Skyler & McK

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyon rosszul érzem magam, a lelkiismeretem folyton szemközt köp, legalább is képletesen tuti, és valahogy a tükörképem se ugyanaz már.
El kellene mondanom Scottnak, legalább neki, mert ő mindig tud mindenről, és most olyat hallgatok el előle… kiráz a hideg saját magamtól, de nem tehetek ellene. A józan eszem azt mondja, ha azt szeretném, hogy a srác még sokáig a legjobb barátom legyen, nem teszem ki annak a veszélynek, hogy az a csuklyás pszichopata őt is elvonszolja valahová.
Nem hagyhatom, mégis marha nehéz a képébe vágni, hogy semmi probléma, mikor mindketten tudjuk, hogy hazudok. Az az incidens annyira rám nyomta a bélyeget, hogy egyszerűen képtelen vagyok azt tenni, mait eddig.
De elegem lett. Nem fogom hagyni, hogy túlnőjön rajtam az amúgy teljesen egészséges paranoiám. A rohadt életbe, elvileg pont nekem nem szabadna félnem, vagy ha így állunk, nyugodtan keressek magamnak másik jövőt, és dobjam el azt, ami legalább egy évtized óta a szemem előtt lebeg.

Épp ezért ülök be a kocsimba, és vezetek egyenesen a rendőrségig, holott tisztában vagyok vele, ennél nagyobb baromságot ritkán követhetnék el. Idegesen dobolok a kormányon, miközben várom, hogy zöldre váltson a lámpa, nem még a rádióból kiszűrődő melankolikus zene se képes lenyugtatni, gyanítom, az indián változata se érné el a kellő hatást. De határozott vagyok, na jó… aránylag határozott, hosszú idő óta először, és valamiért úgy érzem, kapaszkodnom kell belé, mert az, hogy struccperspektívát használok… ugyan kérem, nem így lettem nevelve.
Az a fene nagy határozottság ki is tart, míg fellépkedek azon a pár lépcsőn, az őrs előtt, de az ajtót kinyitni… arra már nem vagyok képes. Azt se tudom, mit mondhatnék, bizonyítékom sincs, lévén, sehogy se tudtam kicsavarni azt a tőrt a szadista kezéből – nem, mintha akkor ott megfogalmazódott volna bennem a gondolat, főleg nem tudtam volna megtenni, de így utólag… meg kellett volna – és az az idióta még csak sebet sem ejtett rajtam, ami azt jelenti, piszok jól végezte a dolgát…
Ó, és igen, ennyit a fene nagy határozottságomról. Megcsóválva a fejem, futok le a lépcsőkön, még mielőtt bárki észrevenné, nekem szándékom volt átlépni az épület küszöbét.

Skyler & McK

[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sincs, mekkora lehet az ostobaság skálája, de tuti, hogy ütöm a mércét. Csak egyszer gondolkodnék, mielőtt cselekszek, de láthatóan ez a feladat nekem túl nagynak bizonyul, és ezért vagyok képes teljesen idiótát csinálni magamból. Arról meg végképp csak álmodhatok, hogy engem bárki is komolyan vegyen, mert sem a gének, sem az a bigyó, ami ebben segít, nem hagyják ezt nekem.
Az is jellemző, hogy visszavonulót fújuk, sokszor megtettem már, mikor a helyzet úgy alakult, hogy nem ismertem ki magam benne, utálok kilépni a komfortzónámból, mert amit nem ismerek, az nekem ijesztő. Pedig anyámnak hála azt hihetném, láttam már mindent, de mégis sokszor pofon vág a tény, hogy nem.
És még menekülni se tudok tisztességesen. Oké, ez valami elcsépelt poén, ugye? Mégis mekkora a valószínűsége annak, hogy pont belebotlok valakibe? Tuti, hogy Isten megint rajtam teszteli, mekkora a humorfaktora, de igazán leszokhatna már erről.
- Öhm… nem, vagyis igen… de… mindegy, felejtsük el – sóhajtok fel, mert megint sikerült kimutatnom, mennyire határozott jelemmel áldott meg az ég. Zavaromban a hajamba túrok, ez olyan rossz szokás, amit igazán ideje lenne már kinőnöm, csak hogy nem megy.
- Elnézést, nem akartam feltartani, biztos idiótának tűnök itt a tanácstalanságommal – kényszerítek ki magamból egy mosolyt, majd lépek egyet oldalra, hogy jelezzem a férfinek, nyugodtan mehet a dolgára, nem akarom én feltartani, míg eldöntöm, az amúgy törékeny lelkemnek, vagy az eszemnek suttogását hallom meg. Ez az állapot kikészít, főleg, hogy lényegében már saját magammal se vagyok képes egyetérteni.

