A család fontos, de most nem azért jöttem Barcelonába. Meg kell néznem, hogy minden rendben van-e az itteni étteremmel, amit Elizabeth vásárolt fel. Tudnom kell, hogy nem költötte olyan üzletre a pénzem, ami semmi hasznot sem hoz, mert akkor nem leszek túl boldog. Azért őt választottam, mert benne megláttam a kellő ambíciót arra, hogy nyugodt szívvel adjam át az üzletem, amíg helyre nem jövök. Komoly problémákkal kellett szembe néznem. Dan már nem dolgozik velem, és a rák ijesztő szörnye mellett nem tudtam elfogadni a tényt, hogy magamra maradtam. Egyre mélyebbre süllyedtem a drogok között, mígnem ráébredtem, hogy egy függő senki lettem. De segítség nélkül nem tudtam elhagyni, és mint legutóbb is, a probléma újfent elhatalmasodott felettem. Talán ebből adódott a veszekedés Anabellel is, hiszen nem tudtam feldolgozni, hogy az az aranyos kislány, akit a húgomnak nevezek, a testét árulja. Nem voltam képes nem megjegyezni, és ez olyan vitát generált, hogy nem voltam hajlandó egy fedél alatt élni vele. Sőt még húgomként sem voltam képes tekinteni rá, míg ezt a szakmát csinálja. Nem volt szép tőlem, de elzavartam, és hallani sem akartam róla. Ma viszont többször is eszembe jutott, habár túl makacs vagyok ahhoz, hogy megkeressem, még anya halálakor sem tudtam felhívni. Pedig akkor kerestem, tényleg megtettem, mégsem vette fel nekem a telefont. Talán haragszik rám, és gyűlöl.
A telefonom riaszt fel a gondolatok sűrű árjából, s meglepve veszem fel a telefont. A nagynéném az, Anetta. Vajon mit akarhat? Engem látni? De miért is? Fel sem foghatom, csak kijelenti, hogy legyek ott, és a vonal meg is szakad. Előrehajolok a sofőrhöz.
- Vigyél a nagynénémhez - Csak bólint, és már kanyarodik is vissza, mert éppen a reptér felé készültem, ott hagytam egy paksaméta iratot, amit nem kellett volna, így kieséssel indulok neki. Talán hosszabb ideig kell maradnom, mint terveztem. Anetta sosem volt olyan, aki hamar elenged, sőt biztosra veszem, hogy már megint egy hadseregre való ebédet főzött. De legalább kiállunk egymásért. Talán az olasz felmenők miatt lehet. Ki tudja. Régen élveztem a nagy banzájokat, amiket ott csaptak, a hajnalig tartó mulatozásokat, amik aztán folytatódtak, és volt, hogy alig aludtunk, csak táncoltunk és ettünk. Ma már megritkultak, de hamarosan lesz egy újabb esküvő. Fogadni mernék, hogy ez egy eljegyzés lesz. Már messziről látom az autókat, mik a ház előtt parkolnak, és a sejtésem beigazolódni látszik. Nem sokkal később a sofőröm nyit ajtót, de már meghallom Anetta vidám hangját.
- Nézzenek oda, még az ajtót sem tudja kinyitni! - és mielőtt feleszmélnék, már magához is szorít. Furcsa nő, de meg lehet szokni, főleg ha a fél gyerekkorod itt töltöd. Apával Anetta sem volt túl jóban, de mikor Joe-val voltam többször jöttünk ide. Joe és Anetta jóban voltak. Viszonylag. Persze Anetta sem ma született bárány, szereti olyan dolgokba ütni a dolgát, amibe nem kéne. Ha hihetek a híreszteléseknek, prosti volt, és a férje az egyik kliense volt. Ez családi vonás lehet. Befelé még többen jönnek, rokonok, és rokonok ismerősei, akiknek a nevét meg sem tudom jegyezni, de nem fontos. Felszabadult sóhajjal fogadom a hívásomat, így észre sem veszem az újabb érkezőt. Anabell az, de csak fél szemmel pillantok fel, így fel sem fogom, majd végül leteszem azt az átkozott kagylót.
