Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Álmoskásan halászom ki a postaládából a leveleket, majd ahogy sarkon fordulok, hogy a konyhába vegyem az irányt, egymás után kezdem átböngészni, mi is jött. Számla, számla, számla, utalás, Conrad... Már megint jött valami teszteredménye neki? Újabban sokat vagyok nála bent az irodában, gyógyszerteszteket végzünk, mi lenne jó. Lévén, hogy az allergia szerepel a szótáramban, sok gyógyszer ellen szükségeltetik a biztonságos vizsgálat. De most nem is érdekelnek a levelek, kávéra van szükségem, hogy felébredjek. Megtorpanok az előszoba egész alakos tükre előtt. Szemügyre veszem mostani magamat. Bizony még van mit helyre pofozni magamon. Kissé borostás is vagyok, kissé hosszú a hajam és még azt sem mondhatom el, hogy naprakész a fizimiskám. Kell az a kávé nekem, de nagyon.
A konyhába sétálok át, ahol az asztalra dobom a leveleket. Majd a kávéfőzőhöz lépek, hogy megtöltsem minden jóval, mi kell. Kávé, víz. Majd aztán bedugom a konnektorba.
- Az istenit! - amint áramot kap a gép, szikrázik egy nagyot, majd a műszerfal fényei kialszanak. Hát jó, akkor irány a kávézó, úgyis csak szombat reggel van. Még lehet útközben beszerzek egy újságot is. Jó emberek közé menni, olyankor elfeledkezek a hétköznapi gondjaimról. Mint mondjuk, hogy annak ellenére, hogy bizony házas vagyok, igen csak agglegény életet élek.
A fürdőben hamar elkészülök, egy kis borotválkozás sem árt, majd lemosakszom. Kezem időnként beleütközik a nyakláncomba. Medál nincs rajta, csupán a karikagyűrűm. Szép dísz az oda, szép emlékeket ébreszt bennem. Ahányszor rá esik a tekintetem, megfogom óvatosan és csak hosszasan figyelem.
Negyed órával később már teljesen kipofozva az utcán sétálok, csupán a szomszédos utcában lévő kávézóba igyekszek. Az útba eső újságos standnál megállok, az aznapi újságot meg is veszem, majd azzal térek be a kávézóba. Lassan egy éve már ismernek itt. A pulthoz ülök és a felszolgálóra mosolygok.
- A szokásosat kérem. - az újságot közben gondosan kiterítem a pultra és fellapozom. Ahogy a kávé elkészül, már rendesen magam elé veszem a napilapot, hogy annak is szoríthassak helyet. Normál esetben már javában beszélgetnénk a felszolgáló kisasszonnyal. Aranyos hölgyemény. Most azonban sok a vendég, Nem egyszer pillantok körbe a helyiségben. Hol jönnek új arcok, hol mennek. A törzsvendégek is mind itt vannak. Számos beszéd üti meg a fülem, köztük egy számomra nagyon is ismerős. Akaratlanul is oda emelem a tekintetem. Ha nem csak megdöbbennék, akkor valószínűleg kiesne az újság a kezemből, leesne az állam, vagy ami rosszabb, rám törne a rohamom. De olyannyira megfagyok, hogy nem tudok mit tenni. Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy pont ő itt van. Képtelenség.  

Vannak azok a pillanatok, amikor az ember elkezd azon gondolkodni, miért is nem tanult még meg nyitott szemmel aludni és robotpilóta üzemmódban válaszolgatni a teljes mértékben haszontalan beszélgetés abszolút értelmetlen kérdéseire. Igen, vannak azok az üzletfelek, akikkel le kell ülni munkaidőn kívül is egy kávéra és el kell velük cseverészni, vagy minimum nagyon érdeklődve kell figyelni őket. Ilyen volt ez a tavaszi nap is és pontosan ilyen ügyfél volt Robert Kingsley is, aki irigylésre méltó lelkesedéssel próbált engem lenyűgözni azzal, hogy miféle fantasztikus kutatások résztvevője volt már. Résztvevő, na persze. Ha az ember hetente nagyjából egyszer kinéz, hogy ellenőrizze minden rendben van e és a felbérelt emberei nem csak az idejét pazarolják, az már mindjárt elmondhatja magáról, hogy mindenféle kutatásokban vett már részt. Ennyi erővel én is sok mindent elmondhatnék magamról, hiszen a cégem támogat megannyi kutatót, akkor olyan, mint ha én magam érnék el sikereket, nemde? Erről a gondolatmenetről felrémlik egy igencsak régi kép, amikor valóban részese voltam néhány kutatásnak. Persze, én főleg csak a figyelemelterelésben jeleskedtem, de kísérőnek állítólag igazán kimagasló voltam. Mennyire régen volt már az, még felelőtlen bakfis koromban...
- Miss DeLange, Ön mit gondol erről? - a kiejtése szinte rosszullétet gerjesztett bennem. Miért, miért nem tudnak jobban odafigyelni, mikor bemutatkozom? NEM A! Nem a betűvel ejtem a nevem... Ha nem tudja kimondani, akkor ne mondja. A bökkenő csak annyi volt a dologban, hogy elkalandoztam annyira, hogy fogalmam sem volt miről kellene véleményt nyilvánítanom, ha nem térített volna magamhoz a hidegrázás, amit a nevem elfuserált kiejtése okozott, észre sem vettem volna, hogy kérdezett valamit... Finoman megtörölgettem a szám a szörnyű kávé után, hogy ezzel egy kis időt nyerhessek, s közben rá pillantottam. Izgatott volt, szemmel láthatóan alig várta, hogy ő kifejthesse saját véleményét. Tehát csak udvarias kérdés volt, remek. Elővettem az üzletasszony mosolyom, megfogtam az egyik kósza tincsem, ami megszökött a laza kontyból, amit még reggel kanyarítottam, s egy laza mozdulattal a fülem mögé simítottam. Könnyed találkozó volt ez, így egyszerű fekete, hosszában szálkacsíkos szövetnadrágot és hozzá illő blézert viseltem, s hozzá a blúzom a csíkozásnak megfelelően tört fehér volt. Fekete magassarkú és enyhe smink tette egésszé a képet. Elegáns, de nem hivatalos, ráadásul a laza konty, amiből rendezett hullámos tincsek voltak kiszabadítva, üdébbé és barátibbá tette a képet. Így kell megfűzni az üzletfeleket, mutasd, hogy profi vagy, de emeld őket kedves ismerős szintre... Tehát a rakoncátlan tincset a fülem mögé kanyarítottam, s úgy szólaltam meg.
