Seattle, 1987. 07. 04. 26 Elnök-vezérigazgató Addicts Richard Madden

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: Pontos, precíz, maximalista, udvarias, határozott.

◆ negatív tulajdonságok: Irányításmániás, munkamániás, hangulatingadozásra hajlamos, türelmetlen, akaratos.

◆ egyebek: Nem születtem se jónak, se rossznak. Most sem vagyok egyik sem. Csupán olyan, amilyen. És ezen nem szándékozok változtatni. Makacs vagyok és egy kemény világ formált olyan teremtménnyé, amely képtelen arra, hogy leszokjon a maga függőségéről. Hát ez lennék én.

Történet vagy szerepes példa

[You must be registered and logged in to see this link.]

Ujjaim a zongora fehér és fekete billentyűin szántanak végig. Fehér vászonnadrágban ülök a sápadt fényű kislámpa megvilágításában. Meztelen talpam a zongora pedáljain. Játékom tökéletes és hibátlan. Nem, nem vagyok zongorista. Csupán gyerekkoromban megtanultam játszani ezen a hangszeren és ma is szívesen ülök le elé.
A dallam lassú, adagio. Leda még a hálóban, én azonban nem tudok aludni. Nehezen alszom és általában keveset is. Igen, lehet ezért okolni a rossz gyerekkoromat vagy a meg nem értettségemet. Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert az elcseszettségemen ez semmit sem változtat. Az okok ma már lényegtelenek. Vagyok, amilyen vagyok és ezen nem akarok változtatni? Miért is tenném?
Apám munkamániás volt, anyám bipoláris depresszióban szenvedett. Egy ügyvéd és egy törékeny lelkű nő, egy festőművész fia vagyok. Valaki, akinek lehetett volna tökéletes a gyermekkora, aki felnőhetett volna szeretetben és anyagi biztonságban. Nos… ezekből csak az utóbbi valósult meg.
A dallam úgy leng körbe és kúszik be a bőröm alá, mintha ez teljesen természetes lenne. Ősibb és elemibb, mint lélegezni, hagyni, hogy az oxigén a tüdőbe hatoljon és a véráramba kerüljön egy olyan komplex és tökéletes rendszerben, amilyen az emberi test. Magával sodor a zene, csakúgy, ahogyan az egész életem is.
Nem volt szerető otthonunk, csak egy hatalmas házunk. Nem várt haza mosolygó anya, csak egy megtört üres nő, aki hol rózsaszínre mázolta volna az eget is örömében, hol pedig bezárkózott sötét szobájába, ahonnan gyakran napokig sem jött elő.
Apámról még kevesebb emlékem van. Folyton öltönyt viselt. Mindig az volt rajta, talán még abban is aludt… Sokat követelt, mindig a maximumot. Kevesebbel nem érte be. És ma már én sem érem be kevesebbel. Ez talán nem is meglepő. Főleg, hogy egy közel ezerötszáz főt foglalkoztató cég elnöke és tulajdonosa vagyok. Lehetne azt mondani, hogy anyu és apu pénzéből könnyű volt, csakhogy a magam erejéből értem el, amim van. Magamnak köszönhetem a sikerem és nem a szüleimnek vagy másnak. Ezek a rideg tények.
Kathrine mutatta meg ezt a darabot. A zongoratanárnőm. Lusta szfinxmosoly terül szét a képemen, ahogy eszembe jut Ő. Gyerekkorom óta tanultam zongorázni, de vele csak kamasz koromban találkoztam, miután anyám saját kezével végzett magával. Az emeleti korlátra kötötte fel magát az egyik kedvenc sáljával. Himbálózó testét megkövülten figyeltem, amikor a suliból hazaérve megláttam.
A temetés után elköltöztünk apámmal. Ekkor ismertem meg Kathrinet. Csodálatos nő volt. Kétszer olyan idős, mint én sokkal, sokkal tapasztaltabb nálam.
Anyám halála még friss volt. Nem beszéltem, feleslegesnek ítéltem a minimális szükségesnél többet jártatni a számat. Nem sírtam, nem voltam rá képes. Nem merültem el a drogok vagy az alkohol világában. Nem viseltem el, ha érintenek, ha foglalkoznak velem. A zene érdekelt és a tanulmányaim. Ennyi. Kathrine pedig ezt valahogyan megértette. Értett engem és képes volt arra, hogy úgy közeledjen hozzám, amit elfogadhatónak találtam.
Ő vezetett be a kötözések, korbácsok, bilincsek, pálcák, szájpeckek, bilincsek, kötelek, zsinegek világába. Sosem ismertem a szexualitásnak más formáját. És nem is akartam. Ez tökéletesen kielégítő volt számomra, olyan, amiben igazán önmagam lehetettem. Az irányítás mikéntje pedig könnyedén vált a sajátommá a játékaink alatt. Megtanultam, hogy a fájdalom legtöbb esetben csak az agyunk szüleménye és furcsa játéka. Nem minden fájdalmas, amiről azt gondoljuk, hogy az. A fájdalmat és a gyönyört alig egy vékony hártya választja el egymástól, amely olyan könnyen képes átszakadni és egyik vagy másik irányba átlibbenni, vagy akár mindkét oldalon jelen lenni. És igazán ez vagyok én. A férfi, akit ez érdekel a legjobban, aki képtelen lenne meglenni a játszószobája nélkül. Aki irányítja a kedvesét a hálóban, keményen bünteti és odaadóan jutalmazza annak megfelelően, ahogy viselkedik. Aki elvárja, hogy Uramnak szólítsa a kedvese, aki egyben az Alávetettje is. Ez lennék én, az Elcseszettség élő, lélegző szótári fogalma.
Leütöm az utolsó hangokat is a műből. A zene a végére ért. Lassan a nap végignyalja San Francisco mocskos utcáig és fénnyel tölti meg a legsötétebb zugokat is. Majdnem minden zugot. De vannak helyek, ahová ez a fény nem ér el. Az olyanok belsejébe nem ér el, mint amilyen én is vagyok. Számunkra nincs megváltás. Csak a függés. Függés az egyetlentől, ami képes egy kis enyhülést hozni, kielégülést és a kiteljesedés érzését.