My life as a child
The beginning
Jajjj, hát a gyerekkorod irtó klassz volt! - Mondaná mindezt egy átlag ember. Talán kicsit irigykedve.
Az a nagy büdös helyzet, hogy így felnőtt fejjel visszagondolva egyáltalán nem volt az. Gazdag szülők szerelmének egyetlen szem gyümölcse vagyok. A rosszabbik fajtából, ezt elárulhatom.
Egy óriási villában laktunk, bejárónővel, testőrökkel. Oh, és hogy is felejthetném el a drága Murielt?! Ő volt a dadusom, talán az egyetlen normális ember abban a házban.
Most nagy a szám, így utólag könnyű mindent ennyire lazán venni, viszont hogy őszinte legyek, kicsit szégyellem, hogy milyen családom van. Illetve volt.
Otthon tanítottak. Nem jártam iskolába, mindig jöttek hozzánk különféle tanárok (hátha így okosabb lesz az átlagnál a gyerek...hát nem lett az, de mindegy), nevelők. Egy nap akár 10-11 ember is megfordult a házban. Megjegyzem, hogy csak hozzám jöttek ilyen-olyan-amolyan tanérszerűségek.
Eközben apukám ,,valahogy” rájött, hogy
,,ez a gyerek nem maradhat egy játszópajti nélkül”. - Bölcs döntés volt, apu!
Volt neki egy barátja, kinek a gyereke velem egyidős volt akkoriban. Gabriel Gandini. Ha jól emlékszem 8 (vagy 9? Hmmm, tényleg nem tudom.) éves koromban ismertem meg.
A szülök eldöntötték, hogy a két kis lurkó úgy 10-15 éven belül házasodni fog. - Még jó, hogy semmi beleszólásunk nem lehetett akkor, mi? Sem akkor (bár annyi idősen azt se tudtuk mi az az esküvő, meg hogyan működik...vagyis de, tudtuk, elvégre ezért tanítattak otthon, hogy géniusz legyek az élet minden területén...vicc!)
Gabriel is az a fajta srác volt, akit börtönbe zártak. Persze nem a szó szoros értelmében, de az ő szülei épp olyannyira voltak sznobok (vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy alkalmatlanok a szülői ,,pályára”?), mint az enyémek.
,,Tartsuk csak a gyereket otthon egész életében, úgy nem lehet semmi baja” elv működött náluk is.
My life as a teenager (+ early adult life)
Believe it or not, but i got a job!
Ahogy teltek-múltak az évek, Gabriellel nagyon is összemelegedtünk. Pont úgy, ahogy azt a szülők elképzelték. Mondjuk furcsa is lett volna, ha nem szeretünk bele egymásba, elvégre egyikünk sem ismert mást ezen a nyomorult bolygón. Mi azt hittük naivan, hogy ez így van rendjén, és nagyon jól ment minden. Közel a 20-hoz sikerült elérnünk azt, hogy kettesben elmenjünk valahova. Mivel fogalmunk nem volt arról, hogy miféle dolgok vannak a házon kívül, természetesen az egyik testőrünk vitt el minket egy lepukkadt kávézóba.
Hogy fintorogtunk-e Gabriellel? Az nem kérdés. Nem, hogy fintorogtunk, be se mentünk.
Szóval az első randink - ha lehet ezt így nevezni - egyáltalán nem sikerült jól. Mondhatni sehogy se sikerült. Hazamentünk, s kiültünk inkább piknikezni. Igazából 2-3 naponta ezt csináltuk, így halálra untuk magunkat. Apropó piknik. Szerinted nem figyeltek minket?! A dadusom is kiült hozzánk, de szerencsére volt annyira drága, s egy csésze tea után otthagyott minket - mit sem félve szüleim haragjától. Mert ugye az édes kis Lorikát nem lehet egyedül hagyni. - Kérdem én; 19-20 évesen hogy a viharba ne lehetne magára hagyni?!
Röviden-tömören: ennyire nyomorúságos életünk volt, hogy több mint 10 évnyi ismertség után is figyelnek minket.
Bokor mögé bújtunk el csókolózni. Na ez...hihetetlenül aranyos volt. Vagyis lett volna, ha nem 21 évesen történik mindez. Nem is értem, hogy miért nem a Flintstone családnevet viselem.