- Hívjon nyugodtan Olivienak, hiszen most nem tárgyaláson vagyunk! - mondtam, mire elégedetten elmosolyodott, s felajánlotta nekem a saját keresztnevét, amit kedvesen el is fogadtam, s ezzel a légkör még fesztelenebb lett. - Kérem ossza meg előbb ön a véleményét, nem szeretném befolyásolni! - mondtam, mire enyhén felnevetett, s újra beszélni kezdett. Most figyelni akartam, talán három mondatig sikerült is, de utána furcsa érzés fogott el. Mintha figyeltek volna... Ez nem amolyan "rám pillantás" volt, éreztem, hogy valaki szabályosan meredt rám. Felemeltem kávéscsészém, majd belekortyoltam, hogy a mozdulat elterelje figyelmem a szemeim pásztázásától, ahogy meg akartam találni azt, aki rajtam hagyta szemeit. Miért? Miért vagyok én ennyire kíváncsi természet? Mikor tekintetünk találkozott, annyira ledermedtem, hogy a kávé nem a megfelelő irányba akart útnak indulni, ami azt eredményezte, hogy fuldokolva a lelkesen beszélő Robertre köptem a kávém, a csészét sikerült úgy letennem, hogy ne törjem el, de olyan köhögés jött rám, hogy a kellemetlen helyzet fokozásaként még fel is vontam magamra a figyelmet, s megannyi szempár szegeződött rám, miközben én próbáltam levegőhöz jutni. Igazán suta beszélgetőpartnerem kérdezgetni kezdte, jól vagyok e, pedig nyilvánvalóan nem voltam. Ő tud levegő nélkül élni? Megtaníthatna, hiszen nekem nem igazán mutatták meg az iskolában... Végül az egyik pincér adott a kezembe egy pohár vizet, ami kicsit segített, s végre újra érezhettem azt a csodálatos érzést, amint levegő áramlik a légcsövemen át a tüdőmbe. Olivie, jegyezd meg, egyszerre nyelni és levegőt venni meglepetésedben nem jó kombináció és egy korty rossz kávéba, unalmas és életre kicsit sem való társaságban meghalni nagyon szánalmasan nézne ki a sírodon! Miután megnyugtattam a pincért, hogy jól vagyok, csak ügyetlen voltam, majd elnézést kértem Roberttől, amiért szó szerint leköptem, fogtam a kis táskám és arra hivatkozva, hogy össze kell szednem magam, elindultam kifelé a mosdóba. Égett az arcom, amit a szégyenkezésre foghattam, de sokkal inkább égetett a tudat, hogy ha 31 éven át nem képzelődtem, biztosan nem most fogom elkezdeni. Láttam az (ex)férjem. Méterekre volt csak tőlem. Ő is látott engem és a kis magánszámomat és legalább annyira meg volt lepve, mint én. Összezavarodtam, kiakadtam és csak egyetlen dolgot akartam... Bemenekülni a női mosdóba és ott kitalálni hogyan lépjek meg innen... Nem akartam őt látni. Én erre nem voltam felkészülve...

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Ha valamikor is megkérdezné valaki, hogy vajon miképp képzelném el a találkozást a feleségemmel, akkor elsőre nem tudnék válaszolni rá. Feltehetőleg a bíróságon, esetleg egy megbeszélésen a tárgyalás előtt. De semmilyen más esetben sem. Nem látok rá sok esélyt, hogy valaha is jó irányba kormányozzam, kormányozzuk ezt a kapcsolatot. Az a hajó már elment, így éreztem ezt egy év után is. Annyi idő kellett, hogy rájöjjek, mekkora egy balf*sz voltam. Azonban egy valamit nem tudtam volna elképzelni, hogy így véletlenül akadunk össze. Jó, az, hogy összeakadunk, talán kicsit túlzás. De alaposan meglepett, mi több, egyenesen ledöbbentett. Jó, hogy nálam épp nem volt kávé, feltehetőleg úgy jártam volna, mint Liv...
Te jó ég, tényleg Olivie az, aki most majdnem egészen tőlem talán három méterre ül. Nehezen hiszem el. Ha a bakancslistámat akarnám megvalósítani, egy biztos, az tuti rajta szerepelned, hogy őt még akarnám látni az életben. Ha nem is örülne nekem, de hallani a hangját, látni mit változott. Változott... szinte semmit. Mint ha az idő megállt volna, mint ha csak tegnap láttam volna utoljára. Hezitálni kezdek azon, hogy oda menjek-e, de mire döntésre jutok, ő feláll és elindul a mosdóba. A partnerére elég csak egy pillantást vetnem, hogy megállapítsam, csupán egy üzlettársról van szó. A fennhéjázó szövegelése, a magasztos hangnem, amivel magáról beszélt igazából mindent elárult. Liv sosem szerette az olyan férfiakat, akik megpróbálják elnyomni. Én sosem próbáltam. Csupán csak terelgettem. Egyfajta egyenrangúság gondoskodott arról, hogy a harmónia fennmaradjon. Ez volt bő két és fél évig. Aztán beütött a krach, én pedig leléptem. Most nem fogok.
Gyorsan kell cselekednem. A pultnál lévő nőnek gyorsan eldarálom, milyen kávét kérek ahhoz az asztalhoz. Oda csúsztatom elé a pénzt is, majd lecsusszanok a bárszékről és Liv után eredek. Persze nem rohanva, de nem is lassan.
- Várj! - szólok utána, hátha megtorpan. Még nem csúsztam le róla, még nem ment be. Lassan odaérek hozzá. Elhallgatok hirtelen. Megannyi gondolat cikázik a fejemben és nem tudjam mit mondhatnék. Olyan rég láttam. És még mindig gyönyörű.
- Sajnálom a kellemetlenséget. Nem így terveztem, de.... eszméletlenül jól nézel ki. -oké, ezt még gyakorolni kellene. Igazából csak úgy jöttek a szavak egymás után, nem is figyeltem, hogy miképp fogalmazok. Most feltehetőleg az jön, hogy elküld a fenébe. Vagy azért szóba áll velem.

