Komoly tekintettel adta át a papírokat a főorvosnak azután, hogy nagyjából két órát vett igénybe, míg meggyőzte, hogy a mai napon ne kelljen többet dolgoznia, ami nem mellesleg ki is járt neki lévén 36 órája dolgozott megállás nélkül. Túl van ezer meg egy műtéten, most már neki is pihennie kell. Legalábbis ez a kifogás. Az már más kérdés, hogy az FBI feje hívta el magához, hogy valamit megosszanak egymással és az orvos segítségét kérjék.
Mióta megműtötte azt az FBI ügynököt akit több lövés is ért, azóta mintha teljesen belelátna a rendszerükbe, mintha arra várna minden egyes percben, hogy hívják mert segítségre van szükség. És lám, meg is jött a segítségre hívás.
Lassan második órája ül a fejessel szemben, ki vad kapálózással de komor tekintettel beszél hozzá, mintha legalábbis ő is az ügynökük lenne már évtizedek óta. Hogy lehet, hogy valaki akinek amúgy illendő lenne titkokat tartani külső emberek előtt, most mégis mindent megoszt vele és a legbelsőbb dolgokba is beleavatja csak, hogy tisztában legyen mindennel. Őszintén szólva nincs affinitása ahhoz, hogy elhagyja az országot bizonytalan ideig, mint ahogy ahhoz se, hogy ismét belefolyjon ilyenbe.
- Remélem tisztában van azzal, hogy az életemet nem a háborúknak hanem az orvoslásnak szenteltem fel. Én...felhagytam ezzel uram - néz rá jelentőségteljes pillantással. Nem szívesen venne kézbe megint pisztolyt vagy hasonló "finomságot", hisz ezt az életét már rég eldobta magától. Jelenleg gyógyít és nem öl. Az más kérdés, hogy orvosként megy ki és csak megoszt bizonyos technikai titkokat, de fegyvert nem szívesen fog.
Határozott kopogásra kapja fel a fejét és ezzel a lendülettel már el is hallgat.

Tudtam, hogy számíthatok rá. Ha másban nem is jeleskedik apám, abban nagyon is, hogy ha segítség kell, akkor ne adjon alább a legjobbnál. Egyetlen hatványozottan nagy hátránya van az egésznek, idegen. Megmondom őszintén, nem szívesen ártanám bele a dolgokba. Igen, minden bizonnyal óvatosabb lennék, ha nem lennék én Alfred Montogmery, és nem telne két percembe elhallgatattni az illetőt. Ismerem apám, ezt most már elmondhatom, az évek során közelebb kerültünk egymáshoz, elértem, hogy tiszteljen, és ő is.
Valamilyen szinten felnézek rá, mert bármennyire szeretnék, még most se tudok olyan hüllővérű lenni, amilyen ő, vélhetően ezért is nem én ülök a helyén.
Az viszont korántsem tetszik, hogy mostanra beszélte meg a találkát, mikor egész jól kezdek viszonyulni ehhez az új fegyverhez. Kihisztiztem, hogy had én teszteljem őket, és ha már így áll, az első példányokat mindig meg is kapom, oké, jobban mondva megbeszélem a fejlesztőkkel, hogy élesben is ki kéne próbálni, aztán valahogy midnig elfelejtem őket visszavinni.

Ahogy a szállásunk felé érek, szemforgatva konstatálom, hogy a srác megint igazgatja magát, azon meg meg se lepődök, hogy mikor a kezébe nyomom a kocsim kulcsát, olyan mosolyt szegez rám, amitől elméletileg be kéne ájulnom.
- Tehetek Önért még valamit? - úgy teszi fel a kérdést, hogy egyszerűen lehetetlen nem észrevenni a flörtölési szándékát.
- Ja, leköteleznél, ha kivételesen árnyékba tennéd le - félvállról vetem neki oda, és hagyom is magára a szerintem teljesen leforrázott srácot.
Annyian megpróbálták már, annyi embernek adhattam volna esélyt, annyiszor lett volna alkalmam túllépni. Nem megy. Talán, ha tudnám, miért szívódott fel csak úgy, akkor menne, ha hallanám a szájából, hogy nem akarta ezt az egészet, vagy be akarta fejezni.... meddig rágódsz még ezen, te ostoba?
Már már hallom, hogy az előcsarnokban tanyázó tükörben lévő Avery gúnyosan, már-már szánakozón szzegezi nekem ak érdést, és megint igazat adok neki. Nem éri meg.
Hála égnek a liftben eltöltött idő elég ahhoz, hogy ráncba szedjem magam, és ne az önsajnáltatás élő példájaként csatlakozzak a csevelyhez.
