Soledad Inés Pérez Sánchez

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: olvasott ~ a körülményekhez képest sok könyv jut el hozzám, amit el tudok olvasni; hűséges ~ nagyon fontos számomra; családszerető ~ rettentően családcentrikus vagyok, mindenem a család; ragaszkodó ~ aki fontos nekem, attól nem szeretek elválni; megértő, jó hallgatóság ~ hozzám lehet jönni panaszkodni meg miegymás

◆ negatív tulajdonságok: naiv ~ bármire rá lehet szedni; félénk ~ szinte mindentől megijedek; szűkszavú ~ nemigen vagyok egy beszédes alkat, kissé antiszociális lettem az utóbbi időben; visszahúzódó ~ senkit sem engedek közel magamhoz; bátortalan ~ csak azt szeretem, amit ismerek és amiben biztos vagyok

◆ egyebek: annak ellenére, hogy elraboltak, meghurcoltak még nem vették el az ártatlanságomat, mert különlegesnek tartanak... gondolom. Várják, hogy jöjjön egy gazdag vevő, aki a szűz lányokat szereti, és neki eladnak. Addig aukcióról aukcióra hurcolásznak.

Történet vagy szerepjátékos példa

Egyik pillanatban még otthon vagyok, élvezem a családkörének melegét, szeretetét. Nevetek, fogom a hatalmas edényt és indulok ki az udvarra. Mellettem elfut az egyik unokatestvérem, vigyorogva kerül ki és fut az asztal felé. Nem áll meg, hogy segítsen, de nem is várom el. Én, mint rangidős gyerek, nekem a feladatom a tálalás. Nem is esik nehezemre, hisz ilyenkor lehet együtt a család. Leteszem a levessel teli fazekat az asztalra.
- Kinek merhetek?- kérdezem mosolyogva, és egyszerre legalább tíz gyermek kéz lendül a magasba.
Egyenként merek mindenkinek, majd sorban a felnőtteknek is. Látom, ahogyan anya néz rám. Még mindig nem érti, miért élek velük. Azt szeretné már a család, ha találnék magamnak egy rendes férjet, aki szeret és gondoskodik rólam. Nem értik meg, hogy manapság lehetetlen ilyet találni. Pedig én tényleg azon vagyok, keresem az igazit, még a mise alatt is azon gondolkozom és azért imádkozom. Itt, Mexikóban, már kezdem elveszteni a partiképességemet. Nagyanyám szerint már most vénkisasszony vagyok. Rémes egy családom van, mindenbe beleszólnak, de én szeretem. Sőt, nemcsak a család szól bele a magánéletben, hanem a szomszédok.
- Soledad, kincsem- kezd bele a szentbeszédbe apa, ahogy helyet foglalok és az asztali áldás után neki látunk az evésnek.- mikor hozol haza egy fiút már végre?
Hosszasan fújom ki a levegőt, és mormogom valamit az orrom alatt. Mindig ugyanaz a lemez, kezd egy kicsit unalmassá válni. Maria, a nővérem, öt éve férjnél van és most várja második gyerekét. A bátyám jegyben jár Lisával, az öcsémnek pedig még van ideje. Még a csúnyácska Eva is tudott magának férjet szerezni.
- Vagy netán más felé kacsintgatsz?- szól közbe nagybátyám, mire fülig vörösödöm.
Nagynéném fültövön csapja, és helyette is bocsánatot kér. Annyira zavaró, hogy olyan könnyen lehet engem zavarba hozni. Sajnálatos módon ezt mindenki előszeretettel ki is használja a családból. Nem tudom, miért élvezik annyira, ha zavarba hoznak. Tehetek én arról, hogy a férfiak manapság csak az egyszer használható lányokat keresik?
- Alberto!- háborodik fel Maita, és csóválja a fejét öccse szemtelenségén.
