Hogy miért ad valaki a lányának vérbeli angolként egy francia női nevet ezen nagyon gyakran elgondolkodtam, de apámat sosem mertem róla megkérdezni. Nem szerette volna ha buta és tudatlan kislányként kell felnőnöm, azt akarta, hogy tökéletessé váljak, és legalább olyan sokra vigyem amilyen sokra ő vitte. Édesanyám egy apró termetű, mosolygós szemű asszony volt, puha barna hajjal, és amikor lehunyom a szemem még ma is érzem a semmihez sem fogható levendulás öblítőjének illatát. Ahogyan a nevem eredetét, úgy azt sem sikerült soha megfejtenem miért vette nőül a magas, karizmatikusan szőke kék szemű művelt férfi a nála jó tíz évvel fiatalabb patikus kisasszonyt. Azon rejtélyek közé tartozik az életemben amit azt hiszem soha nem fogok tudni megfejteni. Már egyikük sem él, hogy meg tudjam kérdezni őket.






Egy soha be nem fejezett regény részlete volt ez, Brian Highmore tollából. Egy bordó plüssel bevont könyv málló lapjai között őrzöm ahogyan egy száradó ibolyát is, meg néhány sületlen levelet még iskolás koromból amiket neki írtam, és a válaszait. A régi teás dobozokat a szekrény tetején, és megannyi avitt kacatját, mára már emlékké szelídült életünknek. És még valamit, ami kettőnkből lett és ami mára már csak egy szűnni nem akaró lenyomat az agyamban, két libbenő szőke lokni, egy szeplős kis arc és egy meggypiros száj, amin alig gügyögve kiejti, hogy "Mami". Zokognom kellene, de a könnyeim elapadtak már jó ideje, már nem érzem csak a tompa fájdalmat a mellkasomban. Életem legszebb időszaka volt házasságunk 5 éve, és az a három amelyben az égiek egy apró kis tündért dobtak az ölembe. De nem engedték sokáig dédelgetni.


Körülöttem csak italos üvegek hevertek és valaki a nevemen szólongatott, azt hiszem a temetés éjszakája volt, és egyetlen barátom Claudette próbált összeszedni a nappaliból, ahova fogalmam sincs hogyan kerültem, ahogyan arról sem miképpen sikerült ennyit innom. Félig szívott cigaretta parázslott a hamusban, a hangszóróból Mozart Requiemje üvöltött végtelenre állítva, én meg Lily képét szorongattam magamhoz. Ott állnak a fenyőfánál az apja meg ő, tél van. A fenyőfákon az éjjel hullott fagyott hó csillog puhán és Lily kipirult arccal mutat nyuszifület Brian-nek miközben fotózom őket. Claudette kivette a kezemből és valahogyan elimádkozott a fürdőszobáig. Nem tudom meddig ültem a kád vízben,csak a könnyeimre emlékeszem meg a ritmusosan csöpögő csapra, és arra a rózsa mintás törölközőre, amit a nászutunkon vásároltunk Barcelonában.
Ki mondta, hogy a könny sós ízű? Annak még sosem fájt igazán,az még sosem érezte meg az igazi keserűséget. A valódi bánatnak, a valódi könnyeknek Henessy ízük van.






Itt vagyunk hát a jelenben, meg egy új élettel magam mögött. Hogy felejteni? Nem, azt nem tudok, és nem is akarok. Egyedül élek, de nem vagyok magányos. Keresem és figyelem az embereket. Nézem őket a metrón és időnként azon kapom magam, hogy rájuk mosolygok. Furcsa, mert annyira kevesen viszonozzák. Ha tudnák, hogy az az utolsó napjuk, vajon még egy ölelést is elfogadnának tőlem? És ha tudnák, hogy csak pár órájuk van hátra mennyi mindent tennének meg? Nekik mi hiányozna a legjobban?