Skyler & McK

[You must be registered and logged in to see this image.]
Bele kéne törődnöm abba, hogy valami mindig keresztülhúzza a számításaim. Ja a valami általában én magam vagyok, de az most mellékes. Nem hiszem el, hogy nem vagyok képes lenyomni azt a nyomorult kilincset, mikor teljesen határozott céllal jöttem.
Azonban ott a másik oldal… mi van, ha mégis feljelentem azt a valakit, akit a csuklya híján még csak látni se láttam rendesen, nem keveredek nagyobb bajba. Már ha addig nem röhögnek itt szemközt, és küldenek haza Spongya Bobot nézni. Bár irtózom attól a mesétől, jelenleg marhára illene hozzám. Persze kiakadok, mikor nem kezelnek felnőttként – holott három hónapja már igenis az vagyok – erre jön valami ilyesmi, ami a képembe vágja, miért kezelnének, ha egyszer nem vagyok az? És engem miért kezdett ez ennyire érdekelni hirtelen? Tök jól megvoltam eddig is, leszartam, mások mit gondolnak rólam.
A férfi is hülyének néz, látom rajta, és meg is értem, ami azt illeti, így csak egy halvány, szerény mosolyra futja tőlem.
- Igen, túltengek a határozottságtól – ami ugye nyilvánvaló. És most remélem, ő is átérzi a mondat szarkazmus élét, így legalább megspórolom magamnak a magyarázkodást, hogy amúgy tényleg, csak most nem… Úgyse hinné el senki, tekintve, hogy a hazudás nem az erősségem.
Azért mégis megkegyelmezek az idegennek, egy bocsánatkérés kíséretében állok arrébb, hogy utat engedjek neki. Biztos van jobb dolga is, mint hogy az én süketelésem hallgassa.
- Tudom, ahogy azt is, épp azért kerültek nagyobb bajba, mert beléptek oda – mutatok az épület felé, miközben az ajkamba harapok. Igen, ilyenkor jár az agyam, mert bármennyire is nem úgy tűnik, van. Nem egy esetről hallottam már, mindkét véglet kapcsán, ezért ez a fene nagy bizonytalanság, mert sehogy se érzem, nagyobb biztonságba lennék, na meg… simán átsiklani az egész felett, mikor egy pszichopata szaladgál az utcán… az valahogy nem megy nekem.
- Ez nem olyan egyszerű, oké? – nyögök fel, és le is ülök az egyik lépcsőfokra, jelezve, hogy ez eltart egy ideig, így jobb, ha az illető addig menekül, amíg tud. Persze azt biztosra veszem, hogy csak én reagálom nagyon túl, de könyörgöm, ilyen most először történt meg velem, nem tudom, hogy kéne kezelnem.
- Bármennyire is kecsegtető a nap hősének lenni, az a bizonyos tudatlan zöldfülű számít Önre. És ha Ön inkább ragad le az én siralmaimnál, tudatlan is marad, nemde? – felvont szemöldökkel nézek fel rá, aztán csak elmosolyodok, mert igenis legyezgeti az önbizalmam, hogy valaki még a munkáját is képes félbehagyni, csak mert én ostoba vagyok.
- Nem tudom, félek, hogy ha elmondom, még nagyobb bajba kerülök – tör ki belőlem végre, miért is nem olyan könnyű nekem ez az egész. Huszonegy vagyok, és szeretem az életem, na.