- Szép napot, húgom - rideg vagyok, de egyben érződik rajtam, hogy hiányzott. Tartozom neki egy vallomással... Na jó, sok vallomással, de négyszemközt jobb lenne. - Velem tartasz? Azt hiszem, van mit megbeszélnünk - kérdezem, és a karomat nyújtom. Ha elfogadja, egy emeleti dolgozót választok, ahol nem zavarhatnak. Szeretem ezt a helyet. A bárpulthoz nézek, mert ugye a dolgozószoba nem létezhet alkohol nélkül, és töltök egy whiskey-t, majd még egyet, ha Ana is inna. Egyelőre nem szólok, csak ha leül a helyre, amerre intettem neki.

Ana mindig is fontos volt nekem, és fontos is lesz, ezért volt nehéz elfogadnom, hogy a testéből él... Hazudok. Sosem fogadtam el, hogy a testéből keresi a pénzt. Ez generált vitát. Ezért dobtam ki a házamból, mert felbosszantott az akaratosságával és a makacsságával. Nem kellett volna vele agresszívnak lennem, de túl sok minden jött össze akkoriban. Katherine félrelépett, így beadtam a válópert, és nem tehetett mást, belement. Dan elment, pedig reméltem, hogy minden hazugság ellenére meglátja a mögöttes óvást, hogy védenem kellett attól a tudástól, ami végül felemésztette, és sajátos módon semmiztem ki, megtartva a főbb vagyonomat. Hiszen minden az én ötletem volt, ő pedig jól értett a könyveléshez, én voltam a kontakt fél, akivel mindig találkoztak. Ezért arattam én a nagyobb sikereket, hiszen én kerültem be vele az újságokba, és az én arcom vált ismertté. Ő volt a háttérben, a háttérmunkát végezve, és ez így volt jó. De mégis elment, tudta, hogy mit vállalt, így nem volt visszaút, mégis néha foglalkoztat, hogy mi van vele, és ha tehetném visszaforgatnám az időt. Hamarosan Joe legalább visszatér, és végre lesz valaki mellettem, egy támasz, akivel beszélhetek, akiben száz százalékig képes vagyok bízni, és akinek a kezébe tenném az életem. Vak hit, mely gyerekkorom óta megmaradt bennem. De erről senki nem tud, ezekről a titkos üzelmekről, még Anabell sem. Nem tervezem beavatni, jobb, ha semmit sem tud, csak el kell mondanom neki. Hónapokkal ezelőtt történt, és ő nem tud róla, mert makacs volt, és nem akarta felvenni. De mindent el kell mondanom neki. Cigarettára gyújtok, majd leülök vele szemben.
- Túl sok mindent akarok elmondani neked. De először is sajnálom. Bunkó voltam, de túl sok minden jött össze. Dan lelépett, a betegségem, a függőségem... De mindezek nélkül is elfogadhatatlan volt a szakma, amit végeztél...vagy végzel, nem tudom... Csak szeretnék elmondani néhány dolgot, amihez elengedhetetlen, hogy meghallgass - nyugodt vagyok, és egyben egy kis atyai szigor is felcsendül hangomban. Érzem, hogy kimért velem, mert haragszik rám, de láthatja, hogy milyen nehéz kimondanom azt, hogy hibáztam. Mindenesetre megpróbáltam. - Azon az estén már nem voltam önmagam, mégis mindenre tisztán emlékszem. Nem bírtam feldolgozni, hogy Joe elutazott, hogy Dan már nem akart látni, és a betegségemmel egyedül maradva olyan dolgokhoz nyúltam, amihez évekkel ezelőtt, ha emlékszel - emlékeznie kell, hiszen anyánkkal jöttek az intézetbe, ahol álnéven voltam benn. Akkor majdnem meghaltam, ha addig eljutottam volna, most is megesett volna. Egyelőre elhallgatok, ha kérdezni akar, tegye. Még nem állok készen a tragikus információ közlésére.

- Már nem csinálod? - Arcomon megkönnyebbülés sejlik fel, hiszen ez volt minden vágyam. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy olyan férfiak teszik magukévá Anabellt, akikhez képest én csak ma született bárány vagyok. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy megbékéljek vele, mert nem ezt akartam. Azt hittem, hogy a pénz, amit anyámnak küldök az egy ügyvédi iskolára megy. De nem így volt, és akkor ketté tört bennem valami felé. Védelmezni akartam, de mikor erre ráébredtem, elfogott az undor. Nem a húgomtól, hanem saját magamtól. Egy ideig gyűlöltem magam, hogy nem figyeltem rá eléggé, hogy nem voltam jó bátyja. Sosem játszottam vele, csak finoman elhessegettem, mert nem volt rá időm. És akkoriban egy rossz korszakom volt.
