Peyton Mildred Law

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: életvidám, kedves, optimista, nyitott, kitartó, laza

◆ negatív tulajdonságok: szétszórt, ügyetlen, makacs, lusta, magéleti katasztrófa, kezelhetetlen

◆ egyebek: - A nővérem három hónapja vesztette életét egy autóbalesetben. A férje már korábban meghalt rákban. A kislányukat, az én unokahúgomat én nevelem.
- Lance Martin, a volt férjem. Hat évig bírtuk egymás mellett. Megcsalt, ráadásul a viszonyunk is közönyös volt. Ha beszélgettünk, annak vita lett a vége. Azonban mikor beadtam a válókeresetet, mintha magához tért volna…nehezen írja alá a papírokat.
- A válás óta, a magánéletem egy katasztrófa.

Történet vagy szerepjátékos példa

Életemben nem éreztem magam olyan pocsékul mint most. Kibotorkáltam a mosdóba, belebámultam a tükörbe, de szinte azonnal padlót is fogtam a látványtól. Úgy néztem ki, mint aki megérett a sírba tételre, álmatlanságtól vörös szemek, táskák, lila foltok, sárgult bőr… az alvás tényleg szépít. Erre tudok csak következtetni, ha látom hogy a hiánya milyen hatással van rám.
Valahogy eldöcögtem a konyháig, de a kávé látványára is felfordult a gyomrom. Az elmúlt negyvennyolc órában annyit ittam, hogy színtiszta koffein kering az ereimben. Kábán körbepillantottam, valami élvezhető társaság után kutatva, de a két macskán meg a zsírtól mozgásképtelen tacskón kívül egyedül Ellisre számíthattam.
Ő viszont a lakás másik felén (bő tíz méterre tőlem) a nappaliban, a kanapén döglött, divat magazinokat lapozgatva. A szobatársam… mondhatni nagyon büszke a külsejére, és ideje java részét ennek az érzésnek a táplálásával tölti. Szóval vásárolgat, kozmetikázik, fodrászoltat, meg ilyenek. És persze engem sem akar kihagyni a „jóból”, így gyakran elrángat ide-oda, de egy idő után megunja passzivitásom, bedob egy kávézóba, és két óra múlva értem jön. Fogalmam sincs minek erőlteti a dolgot…talán a lelkét nyugtatja ezzel, hogy tesz valami általa lényegesnek vélt gesztus, amiért pénzelem a hobbiját. Mert bizony, mióta becses apukája kirakta a szűrét, nálam húzta meg magát.
- Borzasztóan festesz Peyton drágám…- jegyezte meg unottan, az újságból fel sem pillantva. Vajon honnan szedi ezeket a csodálatos ténymegállapításait? Mintha magamtól nem tudnám, hogy konkrétan a háromhetes KFC csirke jobb bőrben van nálam. – De… mi a terved mára? Mert arra gondoltam, elmehetnénk…- csivitelte aranyosan a fülemhez hajolva nagyszabású terveit, amiből egyet sem sikerült fel fognom, mert mindnek az volt a lényege, hogy menjünk-el- hazulról. Nem. Ezt nem lehet.
Utoljára ötvenkét órája bonyolódtam komolyabb kapcsolatba az ágyammal, és most hogy van egy cseppnyi időm, nem akarom veszni hagyni a nagy lehetőséget. Egyre több és több beteg, sérült embert hoznak be, és egyre több orvos dönt úgy, hogy na ő most jobb helyre költözik, felmondja a praxisát, maszekolni megy, kiveszi a szabadságát, és mi egyre kevesebben vagyunk. Ezért van az, hogy napjaim nagy részét agymosott zombiként kényszerülök eltölteni, kábán vegetálva, és nagy ritkán mikor odajutok, úgy alszok mint akit agyon lőttek. Eladtam a lelkem.
-… és aztán, elmegyünk arra a duplarandira amiről múlthéten beszéltem.- közölte ünnepélyesen, mintha a Messiás eljövetelét hirdetné. Mosolya reménykedő volt, nem is igazán akartam összetörni tündérporos álmait, de maga a tény, hogy én most megmozduljak…
- Nem lehet. –válaszoltam tömören.
- De…neked is jót tenne, végre egy csajos este…
- Pasikkal?
- Annál jobb.
Úgy tettem, mint aki komolyan megfontolja a lehetőségeket. Vagy alszok, és akkor újabb ötven órára feltöltöm magam, vagy pedig megyek arra az idétlen találkozóra, két tufaagyú suttyóval, amit Ellis kitudja hol szedett fel valamelyik pláza-kirándulása közben.
- Szó sem lehet róla. –ráztam meg a fejem.- Úgy lemészároltak hogy egyetlen szabad idegvégződés lett belőlem.- tettem hozzá nyomatékosan, mikor láttam hogy már szóra nyitja a száját. – Nem lenne szép látvány, ha mozi áldott csendjét az én horkolásom verné fel.- mosolyodtam el, ami azt hiszem egy vérszegény de annál vérszomjasabb vicsorgássá fajulhatott. – Különben is…itt van még nekem Sasha…
- Ne fogj mindent a gyerekre!
- De az anyja most halt meg! Figyelni kell rá…
- Depresszió? Ugyan már, egy babáról van még szó, nem is fogta fel igazán mi történt. Elég, ha annyit tud, hogy anyuka a mennyországba költözött, és…
- Tizenkét éves, normális kamasz. Nem szúrhatom ki ennyivel a szemét. Tud róla. Mindenről tud..
Kissé felháborított Ellis viselkedése, így aztán válaszra sem méltattam a volt férjemmel kapcsolatos megjegyzését. Ha akarnék szereznék pasit. De nem akarok.
Elég dolgom van nekem anélkül is. Itt van a temetés, a válási papírok végére sincs pont kanyarintva. A gyereknevelés gondja is rám szakadt, a betegek, a rezidensek, az ápolónők, a fogyatkozó gyógyszerkészletek, a gyanú, hogy valaki dézsmálja a dózisokat… kell nekem főorvosnak lennem?
Aztán folytatom a sort, itt van még nekem…Gideon?
Álmatag döbbenettel olvasgattam a rejtélyes sms sorait, amiket épp ebben a negyed percben kaptam meg az egyik ápolónőtől.
Mr Russo életjelei változnak.
Már rángattam is magamra a kabátomat, és túrtam fel a kocsi kulcsért a konyhát.
- Ellis! Majd hozd el a suliból Sashat! Péntek van, vidd el moziba, vagy étterembe, most dolgom van, pá, puszi!
És már ott sem voltam.

