abban egyeztünk ki a kezdetekben - fűzöm hozzá a hallott szavakhoz, és a szavainak megfelelően betessékelem magam az irodájába, de csak azt követően, hogy lassan, ráérősen megittam a caffe latte-t. Mert minek siessek? Úgysincs ezek szerint következő páciense, és ha ő ráért, akkor én is. Elvileg.
Odabent, az irodában megint körülnéztem, ahogy mindig. Nem voltam túl szkeptikus, de azért szerettem a rendet, és mindenféle hülye filmben látni, hogy a pszichodokik hang- és filmfelvételeket készítettek, én ebbe a csapdába nem akartam belepottyanni semmiképpen sem. Jobb ötlet híján rácsúsztattam a fenekemet a kanapéra, törökülésben helyezkedve el, miután megváltam a cipőmtől, ölembe húzva egy párnát is, hogy legyen mit ölelgetnem a boncolgatás ideje alatt. Pillantásom a dohányzóasztalra siklott, majd a szobában lévő bútorzatot vettem szemügyre. Nem volt tőle sikítófrászom, és ez már jó pont volt. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, szerettem itt lenni. Megnyugtatott a doki mély hangja és a kölnie illata. Sokkal jobban tetszett, mint a kuglifejű, haj nélküli ügyfelek pelenkaszaga. Oké, ez túlzás volt, mert kórházban még nem kellett senkit sem eljátszanom. Viszont temetésen unokát, éppen megözvegyülő már hajadont igen, és ezekkel nem is volt problémám, szerettem a feketét. Inkább a munkámra koncentráltam, mint hogy megint ugyanaz a megcsömörlött állapot uralkodjon el rajtam, ami a múlttal ajándékban szakadt rám, ha csak visszautaztam az időben. Morcosan sóhajtva szorítottam magamhoz a párnát, már csak akkor észrevéve Dr. Hartford-ot, amikor a férfi már bent volt a rendelőjében.
- Mennyi az esélye annak, hogy nem leszek élete végéig ideragasztva a kanapéhoz? - néztem fel a dokira tanácstalanul, mert ahogy éreztem.. soha nem fogok tudni megszabadulni a pszichológus segítségétől. Ami nevetséges volt. De tényleg. Össze kell kapnom magam, és mialatt ezen gondolkodtam, a doki mozdulatait figyeltem.

Most pedig a késés miatt kérek elnézést Sad