Erős férfinak látott, aki mindenre képes, de nem vagyok más, csak egy roncshalmaz, elfedve egy szinte mindenkinek tetsző szép képpel. Hiszen nem egyszer borultam ki, nem egyszer volt idegösszeomlásom, amiről Ana még csak nem is tud, még csak nem is sejti, hogy ez a hatalom, ami a kezemben van, nem pusztán móka és kacagás.
- Tudod te egyáltalán miért viselkedtem úgy? Hogy mit váltanak ki egyes drogok? Hogy feltételezheted egy percig is, hogy gyűlöltelek? Hogy undorodtam tőled. Ez nem alkohol, hogy felerősítse az érzéseket, hanem drog. Gyenge voltam, mert nem bírtam elviselni azt az arculcsapást, amit tőled is, és nem voltam képes megbirkózni a sokadik idegösszeomlásommal! A francba is, azt sem tudtam, hogy megtörtént! - hirtelen pattanok fel. Még mindig képes felhúzni egy pillanat alatt, és ezt a szobában járkálással akarom enyhíteni. De csak a whiskey-met iszom meg, és töltök még egyet, majd beleiszok, de nem iszom ki egyszerre, mint az előbb. Megtámaszkodok az italos pultban, háttal neki, lehajtott fejjel. - Anabell - ejtem ki a nevét halkan, és nyugodtnak tűnő hangon. - Sosem gyűlöltelek. Képtelen lennék rá, nem téged, hanem a szakmát gyűlöltem és azt, hogy nálam rosszabb emberek tesznek magukévá téged. Ezt képtelen voltam elviselni, és úgy éreztem, végleg egyedül maradtam. Ez váltotta ki a feszültséget - lépek vissza a kanapéhoz, amiben ültem, majd helyet foglalok ismét. Megint elhallgatok, és rá kell jönnöm, hogy légvételem szapora, és kezem is idegesen remegne, ha nem szorongatnám a poharat. Szívok egy utolsót a cigarettámból, és elnyomom a hatalmas hamusban, majd Anabellre pillantok. Nem akarok szólni, mert azzal megbántanám, így csak haragos tekintetembe pillanthat...

Annyira nehéz kifejeznem felé azt, hogy mennyire szeretem. Annyi időt töltöttem érzelmek kimutatása nélkül, hogy nem megy. Ráadásul a neveltetés is fontos. Mindig úgy neveltek, hogy egy férfi nem érez, egy férfi nem sír, és ha érez is soha nem mutatja ki. Ezt láttam apámon, Joe-n, és még Anetta férjén is. Csak egymás közt mutatták ki, mit éreznek, vagy ha túl sok alkoholt ittak. Apám is előszeretettel mutatta ki, mennyire gyűlöl. Azok a verések soha nem hagytak volna alább, csak ha már a szívem is megszűnik dobogni. Hogy féltem tőle? Nem. Sokkal inkább elhittem, hogy tönkre tettem az életét, és bőgve kértem bocsánatot azért, hogy megszülettem. Ma már tudom, hogy nem tehettem róla, hiszen ők keféltek, aminek én lettem az eredménye. Mégis Joe-nak évekbe telt visszaadni az önbecsülésemet, amit apám sikeresen lerombolt. Amikor megszületett a húgom, azt hittem, ő is arra a sorsra jut, mint én, de nem így lett. Őt szerették. Apám olyan arcát mutatta meg, amit nekem sosem volt szerencsém megismerni, és anyámmal együtt családként viselkedtek. Csak egyetlen egy dolgot felejtettek ki ebből a képből. Engem. Sosem voltam rajta a fotókon, és alig vártam, hogy Joe eljöjjön, mert akkor végre embernek érezhettem magam. Csüngtem minden egyes szaván, és csak képzelni tudtam, milyen lehet a fényes Las Vegas-ban. Könyörögtem neki, hogy vigyen magával. Sosem tette meg, de én tudtam, hogy el fogok onnan menni. Meg is tettem, és elhagytam őket,hogy boldog család legyenek. Persze féltem, hogy Joe hazaküld, de nem tette. Kemény férfi lettem, és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatomra Anával.