Szinte teljes mértékben biztos voltam benne, hogy követni fog. Miért ne tenné? Amekkora felhajtást csináltam, a helyében én is követném saját magam. Már csak a lépteit is mikor meghallom, máshogy dobban a szívem. A jó francokat, hogy lehetséges, hogy ennyi év után is hatással van rám? Hogy lehet, hogy nem tudok úgy viselkedni, mint egy igazi profi? Meghallom a hangját. Annyira ismerős érzés és mégis mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Lépek még, megfordul a fejemben, hogy megteszem még azt a pár lépést, de az nem lenne valami felnőttes viselkedés, nemde? Sóhajtok egyet, s végül úgy állok meg, hogy nagyon lassan megfordulhassak és egyenesen a férjem szemébe nézhessek. A férjem, akit öt éve nem láttam. Aki lelépett mindenféle szó, vagy üzenet nélkül. Akiről azt hittem, talán soha többé nem fogom látni. Ott volt, velem szemben, pár lépésre tőlem, s csak nézett én is őt, s bennem minden felidéződött. Az első találkozásunk, az első csókunk, mikor hozzá költöztem, mikor eljegyzett, a nászút, a boldogsággal fűszerezett évek, majd mikor lelépett. Az olyan érzés volt, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, mintha egyedül maradtam volna az univerzumban, mintha darabokra törtem volna. Ott volt, s hozzám szólt, engem pedig elkapott az émelygés, alig tudtam kordában tartani a légzésem, nem tudtam, ordítsak vele, megpofozzam, vagy átöleljem és csókoljam? Ostoba, ostoba nőszemély! Sóhajtottam egyet, s viszonylag higgadtan, de szinte már nekem fájóan távolságtartó hangon szólaltam meg.
- Kellemetlenség? Jah, hogy ez!? Semmi gond! Végül is ez csak egy apró dolog volt, emiatt könnyű bocsánatot kérni. Már egy pillanatra azt hittem, azt sajnálod, hogy szó nélkül leléptél. Vagy azt, hogy elfelejtetted aláírni a papírokat. Ezért a kis malőrért dehogy haragszom, hiszen ez semmi! - Cinizmus. Csak úgy sütött rólam! Soha, soha nem beszéltem még így vele. A legelső találkozásunk, a legelső pillantásunk is barátságosabb volt ennél. A legnagyobb veszekedéseink is kellemesebben zajlottak. Harag? Haragszom, de inkább a fájdalom az, amit előhozott belőlem. Soha nem tudtam túl lenni rajta. Talán soha nem is leszek. Álltam a pillantását, s igyekeztem azt sugározni, hogy ne jöjjön közelebb. Meg sem próbáltam nemtörődöm lenni, hiszen sokkal jobban ismert ő annál, mint hogy elhiggye. Nem. Az arcom maradhatott rezzenéstelen, de a szemeim elárultak. Előtte nem játszhattam meg magam.

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Nem lepett volna meg a tény, hogy ha Liv egy szó nélkül bemegy a mosdóba. Nem tűnt úgy, mint ha a helyzet magaslatán állna. Igazából a tekintetéből nem tudtam megítélni, hogy most örülne-e annak, ha beszélnék vele, vagy sem. Mindenesetre gondolom eléggé feszélyezné. Ha most bemegy a mosdóba, akkor a hirtelen támadt kényszerem, hogy beszéljek vele, a szándék tovaszáll . Noha eddig mindig visszatáncoltam attól, hogy beszéljek vele, azért szerettem volna. Legalább egyszer. De most, hogy itt van, megragadom a lehetőséget. Mégis mi vesztenivalóm van? Rám vágja legfeljebb az ajtót. Na és akkor mi van? Akkor legalább megpróbáltam.
Lassít. Aminek kifejezetten örülök. Ahogy meghallja a hangom, teljesen megtorpan és megfordul. Hirtelen lassítok én is, szinte szinkronban vele. Az arcát figyelem, a vonásait, a tekintetét, mindent mint ha innám a látvány. Mint a papír a tintát. Talán az elmém, a tudatalattim próbálja a látottakat menteni. Mint ha nem lenne soha többé alkalmam rá, hogy lássam. Ezt az egyet nem tudhatom, hogy miképp folytatódna. Látom rajta, hogy dühös lesz. Nem úgy, hogy rám uszítaná azonnal minden problémáját. De a vonásai megkeményednek. Ismerem már ezt az ábrázatot, ilyenkor pontosan olyan, mint egy kitörni készülő vulkán a maga gyönyörűségében. Mert hiába telt el öt év, még mindig gyönyörű. Mint ha nem fogna rajta az idő. Bezzeg én... érzem magamon, hogy öregszem. Vagy csak a rohamok miatt érzem magam ennyire fáradékonynak? Nem tudom, lehet, hisz az is sok energiát emészt fel.
Nem tudom hirtelen mit reagáljak a szavaira. Visszakozzak, visszavágja, vagy csak hallgassak? Őszintén szólva nem csak a malőrt sajnálom, de az összes évet, hogy csak egy szó nélkül hagytam ott. Évekig nyugtattam magam abban a tudatban, hogy így lesz jó mindkettőnknek. Ő okolhat valakit, én pedig... nem tudom, én csak nyeltem a szomorú valóságot. De az kezdetektől fogva nem számított, őt valamelyest megóvtam attól, mennyire kegyetlen környezetben él. Jobb lett volna csak mondani neki, hogy menjünk el, tűnjünk el az anyja közeléből és megoldódnak a gondok. De akkor a sok veszekedés, a stresszes mindennapok arra sarkalltak, válasszam az egyszerűbb utat. Szépen csendben, angolosan távozni. Most már mindegy. Megtörtént.
- Az összes mindent sajnálom. - válaszolom csöndesen végül. Nincs jogom visszavágni, vagy egy picit is felhúzni magam. Most olyan szívesen elmondanék neki mindent. De hinne nekem egyáltalán? Hisz látszólag nem csak hogy nem örül a jelenlétemnek, de úgy látom annak sem, hogy egyáltalán találkoztunk.
- Nos... mit mondjak, jó látni. Bár gyanítom ez fordítva nincs így. - szomorkásan préselem össze az ajkaimat, miközben teszek egy lépést felé. Tudom, látom minden rezdülésén, hogy ezt nagyon nem szeretné. De mikor is futamodtam én meg előle? Ja tudom, úgy öt éve.
- Szeretnék még veled beszélni. Átutazóban vagy?

Állom a pillantását, hiába veti be a szomorú kutya szemeit. Régen, ha bocsánatot akart kérni tőlem, mindig így közeledett felém, már ha tényleg tudta, hogy ő a hibás. Összepréselt ajkakkal, szomorú kiskutya szemekkel. Azonban arca most nem emiatt volt meggyötört. Láttam szemein bágyadtságát, alatta az éktelenkedő almosságot, bőre is fakóbb volt és mégsem mondanám lepukkantnak. Annyi férfiasan tökéletes volt még most is, akár az első találkozásunk alkalmával. Emlékszem a kapcsolatunk, majd házasságunk minden egyes pillanatára, s tudom, hogy napról napra mindig jobban szerettem. Érte az életem adtam volna, gondolkodás nélkül, de ez nem volt neki elég. Nem tudom, mi többet adhattam volna még és nem értem, hogy most mit akar tőlem. Talán azóta új családja van. Bár házasodni törvényesen nem házasodhatott, de talán valahol egy kapcsolat várja. Miért néz így rám?
