Az ujjaim sebesen szaladnak végig a klaviatúrán, már nem is a billentyűket nézem, csak a monitort. A helyiségbe jobbról dől be a narancsos napfény. Egész nap ezen a cikken dolgoztam, és már le szeretném adni. Igazából, még bőven lenne időm lapzártáig, de eléggé maximalista vagyok, ami azt illeti. Szeretek első lenni, szeretem, ha én vagyok a legjobb, ha az én cikkem a legjobb, egyszóval, ha nyerek. Bármikor, bárhol, bármiben.
Megfogadtam magamnak, hogy nem megyek haza, amíg kész nem lesz. Az órára pillantok, egy kis szünetet tartva. Hét harmincnyolc. Átsuhan az agyamban, hogy rá kellene gyújtanom, de alsó ajkamba harapva visszapillantok a monitorra és megírom az utolsó bekezdést is, majd beszúrok pár-, a témához illő képet és már viszem is az anyagot az illetékesnek. Ahogy ismerem magamat, alig lesz belejavítva.
Magabiztos léptekkel haladok a lift felé, közben üzenetet írok, hátha valakinek lesz kedve eljönni velem inni. Fekete magas sarkúm tompán koppan, majd visszhangot ver a folyosón.
Megérkezve a lift ajtaját nézem, mintha olyan felettébb érdekes lenne, és azon gondolkodom, hova menjek, hiszen fiatal még az este, holnap csak kilencre kell bejönnöm, szóval enyém az éjszaka.
Nyílik az ajtó, belépek és a tükörben alaposan megnézem magam: fekete farmer, fekete blúz, fekete bőrkabát, fekete táska. Na igen... bár a stílusom, mondhatni kifinomultabb lett az elmúlt évek alatt, azt a bizonyos 'darkos punk-rocker' stílust nem hagytam el. És valószínűleg nem is fogom. A húgom persze maga a tökély, a család kicsi kincse. Őt sokan szeretik. Engem kevésbé. Engem tisztelnek. És ez sokkal fontosabb számomra, mint a szeretet. Inkább leszek egy irányítás-mániás ribanc, saját gondolatokkal, mint egy simulékony, rugalmas valaki, aki fejet hajt mások akaratának.
A tükörben meglátom Schwartz-ot, de csak egy pillantást vetek rá, amit nem kap el. Már csak te hiányoztál - gondolom, de ez nem ül ki arcomra. Helyette halványan elmosolyodok, és biccentek:
- Schwartz! - kicsit zavar, hogy ennyire bejött a személyes szférámba. Azt hiszem, ember-undorban szenvedek. Persze ezt sem mutatom ki, mert én már csak ilyen vagyok. Eltűrök bizonyos dolgokat. És embereket. A férfivel sem igazán tudok mit kezdeni. Szívesen kirúgnám. Tényleg! Nem érdekel, hogy mi lenne vele, hova menne, mit tenne, vagy ilyesmi. Egy szóval: jó lenne megszabadulni tőle. De egy apró probléma van ezzel az elképzelésemmel. Mégpedig az, hogy ő jó. Nagyon jó. Sokan szeretik az írásait, sokan olvassák, kiváló kritikákat kap. És ezt ő is tudja. Ezért kurvára arrogáns és beképzelt, amiből sokaknak elege van. De engem nem érdekel mások véleménye. Nem kedvelem, de elviselem, és, ha már nekem el kell viselni, másnak se legyen könnyebb. Így nekem sem kell új embert keresnem a helyére, vagy túlóráznom, betöltve az ő, üres helyét. Neki meg van munkahelye. Sokan olvassák, és szeretik, sok olvasónk van. Mindenki jól jár. Én biztosan. És Ő is.
- Mondhatni - bólintok. Persze, nem kötöm az orrára, hogy mik a terveim. Tekintetem a gombokra téved, majd Joe szemébe nézve bólintok. Sosem voltam beszédes típus. - És önnek? - dobom vissza a labdát.