- Nem mentegetőzöm, csak szeretném, hogy megértsd, fontos vagy nekem. A húgom vagy és... - elakadok. Nemhogy kifejezni nehéz, kimondani sem egy leányálom. - ...szeretlek. Vigyázni akarok rád, és nem bírnám elviselni, ha téged is el kellene veszítselek - őszintén beszélek, miközben végül egy kósza könnycsepp árulkodik arról, hogy a hír, amit mondani akarok, cseppet sem lesz kellemes, vagy megnyugtató. Anyám megpróbálta helyrehozni a régi dolgokat, és mivel az anyám, adtam egy új esélyt, és telefonon rengeteget beszéltünk. Idővel többet mentem látogatni, és végül rá kellett jönnöm, miért gyűlölt apám. Nem főként azért, mert olyan korán jöttem, hanem azért, mert Joe-ra hasonlítok. Akivel egész életében vitáztak, mégis jó testvérek voltak. Anya próbált kibékíteni apámmal, de még a halálos ágyán sem voltam képes megbocsájtani azokat az éveket. És most, pár hónapja, mikor azt hittem, minden rendbe jöhet, anya elhagyott. A szervezete feladta, és fogalmam sincs, kihez fordulhattam volna. Hívtam Anát, de nem vette fel, kerestem őt, de nem mutatkozott.
- Lucie eljegyzése van, de nem erről akarok beszélni veled... - melléülök, és megfogom a kezét, így érezheti saját kezeim ideges remegését. - Nem csak azért hívtalak két hónapja, hogy kibéküljek veled. Hanem anya miatt is. Látni akart még utoljára. Hallani a hangod, megölelni, mielőtt végleg elmegy. Kerestelek, de nem találtak, és az egész világ felkutatásához kevés vagyok... Anabell - ismét elakadok. Talán sosem láthatott ilyennek. El kell mondanom, de anyám halála annyira megviselt, hogy a könny csak elszabadul. - Anya meghalt. És én megígértem neki, hogy felhívlak, és bocsánatot kérek, és elérem, hogy el tudj tőle köszönni, de képtelen voltam eleget tenni ennek - suttogom magam elé, miközben a hamust fixírozom. Rá kell gyújtanom. De csak Ana arcát fürkészem. Tudom, mi jön most, és kész vagyok. Remélem elég leszek megnyugtatni őt.

Elcsesztem még akkor ezt a kapcsolatot. Sosem tudtam eltekinteni a tudattól, hogy apánk velem a szöges ellentéte volt. Őt szerette, játszott vele, sőt megölelte. Esti mesét mesélt neki. Hogy féltékeny voltam-e? Határozottan mondhatom, hogy az voltam. Ezért is vártam mindig Joe érkezését, vele jókat szórakoztunk, és ő szavak nélkül is adott annyi szeretetet, ami elhiteti velem, hogy én is érek valamit. Hogy nem csak egy gumihiba voltam. Felnőttként mindent átgondol az ember, és felnőttként már tudja értékelni, amije van. Ő mindig szeretett engem, de apám nézése, mikor játszani akartam vele, elijesztett. Mindig megijesztett, és tudtam, mit kell tennem. Ellöknöm, holott szerettem. A féltékenység ellenére is ő a kishúgom volt. De az a nagy igazság, hogy egy gyáva senki kis taknyos voltam akkoriban, és hiába éltem Joe-nál, évekbe telt, már már nem voltam az. Most mégis ki tudom fejezni azt, amit érzek, mert anya halála meggyengített. Most az egyszer olyan vagyok, amilyennek anya szeretett volna, mert még most is nehéz visszagondolnom arra az időre, amikor vele voltam. Amikor hiába kerestettem Anabellt, nem találtam sehol. Mert kerestem. Ha lenne Isten, ő lenne a tanúm rá, de nincsen. Szerintem nem is akarta, hogy megtaláljam. Itt vagyunk egymásnak két testvér, és mégis egy hatalmas szakadék választ el. Már nem merném azt állítani, hogy ismerem a húgomat.