- Sajnálhatod is! - mondom kissé csöndesebben, kevesebb indulattal, mint az előbb, de nem azért, mert csökkent volna haragom, sokkal inkább, mert igyekszem nyugtatni magam. Hiszen felelősségteljes felnőtt nő vagyok, csak nem fakadhatok most itt neki és pofozhatom fel. Nem akarok ennél is nagyobb jelenetet rendezni. Elég volt az ingyencirkuszból így is.
- Az ügyvédi tárgyaláson láttalak volna szívesen, de húsz perc után meguntam a várakozást... - válaszolom neki kissé kegyetlenül, de hát mit mondjak neki? Mi az amit igazán most érzek? Vágyat! El akarom őt kapni, hogy egy óriási pofont lekeverjek neki, majd belemarkoljak az ingébe és magamhoz rántsam, s fullasztó csókba vonjam. Azt akarom, hogy egyetlen mozdulattal bontsa szét a kontyom, öleljen át, tartson a karjaiban, majd hátráljunk be az egyik fülkébe és úgy tegyen magáévá, ahogy évek óta senki. Ahogyan régen tette. Ezt akarom, majd ordítani vele. Dühöngve, tükröket, csempét, bármit, ami a kezem ügyébe kerül, mindent összetörve veszekedni vele, hogy elmondhassam neki, hogy szenvedtem, amikor elment. Hogy a fejéhez vágjam, hány éjszakát zokogtam végig és hogy nem tudtam ránézni az ágyunkra. Hányingerem volt a gondolattól, hogy össze kell szednem magam és tovább lépni. És mástól is hányingerem volt. El akartam neki mondani, de csak azért, hogy sokkoljam. Hogy lássam a szemében a fájdalmat, amint rájön, miről maradt le. Azt akartam, hogy legalább annyira fájjon neki, amennyire nekem fájt. Majd követelném, hogy adjon magyarázatot. Azonnal mondja el, hogy miért ment el és utána... nem tudom mi lenne utána. Levegő! Liv, ne felejts el levegőt venni...
Mikor közelebb lép hozzám, szinte abban a másodpercben teszek én egy lépést hátra, hogy a távolságunk ugyan annyi maradjon, mint eddig volt. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön, mert nem vagyok benne biztos, hogy elég önuralmam van ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle. Akár az első, akár a második kifejtett cselekedet ügyét nézzük. Aztán megkérdezi a bűvös kérdést, én pedig képtelen vagyok neki hazudni.
- Itt élek, ide szólított a munka. - válaszolom őszintén, egyetlen pillanatra sem eresztve a tekintetemmel. Sóhajtok egyet, egyik kezemmel a fülem mögé simítom egy hajtincsem, másikat pedig a ruhám igazgatásával kötöm le. - Beszélni? Azt hiszed, hogy nekünk van még bármi megbeszélnivalónk? Aljas szemétláda vagy! Ez elég tiszta beszéd? Ha nem lenne bennem elegendő tartás, orrba vágnálak, de ököllel... - Gratulálok magamnak, csak nem sikerült türtőztetni magam. Szemei szikrákat szórnak, hangomból süt a harag - nem gyűlölet, sose tudnám gyűlölni, az soha nem menne, pedig akarom, gyűlölni akarom és undorodni tőle, de nem megy -, mindezek ellenére a testtartásom inkább védekező. Az igazgatásból végül mellkasom előtt összefont karok lettek, készen állok a hátrálásra, visszakozásra. Jeff mindig is felkavart. Ennek azonban régen pozitív jelentése volt. Mára ez megváltozott. Minden megváltozott. - Mit akarsz tőlem, Jeff? - kérdezem végül szintén kevesebb vehemenciával, s hangom se sziszegős már annyira, inkább... nem is tudom elmondani... kissé talál gondterhelt, hiszen hirtelen zuhant rám a betoppanásával minden. Többek közt kellemes - eddig is sejthető, de most fájóan egyértelmű - felfedezések. Annyira hasonlítanak. Sok mindenben egyformák. Ennek azelőtt annyira örültem volna, mára azonban szívszorító. Nem mondhatom meg neki, azzal minden tönkremenne. Csak állom a pillantását, nézem, s igyekszem maradék tartásomat megőrizni. Hiszen mi mást tehetnék? Felkészületlen vagyok. Utálom a váratlan helyzeteket. Utálom, hogy itt van, de utálom, hogy újra el fog menni. Pedig mennie kell. Ezt akarom, ez biztos...

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Éreztem, hogy nem lesznek kedvesek a szavai velem. Hiába, azért két lábbal a realitás talaján állok, még akkor is ha ez sokszor nem úgy tűnik. Nem vártam, hogy majd a nyakamba ugrik, azt sem, hogy majd kimérten kedves lesz velem, ahogy bárki más elszokott hárítani, ha nincs ínyére a társasága. De azok mások. Idegenek. Én nem vagyok az számára, akkor sem ha szeretné. Szeretné vajon? Nem tudom. Fogalmam sincs mi változott benne, abban sem vagyok biztos, hogy érez-e még bármi pozitívumot az irányomba. Nem tud idegenként kezelni, csak annyit látok. Kiborul, elveszti az önuralmát. És a mértéktelen cinizmus köszön vissza a szavaiból. Élükkel vágnak pofon, hogy már szinte fáj. De nem szólok semmit. Noha kevésbé indulatos, ahogy megszólal, de az csak rosszat jelent. Nem szeretem, amikor visszafogja magát. Régebben olyankor benne maradt a feszültség, olyankor nem lehetett hozzá szólni, hacsak nem vezettük azt le másképp. Ó azok a szenvedélyes pillanatok... kétlem, hogy önként belemenne. Főleg amilyen távolságtartó. A gondolatra csak megnyalom a szám szélét. Bár mikor nem teszem, amikor valami túlságosan érdekessé, izgalmassá nem válik? Vagy épp egyszerűen tartok tőle. Hátrébb lép, nem tetszik ez az egész. Tényleg megváltozott. Megváltozott, de mégis valami azt súgja, ő még mindig az én Livem. Nem tudtam volna elengedni. Képtelen voltam aláírni a papírokat. Feldereng előttem a szöveg, amit már lassan fejből tudok, annyiszor elolvastam. Egyszer sikerült üzenni az ügyvédemmel, hogy megyek és megoldjuk. Azóta sem mentem. Gyáva vagyok, mi tagadás. És megérdemlem, hogy ezt az orrom alá dörgölje.