Kivételesen kopogok. Ha van egy nem bennfentes is, jobban ügyelek a látszatra, arra, hogy van modorom, és hogy apám tökéletes munkát végzett a nevelésemmel. Nem, nem vagyok fenyegetve, ez afféle kölcsönös dolog kettőnk között, valamit valamiért.
- Tehát inkább vált strucc üzemmódba, és dugja homokba a fejét? - ennél szebb köszönést keresve se találhatnék, ami még szebbé teszi, az a gúny a hangomban. Ismerek valakit, aki már elsőre rábolintott volna... oké, elég lesz.
- Megnyugodhat, jelen esetben a kettő kéz a kézben jár, nem veszíti el azt, amit orvosként magáénak tudhat, és már most a szavamat adom, fegyverhez se kell nyúlnia, hacsak nem változik időközben a nézete - talán ha máskor nem is, most észreveszi a hasonlóságot apám és köztem, mert az én hanglejtésem is ugyanolyan, leszámítva azt a tekintélyt, amit apám megszerzett magának.
Odasétálok az íróasztalhoz, és nekidőlök, kezeimet összefonva a mellkasom előtt, mivel csak egy izomtrikó van rajtam, így simán szemet szúr, hogy törékenyebb vagyok a kelleténél, de ez sose tántorított meg, az csak a látszat.
- Nézze, nem azért hívtuk ide, hogy az egóját legyezgessük, nem kell elvállalnia, nem kötelezhetjük rá, mert tény, baromi veszélyes akcióról van, de sajnálatos mód mást nem találtunk, aki alkalmas lenne erre, a mi embereink meg épp a világ másik végén dekkolnak. Ha Ön a hallottak után nyugodtan fog aludni annak tudatában, hogy mégis megölt valakit, akkor tessék, ott az ajtó. Mert igen, ha kilép a nyílászárón, ugyanazt éri, mint akkor, ha Ön fog rá fegyvert - nem tudom, mikor veszett ki belőlem az a bigyó, ami azt sugallja, lehetnék kicsit szolidabb is, de könyörgöm, a férfit már láthatott egyet s mást, gondolom, miért fognám vissza magam?

Hüvelykujjaival támasztja a homlokát ahogy komolyabban elkezdi átgondolni a dolgot. Megfogadta, hogy soha többet nem megy háborús övezet közelébe, pont elég neki az ami néha a kórházban van. Az is elég háborús tud lenni, igazi csatatér főleg mikor valami miatt katasztrófariadót rendelnek el és ki kell telepíteni több száz beteget.
Nagyot sóhajtva veszi tudomásul és kezdi el feldolgozni a kérdést miközben azon filózik megállás nélkül, hogy mi értelmeset válaszoljon rá.
- Nem, nem fogom a földbe dugni a fejem de tudtommal ezer meg egy katona ülésezik még Amerikában akik hivatásosak, akik ezzel foglalkoznak. Őszintén kérdezem, mit tudok én amit a többi nem?
Nagyon hasonlít egymásra apja és lánya, annyi különbséggel, hogy míg az egyik normális hangnemben beszél addig a másik nem. Míg a férfi tudja, hogy valamilyen formában tisztelet jár Jasonnek, addig a lánya nem. Ezért persze egy percig se hibáztatja.
Felvont szemöldökkel néz fel a nőre, miközben nagyot sóhajtva hátra dől. Vet egy jelentőségteljes pillantást a fejesre, majd ismét a lányra vándorol a tekintete. Attól fél, hogy nem fogja sokáig ideggel bírni.
- Na na na várjunk - áll fel immáron ő is.
- Első körben mi lenne, ha rátérnénk arra, hogy mi köze van az FBI-nak a katonai dolgokhoz? Tudtommal semmi, Szíriában pedig főleg nem. Amerika az ön területük. Erre csak azt tudom mondani, hogy a haderőkhöz forduljanak és ne önkényesen avatkozzanak ebbe bele, főként ne önök toborozzanak olyan embereket akik már ezer éve leszereltek. Gallyra ment a hátam, ha akarnék se tudnék ott kúszni mászni. Nem az én terepem már, sajnálom! - jelen esetben minden szót a lányhoz intéz, mivel az apja kellőképpen tapintatos ahhoz, hogy vele szembe ne kelljen felemelnie a hangját. Tényleg nem érti, hogy az FBI miért foglalkozik a katonai részleggel.
- Tudják, ez most olyan mintha én orvosként operaénekesként kezdenék el tovább élni... ez nem így működik.
- Miért ezt érném el? Nekem ebben nincs hatásköröm, nem rajtam múlik az élete, életük fogalmam sincs. Szóval az ha nem megyek el "segíteni", nem az én fejfájásom lesz sajnálom - fogalma sincs, hogy mire akarnak ezek ketten kilyukadni, egyre zavarosabb ez az egész 36 óra robotolást követően pedig még inkább.

