Porcelán ívű lágy dallamok kergették egymást a néma sötétségben. Noha alig múlt délután két óra, mégis szívszorítóan magányos lélekmotívumok keltek szárnyra bennem. Senki. Senki nem volt, aki meghallotta volna a néma kiáltásokat. Élni akarok! Élni, s az egyik szívdobbanás közben porba hullni. Elveszni, meghalni és feltámadni. Egyedül lenni, ahogy mindig is kellett volna.

Mia familia - a mosoly keserű vért fakasztott bennem, ahogy anyára, apára, a bátyáimra s az egész családra gondoltam. Soha nem engedték, hogy akár csak egy percig is szomorúság ülepedjen meg bennem, s készek voltak akár órákat azzal tölteni, hogy én voltam a legfontosabb. Csak egyetlen dolgot felejtettek el; azt, hogy én én lehessek. Hagyni, hogy elragadhasson a szurokszínű depresszió, lehessek oly mélyen a szívemben, hogy senki hozzá ne férhessen, miközben az arcom derűt, vágyat és emberséget tükrözött. Lelketlen arc voltam csupán, nem több. Ahogy most sem vagyok más az évek elmúlásával sem. Senki sem vagyok, s egyben az, akire számíthattak, s eközben az felejtettem el lenni, aki vagyok. Mindig más arc, más történet, más én, akit senki nem felejt, s akit senki sem jegyez meg.

Hallod a szárnyak suhogását? Lehunyt szemek, kitárt karok, s tudom, egy vagyok közülük, szabad vagyok. Szabad! Nem vágyom másra, nem akarok több lenni. Egyetlen bizonytalan lépés, tudva, hogy mindennek vége lehet, mégsem tettem mást, csak ujjaim tétova szorításába engedtem a korlátot, hagyva, hogy az alant száguldó kamionok, autók által generált széllökés felperzselje a megragadó gondolataimat, szárnyra kelve a meglibbenő lenge felsőm anyagával. Elengedhetném magamtól a vasmarkú múltat, mégis nehezebb, most minden, mint a gyógyszer előtt. Akkor igazán én voltam. Egekbe szökkenő vidámsággal, most pedig?! Árnyék egy olyan világban, ahol még csak nem is látnak szívesen. Ahol elhalványuló életlánggal égtem belül, és senki nem látja. Nem engedtem.

Ujjbegyeim mégis csak jobbra csusszantak a korláton, lábam követve a mozdulatot nyitottam ki a szemeimet, hogy ne csak érezzem a részegítő forgatagot, de látnom is kellett. Tudni akartam, hányan rémültek meg attól, hogy odafent álltam, a híd korlátján kívül, élvezve azt, aki és ami voltam. A mosolygásom kísérte őket útjukon tovább, engedve, hogy úgy gondolják, mindent el akartam magamtól dobni. S talán így is volt. Talán itt az ideje, hogy... még egy lépést tettem, a legvékonyabb peremrészre, kezeimet szinte teljesen magam mögé engedve kapaszkodtam a korlátban, hogy a testem önmagától homorúvá váljon.

Fehér. Fehér por, vörös por, hamuszürke és sötétszürkébe borult fátyol pereg le előttem ólomsúlyként. Igen, égbeszökkenő, porbahulló, vágykeltő és undort hozó mindaz az eufória, amit akkor, abban a szent pillanatban érzek. Halk, élénk, csendes és motorzúgásra emlékeztető másodpercek, amellyel a gyógyszer jön. S érzem, hogy úgy ringat el, mint gyermekét az anya. Tudom, hogy én vagyok. Én. S nem tudom, ki vagyok. Kivé lettem, hol vannak a határok? Isabella, igen, így hívnak. S mivé lettem? Lágyan suttogó élet, kíméletlen érzékek, csak egy lépés, és tudom, hogy vége mindennek. Csak egy, egészen kicsi..

Mámorító, mégis gyenge mosoly azoknak, akik odalent szinte sikoltanak értem, aggódó pillantásukat a szél sodorja felém gyengéd fuvallatként, s érzem bőrömön azt az aggályt, azt a sóhajtó, mély, ragacsosan elfúló segélykiáltást, amit csak ők érthetnek. Könnyű lenne, elengedni azt az egyetlen pontot, aláhullni és elérni az ismeretlenbe. Hullana porba könnyeitek sóssága? Emlékek lassan sorvadó árja közé lopakodva egy volnék az, aki halovány fényként pislákolna csak a feledés karjaiban, puhán, némán kiáltva ki bizonytalan követeléseit. Élet! Élni akarok, s miközben vagyok, senki sem vagyok.

Szemeim fűződnek a messzi kékségre, fel, egészen fel, ahogy meghallom a hangot távolról, egészen apró ponttá zsugorodva előttem, mögöttem.. mindenhol, lassan engedve tüdőmbe egészen mélyre a gomolygó szén-monoxidot, a zene végeláthatatlan árját, és tudom, nem vagyok egyedül. Minden egyes pillanat gyötrelem, s mindegyikben ott rejlik a kéj, az öröm, amit megszabdal, eltipor és megöl a borzongás, a szeretetlen jelen és a jövő nélküli álom.

- Nem tervezek semmit - egészen halkan, öntudattalan boldogsággal a hangomban szólaltam meg ujjaimmal kígyóként marva a korlát anyagába, s tudtam, hogy az a szörnyű íz a számban nem múlik. Kesereg, s vágyón, fájón akar új adagot. A mai... elhagyott. S a tegnapi... vígan kesereg önmagában, láthatatlan nyúlánk kezeivel ragadva meg a vak sötétséget, amit maga után hagyott a mai sosem volt józanság. - Sosem próbáltad még a valódi szabadságot igaz? - mindig a kötelesség, mindig a tudat, sosem az ösztön, a valós, az érzéki én. Ajkaim vad, semmit sem félő mosolyra húzódtak, hirtelen lépve vissza a korláttal szembe, pillantásom korbácsként csattanva végig a nő puhán tekintélyt parancsoló arcán, hogy a végén felnevethessek.

- Mi a te szabadságod? - hirtelen lopva el tekintetemet róla néztem a hídon száguldó autókat, és tudtam.. ők sem igaziak. A keserűség ha nyomokban is oly mély árkokat szántottak bennük, hogy azt kisimítani, kitölteni lehetetlen lett volna. És nem igaz. Semmi sem... valós. Árnyak suhogása, márványba rótt fehér kristály, tövises boldogság, mindenki ezt vallottam.


• Ez nagyon durván beteg reag lett, ne haragudj xDDDD Remélem tudsz vele kezdeni.. valamit o.O