A kérdésemre legalább válaszol. És nem is akárhogy. Alighanem, ezzel csak bevallotta, hogy itt van. Számomra ez egy felhívás egy keringőre. De azt hiszem neki kevésbé. Látványosan egyre kevésbé élvezi a társaságomat, én pedig egyre jobban érzem úgy, hogy minden gondolatommal magamra maradok. Elszeparálódok a kis emlékeimmel, mert ő nem hajlandó nyitni. De nem lep meg. Csak kicsit a földhöz vág. Hiába tudtam, hogy ez a természetes reakció tőle, utáljon, gyűlöljön, eddig mindig megoldottuk, ha valami nem jött össze jól. De most nem tudok mibe kapaszkodni. Mégsem állhatok oda csak úgy elé és csókolhatom meg, bármennyire is szeretném. Feltehetőleg visszautasítana, kapnék egy istenes pofont és itt hagyna. Fáj már csak a visszautasítás gondolata is. De most is csak azzal kezdem magam hitegetni, hogy az övé volt a kisebb rossz. Hisz a tudatlanság árnyékában okkal hihette azt, hogy csak a pénz kell. Ha most valami álomvilágban lennénk, könnyedén megoldanánk a gondokat, érzem. De ez sajnos itt a kőkemény valóság.
- Tedd meg. Üss, amíg szeretnél, tombold ki magad. - vágom a szavaira rá a választ. Kikívánkozott belőlem, ami régen teljesen mindennapi volt, most mégis olyan messzinek és idegennek tűnik. Nem, ez így nem az igazi. Ezt én is érzem. Gondterhelten ráncolom össze a szemöldököm, és csak nézek rá a kérdését hallgatva. Röhej igazából, ami most van. Igaza volna abban, hogy mégis mit akarok? Ennyi év után mégis mit akarok tőle? Mindeddig gyáván távol maradtam. Elég volt azonban csupán látnom őt, hogy megjöjjön a bátorságom beszélni vele.
- Rengeteg megbeszélnivalónk van, nincs igazad abban, hogy nincs miről beszélnünk. - igen, pusztán a jelenléte sarkal arra, hogy ezt kimondjam. Szeretném megcáfolni, szeretném az ellenkezőjét bebizonyítani neki. Szeretném kárpótolni. Bárhogy, akárhogy. Úgy hiszem az önsanyargatás eddig tartott, egy hang azt üvölti bennem, ne tovább!
- Miért pont most? Elég volt csak egy pillantásod...

A szavai újabb emlékeket idéznek elő. Emlékszem, megdöbbentő volt számára az első veszekedésünk. Az akkori jellememmel ellentétben, veszekedni nem tudtam, úgy ahogyan akartam. Visszanyeltem a bennem rejlő indulatok nagy részét. Mondjuk logikus volt a dolog, hiszen anyámmal az egész viszonyunk egy nagy veszekedés volt mindig is, s ha állandóan a képébe ordítottam volna, amikor olyan volt a helyzet, talán sosem beszéltem volna visszafogottan. Elég gyorsan megtanultam, hogy anyámat sokkal nagyobb bosszúság éri, ha hátulról ások alá, vagy egyszerűen játékszabályokat szegek és olyan dolgokat csinálok, amiket ő soha nem tenne. Gyakran nem tudtam éjszaka aludni, mert tombolt bennem a feszültség, amit nem tudtam hogyan adjak ki. Jeff volt az, aki megmutatta hogyan tomboljam ki magam. Illetve... Tudtam, mindig bennem volt, mit tegyek, de mindig csak képzeletben tettem meg. Ő volt az, aki a kezembe adta az első tányért és azt mondta, vágjam a falhoz. Ő volt, aki mellett életemben először igazán kiabáltam és nem csak felemeltem a hangom. Ő kapta tőlem az első pofont, ami talán még őt is megdöbbentette, amekkorát csattant. Emlékszem, milyen perverz csillogás tűnt fel utána a szemében. Ingerelni kezdett, direkt bosszantani. Addig hajszolt, míg végül teljesen kikeltem önmagamból és szó szerint tomboltam, majd addigi életem legjobb éjszakáját éltem meg. Elég legyen Liv! Hagyd elmenni azokat az átkozott emlékeket, mert ebbe bele fogsz őrülni, ha mindenről valami szenvedélyes emlék jut az eszedbe! Vagy valami gyönyörű... Vagy az, hogy utána napokig olyan kisimult és nyugodt voltál, mint előtte még soha... ... ... Sóhajtok egyet. - Nem ütlek meg. Még annyit sem érdemelsz, hogy ennyi energiát fordítsak az ügybe... - mondom neki, de nem egyből, később. már azután, hogy azt ecseteli, mennyi megbeszélnivalónk van. S még azt követően is kisebb szünet után. Mert le kell csillapodnom ahhoz, hogy olyan távolságtartóan tudjak vele beszélni, amennyire akarok. Vagy inkább kell. Igen, kell, mert nem akarom, hogy remény gyúljon benne. Bár nem tudom, miben reménykedne, hiszen ő hagyott el. Azt hiszem, manapság megint nem tudok már úgy veszekedni. A társadalom erre azt mondaná felnőttem. Elvesztettem a lázadó kedvem. Pedig másról van itt szó. Elvesztettem valamit, de nem a lázadásom. Az egyik felem veszítettem el. Azt a felem, amelyik mellett mindig önmagam lehettem. Aki azzá tett, aki lenni akartam. Aki olyan volt, amilyenre mindig is vágytam...
Csak nézem, megint nem szólok. Ő is elmondta, amit akart. Beszélnünk kell. Szerinte. Szerintem nem. Most sem kellene. Bátorságot veszek magamon és közelebb sétálok hozzá. Egyetlen lépésre állok meg tőle. Nem érintem meg, s sugárzom felé, hogy ő se próbálja meg, mert nem állok jót magamért. Kissé hitetlenkedve és mellette nagyon fájdalmasan nézek rá. Pedig nem akartam, hogy lássa, hogy még mindig mennyire fáj. Most újra fáj, talán annyira, mint akkor, mikor elment. Nem is tudom, hogy akár az elején volt e köztünk olyan időszak, amikor nem voltunk egymáséi. Nyilván, az első találkozáskor nem, meg még utána egy darabig nem, azonban az is egészen más volt. Teljesen másmilyen. Most tartani akarom a távolságot tőle, főleg lelkileg, de azt is akarom, hogy fájjon neki. Azt akarom, hogy annyira fájjon, amennyire nekem fájt. Fáj. Igen, újra fáj.
