/Egy 12 személyes asztalnál üldögélt, az asztalfőn foglalt helyet, de egyedül volt az asztalnál. Előtte, ezüstös berakású, egyenlőre üres tányér hevert, jobb és bal oldalán annak rendje, s módja szerint helyezkedtek el a szükséges evő eszközök. A pohár borhoz hozzá sem nyúlt…. nem azért mert nem kívánta volna, sokkal inkább azért mert étkezés előtt nem esik jól neki. Silas, az inasa hozta ki az ételt. Magas, szimpatikus arcú fiú volt, hátra fésült tejföl-szőke hajjal, és acél szürke szemekkel. A menü őz hús volt szeder mártással, és valami féle olasz töltött tészta, aminek sosem bírta megjegyezni a nevét. Miután letette az ételt aggódva nézett Tristanra./
-Mintha valami nyomasztaná uram. Megint nem találja a helyét a világban? Vagy általános unalom nyomja a lelkét?
-Ezerszer mondtam már Silas, hogy ne hívj uramnak…. ez nem rabszolgatartó társadalom.
/Silas, szolidan elmosolyodott. A mosolyában benne volt a becsület, tisztesség, és gazdája felé tanúsított tisztelete./
-Én pedig ezerszer megmondtam már önnek uram, hogy az, aki tiszteletet érdemel, az meg is kapja. Ha másként nem ad rá lehetőséget hogy ezt kimutassam, legalább a megszólításban engedje meg hogy kifejezzem magam.
/Silas maga jólelkű, és több tekintetben is sokoldalú személyiség. Svédországból emigrált az Egyesült Államokba, de a munkáltató akihez jelentkezett nem tartotta magát a szerződésben leírt feltételekhez. A szállását nem biztosította, ételt sem kapott a leírtak szerint, valamit az ígért nyolc órás munkaidő, gyakran tizenkét órássá duzzadt, fizetett túlóra nélkül, és természetesen az alap bér sem volt az ígértnek megfelelő.
Silas belebetegedett a munkába, orvosi ellátást nem kapott, mivel nem voltak megfelelő papírjai, haza menni nem tudott, ugyanis nem volt annyi pénze hogy fenntarthassa ideiglenes szállását, a saját szükségletei mellett, arról nem is beszélve hogy a repülő jegy szintén drága volt. Tipikus szerencsétlen sorsú fiú volt, aki az Amerikai Álmot kereste. Tristan egy padon találta meg, ahogy segítséget kért az emberektől. Kiszáradt, és legyengült…. koszos volt, és nehezen beszélte az angolt. Tristan a szemben lévő étteremben üzleti ebéden volt, de már jó ideje nem a megbeszélésre figyelt, hanem a szemben lévő fiú mozdulataira.
Hihetetlen volt számára hogy annyi ember elhalad mellette, de senki nem áll meg segíteni, inkább menekülnek, mintha leprás lenne…. pedig csak egy ember, aki ugyan arra vágyik mint ők, mindannyian. Életre.
Tristan félbeszakította a megbeszélést, és kiment, hogy segítsen a bajba jutott férfin. Fizette az ellátását, és felajánlotta hogy haza viteti a férfit, de Silas nem engedte. Ragaszkodott hozzá hogy ledolgozza az árát annak, amit Tristan rá költött, így a fiú szolgálatába fogadta. De a szolgálat nem szakadt meg a megbeszélt határidőn túl. Azóta Silas állampolgár lett, tökéletesen beszél három nyelven, és hűséges inasa a Stark családnak.
Tristan most is, mint mindig, csak mosolygott a válaszon, majd miután elfogyasztotta ebédjét, lassan felállt, és felvette megszokott utcai öltönyét./
-Ha megkérhetlek, a szokásos módon járj el az étel maradékkal. Annyit főztök hogy a hadsereget jól lakathatnám vele. Lakjatok jól ti is, és ha marad, adjátok oda az első hajléktalannak aki szembe jön veled az utcán. Én megyek sétálok kicsit az erdőben.
/Felöltözött, majd az eget elnézve a biztonság kedvéért egy esernyőt is magával vitt, biztos ami biztos alapon. A Stark ház a várostól messzebb helyezkedett el, túl a nyüzsgő világon. De hajléktalanokból itt sem volt hiány. Akinek nem volt hely a városban, az az erdőbe kényszerült, hogy legalább ne a pusztába kelljen kutyagolnia.
Az ég borús volt, de csendes az éjszaka. A csillagok fénye csak itt-ott tört át a felhők közt tátongó kicsiny réseken. A szél egyre erősebben fújt, eső ígéretét hozta magával és valami egészen mást is. Egy lány sikolyát… de amilyen hirtelen feltört, olyan hirtelen hallgatott el. Sok furcsa dolog történt már ezekben az erdőkben. Szinte minden nap össze lehet találkozni betépett drogosokkal, akik ide bújtak a törvény szeme elől. Hajléktalanokkal, akik hevenyészett fekhelyükön próbálták megtalálni az álmok kapuját, de gyilkosságok, és egyéb más esetek is történtek már erre felé. Ahogy a hang irányában haladt, azon gondolkodott hogy ez melyik lesz a sok közül. Nem törődött az öltönybe akadó ágakkal, sem a poros, mocskos földel, ezek mind elhanyagolható fizetségek voltak egy lány épségéért cserébe. Egy bokor tövében megtalálta amit keresett, a srác jóval nagyobb és erősebb volt mint amit egy törékeny nő le tudna gyűrni. Mire rá talált, a nadrágja már a cipőjénél járt, és olyan alkohol szag terjengett körülötte amit egy szeszfőzde is megirigyelhetne. Tekintve hogy ebből a pózból nem akar, és nem is nagyon tudna felállni, és hozzá számítva a tényt hogy részeg… nos gyerek játék lesz elbánni vele. Már épp szakította volna le a lány alsó ruházatát is, hogy az is a fa tövében lévő melltartóhoz kerüljön, mikor Tristan egyetlen határozott suhintással a heréi közé vágta az esernyő kampós végét. A fájdalom üvöltése visszhangzott az erdőn, felverve az éjjeli madarakat. A fickó magzatpózba görnyedve gurult le a lányról, saját heréinek maradékát szorongatva. Tristan hozzá lépett, és a képébe taposott a fickónak, aki az intenzívebb fájdalom hatására elengedte fájó nemi-szervét ami ezt követően még egy határozott lendítést kapott az említett célszerszámmal, majd ezt követően a fájdalomtól elájult. Tristan pedig a lányhoz sietett, kinyitotta az esernyőt, és a végére akasztotta a lány melltartóját, úgy nyújtotta át neki, hogy az esernyő takarásától ne láthasson semmit. És valóban nem kukucskált./
-Mondanám hogy szép estét, de attól félek ez jelen esetben kissé morbid megszólítás lenne. Tessék, öltözz fel, és takard el magad. A biztonság kedvéért elfordulok. Egy perverz, elég egy életre.