Teltek-múltak az unalmasabbnál unalmas (persze így már utólag nevezem így) percek, órák, napok, hetek, hónapok, míg egyszer csak jött egy örömhír. Anyámtól, aki tényleg rám se bagózott, csak mindent megvett nekem. Tőle még azt sem hallottam, hogy
,,szívesen, kislányom.” Állítólag munkát kaptam az egyik légitársaságnak stewardessként.
Hűűűűű! - gondoltam magamban, mert azt se tudtam mit csinál az a stewardess. Meg mégis most honnan jött ez az egész?!
Nem értettem, de apám - ki más? - felvilágosított. Ő csinálta mindezt. Gondolta jót fog tenni nekem, ha nem annyira leszek itthon, és utazgatom. Ráadásul még különböző emberekkel is találkozhatok.
Hurrá. Időben jött rá, hogy nem ártana bevetnem magam a nagyvilágba, és nem itt akarok megöregedni.
Elvállaltam, bár más választásom nem volt. Izgultam, szó se róla, elvégre életemben először merészkedtem ki otthonról több órára, vagy éppenséggel napokra. Ráadásul soha nem repültem!
Nagyon keservesek voltak az első napjaim, de a főnök szerencsémre (?) nagyokat mosolygott csak az undorító bajsza alatt.
Egy-két hét után fogjuk rá, hogy kezdtem belejönni a melóba. Mondjuk az utazás előtti kalimpálgatásokat nem tudták megtanítani nekem. Kevertem a szezont a fazonnal, és sosem azt mutattam, amit kellett volna. Én inkább csak kiszolgáltam étellel, itallal a kicsit sem kedves utasokat.
Egy nap viszont olyan történt, hogy még mindig felkavarodik a gyomrom, ha visszagondolok rá.
Azt megszoktam, hogy a repülőkön egy-két tenyér csattan a fenekemen, vagy éppenséggel fütyölgettek nekem, netalántán megpróbáltak flörtölni velem. Ám egyszer az egyik fazon - aki olyan 40 év körül lehetett, óriási hordóhassal megáldva - behívott a WC-re, mert állítólag eldugult. Persze pont nekem kellett ott lennem, hát hogyne. Mintha értenék a budikhoz...
Vettem egy nagy levegőt, majd felkészültem a világ legundorítóbb dolgára.
Meglepődtem, mivel semmi nem volt. Csak a fazon - egy perverz nézéssel -, és én. Alig fértünk el, szinte a hasával tolt neki a falnak, majd befogta a számat, s a másik kezével elkezdett a gatyájával babrálni.
- Az enyém vagy, Picinyem. Nem szabadulhatsz. - dörmögte, s gatyája már a bokájához csusszant.
(Brrrrrrr, elmesélés közben is feláll a nem létező szőr a hátamon. De ha már elkezdtem, akkor folytatom - ha nem haragszol, akkor nem szeretném részletezni annyira a bent történteket.) Arcomra kiült a pánik, ő pedig továbbra is azt próbálta megakadályozni, hogy kiáltozni kezdjek. Féltem, rettegtem, mert tudtam, hogy jóval erősebb nálam. Bár nem ölt volna meg remélhetőleg, mert jó pár szemtanú lett volna. Menekülni nemigen tudott volna.
Mindegy, nem hablatyolok, inkább elárulok, hogy a bajszos manusz megerőszakolt. Nagyon fájt. Folyt a könnyem - és ezek nem amolyan örömkönnyek voltak -, de a hasas-pasast meg se hatotta ez.
A legrosszabb az egészben, hogy szűz voltam. A szüleim azt akarták, hogy várjak addig, míg Gabriel el nem vesz feleségül. - Én megpróbáltam.
És akaratlanul is megtörtént az, amit én Gabriellel szerettem volna - de nagyon. Hogy fogom én ezt elmondani neki?!
Miután kiélte magát rajtam az a köcsög, utoljára ajkaimra tapadt, hiába próbáltam ellökni magamtól - nem ment. Egy kaján vigyorral rám kacsintott, majd büszkén visszahúzta nadrágját, s vigyorogva (ráadásul még büszkén is?) visszaült a helyére.
Próbáltam rendbe tenni magam, és úgy ahogy sikerült is. Nem tudom mennyire sikerült, de próbáltam elkerülni mindenféle szemkontaktust.