Alig egyetlen lépésről nézem őt tehát. Mélyen a szemébe, olyan mélyen, amennyire csak tudok. Arcom rezzenéstelen, oda nem ül ki a fájdalom, kívülről, akár egy nagyon bizalmas és komoly beszélgetés. Bár kit érdekel, mi van kívülről... - Van pofád mindazok után, hogy ott hagytál, egyetlen szó, majd aláírás nélkül olyanokat mondani, hogy mennyi mindent kell megbeszélnünk? Van bőr a képeden azt mondani, hogy az, hogy látsz, mennyi mindenre sarkall? Felfogtad, hogy elárultál és megaláztál? Esélyt, sem adtál, arra, hogy megtudjam, miért. Én miért adnék neked, akár csak lehetőséget is? Mondd meg nekem Jeff! Milyen jogon vársz el tőlem, vagy akár csak kérsz tőlem bármit is? - szinte a saját szívem sajdul bele a szavaimba. Annyira... szinte már kegyetlen, kínzóan halk és elképesztően fagyos a hangom, ahogy mondom. Utólag jut eszembe, hogy talán ezt így, emberek előtt... meg amúgy is... nem akarom, hogy rohama legyen.... Nem tudom, vannak e egyáltalán még rohamai. Egy pillanatra talán aggodalom suhan át a tekintetemen, de ezt gyorsan felváltja egy fintor. Egy igazi arcmimika, egy ösztönös fintor. - Megint dohányzol... - szalad ki a számon, kissé talán meglepett, kissé talán csalódott, de valahol a régi hangomra emlékeztető kis mondatka. Arra a hangomra, amit akkor is hallhatott, amikor éppen nem kifejezetten szekáltam a cigaretta miatt, hanem őszinte ellenszenvvel ecseteltem neki, mennyire kiábrándító a füstös szaga és a hamutartó ízű szája, amit annak ellenére is imádtam csókolni... Elég legyen Liv! Most aztán tényleg elég legyen!

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Mint ha fáziskésésben szenvedne. Nem tudom eldönteni, hogy csak egyszerűen nem hajlandó reagálni arra, hogy azt mondom, akkor üssön meg. Van egy sejtésem, miért. Ismerve őt, magunkat, a múltunkat, egyértelmű, hogy kétségtelenül pozitív kimenetele lenne. Heves, csapkodós, mégis a mosdóban kötnénk ki, alighanem. Fél tőlem ezek szerint? Vagy inkább magától? Az érzéseitől? Vagy csak egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy mit mondtam. Nem tudom eldönteni igazából, hogy ezek közül inkább melyik illik rá. Túl sok idő telt el, túl sok év, nem tudom mennyit változott. De visszafogottabb lett. Már nem látom benne annyira azt a tomboló tüzet, ami ki akar törni belőle. Vagy csak jól titkolja. Annyi a kérdőjel, annyi a feltételezés, nem merem meglépni. Amilyen határozott voltam egykor, úgy párolgott el a magabiztosságom. Nem lenne szabad engednem. Egyrészt ezért is szeretett, mert biztonságot nyújtottam neki, hisz mi mást adhattam volna? Egy gazdag családból származó, pénzzel és kifinomult, művelt úriemberekkel körülvett világban mi az ami érték? Amit én is tudtam adni? Magamat, a biztonságot, a határozottságot, hogy mellettem az lehetett, aki volt. Nem tudom preferálná-e még ha esetleg összeszedném magam.
Válaszol végül. Későn, de válaszol. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Majd csak figyelem, ahogy közelebb lép. Megcsap a parfümje illata. Még mindig ugyanaz, amit régen használt. Ezer közül is megismerném. Mindig is kifinomult ízléssel válogatta a dolgait, legyen az parfüm, ruha, vagy akármi. Engem is ránevelt valamelyest a stílusára. Hiányzott kezdetben, hiányzik most is a pörölése, ahogy épp kioszt, hogy már megint milyen a ruházatom. Mert lássuk be, képes voltam kilépni az utcára a már agyon használt ruháimban is. Hisz mondván még használható. Persze ő elmászkált bennük odahaza, ha arról volt szó.
Ahogy közelebb lépdel hozzám, majd megáll tőlem jó egy lépésre, kicsit úgy érzem, mint egy megszeppent ovis. Nem, ebbe még nem gondoltam bele, hogy mi lesz, mit teszek, ha egyszer még ennyire közel lesz hozzám. Bátrabb vágyaimban, csak úgy mint fénykoromban teljesen egyértelmű, hogy megcsókoltam volna. De még mielőtt bármi ilyenre gondolnék, megszólal. A tekintete, az arcvonásai idegenek számomra. Még nem láttam ennyire fájdalmasnak a tekintetét, ami engem is kínoz, ahogy teljesen elveszek benne. Égetően perzsel, sosem volt ilyen. Sosem viselkedett így. Ennyire kimérten és elutasítóan. Mondhatni már-már gyűlölködőek a szavai. A torkom kiszárad. Érzem, hogy kezdek felhevülni, kiver a víz. Az arcomon még nem látszik semmi. Erősen alsó ajkamba harapok, hogy itt tartsam magam, hogy ne hagyjam el magam, hogy a valóságban maradhassak és ne egy átkozott búrán keresztül kémleljek mindent. Akkor oly' távol érezném magam tőle. Hirtelen zökkent vissza a valós állapotba a megjegyzése. Mint ha csak a régi szép emlékek szöknének vissza elmémbe. Mindig így reagált a dohányszagra. Már csak ezért is érdemes volt visszaszoknom. Hogy ismét hallhassam azt a fintorgást, amit még az első közös időszakban tett. Szépen lassan leszoktatott a cigiről. A stressz meg vissza.
- Semmit sem változtál ezen a téren. - jegyzem meg jóval felszabadultabban, mint azt tettem az imént. A feszítő érzés, amely eddig a mellkasomat nyomta, most egy szempillantás alatt vált semmissé. Mint ha nem történt volna semmi.
- Liv nézd, én tényleg őszintén sajnálom. - kezdem visszanyerni a hangom, ez már mindenképpen csakis jót jelent. Talán lesz kellő lélekjelenlétem, hogy legalább valami kompromisszumot kicsikarjak belőle.
- És tudom, hogy nagy dolog, amit kérek. De legalább beszéljünk meg néhány dolgot. Aláírást úgysem kapsz.

