Oroszország, 1990. Május 1. 24 év Díler Addicts Dane Dehaan

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: + önzetlen + kitartó + hajthatalan + művelt +remekül fest

◆ negatív tulajdonságok: - függő - hangtalan - kiismerhetetlen - bizalmatlan - felelősség hárító

◆ egyebek: ~ nem szeretek beszélni, minél kevesebb, annál jobb ~ naplókat írok, hogy semmit ne fejetsek el ~ még soha nem voltam szerelmes ~ gyakran állok a depressziósok mellé, ha elfogadják a segítséget, és addig vagyok velük, míg le nem küzdik a sötétségüket ~ szeretek olvasni ~ festek néha, abban mutatom csak ki a mélyre eltemetett érzéseket ~a nagyanyám házában lakom ~ az anyukám meghalt, mikor 16 éves voltam ~ a mostohám francia ~ félig sem vagyok orosz, csak éppen ott voltak a szüleim, ezért lett a keresztnevem is orosz, mert jó poénnak tartották

Történet vagy szerepes példa

"There once was a girl, who had a friend that lived in the shadows. She would remind him how the sun felt on his skin and the air felt like to breathe, and that reminded her that she was still alive"

Kitárom a kezeimet, olyan közel vagyok a repüléshez, csak kicsi kell. Látom magamat lezuhanni, a szél a ruhámba tép, a gyomrom a torkomba préselődik, fölöttem csak a csillagok. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a becsapódás fog-e megölni, vagy előtte valami, de szerintem az ütközés, ahogy zökkenve érek földet. Nem fog sokáig tartani, jó magas ez a ház, nem sok minden marad belőlem majd. Könnyű lesz, puha. Csak elvágják. Nem félek, nem szokásom, az olyan luxus, amit csak az engedhet meg magának, akinek van mit veszítenie, nekem nincs, csak az életem.
Lent nem sétál senki, üres az utca, nagyon késő van, vagy épp korán, attól függ, honnan nézzük. Legalább lenne hely, és senki sem nézné végig a műsorszámomat, csak én és a kövezet, vágyom, de az azt jelentené, hogy feladom, márpedig én mindig adok magamnak egy esélyt, most is kéne. Sóhajtva fordítom fel a fejem, ajkaimon szórakozott mosoly táncol, ahogy a csillagokra nézek, örök barátaimra, majd pillantásom lejjebb csúszik, egészen le, a férfire, aki két kézzel fogja a felsőmet, markolja erősen, hogy véletlenül se csússzak ki ujjai közül. Kitart a semmibe, csak lábain állnak viszonylag a peremen. Egyre idegesebb, tudom, látom. Azt hitte, könyörögni fogok, hogy sírni és rimánkodni, de helyette gúnyosan mosolygok az arcába, és ez az őrületbe kergeti, pedig szóltak neki, hogy én ilyen vagyok. Beszél, nyomja a szövegét, pedig egy hangját se hallom meg, nem fogom fel, persze, szándékosan. Az csak mindent bonyolítana. Mély levegőt veszek. - Én vagyok a húgod pasija - Közlöm vele szárazon, érzelem mentesen a tényt. Egyébként, lehet, hogy nem hatná meg, de az a helyzet, hogy a testvére erősen depressziós, saját magától féltik a legjobban. Elvenné tőle azt, akit szeret? Attól függetlenül, hogy teljesen nyilvánvaló, én csak játszottam az érzéseivel. Vagyis ő így látja. Tény, hogy nem hogy szerelmet, de szeretetet sem érzek a lány iránt, de megértem őt. Csak azt érzi, amit én, és mellette maradtam, hogy segítsek neki. Lassan húzom ki a saját mocsarából, mellette leszek, míg teljesen ki nem jön belőle. Aztán mondjuk " el kell költöznöm " vagy hasonló. Eleresztheti a felsőmet, lezuhanhatok. De akkor a testvérét is velem löki, ez teljesen biztos. Nem szándékosan szemeltem ki magamnak, csak a lelki baja miatt álltam mellé, aztán kiderült, ki a bátyja, én pedig nem félek ezt kihasználni most először. Felnevet, csak pár gombnyomás, hívja a lányt, rezzenéstelen arccal figyelek. Néhány szó, a mosoly leolvad, rám mered, állom a pillantását ugyanazzal a gunyoros mosollyal. Lerakja, majd dühösen, hirtelen rántással húz be, elhasalok a földön halkan felnevetve. Felállok lassan, megtörlöm felhorzsolt kezeim és felé nyújtom. - A cuccom - Nem vagyok a szavak embere, nem szeretek feleslegesen beszélni, megmaradok az ilyen egyszerű frázisoknál. Ám az ő válasza csak hangos nevetés és fejrázás volt. Felsóhajtok, felé nyúlva elkapom a karját, kicsavarva megrántom, mire óriásit csattanva terül el a földön. A társa túl lassan tér magához, máris nekiugrok, és a nyitott ajtón keresztül lelököm a lépcsőn. Teljesen kiegyensúlyozottan veszem fel a táskámat a földről. Mindenem benne van hiánytalanul, a sok kellemetlenségért cserébe pedig elveszem az ő pénztárcájukból a kézpénzt, a többit nagylelkűen visszaadom. Mert egy ilyen jótét lélek vagyok.