- De, Anabell lehet. Azért kerestelek, hogy kibéküljek veled, hogy jobb bátyád legyek, csak mert ő kérte. Nem keresek kifogásokat, de nem találtalak - válaszolok, és fájón érint, ahogy elrántja a kezét az enyémből, és mégis ugrásra készen állok, hogy próbáljak segíteni neki. Nem akarom őt beállítani a rossznak, de egyszer az életben elengedhette volna a makacsságát. Egyelőre csak figyelem őt, ahogy próbálja hova tenni az információt, figyelem, ahogy a whiskey a falnak repül, de a hangra meg sem rezzen a tekintetem. Együtt érzek vele, és lépek egyet felé. Látom, ahogy térdre rogy, én pedig odalépek hozzá. Letérdelek, és ha engedi, magamhoz húzom, átölelem, és szorosan tartom, mert azt akarom, hogy érezze, hogy itt vagyok neki.
- Sajnálok mindent, amit veled tettem, kérlek engedd, hogy gondoskodhassak rólad, hogy helyrehozzam - suttogom, és csak ölelem őt magamhoz, addig, amíg hagyja, amíg engedi. Ő törékeny, de mégis erős, erősebb, mint én valaha voltam, talán most az egyszer esélyünk lesz helyrehozni a kapcsolatunkat...

Fáj így látnom őt, és nem törődhetek azzal, hogy a szívem megszakad, hogy erről kell beszélnem. Nem érzem magam elég erősnek, hogy beszéljen erről, de miatta kell, hiszen nekem kell elmondanom Anának, én vagyok az egyetlen, akire számíthat, és ezentúl normális testvér, aki vigyáz rá. Anyánk halála sok mindenre ráébresztett, legfőképp arra, hogy a féltékenységem miatt nem voltam a legjobb testvér. Vigyázni akartam rá, de apánk még felnőttként is hatással volt rám. Gyáva voltam kiállni érte és gyáva voltam normális testvér lenni.
- Itt vagyok, ne aggódj, melletted leszek - suttogom, miután kimondja a nevem. Szorítom magamhoz, ahogy csak tudom, éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül, hogy mostantól itt leszek vele és nem azért mert kötelesség, hanem mert szeretem, és fontos nekem. Még amíg élek. Rákos voltam és majdnem belehaltam a drogfüggőségbe, Dan ott hagyott és Joe is elment. Egyszerűen nem tudtam mindezeket elviselni. Valójában nem vagyok erős jellem, csak annak látszom. Bár sokan annak mondanak, de akkor a pillanatnyi gyengeség magával ragadott. De Ana miatt nem lehetek gyenge. Nem omolhatok össze, az már megtörtént nem is egyszer. Persze az idegösszeomlás az egy stresszbetegség, és elég stresszes életet élek, de ez nem magyarázat. Mellette kellett volna lennem, és felnőttként kiállni magamért.
- Soha többé nem teszek ilyet, nem engedlek el, nem követek el még egyszer ekkora baromságot. Te vagy az, akitől még embernek érzem magam - jelentem ki őszintén, és ha rám néz, láthatja, hogy a lelkem mélyén fáj, és nem bírom elviselni azt, hogy anyánk elment. Nekem is fáj, mert amennyire tudtuk, helyrehoztuk a kapcsolatot, és képes volt megnyugtatni, annak ellenére, hogy soha nem tudta a valódi okát annak, hogy miért vagyok ideges. Ő sem tudott Joe piszkos üzelmeiről, apám eltitkolta, Ana sem tudja. Jobb, a nem tudás ilyen esetben, mit a tudás. Testvéri csókot adok a homlokára, ahogy hozzám bújik, és még szorosabban húzom magamhoz, mintha csak ez tartana vissza attól, hogy a mélybe zuhanjak.