- Mrs Martin…- sietett felém egy mókus arcú, szigorú tekintetű, rózsaszín kezeslábast viselő ápolónő. Újonc…
- Miss Law, ha kérhetem. – mormogtam, majd homlokráncolva mélyedtem bele az átnyújtott adattömegbe. – Jobb lesz, ha vetek rá egy pillantást…
Vagy kettőt.
Igaz, semmit nem tudok róla, de a legkedvesebb betegeim közé tartozik. Az élettelen, de megnyerő külsejű testet emberivé varázsolták a bajtársak, a mennyasszony által mesélt történetek. Meg aztán vele volt a legkevesebb gond. Bevallom, a kómában fekvő betegekre jobban odafigyelek, így fordulhatott elő, hogy jó pár alkalommal, ha időm engedte, és a menyasszony éppen nem ücsörgött bent kitartóan, belopóztam a kórterembe, és felolvastam neki. Az újságot. Főleg.
Biztosra mentem, na.
A kórlapot olvasgatva nyitottam hófehérre meszelt helyiségbe. Nem néztem fel, úgy csuktam be magam mögött az ajtót. Alsó ajkam őrölve próbáltam kisilabizálni valamiféle magyarázatot az adatokból, de nem jutottam sokáig.
- Jó napot!
Meglepetten bámultam fel. Mosolyogva feküdt, magatehetetlenül az ágyon, hangja rekedt volt, alig hallható, köhögésbe fúló. De mosolya rengeteg jót ígért. Hasonló gesztussal válaszoltam.
- Jó napot Mr Russo. Hogy érzi magát?
Válaszát meg sem várva, dugtam hőmérőt a szájába, megállítva a valószínűleges szóáradatot.
- Valaki nagyon fog örülni magának. – hunyorogtam rá kedvesen, és felírtam az értéket a táblázatba. Válaszolni próbált, de a torka sivataggá száradt.- Hozok vizet.
Percekkel később, műanyagpohárból, szívószálon keresztül kortyolta a hűvös vizet. Akkor már az ápolónő tett-vett körülötte. Én, a jelentésbe temetkezve…vagy legalábbis ezt mímelve, volt lehetőségem jobban is szemügyre venni a férfit. Vonzó. Nagyon is. Főleg Lance után. Bár a volt férjem után még egy kivénhedt csataló is az lenne…
- A menyasszonyát már értesítettük.
- Menyasszony?
- Igen…bizonyára sok kérdése, van mindet felteheti neki, ha megérkezett…
Az a fránya amnézia. Mindent megnehezít és összekuszál. Nem tudni ideiglenes-e vagy örökké tart majd…