Keira Cornell

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: energikus, lelkes, elbűvölő, magabiztos, kreatív

◆ negatív tulajdonságok: szétszórt, akaratos, megszállott, bosszúálló, manipuláló

◆ egyebek: All I wanted was to break your walls

Történet vagy szerepjátékos példa

Este van, sötét és hűvös. Az égre baljós árnyakat festenek a lemenő nap utolsó sugarai, mielőtt az éjszaka átvenné az uralmat. Könyörtelen, utóléri a fényt és megadásra kényszeríti. Az egészet a lakosztályom ablakából nézem végig, egy pohár whiskey-vel a kezemben. Férfias ital, és? Már szinte romantikusnak hat a jelenet, pedig kivagyok a nyáladzástól. Én sem vagyok ilyen, egy pasitól meg pláne nem várom el, hogy lehozza a csillagokat. Hát most itt vagyok, egyedül. Elégedettnek kéne lennem, erre vágytam, de mégsem vagyok az. Szórakozni akarok. Halkan felsóhajtok és végignézem a napsugarak utolsó próbálkozásait. Hirtelen döntök. A szoknyám rövidebb, mint illene, a felsőm passzos, többet mutat, mint kellene, de egy szegecses, rövid bőrdzsekivel ellensúlyozom. Elmaradhatatlan a kis harisnyatartós szett, akkor is szeretem felvenni, ha éppen nem azért van rajtam, hogy más is lássa. Egyszerűen csak a szokottnál is nagyobb az önbizalmam, ha tudom, hogy a ruhám nagyon csábos fehérneműt rejt. Most inkább vagyok zsákmányra leső vadmacska, mint finom úrihölgy. A ruhám alapján a testem ágyba illik, de mindig más ágyába. Talán a legtöbb nőre nézve nem lenne hízelgő ez a megállapítás, de ez engem egy kicsit sem zavar. Az emberek többsége idegesít, túl felszínesek és önteltek, amióta az eszemet tudom, mindig különböztem tőlük. Más értékrend szerint élek, mást tartok fontosnak, más vagyok, mint a többi ember. Idegesen simítok végig a kulcscsontomon húzódó halvány sebhelyen. Talán másnak fel sem tűnne az apró hiba, én tudom, hogy ott van, érzem és zavar. Mindig elfog a szorongás, ha eszembe jut az az éjszaka. Csak egy pillanatra hezitáltam, a penge máris vágta a bőröm, belemarva a húsomba, hogy a vérem a felszínre törhessen. Itt szakadt el a cérna. Pokoli nehéz volt, de kiöltem magamból az érzelmeket és leléptem. Elhagytam a szeretőmet, az orosz maffia egyik legbefolyásosabb tagját. Hátrahagyva mindent, menekültem, de azóta sem találom a helyem. Ma éjszaka találomra választom ki a vadászterületet. Ahogy belépek, kiszúrsz engem és fogalmad sincs, mit rejt az arisztokrata külsőm. Leszólítasz, talán meg is hívsz egy italra. És minden kezdődik elölről.
Valószínűleg te is ugyanazt érezted, mint én. Kell ma valami plusz. Férfi létedre legalább négyféle összeállítást felpróbáltál, hódítani akarsz. Elhiszed magadról, hogy akit kinézel magadnak, meg is kapod. A haverokkal érkezel, azokkal, akik nem is fognak keresni reggelig, mert azt hiszik, becsajoztál és holnap majd egy sör mellett nagyokat hazudva meséled el a kalandod. Csak egyet felejtesz el. Nem én vagyok a kaland neked, hanem fordítva.
Bájolgok kicsit, nem kell megerőltetnem magam, látszólag mindketten ugyanazt akarjuk. Te a wc-ben akarod elintézni, de nem megyek bele, ahhoz, amit én akarok, túl feltűnő lenne. Megállapodunk a lakásodban, neked talán fel sem tűnik, miért vagyok olyan szótlan, már közel sem akarom felhívni magamra a figyelmed, az idegesség egyre magasabbra csap fel bennem, sikítani lenne kedvem, igen, akarom már nagyon. Feltűnésmentesen haladok melletted, ez pont jó időpont, ilyenkor már a kíváncsi szomszédok sem nézelődnek kifelé az ablakon, nem bámulnak az unatkozó nénik macskát simogatva. Csak te vagy és én. Hagyom magam egy kicsit, játszom veled, mint macska az egérrel, hogy az adrenalintól még édesebb legyen a véred. És amikor már nyeregben érzed magad… Egy pillanat műve csak, amíg előrántom a kést, a penge hegye utat talál magának a bőröd alá. Kirántom belőled, te a földre rogysz, én egyből melléd. Megbűvölve nézem a vörös áramlatot, ahogy végigfolyik rajtad, a szőnyegen, nézem milyen szép és már meg is merítem benne az ujjam, hogy aztán kóstolásra emeljem. Mámorító. Csukott szemmel élvezem, ahogy a fémes íz szétárad a számban. A vér… A véred mennyei…