Pár másodperccel azután, hogy válaszolt, a lift lelassul. És megáll. A számlapon a tizenkettes szám díszeleg. Várón az ajtóra pillantok, hogy nyíljon és belépjen rajta valaki, de sehol semmi. Először arra gondolok, hogy Joe-nak támadt kedve szórakozni, és megnyomta a 'stop' feliratú gombot, de nem. A szemem sarkából észrevettem volna a mozdulatot. Az ajtó nem nyílik. Nem a férfi volt. Túl régóta használom ezeket a lifteket, nem tart ennyi ideig, hogy kinyíljanak az ajtók. A megállást követően két másodperccel szólalok meg:
- Beragadtunk - közlöm a tényeket, nyugodt hangnemben -, remek... - azért elnyúlok a férfi előtt, és megnyomom az egyik gombot, mire a két ajtó kitárul. Vas. Egyetlen, vékony, körülbelül öt centis rés van csak az ajtók alsó szélénél. Ezt nem hiszem el. Előveszem a telefonomat, hogy felhívjak valakit, hogy szóljon a karbantartóknak, de persze a kurva liftben nincs térerő (miért is lenne?! Nem az én életem lenne).
- Nincs térerő - csúsztatom vissza a fekete mobilt a táska belső zsebébe, majd Joe-ra emelem tekintetemet. - Egyéb ötlet? - persze, majd csak észreveszik, hogy a lift kurvára beragadt. De ezen az istenverte szaron kívül van még három másik; senkit nem fog érdekelni, hogy mi van ezzel. Gondolom. Miközben válaszol, 'kényelembe helyezem magam', avagy leveszem a kabátomat.

Amikor megismétel, felvonom az egyik szemöldökömet, de nem nézek rá, csak magam elé nézek, és bólintok. Majd beszél tovább. Ó, ügyes fiú... - mondom magamban. Talán elismerően? Lehet. De, amikor szólok, a hangom nem ezt tükrözi:
- Értem, köszönöm - pillantok rá, csak úgy röviden, egy halvány mosoly-félét is megengedek magamnak. Hogy mit köszöntem meg?  A munkáját. Formaságból mindenki munkáját megköszönöm, mert, nos, valljuk be: írók és cikkek nélkül mit érne az újság? Csak egy papírfecni lenne, amivel az emberek kitörlik a seggüket. Így tehát megköszönöm az embereim munkáját.
És ekkor ütött be a krach. Én esküszöm, világ életemben szerettem ezeket a lifteket. Kislány koromban azért, mert szépek, és tágasak voltak és hülye arcokat vághattam a tükörben. Aztán kamasz koromban ezeken a falakon ellenőriztem a hajam, és takartam el egy sállal a kiszívott foltokat a nyakamon, hogy apám meg ne lássa őket. Mióta itt dolgozom, jó pár éve, ez a lift mindig a boldogságot jelenti. Szeretem a munkám, ezért élek. Tudom, ez nem épp a legjobb életfelfogás, sokkal jobb lenne, ha azért lenne munkám, hogy éljek, de én nem ilyen vagyok. Szóval örülök, amikor belépek ide, mert ez a doboz visz a boldogság irányába. És, ha netán egy-két húzós nap után elhagyhatom a szerkesztőséget, akkor azért örülök a liftnek.
Most? Per pillanat utálom, gyűlölöm ezt a rohadt liftet, mert a rabja vagyok. Még, ha egyedül lennék... de nem vagyok.
- Nyugodt vagyok - fonom össze mellem előtt karjaimat. Tényleg az vagyok, csak bosszús; a két dolog nem ugyanaz. Legalábbis, az én nézőpontom szerint nem.
Majd hallgatom, hogy mit mond, olykor bólintok, ha egyetértek. És többnyire egyet kell, hogy értsek. Gondolom, előbb-utóbb valakinek fel fog tűnni az, hogy nem működik a lift. Rólunk nem is beszélve - mármint, hogy elindultunk le, de nem érkeztünk meg. Idő kérdése csupán. Időm van bőven, türelmem kevesebb, de nyugodt próbálok maradni. Nem tudom, erre Schwartz mellett mennyi esélyem van, de megteszek minden tőlem telhetőt.
A vészcsengő ötlete jó lenne, de szinte ahogy kimondja a szavakat, a számjelző is beadja az unalmast.
Aztán csak figyelem, ahogy pakolászik. Végül én is ledobom a bőrkabátot a földre, mellé a táskát és követve a példáját, jómagam is leülök, törökülésbe, pont vele szembe, a vékony ingen keresztül érzem a hűvös falat. Egy kis ideig arcát fürkészem, majd a talajt kémlelem.
Szavaira ismét ráemelem a tekintetem. Kávé. Imádom a kávét. De nem vagyok biztos benne, hogy el akarom fogadni. Magam sem tudom, miért. Végül, belső vívódásomból mit sem láttatva, pár másodperc múltán elfogadom a felém nyújtott poharat.