A lentről felszűrődő zajok arra engednek következtetni, hogy a társaság lassan kivonul a hátsó kertbe, hogy belekezdjenek a banzájba, ami a családban ilyenkor szokás. Nem nagyon érdekel most a buli, amit tartani akarnak, sokkal inkább érdekel Anabell hogyléte, és bár tudom, hogy nem két perc alatt szedi össze magát, mellette akarok lenni. Megígértem anyának, hogy vigyázok rá, hát ideje lesz elkezdenem, mielőtt ezt az ígéretemet is megszegem. Pedig sosem szegtem meg egyetlen adott szavamat, mégsem voltam képes megkeresni Anabellt, hiszen olyan mint én, ha nem akarja, nem találjuk meg. Ahogy kiejti a száján a szót, amit én is kimondtam neki, egy megnyugodott mosoly jelenik meg arcomon. Kezdtem elhinni, hogy gyűlöl, és ki nem állhat, de rá kell ébrednem, hogy annak ellenére, hogy egy utolsó féreg voltam vele, még mindig szeret.
Ahogy eltol magától, valami bennem is visszaalakul, de jelen esetben lassabban, és valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy Ana máris felveszi az álcát, amit eddig is viselt. Ami az egész családunk jellemző vonása. Történik valami? Nem baj, előveszünk egy maszkot a többi közül, felkapjuk, és minden meg van oldva, de sajnos ezzel semmi sem a régi. A világ azt hiszi, hogy jól vagy, de itt otthon vagyunk, egy család közt, akik szeretnek, akik tudnak anya haláláról, hiszen apa családja befogadta őt, csak apánk nem fogadta el a saját családját. Ő volt az egyetlen különc. Az ablakhoz lépek, ahogy beszél, ebből a dolgozóból ki lehet látni a hátsó kertbe, ahol a család összegyűlt, és valami zenét akarnak játszani. Mindig ők játszanak, csak akkor kapcsolják be a hangfalat, ha már unják a zenélést.
- Szerintem előbb tenném én tönkre, mint te. Elfajzott kölyök vagyok, tudod... Ja nem, sok mindent nem tudsz, milyen gyerek volt a bátyád, de azt hiszem azzal rontanám az összképet - azt hiszem, itt rúgtam be először. Fiatal voltam, de férfi, és a férfiakat előbb kezelik felnőttként. Előbb engedik fenn maradni, inni. Talán 16 lehettem, mert Joe-val jöttem ide. Képes voltam tönkre tenni a bulijukat, mert annyira rosszul lettem, hogy mentőt hívtak. Persze nem egyszer csábítottam el más nőjét, mert nem érdekelt. Amolyan fekete bárány voltam, aki végre élhetett. De ezeket Ana nem tudja, ahogy azt sem, hogy apánk engem ütött és vert. Hogy nem engedett Ana közelébe, csak akkor lehettem ott, ha nem látták.
- Egy Saintwood nem itatja az egereket, egy Saintwood nem roskad magába! Egy Saintwoodot nem győz le semmi! - próbálok mosolyt csalni az arcára, miközben megbökdösöm az oldalát, azt hiszem gyerekként csiklandós volt, hogy ma az-e, nem tudom. De persze tény, hogy ezt a mondatot sokszor hallottam én legalábbis, és azt hiszem, hogy Ana is. Hiszen ez a mondat folyton megjelenik, ezek a pozitív szavak, hogy a mi családunk erős, és régi, és mindent kibír. Mert mi ilyenek vagyunk. Ahogy Anetta mondta, mint a csótányok. Levághatják a fejet, de attól még tovább élünk. Sehol nem láttam ilyen összetartó családot, legalábbis én nem. Otthon nem. Ana igen, mert Ana "fényt hozott" apám életébe. Ezeket a dolgokat itt, és Joe mellett tanultam meg, mert hiába lett egy elcseszett fia, mégis kiállt érte is sokáig.
- Igazából van. Sok titok van, olyanok, amiket jobb ha nem tudsz. De amit tudnod kell, Katherine már a múlté. Megcsalt egy pappal. Nem volt elég neki ez - mutatok végig magamon. Az egoizmusom néha az egeket veri. Italt töltök, Anának is. El kell fogadnom, hogy felnőtt nő. - Mivel megcsalt, enyém lett az üzletük, ők pedig mentek, amerre látnak... Szerintem boldog történet, de te mesélj, hogy szabadultál meg attól a szeméttől? - utalok a futtatójára, hiszen olyan alaknak tűnt, aki nehezen enged el valakit. Remélem nem csinált hülyeséget... Rágyújtok, majd visszamegyek az ablakhoz, és látom, még várnak. Hadd várjanak, csak egy kicsit hadd legyek a húgommal. Mindjárt lenn leszünk úgy is.