Joshua Thomas Alyward

Karakter személyisége

Ó, szia padló. Hello. Rég láttalak. Hiányoztam? Sok minden történt, mióta nem jártam itt? Vicces, nem? Te, én, izzadtság, könnyek, hányadék. Muszáj ennek mindig így végződnie? Tudod, ha mi ketten nem keverednénk lépten-nyomon össze, simán elhinné rólam mindenki, hogy kedélyes, aranyos, jókedvű srác vagyok, olykor őrült ötletekkel és csodálatos életerővel. Ha te nem lennél velem, lehetnék mindenható. Lehetnék mindenki álma – a legjobb és a legrosszabb is. Lehetnék, de… nos… nem vagyok.
Hát lássuk csak… tovább beszélve rólam… fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nem hiszem, s nem is vallom, de gondolom, hogy az életet javarészt az emberi kapcsolatok, találkozások befolyásolják. Mikor beszélsz valakivel, az olyan, mint egy... mint egy hatalmas robbanás! Milliónyi világ semmisül meg, majd születik újra - jobbá vagy rosszabbá - akár egyetlen másnak mondott mondattal. Sűrű lesz az idő... kibomlik. Mintha ebben a találkozásban értheti meg az ember az egész létezést. Mármint, értelmileg... Vagy nincs megismerhető igazság. Csak érzelmekben felfokozott világnézet, amiben felcsillan a végtelen érzése, a halál... a csillagos ég, vagy mit tudom én, bármi. Minden fölcsillan.
Egy szőke tinilány miniszoknyából kivillanó combjain, egy szeretkezés izzadt örömében. Egy várakozásban, mint Saint-Exupéry rókája, úgy sunyítok én is, hogy valaki más megjelenjen. Hogy földíszíthessem a szívem, hogy boldognak, boldogabbnak hihess. Különös játék, már ha ezt hívhatom játéknak. Tapasztalok, látok és átélek. Nem szomjazom a tudást, szerintem nincs is szükségem rá. Csak lebegek, várok és elvágyok. Többet nem tudok mondani. Nem akarok. Értesz te ebből egy kurva szót is? Nem, egészen biztos voltam benne, hogy nem. Felejtsd csak el. Érzelmi csődtömeg vagyok, ez is csak erről árulkodik. Ez meg itt az irónia. Köszönj neki szépen.


◆ kedvencek: zene, meg további öt dolog elvileg, amiről fogalmam sincs, hogy... mi lehet, de legyen akkor csoki, kávé, porcelánbohócok és a Scrubs.

◆ utált dolgok: Pofonegyszerű: macskák, gyerekek, Disney Chanel, orvosok és a fizetős pornóoldalak.

◆ egyebek: egy kibaszott rocksztár vagyok.

Karakter kinézete

Kívül-belül ember vagyok. Két kéz, két láb, egy fej – ez mind rajta csüng a törzsön és tadam, ennyi a tudomány. Anatómia alapismeretek. Kell ezt még elemezni?
Egyáltalán miért vagy kíváncsi rám? Talán nem látsz engem? Csak legeltesd külső valómon szemeid bátran, lássad a majd’ száznyolcvanöt centis termetem, ahogy jóval az emberek fölé magasodik. Nézz végig karjaimon, mellkasomon, hasamon, combjaimon; vizsgáld meg, hogy női szemek szerint meglehetősen vonzó izomzatom egész pontosan miért is vonzó a női szemek szerint. És… hm. Oké, jó, annyira nincs is sok izmom, hogy azt izomzat néven gúnyolhassam, de na… mit tegyen az ember? És elnézést, hogy közhelyekkel kínozlak.
Igazából tényleg nem látom sok értelmét, hogy te most erről kérdezel engem. Csak egy ember vagyok, mint te, vagy ő. A mosolyom talán a vártnál, a szokottnál bizalomgerjesztőbb, ha igazán őszinte, szívmelengetőbb, mint másé (ez azért fontos, mert az esetek többségében igazából nem túl őszinte) és úgy alapvetően, ha jól belegondolok, igazából minden érzelmem hasonlóan eltúlozva verődik vissza az arcomon (ha kimutatom őket). Ennek a mondatnak nem is biztos, hogy volt értelme. Maradjunk annyiban, e helyett a maszlag helyett csak nézz rám és döntsed el magadnak, hogy nézek ki, mert én utálok, gyűlölök erről csevegni. És nem is tudok többet.