Az eset után félve mentem fel a járatokra, mindent elrontottam. Azt se tudtam szinte, hogy mi az, hogy szendvics meg ásványvíz. Nem voltam a helyzet magaslatán. Az sem érdekelt, hogy ki akartak rúgni. Pár nap telt el a ,,fenyegetés” óta, s páros lábbal rúgtak ki a melóhelyemről.
Otthon persze ez hatalmas patáriát vont maga után, mire én máris Gabriel után sírtam.
A szüleim felháborodtak, elhordtak mindenféle rossznak, hogy szégyent hozok a családra, és hogy meg kellett volna köszönnöm, amiért ezt a melót beszervezték nekem.
Ó, ha tudnák, hogy mi történt!
Gabriel a hír hallatán rögtön átjött, s elhatározta, hogy mi ketten márpedig összeköltözünk. A szülök valami csoda folytán beleegyeztek ebbe, de csak egy feltétellel; ha ők vehetik a házat.
Belementünk a dologba, s a közelben a szülök fele-fele arányban kifizetve, vettek egy óriási házat. Nem érettem minek kell nekünk egy akkora böhöm nagy házikó, de ha ők így akarták, legyen úgy - gondoltuk mi.
Az anyagiakat meg úgy oldották meg a szülök, hogy havonta átutaltak egy kisebb összeget, hogy a számlákat tudjuk rendezni. A többit nekünk kellett megoldani.
Gabriel egy hotel éttermében dolgozott pincérként, én pedig semmit se csináltam. Mindezek ellenére a a pár hónapig kapott fizetésem egy részét félreraktam - vészhelyzet esetére.
Lara
A blessing. Or a curse?
Nagyon boldoguk voltunk az új házban Gabriellel. A szülők ránk se hederítettek, csak a dadusom jött át néha-néha látogatóba. Őt mindig szívesen fogadtuk, nagyon vagány egy nőci.
Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy forog velem a szoba, rosszul vagyok. Leplezni se tudtam volna, hogy valami nem okés. Ekkor beugrott a repülős történet. Leesett a tantusz. Biztosra vettem, hogy terhes vagyok.
Gabriel nem tudhatja meg! Muszáj leszek kitalálni valamit! - gondoltam mindezt két taccs között.
Együtt éltünk pár napja, s már 16 éves korunk óta férj és feleség lehettünk volna szerintem. Gondoltam szóbahozom Gabrielnek a házasságot, mire ő ezt boldogan fogadta, és belement a dologba. És talán abban a pillanatban csattant el életünk első, szenvedélytől fűtött csókja. És ugye van az a mondás - vagy mifene -, hogy;
Pusziból lesz csók, csókból lesz simogatás, simogatásból lesz szeretkezés, szeretkezésből lesz házasság, házasságból lesz gyerek.Nálunk a puszi szinte egy évtizede történt meg, most már ki lehetett hagyni. Hehe
És hát igen, megtörtént a dolog. Szeretkeztünk, s Gabriel annyira gyengéd volt! Most is jó érzéssel tölt el, ha rá gondolok...vagy annyira mégsem. Mindegy, nemsokára megtudod miért mondtam ezt.
A védekezés itt is elmaradt, amit lehet, hogy most nemigen bánok. Míg egy nap nem volt otthon Gabriel, megcsináltam öt terhességi tesztet - biztos, ami biztos alapon. Mindegyik azt mutatta, hogy én bizony terhes vagyok. Alig vártam, hogy hazaérjen Gabriel és a képébe nyomjam a teszteket.
Az, ahogy ő örült...sosem fogom elfelejteni. Az én örömöm viszont annyira nem volt őszinte, mert tudtam, hogy a gyerkőc apja nem ő lesz, viszont muszáj leszek elhitetni vele.
Megfordult a fejemben az abortusz gondolata is, de úgy - azt az örömöt látva - ez a gondolat pár másodperc alatt elillant a fejemből.
Ha esküvőnk nem volt, de házas, gondoltuk az ráér, attól függetlenül is lehet gyerekünk. Szüleinkkel egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Talán ki is tagadtak volna minket a családból.