Utólag belegondolva, talán éppen ezért csúszott ki az a mondat a számon. Látom rajta az óriási változást. Lazább. Bátrabb. Amit alapvetően nem akartam. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy minden rendben van és ezentúl közeledjen. Nagyon nem ez volt a célom, de egyszerűen láttam rajta a távolodást, a változást és ösztönből jött. Mármint így gondolom, ez lehetett az oka. Különben ilyesmi hirtelen hangulatváltásokat nem szoktam megengedni magamnak. Még akkor se, ha tényleg csavarja az orrom a cigarettabűze. Biztosan alapos mennyiséget szívhat, amire némileg összeszorul a szívem. Leszokott róla. Tudom, hogy nem hiányzott neki. Persze, azért észrevettem, amikor egy-egy veszekedés után dohányfüstösen jött haza és nem egyszer találtam nála dobozt, de az nem zavart annyira. Nem a nevelője vagyok, hogy tiltsam, vagy emiatt újra veszekedjek vele, úgy kezdtük, hogy előttem ne, amikor velem van, akkor ne. Aztán ez fokozatosan kiterjedt, s minél több időt töltöttünk együtt, annál kevésbé dohányzott. Még ha társaságban voltunk, nem szóltam rá, bár néha megkérdezte, csak rám nézett, s láttam a tekintetén mit akartam, s csak elmosolyodtam, lágyan és elnézően, tudta, hogy nem bánom ilyenkor, mert hát ha iszogatás van, meg barátok mind szívják, akkor legyen, nem fogok neki szabályokat szabni. Nem is azért kérdezte meg, hogy ne veszekedjünk, hanem mert tudta, hogy nem szeretem. Így volt ez akkor. Megint dohányzik. Visszaszokott, s isteni férfias illatát most a füst fűszerezi, én pedig képtelen vagyok elrejteni nemtetszésem, akármennyire is szeretném.
- A cigaretta az büdös... Legyek húsz éves, vagy harminc, a véleményem nem változik róla... - válaszolom én is kicsit egyszerűbben, amitől komolyan feszélyezve érzem magam. Túlságosan ismerősen, de mégis annyira újszerű ez a helyzet. Régi, de mégis friss. Mennyit fogok én még ezen agyalni... Már előre utálom a következő napokat, mert biztosan álmodni fogok, majd a felébredés hideg lesz és pofonszerűen zuhan majd rám a valóság...
- Nem érdekel Jeff, hogy sajnálod... Ez nem olyasmi, mint hogy nem hoztál baugettet a pékségből...- mondom neki kicsit gondterhelten. Meg akarom értetni vele, hogy ez nem egy egyszerű játék. Ez nem olyan, amire azt mondja, sajnálja és máris el van nézve... Ez a való élet... Egy olyan élet, ahol mi már nem tartozunk össze.
Öt éve nem szólított senki Livnek... Még Jeff mamája, mikor párszor találkoztunk, még ő is tapintatosan visszaszokott az Oliviere, bár néha elszólta magát, de az más volt, az nem is igazán szólítás... olyan volt, mint egy régi emlékkép. Most azonban az arcomba kaptam... Liv... Fura érzés, mit ne mondjak...
- Az elmúlt évek alatt rájöttem már Jeff magamtól is, hogy nem írsz alá semmit, mert még ennyi tapintat sincsen benned... - mondom, s újra megpróbálom felvenni a ridegebb álarcot, hogy megtartsam tőle a távolságot. - Legyen Jeff. Kapsz egyetlen órát. Nem többet és nem azért kapod, mert megérdemled, csakis, mert én nem fogom ugyan azt csinálni, amit te tettél velem. Kapsz egy órát, de utána azt akarom, hogy hagyj ugyan úgy békén, mint ahogy az eddigi években, megértetted? -kérdezem tőle elszántan, s egy lépést hátrébb lépek, hogy ne kapjam vissza az indulatot, se az aggódás ne törjön elő belőlem. Eszméletlenül jól néz ki, de látszik rajta, hogy nincsen jól. Nem, egyetlen percig, sem gondoltam, hogy mellettem boldogtalan volt, e azért valahol mélyen reméltem, hogy ha nélkülem jobb neki, legalább akkor boldogabb, vagy legalább annyira boldog, mint amennyire én annak gondoltam őt. - De nem most, mert most nem vagyok egyedül... - jut eszembe az üzleti partnerem, aki most vagy egy döglött hal és azóta is rám vár, vagy már lelépett. Az elsőre szavazok, bár nem tudom, melyik lenne a rosszabb...

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Hát persze, mondja csak azt a kifogást, hogy az ilyen dolgok semmit nem változnak. Tény, hogy akkor is utálta, most is utálja. De másnak, idegennek nem is jegyezné meg, hogy dohányzik, nem igaz? Szóval ebben látok némi... elfogultságot. El is mosolyodok rá akaratlanul, és nem is akarom ezt a mosolyt letörölni az ábrázatomról. Nem, ez most túl jól esik. Eszembe jut, mindig mekkora ügyet kerített annak, hogy dohányzom és le kellene szoknom róla. Ő leszoktatott. Csupán hónapok alatt. Nem volt sosem úgy igazán hiányom, legfeljebb eleinte volt nehéz a nikotinról leállni. De ő pótolta mással. Amikor elmentem, ez a valami eltűnt. Visszatértem a dohányzáshoz. És már nem csak akkor szívom, ha stresszes vagyok. Többnyire cigi és kávé az első ébredés után és napjában is többször rágyújtok. Már csak megszokásból is.
Úgy fest a helyzet, hogy bukott ügy a sajnálkozásom. Ha őszintén gondolom, ha nem, ha ezerszer mondom el sem érek el vele semmit. Pedig valóban őszintén gondolom. Nekem is hiányzott az évek alatt baromira, tudom, hogy ő is megszenvedte. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy vajon még ott legbelül igen mélyen szeret-e még egy picit is. Az emlékek és a megszokás egy dolog. De ettől függetlenül gyűlölhet is. Hisz szeretet és gyűlölet között egyetlen hajszál van, ami elválasztja egyiket a másiktól. Egy pillanat alatt fordulhat egyikből át a másik. Akármennyire is próbálom az arcát tanulmányozni, nem jövök rá erre sajnos.
A szavaira teljesen megszeppenve vézek csak rá. Most tényleg úgy érzem magam, mint egy öt éves kisfiú, akinek az anyukája elengedte a kezét és nem találja a helyét a társaságban. Nem tudom mit mondjak. Nem tudom minek örülne, mire hogy reagálna. Szívem szerint leülnék vele beszélgetni és elmondanám, mennyire hiányzott, mennyire jó látni, megkérdezném mik történtek vele. Meg úgy mindent, ami csak kikívánkozik belőlem. Elmondanám, hogy én is megszenvedtem évekig. Még a mai napig is van amikor csak bezárkózok a lakásba és kesergek, borozgatok és fényképeket nézek. Mert akadnak, anyámtól elhoztam párat, amikor otthon jártam. Direkt akkor, amikor senki nem volt odahaza. Nem akartam velük összefutni. Lehet jót tett volna. Anyu biztosan rábeszélt volna, hogy gondoljam meg magam és menjek haza. Én pedig így tettem volna, fittyet hányva az anyósomra. Ez lett volna a helyes döntés. Érzem én ezt a mai napig. Arra tényleg nincs bocsánat, hogy én voltam csak gyáva.