- Na jó... - kortyolok bele. Rosie keze munkája, simán felismerem. Az egy kortyból végül öt lett. Aztán visszaadom Joe-nak. - Kösz - biccentek felé, széles mosollyal. Tényleg jól esett. Na, nem a gesztus, sokkal inkább a kávé.
- Azért remélem nem hiszi, hogy pár korty kávéval máris lekenyerezett - mosolygok még mindig, ami talán szavaim ellen szól.
Egy ideig még a tekintetét fürkészem, arca vonásait és rá kell jönnöm: nem ismerem. Pedig egy ideje már együtt dolgozunk, elég sokszor futunk össze a szerkesztőség falain belül, látásból ismerjük egymást, de ennyi. Tény, nem ő az egyetlen, akit nem ismerek túl jól, de róla tényleg nem tudok semmit. Másról legalább tudom, hogy dohányzik, szereti a kávét, mi a kedvenc színe, házas-e, van-e gyereke, milyen könyveket olvas szabadidejében és ilyesmik. Joe-ról pedig... tényleg semmit. Talán csak a munkamorálját, olyan dolgokat, amiket mindenki lát, amik a felszínen vannak. Tudom, hogy hova járt iskolába, hogy jól ír. De ez csak a munkakörömből adódó tudás. Emberileg nem tudok semmit. És ez bosszant. Szeretem, ha ismerem az embereket, miközben ők alig tudnak rólam valamit.
- Mit hallgatott? - bökök állammal a fülhallgató felé. Valamivel el kell ütni az időd...

Megjegyzését elengedem a fülem mellett. Szerencséje van, hogy nem vagyok ideges. A kávé jól esett és a bosszúságom is elszállóban van. Jobban érzem magam, mint pár perce, tényleg. Ez persze nem ül ki az arcomra, hiszen iménti mosolyom is szelídebbé vált, majd lassan eltűnt. Nem vagyok az a mosolygós típusú ember. Komoly vagyok, és mindig olyan arcot vágok, mintha szüntelen köztéri szobromhoz állnék modellt. Ha szólok, megfontolt vagyok, minden kijelentésemnek éle és sarka van. Nem tűröm az ellentmondást és módfelett egoista vagyok. Az élet megtanított rá, hogy önmagamért kell élnem, és, ha ehhez az kell, hogy átgázoljak másokon, hát megteszem. Azért, mert apám volt a főnök, nem jelenti azt, hogy nem kellett bizonyítanom. Kellett. És megtettem a legtöbbet, amit tehettem. És megkaptam érte a megérdemelt jutalmat.
Néha Joe-ra pillantok, ő is olykor engem néz, az arcomat fürkészi. Kimondottan jóképű. Ezt persze soha nem mondanám neki, nem mondanám meg, hogy baromira tetszik. Nem... istenem, ő idegesítően egoista és nagyképű. Nálam is beképzeltebb, pedig korábban azt hittem, hogy ez lehetetlen. Nem az, ő még rajtam is túlszárnyal. És én nem akarok kapcsolatot, ő sem hiszem, hogy akar. Csak egy szoknyavadász, én pedig játszok a férfiak szívével. Kihasználna. Vagy én használnám ki őt. Mindegy, egy a lényeg: valaki kihasználna valakit.
- Ó, milyen kedves öntől – szólok, bár hangom lejtése kissé szarkasztikus -, egy igazi úriemberrel van dolgom – vonom fel kacéran egyik szemöldökömet, ajkam szegletében játékos mosoly bujkál. Egy pillanatra elhiszem, hogy tényleg megtette volna, de aztán észbe kapok. Nem, nem hiszem... ahogy mondta: le akar venni a lábamról. Nem, nem fog sikerülni, nem... – mondogatom magamban, mintha fikarcnyi esélyt is látnék a dologban. A valóság az, hogy sajnos látok. De nem adom meg magam ilyen könnyen. Nem azért, mert egy buta tündérmesére várok, hogy majd a herceg eljöjjön értem. A lófaszt. Egyszerűen nem lenne jó vége. Nem strapálom magam fölöslegesen.
Miután visszaadtam a poharat, a csend tényleg kezdett eléggé kínos lenni, így megtörtem. Szeretem a csöndet, de ez...
Kérdésére először nem tudom, mit feleljek. Lévén a főnöke vagyok, kell, hogy legyen némi tekintélyem, de ebben a helyzetben talán jobb lenne, ha mint két ember beszélnénk, ha beszélünk; nem pedig mint alkalmazó és alkalmazott. Vállat vonok tehát:
- Mit gondol? – felelek újabb kérdéssel a kérdésre.