◆ különlegességek: én és a napszemüvegem fényes barátsága, esetleg a tetoválásaim

szerepjátékos példa

Ha van egy dolog, amit utálok a Blink 182-ban, az az lesz, hogy mindig a legváratlanabb, legindokolatlanabb, leg… furcsább helyzetekben jutnak eszembe a számaik. Van-e valami köze a most átélt pillanataimnak a Stay Together For The Kids-hez? Nem, nincs. Attól függetlenül remek szám, bár kifejezetten bosszant, hogy maximum hangerőn üvölt a fejemben, miközben próbálok olyan fontos dolgokra koncentrálni, mint Jeremy szívhangjai. Ba-bam, ba-bam – a stupid poem – ba-bam, ba-bam – could fix this home… Ezt vajon a másnaposság okozza, vagy megőrültem, vagy nevezhető normálisnak? És miért van az, hogy akármi is lenne ezek közül a válasz rá, az a legkevésbé sem érdekelne? És… és… és nem is tudom, mi az és. Travis Barker dobszólózik a koponyámban. Ez pszichózis, vagy megtiszteltetés?
Kettőezer-tizenkettő kilencedik hó tizenkettedike. Huszonöt éves vagyok. Tizennégy éve (mínusz két hete) ex-New Yorki. Tizenegy éve és egy egész napja félig árva. Az apám nagyvalószínűséggel gyűlöl engem, feltehetőleg, ám még nem teljesen tisztázottan én is őt. Órák óta mozdulatlanul fekszem (Vagy az is lehet, hogy csak percek, másodpercek teltek el, valahogy olyan lehetetlenül lassúnak tűnik az idő.) és lehunyt szemmel, meztelenül hallgatom Jeremy szuszogását, horkolását. Másnapos vagyok. Fáj a fejem. Vissza akarok aludni. Ám ez rohadtul nem megy. Ebben a pillanatban, ha úgy vesszük, nem lehetne se gyönyörűbb, se szörnyűbb az, ahogy vagyok. Bármi történhet, egy kicsit sem fog tudni változtatni az érzéseimen. És mit érzek? Nem tudom. Semmit. Valamit. Mindent.
Furcsa, de azt hiszem, amolyan fordulópontszerűséghez érkeztem az életemben. Tizenöt éves voltam, amikor anya meghalt. Azóta tizenegy év telt el. És most újra itt vagyok, New Yorkban. Olyan lehetetlenül… aszimmetrikus ez a számmindenség.
Világéletemben szörnyen elítéltem az olyan hollywoodi filmeket, ahol a főhős megemlékezik az elhunytról a halála napján. Utálom azokat a jeleneteket, ahol kimennek a temetőbe, visznek egy szál virágot és reménytelenül, szomorúan olvassák újra és újra a nevet a sírkövön, nézik az évszámot, a születési évből minduntalan kivonják a halálának az évét, hogy tudják, hány éves volt, amikor elment. Csak hogy még jobban fájjon. Hogy lássák, hogy mennyi minden lehetett volna még előtte… És még inkább utálom magamat, hogy tegnap pontosan ugyanezt tettem. Nem mondom, hogy nem lett volna szabad… csak olyan furcsa. Ott álltam anya sírja fölött. Ráadásul annyira idióta voltam, hogy fel sem hívtam apámat, hanem inkább elrohantam Jeremy-vel az első kocsmáig – illetve nem vele mentem, ez ilyen formában azt sejtetni, hogy neki egy kicsit is kedve volt ehhez, vagy beleszólása; inkább mondjuk úgy, erőszakkal magam után rángattam -, csakhogy minél hamarabb a lehető legrészegebb legyek és elfelejthessem az egész tegnapi napot. Vagy az elmúlt tizenegy évet. Vagy akár az egész életem. És nem. A kurva életbe, ez baszottul nem sikerült. Csak a fejem fáj, a bűntudat belülről szétvet, aludni akarok, vagy akár kómába esni, vagy valahogy eltűnni, még mielőtt Jeremy felébred, és kérdőre von a tegnap este miatt. Mi történt? Te szent szar, mi történt… a mellkasán nyugszik a fejem, és zavartalanul relaxálhatok a szívverésére, mindaddig, amíg mocorogni nem kezd… Oké, csak nyugodtan. Mintha aludnék. Észre sem fogja venni, ugye? Cica… cicának hív. Uram atyám, nagyon jól tudja, hogy akkor sem hagynám ezt neki, ha kettesben vagyunk (khm, tudom, most kettesben vagyunk), ami azt jelenti, hogy… három, kettő, egy – igen, na most kapott sokkot.
Nos… ilyen élethelyzetben mit érdemes csinálni? Játsszam el tovább, hogy alszom? Keljek fel, és gyújtsak rá? Kezdjünk el lelkizni? Pakoljunk össze teljeset szótlanul, és húzzunk vissza Vegas-ba? Ha jól belegondolok, biztos nem a megnyugtatása az, amibe kezdenem kellett volna. Vagy ha mégis, kitalálhattam volna jobb módszert rá annál, minthogy végigsimítok a mellkasán, és kedves, aranyos, kómás fejjel rápislogok.