Szóba kerül a válási papír, és nyitnám a szám a szavaira. Megmondanám én neki, hogy mennyire nem akarom, mert nem vagyok erről hajlandó lemondani. Lehet önző vagyok, de nem akarom ösztönösen elereszteni. Ez hol baj? De végül csak folytatja, én pedig csukom a szám és némán figyelem. Egy óra? Csak egy óra? Az semmi, az nem elég semmire.
- Rendben. - bólintok végül. Egyik felem tombol, kevesli ezt az időt, a másik pedig elfogadja, ez is valami. Majd... teszek róla, hogy több legyen. Ezen nem most kell aggodalmaskodni.
- Megértettem. Csak szeretnék magyarázatot adni. - na persze, én magyarázatot. Mikor sosem voltam képes odaállni elé és elmondani. Még magamnak sem vagyok hajlandó elismerni, mekkora egy hatalmas árulás volt ez. Mert az volt, mint ha csak összepaktáltam volna az anyjával. A tükörbe nézve sem vagyok képes ezt elismerni.

Lehet rosszul tettem. Adtam neki egy órát? Találkozom vele újra? Biztos, hogy ez helyes? Nem tudom, fogalmam sincsen, mit kellene tennem, teljesen összezavart az, hogy újra látom. A mimikája a régi. Persze, most nincs az a csibészes vigyor az arcán, amit mindig is úgy imádtam, de hát a helyzet sem olyan. Azért volt egy halvány mosolykája, ami jól esett. Tudom, nem kellene ezzel foglalkoznom, de mégis. Annyira jó volt újra látni azt a kis mosolyt. Nagyon hiányzik Jeff, ami nem újdonság, közel öt éve egyfolytában hiányzik. Szinte megállás nélkül. Mégsem tudnék neki megbocsájtani. Egyszerűen nem menne. Eljátszotta minden bizalmam, pedig ő feltétel nélkül élvezte. Bármit benyeltem volna. Lehet nem könnyen, de benyeltem volna. Talán még ha megcsalt volna, lehet azt is. Ha odaállt volna elém és azt mondja ez történt, kiakadtam volna, tomboltam volna, de ki tudott volna békíteni, ha nagyon igyekezett volna. Erre azonban nincsen mentség, se bocsánat. Legalább elköszönt volna… Legalább annyi lett volna benne. Nem volt. És én most adtam neki egy órát. Egyetlen órát.
- Viszont vannak játékszabályaim is! Nem adom meg a számom, így ha végül nem jössz el, elkésel, vagy bármi, nem érdekel. Tíz percet várok maximum, de azt is levonom az órából, utána lelépek és nem fog érdekelni semmi. Le Millénaire de la Boulangerie! Itt találkozunk, szombaton, reggel 9 órakor. Meghívhatsz reggelizni. Ez így megfelel? - kérdezem tőle, s igyekszem tárgyilagos hangot megütni. Nehéz, de próbálkozom. Muszáj volt kitalálnom egy olyan helyet és időpontot, ami egyértelműen kifejezi számára, hogy ez semmi. Reggeli egy pékségben, semmi félreérthető nincsen benne. Ráadásul nyilvános hely, nem zsúfolt, de elég nagy forgalma van. Kellemes hely egyszerű beszélgetésekhez. Tökéletes lesz. Ha tudná, milyen nehéz ilyen távolságtartónak és kimértnek lennem vele… Azonban tényleg ezt kell tennem, azt se tudom, mit akar mondani, bár… a tekintete, a hangja, a testtartása annyira kifejező. Tépelődik, ő sem tudja mit tegyen. Elkap a kényszer, hogy hozzáérek. Ha nem tudnám, hogy félreértené, megtenném. Csak egyetlen másodpercre, hogy tudjam, ugyan olyan érzés e még hozzáérni, mint régen. Erőt kell vennem magamon. Mélyen a szemébe nézek. - Most mennem kell, akkor… szombaton! - teszem még hozzá, majd pár pillanatig még nézem, de utána ténylegesen elköszönök tőle. - Au revoir, Jeff… -Azzal megindulok, de végül nem a mosdóba. Már tök felesleges lenne. Megigazíthatnám a hajam, vagy ilyesmi, de semmi értelme nem lenne. Nem érdekel, hogy őszinte legyek. Csak rendezni akarom a gondolataimat… Visszatalálok az asztalomhoz és lám-lám, a partnerem még ott van. Ez az ember teljesen életképtelen. Elnézést kérően mosolygok rá. - Sajnálom, csak megcsörrent a telefonom… - amit amúgy nem is vittem magammal, de mindegy - …és el kellett intéznem egy hosszabb hívást. Nagyon megvárattam? - kérdezem tőle, mire gyorsan felpattan, mint egy igazi úr, hogy úgy várja meg, míg leülök. Biztosít arról, hogy semmi gond, ilyen ez az üzlet szakma és hogy addig legalább elolvasta a tőzsdehíreket az újságban. Kedvesen mosolygok rá, majd kicsit zavartan veszem észre, hogy egy friss kávé gőzölög előttem, nem régen tehették le. - Rendelt nekem kávét? - kérdezem kicsit meglepődve, de ő is legalább úgy néz rám, mintha a Marsról érkeztem volna.
- Nem én voltam, talán a ház ajándéka a kis… incidens után…- jegyzi meg kicsit se tapintatosan, amire igyekszem nem elfintorodni, de azért a szám sarka megremeg. Micsoda figyelmes ember. - Talán… - bólintok, majd belekortyolok a kávéba. Csak nem mérgeznek meg. A szavam eláll. Ez az én kávém! Mármint.. ahogy én szeretem. Ösztönösen a pult felé nézek, ahol Jeff ült, mikor megláttam. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy már nincs ott, de azt is tudom, hogy ő az egyetlen, aki meg tudta jegyezni, hogyan iszom a kávét, s aki erről sose feledkezett meg. Ezek szerint azóta sem… Kicsit sóhajtok, ahogy újra belekortyolok a kávéba, s kissé talán mosoly is kiül az arcomra. Ez az ember… Mindig is kikészített, néha a szó legjobb, máskor a legrosszabb értelmében. Robert ismét beszélni kezd, most arról, mit olvasott az újságban, de én megint nem figyelek rá. Kávézok, s próbálom rendezni a gondolataimat. Jeff az életem szerelme. Az volt… Most meg szabályokat szabtam neki, milyen körülmények között vagyok hajlandó beszélni vele. Kegyetlen vagyok? Eltúloztam? Nem tudom, de azt igen, hogy még mindig elképesztő hatással van rám. Jó és kicsit kellemetlenebb értelemben is. És szombaton találkozom vele. Egy örökkévalóság van még addig hátra. Várom? Azt hiszem. Sosem tudtam betelni azzal, hogy lássam, hogy vele legyek. Pedig, már nem vagyok vele és nem is leszek. Ez biztos…