Nem vagyok a legjobb passzban, vagyis... hát igen. Azok, kaik csak most ismertek meg vélhetően még csak nem is sejtik, hogy én voltam más milyen is, csak ezt látják. Néha saját magamnak lekevernék egyet, aztán rájövök, mégis jó ez így. Furcsa mennyire meg tud változtatni egy olyan dolog, ami a tinik számára gyakran előfordul. Velem nem, nem is akarom, tudom, hogy az már nem lenne ugyanolyan.
Épp ezért nem legeltetem a szemem az amúgy impozáns férfin, na meg... apám biztos nem nézné jó szemmel, ha flörtölésbe kezdenék, mintha az menne.
- Leszerelt. Senkinek még csak meg se fodulna a fejében, hogy velünk játszik. A többi katonának meg van ígyis épp elég dolga - sóhajtok fel, majd meghallva a telefont, paámra nézek, hogy aztán biccentsek egyet, mikor közli, hogy dolga akadt, és elhagyja az irodát.
Ahogy zárul az ajtó, úgy engedek én is egy kicsit, mert szívesség ide vagy oda, én még most is azért küzdök, hogy elhitessem az apámmal, minden oké, nem hiányzik, hogy csak azért, mert a kicsi lánya kedve a béka segge alatt évek óta, rájárjon Aaronra. Abba meg bele se merek gondolni, mit tehetne vele...
Az ablakhoz sétálva, nézek ki rajta, mert valahogy mindig megnyugtat a város nyüzsgése. Nem tudom, miért.
- Igaza van, semmi. Az én... hülyeségem miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Szíriába mentzünk elhozni valamit, mert kihasználtuk volna a háború okozta kaotikus állapotot. Csak... valaki köpött - sziszegem a fogaim közt, még a kezem is ökölbe szorul, és az arcomra van írva, az illető nem szeretné, hogy rájöjjünk, ki volt... nagyon nem.
- A csapattársam épp hadifogolyként üzemel, ki tudja, mi lesz vele, ha nem hozzuk el. Nem azt kértem, hogy kússzon fájó háttal, nekem egyedül az eszére van szükségem. Minket nem úgy képeztek ki, mint a katonákat, nem tudunk úgy gondolkodni, ahogy azt ők teszik, már pedig arra szükségünk van, ha ki akarjuk játszani őket, nemde? - sétálok közben a bárszekrény felé, majd megfogva két poharat, megtöltöm Whiskeyvel, és az egyiket az Úr elé teszem, mert gondolom, neki is jól fog ez jönni.
- A haderőktől távol állunk, nem fogunk együttműködni velük, ha nem muszáj, és amúgy is... csak nézi a híreket, gondolja, hogy jelen esetben erre van idejük? - vonom fel a szemöldököm, mert nekem már az is hatalmas erőfeszítés, hogy megpróbáljam őt rávenni a segítségre, ami, mint az látható, nem megy a legjobban.
- Tudja, ez rossz hozzáállás. Ha akarna, miért ne lehetne? Megértem... felszakadnának a régi sebek... a nyakam rá merem tenni, hogy nagyobb a félelme, mint az akaratereje, de higgye el, nem kerestük volna fel, ha nem lenne tényleg létfontosságú az ügy - sóhajtok fel, mert bármennyir eis próbálok empatikus lenni, nem megy, ráadásul a türelmem is híján van, viszont pozitívum, nem úgy beszélek vele, mint az útszéli kutyával. Ez a jelenség azóta változott, mióta apám kilépett az ajtón, nem tudom, neki mennyire szúrt szemet.
- Fogalma sincs, mennyire nincs igaza - csóválom meg a fejem, kortyolva az italomból. Persze nem várom, hogy megértse, teljesen hozzászoktam már, hogy én mindig többet tudok, mint azok, akik épp csak megfodulnak köztünk.
- Mindenesetre, kérem, gondolja át. A szavamat adom, hogy épp bőrrel megússza, és... most komolyan, ránézek Önre, és látom, hogy nem lenne rossz az két hét pihenő - tőlem szokatlan mód próbálok egy kedves mosolyt kicsikarni magamból, de erre a mozzanatra, már idejét se tudom, mióta vagyok képtelen.
A tekintetem, a falon lévő képre villan. Apámmal pózolunk, én a papírt szorongatva vigyorgok, mert sikerült letudnom a több évnyi tortúrát, amit az akadémia nyújtott nekem, ő meg büszkén öleli át a vállam, mellettem meg Aaron... elfordítom a tekintetem, és inkább a vengéünket figyelem. Nem létezik, hogy mindenhol ott van.