Vannak emberek, akiket csodálok. Hogyan képes valaki úgy élni az életét, hogy akármikor váratlanul megjelenek nála, mindig, mindenhol rend van? Soha nincsen egyetlen mosatlan edény sem a mosogatóban – ami a mi családunkban tényleg ritkaságszámba megy, főleg így, ünnepekkor -, soha sehol egy ledobott ruhadarab, az ablakok állandóan ragyognak a tisztaságtól, a konyhában tökéletes és átlátható rend uralkodik. Mik ezek az emberek, robotok?! Nem, ez nekem soha nem ment. A családomban lehetetlen is lett volna. Hol Scarlett hagyta ott a ruháit kupacban az ÉN szobám közepén, hol Richard szórta szét a kis játékautóit az előszobában, hogy ha megérkezik, apám biztosan rálépjen, utána meg jött az üvöltés: „Tönkretetted az atjóimat!” Most pedig itt vannak az ünnepek. Kemény napjaim vannak, az már biztos. Itt ülök a családom körében, megint egy újabb hálaadáson, amin csak a karácsony tesz túl. Hogy miért? Hadd meséljem el.

Ott van Rosalia néni, aki éveken át azzal fogad az ünnepekkor, hogy mikor találok már magamnak valamire való menyasszonyt, feleséget. Ha találtam volna, akkor biztosan úgy lesné a feleségem hasát, mint ahogy a bátyám felesége hasát méregeti, kutatva a terhesség jelei után. Soha nem leszek nős. Ezzel minden szerencsétlen lányt, aki csak eljönne az ünnepekre velem, megfutamodásra késztetne. Mégis ki örülne annak, ha folyton a házasságot, vagy a gyerekvállalást forszíroznák? Naná, hogy senki. Vagy vegyük Gabriel bácsit. Gabriel bácsi minden évben házi készítésű, ütős alkoholos italokkal kínálgat mindenkit. Nem érti, hogy miért gyengélkedik az, aki elfogadja. Gabriel bácsi a gyerekekhez is ért. Sajnos. Mármint hozzájuk ért. A puszit nem lehet elbliccelni nála. Nagydarab, morgós-hangú alak, aki elől nincs kitérő. Minden kölök kerüli messzire, pedig  Gabriel bácsi tiszta szívvel szereti őket, no de egy ilyen félelmetes termetű alaktól, akit egy évben egyszer látnak (kvázi idegen) ki ne rémülne halálra?

A Nagyiéknál pedig mindenből enni kell. Nagyin kívül mindenki tudja, hogy ez igazi kihívás. Nos, jobb, ha tudjátok, hogy az égett pulyka nem megy le könnyen az ember torkán. Itt sok savanyúság fogy. Mesterszakácsnőnk pedig lelkendezve kínálgatja körbe újra és újra a minden „jóval” megrakott tálakat, hogy együnk csak. A szeretet ünnepe. Ő főzni szeret. Csak nem tud sajnos. Van költő is nálunk. Minden alkalomra verssel rukkol elő, alkalmanként el is énekli őket. Még soha senkit nem láttam, aki ne szeretett volna ezen a ponton mégis csak meginni pár pohárkával a Gabriel féle tömény szeszből. A kisebb-nagyobb gyerekek oda-vissza futkosásából, a nyüzsgésből sincs soha nyugta az embernek. Ha csak egy pillanatra is ki szeretnék menni a mosdóba, már rajtam lóg az összes apró kis unokatesó, hogy még véletlenül se legyen meg a privát szférám, mert minek az. A nagy családi banzájok, mindig olyannyira leviszik az energiáimat, hogy utána napokig ki sem lépek a szobámból, és próbálok edzeni a következő ünnepre. De azért… hiába borzalmas sokszor az a rengeteg zagyvaság, a zsivaj, az ordibálás, az, hogy úgy tömnek, mint egy libát, mégis csak az én családom. S bár ezt hevesen tagadom, imádom őket és soha, egyetlen alkalommal sem szalasztanám el az ünnepi együttléteket. Újra végigtekintek a népes társaságon, majd meghallom a nagyi ismerős hangját: „Gyerünk, egyél ebből még, kicsi szívem.” Én pedig nagy mosollyal bólintok, és elfogadom a zsírban úszó, meghatározhatatlan valamit. Azt hiszem, holnap is ágyban fogom tölteni a napot… De akkor is megérte.