Lágy, halk zene tölti be a teret. Többször voltam már itt, pontosan tudom a járást és nagyjából azzal is tisztában vagyok, miért vagyok itt. Munka, mindig csak a munka. Mindig mások életét kell elvennem, a pakhan nem kegyelmez senkinek. Szinte senkinek. Annak ellenére, hogy brigadier vagyok, gyakran személyesen végzem a kényesebb feladatokat. Amit a legmegbízhatóbb ember intéz el, az van elintézve. Lépéseim elhalnak a puha szőnyegen. Még pár lépést teszek, majd megállok Stanislav előtt.
- Pontos vagy, mint mindig – mormogja és a pillantása elidőzik rajtam. Nem jövök zavarba. Nem mutatok ki egyáltalán semmiféle érzelmet, éppen csak a szám széle rándul meg, ahogy legszívesebben visszaválaszolnék, de nem teszem. Ő az egyetlen, akivel szemben visszafogom magam. Nem csak tiszteletből. Egyszerűen csak nem akarom saját magam eltenni láb alól. Csak bólintok, ő meg elmosolyodik.
- Az egész listát akarod? – töri meg végül a csendet és várkozóan pillant rám. Nekem pedig már készen van a válaszom.
- Egy egész lista van? – bukik ki belőlem minden gondolkodás nélkül, annak ellenére, hogy tudom, nem szereti, ha visszakérdezek. Összevonja a szemöldökét, látszólagos jókedve elpárolog.
- Méghozzá hosszú. De a tied az első a listán, őt neked kell elintézned. A többivel mit csinálsz, nem érdekel. Nem akarom, hogy még holnap is az élők sorában legyenek. Értve vagyok? – még csak nem is emeli meg a hangját, így is elég fenyegető. Válasza kissé kizökkent, talán még csalódott is vagyok, azt hittem ennél nagyobb dolog miatt kellett idejönnöm. Erre csak egy embert bíz rám személy szerint, a többi annyira sem méltó, hogy én öljem meg. Hát ez van. A munka akkor is munka. Annak ellenére, hogy a többes szám soha nem jelent túl jót, magam szeretem végezni a munkám, hiszen ez… talán nem normális hozzáállás, de szórakoztat. És ki mondja meg, hogy mi a normális? Az én szokatlan értékrendem nem éppen követendő minta, de nekem pont megteszi ez. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mintha csak valami útmutatásra várnék. Amikor kinyitom, az övével találom szemben magam. Az enyémet kutatja, fürkészi, egészen nyugodtnak tűnik. Kinyújtom a kezem a listáért, egészen magabiztos vagyok és nincs is okom az ellenkezőjére. Tudom, mi a dolgom. Nem fog bennem csalódni és ezt Stanislav is pontosan tudja. Biccentek és elhagyom a szobát, ami másnak akár a lakása is lehetne. A másodperc tört része alatt párolog el az utolsó kicsi kétely is, teljesen magabiztosan lépek ki a házat körülölelő hatalmas parkba. A lista elején díszelgő névre pillantok. Nikolai Lev. Hamarosan nem lesz más, mint egy barna papírdosszié egy zárt iratszekrényben. Más nem marad belőle, ha rajtam múlik. Ez pedig tényleg csak rajtam múlik. Arcomra tolom a napszemüvegem. Kezdődhet is a szórakozás.