A banda említésére felkapom a fejem. Hogyne ismerném őket?! Egyik nagy kedvencem az együttes. Ott voltam a búcsúkoncertjükön, Maryland államban, 2007-ben. Zseniális volt!
- Ismerem őket – mosolyodok el halványan és átveszem a fülhallgatót és a fülembe teszem őket. Az ismerős dallamra mosoly szökik arcomra és a zene ritmusára bólogatok. Rövid idő múlva az egyiket kiveszem a fülemből. – Nem is tudtam, hogy szereted ezt a bandát – ezzel, hogy ezt tudom, azt hiszem, egy kicsit belopta magát a szívembe. Talán. Lehet. Nem tudom.

Schwartz tényleg egy úriember - vagy legalábbis annak mutatja magát. Egoista, beképzelt, nagyképű, de nagy általánosságban tudja kezelni az embereket. Így, vagy úgy, de azt gondolom, hogy mindenkit képes irányítani, valamilyen formában. Egyébként... egyértelmű, hogy nem állja meg, hogy ne reagálja le azt, amit az imént mondtam. Talán ezt bírom benne, hiszen alapvetően én is mindent lereagálok. Talán pont ez az egészben a vicces, két farok egy csárdában, tudják...
- Nem - ingatom meg a fejem. - Csak azt ne mondja, hogy bárkinek felajánlotta volna a kabátját - lévén, én nem bárki vagyok. Első sorban a főnöke vagyok. Aztán nő. Harmadszor pedig szép nő. Mondhatnám, hogy nem vagyok egoista, de akkor hazudnék. Viszont az, hogy szép vagyok, afféle tény. Szavaim ezúttal nem csöpög a szarkazmustól, inkább csak amolyan tényként állapítom meg. Tételezzük fel, hogy Mayer-rel szorul a liftbe. Mayer egy kopaszodó, negyvenes évei végében járó, zsíros arcú, szemüveges fickó. Kétlem, hogy Joe neki felajánlotta volna a kabátját, ha a férfi habozik leülni. És egyébként is, Mayer csak egy aktatologató... én?! Maradjunk annyiban, ha a szerkesztőség királyság lenne, én lennék a királynő.
Könnyed kérdésem kizökkenti. Legalábbis, ahogy elnézem. Felvonom egyik szemöldököm, és halvány, ártatlan, kissé kaján mosoly játszik ajkam szegletében. Várom a választ. Amikor újra kérdez, azt gondolom, hogy most ezt fogjuk játszani, de az fordult meg a fejemben, hogy belemegyek, s újabb kérdést teszek fel. Végül nem kell ehhez folyamodnom, mert válaszolni látszik.
- Nem hárítom önre a felelősséget, de ha így gondolja, hogy felelősséggel tartozik a feltett kérdésre, akkor vállalja - vonok vállat. Hangom nyugodt, kimért, de ajkamon mosoly játszik.
Nehéz magázni őt ebben a helyzetben. Úgy döntöttem, megengedhetem magamnak, hogy tegezzem. Örülök neki, hogy szereti a rockot, mivel én magam csak azt hallgatok. Tudom, nem teljesen passzol egy érett gondolkodású, felelősségteljes főnöknőhöz ez az irányzat, de a szívem mélyén én még mindig csak egy tetkós kis punk vagyok, aki egykor voltam. Ezt persze tökéletesen palástolom, még, ha nem is mindig akarom. De itt, a munkahelyemen nem flangálhatok Guns n Roses-os pólóba. Nekem itt tekintélyem van. És lesz is.
Értem a célzást.
- Őszintén szólva Beethoven zenéjét jobban preferálom. Életének késői darabjai intellektuális mélységűek - mondom, teljesen komolynak tűnve. Aztán szélesen elmosolyodom; ha nem hitte el, ne is gondoljon bele, ha pedig elhitte, akkor visszarángatom a valóságba: - Csak vicceltem. Nem hallgatok se Chopin-t, Haydn-t vagy Mozartot, de még Beethovent sem - elkeserítene, ha elhinné, de azt hiszem, tudnék élni vele. - Ez viszont tényleg jó - bökök a fülhallgatóra.
Figyelem, ahogy közénk tolja a poharat, majd amikor megszólal, felpillantok rá. Elmosolyodok. Halványan.
- Kár volt felajánlanod. Így nem marad neked semmi - és már nyúlok is a pohárért, majd belekortyolok. - Ha kikerülünk innen, esküszöm, kárpótollak egy kávéval - mosolyodok el.