Éjszaka van. Sötét. Csend telepszik az elmegyógyintézet üres, kietlen folyosóira. Ugyan miért is lenne hangzavar? Kellő mennyiségű nyugtató biztosítja, hogy egészen reggelig semmi ne zavarja meg az ápolók nyugalmát. Ez itt nem gyerekmegőrző. Itt nincs kiabálás, nincs kérdés, itt csak a fásult ápolók döfik a koktélt vastag tűkkel az ellenálló beteg éppen kézre eső testrészébe.
Szóval csend van és sötét, zaj egyedül az orvos irodája felől hallatszik, de egészen halk kis motoszkálás, esetleg suttogás, semmi más.
- El akarok innen menni. Kérlek. Bármit megteszek azért a papírért – suttogja egy egészen vékony hang, az én hangom. Meglepően könyörgő, már szinte felfordul a gyomrom saját magamtól. A doki is csak egy férfi. Őt is csak egy bizonyos testrésze irányítja. Talán kár volt ide jönnöm, de csak itt találtam menedéket a maffia elől.
- Nem érdekel – hangja csendes, nyugodt, minden érzelemtől mentes, ahogy fölém tornyosul.
- Mit képzelsz magadról, hogy egyáltalán felhozod? Lelépni innen, mi? Elment az eszed? – sziszegi a szavakat, érezhetően dühös, nagyon is. Nem szereti, ha valaki szemtelen. Nem szereti, ha valaki megmondja mit csináljon.
A nadrágját gombolja be, több szót nem fecsérel rám. Arcán szemtelen vigyor játszik, mindent megtehet és ezt tudja is. Nem is hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a szebb és használhatóbb kínálatból kiválassza a kedvének megfelelőt, használja, majd, ha megunja, akkor eldobja. Ugyan ki hinné el egy elmebetegnek, hogy mi történik éjszakánként az iroda magányában? Senki.
- Kelj fel – szól rám szenvtelenül, de nem mozdulok.
- Kelj fel, nem hallod? Visszaviszlek a szobádba – lenyúl és megragadja a pólómat, igen, le sem vetkőztetett teljesen, annyi ideje és önuralma nem volt. Egy mozdulattal felránt, pontosabban felrántana, de a lábam belegabalyodik a nadrágba. A doki idegesen dobol a lábával, erős késztetést érez egy rúgásra, de nem, most mégsem teszi meg, inkább húz magával, először a földön, az ajtónál áll csak meg annyira, hogy megvárja, amíg fel tudok állni. Karomat megragadva kísér végig az éjszaka leple alatt a hosszú folyosón, ami szinte sehova sem vezet. Csak szobák egymás mellett, unalomban tengődő bolondokkal.
- Így. És most itt maradsz és kussolsz. Betartod a szabályokat vagy... – fenyeget meg, de nem jut a mondat végére, mert közbevágok.
- Kérlek, tedd meg nekem – könyörgök neki, de ezzel végképp felbosszantom a férfit, aki talán még tetszik is, nem lehet tudni, nincsenek reális vágyképeim. A jutalmam egy hatalmas pofon, amit a szinte üres szoba falai vernek vissza. De ő nem tud leállni. Már nem megy. Hosszú ujjai a nyakamra fonódnak, először csak finoman, de a szemén már lehet látni, semmi jóra nem lehet tőle számítani. Elszántan, de üres tekintettel néz rám és cselekszik. Legalábbis azt hiszem.
- Tűnj innen. Tűnj el a picsába. Nem érted? Menj már te ribanc – ordít rám, de meg sem rezzenek. Megteheti, senki nem hallja, engem meg nem érdekel. Úgy ahogy vagyok, megerőszakolva, most dugtam frizurával toporgok még kicsit előtte, aztán megteszem. Erre vágytam mindig is. A szabad levegőre érve csak futok és futok, nem tudom merre, csak előre, az első buszhoz, bár pénzem sincs, de nem érdekel, eddig még mindent megoldottam.
- Hova megy ez a busz? – szólítom meg a mellettem ülőt, miután az első üres helyre lehuppanok.
- Las Vegas – válaszol pár perc csend után és úgy néz rám, mint egy bolondra. Hát nem tudom merre megyek? Vegas… reszkess, jövök.