Haza indulok, bár ha elég pénzem lenne, hotelba mennék. A házat a nagyanyám hagyta rám, szerintem csak azért, hogy halála után se legyen nyugtom. Az anyukám nagyon fiatalon meghalt, az apukám pedig elvett valami rettenetes nőt, aki bemesélte apámnak, hogy elviselhetetlen, kezelhetetlen szörnyeteg vagyok, akit vagy kitesz azonnal, vagy ő megy el. Apám szíve össze volt törve, és a nőben kereste a boldogságát, így pár hónap után belement, és odaadott a nagyanyámnak, aki Vegas külvárosában élt. Gőzöm sincs, mit keresett egy ilyen nő ott, aki szerintem a szórakozást hírből sem ismerte, és minden kis fillért számon tartott. Tőle olyan nevelést kaptam, amit megemlegettem. A hegeim megmaradtak, de nem csak fizikai nyoma lett. Nem szeretek beszélni, képtelen vagyok rá, hogy hosszan mondjak el valamit, inkább leírom, tele van a ház a naplóimmal. Érzés nem sok maradt bennem, nem sok mindenki iránt, az apám hívásaira nem válaszolok, nem nyitok neki ajtót, minden levelét, mailjét, smsét olvasatlanul törlöm. Nem érdekel, mit akar mondani nekem, azok az idők már elmúltak. Rengeteg pénz maradt rám, ami csak akkor lehetett az enyém, ha a házat megtartom, ahogy eladom, mindent vissza kell fizetnem. Már arra is gondoltam, hogy felgyújtom, de nem vitt rá a lélek.
Elérek a kapuig, amit két kézzel kell tolni, hogy végre kinyíljon, nyekeregve, visítva lehet csak a helyére parancsolni. A gazos kerten átvágva elérek a házig, kétemeletes, fából. Egyre kevésbé értem, mi a frászt keresett itt a nagyanyám, de sajnos erre sosem kaptam választ, és szerintem, ha meg mertem volna kérdezni, a pincét nézhettem volna belülről egy napon éjszakán át. Halkan lépkedek, hogy véletlenül se nyekkenjen meg alattam a deszka, erről nem bírok leszokni, még mindig félek, hogy a nappaliból kikiabál. Pedig már két éve meghalt. El se mertem hinni, hogy végre, csak így, magától! Csoda. Felmegyek a szobámhoz, lepakolom a táskám, felveszem a telefonom és dobok egy üzenetet Anának, hogy átmegyek, ő a srác húga. Alig húsz perc múlva már az ablaka alatt kapaszkodok felfelé, mikor oda érek, bekopogok. Aranyos lány, tényleg az, kár, hogy nem találja meg a helyét ebben a világban. Azt hiszem, mind a ketten ilyen kirekesztettek vagyunk, akiket a társadalom kivetett valamiért, és nem mondta meg senki az okát. A különbség csak az, hogy én elfogadtam, ő meg nem. Az én szememben az életem véget ért anyám halálával, vele együtt magamat is eltemettem. Volt idő, mikor még próbáltam kiásni, újraéleszteni, de már nem. Élek, mert ő nem akarná, hogy én is meghaljak, de semmi egyéb oka nincs. Minden, ami ez után jött, csak ezt bizonyította, a nagymamám, a mostohám. Belefáradtam a futásba, kimerültem, nem bírom tovább. Az őrangyalok eltűntek mögülem, az üvöltésemet senki se hagyná. Az apám már egyedül hagyott, mikor szükségem lett volna rá, elfordult, süket volt. Csak én futottam, menekültem el mindentől, mikor a takaró alatt olvastam késő esténként. Mikor még sírtam, csak az apámat akartam, aztán a könnyek elapadtak, mikor már senki sem fordult oda. Lassan beengedtem a sötétséget, és az, ha egyszer bejut, soha többé nem tűnik el. Már nem kérdezem, miért, nem hitegetem magam, hogy majd jobb lesz, megtörik e csend, a ház összeomlik. Nem fog. Ezek a körülmények. Vagy megtanulok élni bennük, vagy vége lesz. Nem én vagyok Anának a legmegfelelőbb személy. Nem nyugtatgatom  szebb jövővel, nem ígérgetek neki. De őszinte vagyok, nem hazudok neki, csak átölelem, és hagyom, hogy kisírja magát, hogy a fájdalmát átadja, elmondja, mert tudom, hogy attól jobban lesz. Én senkinek sem mondtam el, és felemésztett, átveszem a terheit, csak mondja el, hallani akarom. Őt nem ránthatja le az élet. Nem kaphat meg mindent és mindenkit. Anának üvöltenie kell, muszáj, hogy hallják és elkapják, én tolom fölfelé, valaki ragadja meg a kezét. Csak sikítson, hallani akarom, ahogy kap az élet után, nem az olyanért, mint az enyém, hanem valódiért. Hívja a barátait, menjenek el valahova, csak fusson innen, ki a falak közül, mielőtt beszívják. Hagyjon itt engem is és mindenkit, a szemét apját, a féreg tanárait, lélegezzen, és fusson. Van benne elég erő ehhez, tudom, úgy tud rám üvölteni, ahogy az ellenségeire kéne, nem lenne szabad visszafognia magát, küzdjön. Ha ez azt jelenti, hogy meg kell ütnie az apját, vagy odavágnia pár dolgot, tegye, könyörgöm. Csak lássam a küzdést. Én ott leszek, hogy visszafogjam a nemkívánatos segítőket, akik hátráltatnák. Nehéz elhinni, hogy ezt mind úgy teszem, hogy nem érzek Ana iránt semmit. Pedig így van, próbálom őt megmenteni, mert tudom, mi van az út végén, amin halad. Én. De a világnak szüksége van egy olyanra, mint ő, aki másokon segít, csak fel kell építenem, és neki meg kell állnia a lábain. Ezt fogom tenni, ahogy már jó pár lánnyal megtettem. Nem a sötétséggel harcolok bennem, nem a sajátommal. Hanem az övéikkel az enyémmel karöltve.