A vártnál két héttel előbb érkezett meg a kis Lara Monteil-Gandini. Egészségesnek tánt, s mikor a karjaim közt tarthattam, elsírtam magam. Az örömtől. Gyönyörű kis manócska volt. Halványan mosolygott. Viszont egyetlen vonása nem volt, ami Gabrielre hasonlított volna. Bár annyiból nehezen lehetett megállapítani, nagyon be volt bugyolálva.
Gabriel persze rögtön fényképezni kezdett, ellenben nem volt kivel megosztania örömét. Inkább csak megölelte a körülöttünk levő nővérkéket, és egy hatalmas puszit adott mindegyiknek.
Gabriel’s rose
I thought we can live happily ever after.
Kegyetlenül nehezek voltak az első napok Lara hazavitele után. Csak magunkra számíthattuk, meg Muriel néha meglátogatott, hogy elárulja hogyan kell pelenkázni, etetni...stb. Látszott, mennyire kezdők vagyunk, de ezzel úgyse mi voltunk csak úgy.
Egy hónap után egyszercsak Gabriel közölte, hogy elmegy egy napra, kipihenni a fáradalmakat. Nem repestem az örömtől, de elengedtem, gondoltam jól megleszek egyedül is, esetleg áthívom Murielt, hogy aludjon nálunk.
Másnap csengettek. Kinéztem, de senki nem ált az ajtóban. Mikor lepillantottam a földre, láttam, hogy a lábtörlőn egy fekete rózsa hever, egy kis cetlivel az oldalán:
Ne haragudj, de nekem ez nem fog menni. Elmegyek. Ne keress, ne hívj. Felejts el örökre.
Szeretlek, és mindig is az én kis Lorim maradsz, de kérlek értsd meg, hogy nem megy nekem az apaság. Alkalmatlan vagyok rá.
Milliószor csókollak...és még egyszer kérlek, ne haragudj rám.
U.i: A ház a tied lehet, és vigyázz a kicsinkre!
Köpni-nyelni nem tudtam. Összegyűrtem a papírt, majd magam elé dobtam, s akkor láttam, hogy Gabriel elhajtott a kocsijával. Még egy utolsó puszit is dobott felém.
Magamra hagyott a gyerekkel, és ezzel az óriási házzal. Pénzem is alig van, márpedig a gyerekre és a házra költeni kell. Munkát meg hogy találhatnék, ha semmi szakmám nincs? Egy érettségivel kitörölhetem a fenekem...de sokkal inkább Laráét.
Nem hiszem el, hogy ilyen nyáfic ez a fiú! Vigyázzak a kicsiNKre? Ó Gabriel, ha tudnád, hogy nem is a tied! Egy ribanc vagyok. Egy ócska ribanc. - Erre gondoltam abban a pillanatban, mikor bevágtam magam mögött az ajtót, s a rózsát elhajítottam az előszobában.
A testemből kell, hogy éljek. Ha már azon a fazon csak úgy elkapott a repülőn - akaratom ellenére, akkor gondolom nem lesz nehéz másokat becserkészni. Pénzt kérni meg pláne nem - gondolom én.
My life as a slut
Nowadays
Utálom, gyűlölöm, ki nem állom az éjszakai pillangózást. Undorító látni, hogy milyen férfiakat engednek ki az utcára. Ne is beszéljünk arról a fazonról, aki mondhatni tönkretett. Az a történet örökké kísérteni fog, sehogy se fogom tudni keverni a fejemből.
Rengeteg perverz ember van. Néha undorodom azoktól a dolgoktól, amit kérni akarnak. Ami nem tetszik nekem, azt szimplán nem teszem meg, nem érdekel, hogy akkor egy centet sem kapok. Azért nekem is van egy tűréshatárom.
Viszont a lányom miatt kénytelen vagyok ezt csinálni. Mondhatni könnyű munka, de lelkileg nagyon megvisel. Minden egyes alkalomnál azon imádkozom, hogy hátha akad egy normális pasas - bár az nem mondható picit se normálisnak, hogy valaki prostit keres fel azért, hogy boldog legyen -, akivel bármi komolyabb is kialakulhatna.
Nem, nem csak egy szimpla férfit keresek, aki anyagilag támogat engem, és Larát. Nem csak egy ,,apát” szeretnék a lányomnak, hanem boldogságot, és szerelmet...a magam részére.
Csak boldog szeretnék lenni végre.
Ez olyan nagy kérés?!
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Loretta Monteil 