Inkább folytatom a levest, és próbálok nem figyelni rájuk, ahogyan rólam beszélnek. Igen, lehet hogy valóban későn erő típus vagyok. Sosem volt igazi barátom, senkinek sem adtam magam oda. Már csak a neveltetésem miatt sem. És az is nagy mértékben hozzájátszik, hogy nem akarok egy cserélhető ruhadarab lenni a férfiak gyűrűjében.
- Nem értem, miért nem képes egy hozzávaló fiúval haza állítani. Hát annyira rémesek vagyunk, hogy már be sem meri nekünk mutatni? Hát kérdem én, félelmetesek vagyunk?- morgolódik apa, miközben eszik.- Pedig Maria a megmondhatója, hogy az ő választottját is szívesen fogadtuk. Még csak nem is elleneztük a kapcsolatukat... Erre itt van ő, huszonnégy éves múlt, mindjárt kifut az időből...
Hogy én mennyiszer hallottam már ezt, de az összes összejövetelen elő kell, hogy adja. Majd egyszer találok magamnak egy fiút, akivel boldog leszek. Nem kell ezt sürgetni, már csak meg kell mondanom apának.
Hirtelen kicsapódik a teraszajtó, mindenki felkapja a fejét. Látom, hogy anya keresztet vet, majd sorban az összes nő. A férfiak az asztallábánál pihenő fegyverekért nyúlnak. Nekem pedig megfagy a vér az ereimben, félve fordulok meg.
- Nem fizettél, Sánchez- mondja sötéten az egyik talpig feketébe öltözött alak.- Úgyhogy eljöttünk, hogy figyelmeztessünk téged.
A szívem a torkomban dobog. Lehetetlen, hogy ez történjen. Mégis milyen pénzről beszélnek? Azt tudom, hogy az utóbbi időben nem megy nekünk olyan jól. Apa mégis szerzett valahonnan pénzt, és így ki tudtuk bővíteni házat. Ki tudtuk.... Szerzett pénzt... Te jó ég!
- Mit kértek cserébe?- suttogja apa, még sosem láttam, hogy ennyire félne. Ekkora bajban lennénk?
A fekete idegen körbe pásztázza a családod. Add, hogy ne a gyerekeket bántsa, kulcsolom néma imára a kezeimet. Végül a tekintete megállapodik rajtam, összeszorul a tüdőm. Hallottam már ilyenekről. Ha egy család nem fizet, akkor jönnek a behajtók. És ha ők megjelennek, akkor annak mindig vérfürdő a vége. A lányokat pedig elviszik ki tudja, hová.
- Hallom, Sánchez, a lányod még szűz- sziszegi a férfi.
Megáll az ütő bennem, ez már a vége. Szomorúan pillantok végig a családon. Anyáék imádkoznak, öcsém, aki mellettem ül a kezemet szorítja. Mindenki tudja, mi fog velem történni. Mindenki hallotta a pletykákat. Megremeg a szám, ahogyan apára nézek, aki farkasszemet néz a behajtók vezérével.
- A lányomat soha!- kiáltja el magát apa, és elém ugrik védelmezően.
Senki nem tudja megvédeni, mindenki tudja, mi jár annak aki szembeszegül az ilyen emberekkel. Öt golyó fúródik a mellkasába, és magatehetetlenül zuhan rám.
- Apa!- sírok fel, és próbálom megtartani.
De nehéz, nem bírok vele. Testem önkívületlenül rázkódik. A fekete ruhások zárt körben közelednek, majd egy megadott kézmozdulatra kiragadnak a családomtól. Fegyvereiknek utat engednek. Egy lövés, kettő, három... már számolni sem tudom. Behunyom a szememet, nem merem kinyitni. A parancsnok szorosan tartja a torkomat, végül kényszeríti, hogy kinyissam a szememet. Az egész családomat kiirtották, senki sem maradt életben. A gyász menthetetlenül húz a sötétség felé. Már sosem leszek az, aki egykoron voltam.