Maureen & Frederic

Nem tudom, hogy mióta ücsöröghetek itt egymagam a kávém mellett, de az tény, hogy meguntam a várakozást. Azt hiszem jó alaposan felültettek. Jó cuccot ígértek... olcsón, de a csaj, sehol nincs. Igaz, hogy nem találkoztam vele túl gyakran, de biztos vagyok, hogy megismernénk egymást. A bátya helyett ő szokta kivinni az anyagot, bár, hogy miért azt én magam sem tudom. Körbenézek. De a lány sehol sincs. A fene enné meg! Pedig óriási nagy szükségem lenne rá. Meg fáradt is vagyok. Egész éjjel nem aludtam, mert már két napja, hogy nem szívtam semmit. És, ha én nem szívok akkor az azzal jár, hogy pocsék éjszakáim vannak. Baromi álmos vagyok.
Intek a pultos csajnak, hogy hozzon még egy kávét. A rendelésem hamar megérkezik, kifizetem, aztán rágyújtok egy száll cigire. Az utóbbi két napban rengeteget dohányzok, ami már csak azért sem jó, mert ez így elég drága. Nem mintha a cucc nem kerülne jó kis pénzbe, de annak legalább van értelme. Mert utána kurva jól érzed magad. A cigi meg... hát azt csak szívod mert megkönnyebbülsz egy kicsit, de azzal együtt annyi is. Belerakom a kávémba a cukrot, töltök egy kicsi tejet, aztán kortyolok egy nagyot. Ez a harmadik kávém ma. Ha így foltatom, a szívem tuti, hogy felrobban. De muszáj, különben elalszok. Persze ésszerűbb lenne, ha haza mennék, hiszen a csaj már körülbelül egy órája itt kéne legyen, tehát valószínűleg nem fog jönni, de én mégis úgy döntök, hogy várok. Maradt benne még egy aprócska remény.
Előveszem a telefonomat, majd pötyögök egy gyors sms-t: „Hol a fenében van már a húgod?” Elküldöm, aztán várok abban bízva, hogy hamarosan érkezik is a válasz. De egyenlőre semmi. Miért mindig én vagyok az, akit az emberek átvernek? Komolyan nem értem... Pedig mindig rendesen kifizetem azt, amit veszek, még soha senkit nem csaptam be, és mégis ezt kapom vissza. Francba már az emberiséggel!
Gondolataimból egy ismeretlen, rekedtes férfi hang ébreszt fel. Megkönnyebbülve nézek rá, abban reménykedve, hogy talán a srác húga helyett Ő hozta el azt, amire most kurva nagy szükségem van. De nem... ez a férfi túl ijesztően néz ki ahhoz... Sőt... azt szeretné, ha átülnék egy másik asztalhoz, ahol egy férfi üldögél egyedül. Egy férfi, aki... ha jól tudom valamiféle maffia szerűség. Vagy fogalmam sincs. Azt tudom, hogy ismerem, de azt már nem, hogy honnan. De már miért ülnék én át oda? Mi dolgom nekem ott? Semmi!
- Én ugyan nem megyek innen sehová! Szerintem összetévesztenek valakivel... - mordulok fel, majd kioltom a cigimet és kortyolok egy nagyot a kávémból. Miért van az az érzésem, hogy ez a fickó addig nem adja fel, amíg a kedvében nem járok? De, ha egyszerűen nem akarok oda menni... ez van. Meg amúgy sem vagyok senkinek a kutyája, hogy egyet füttyentenek, és nekem máris szöknöm kell. Azt már nem! Ha valakinek valami problémája van, jöjjön ide és kész. Mit küldözgeti a csicskásait értem az a férfi? Mert ahhoz azért nem vagyok hülye, hogy ne vegyem észre, hogy az előttem lévő ember az asztalnál ülő igencsak sármos férfinak dolgozik.
- Mondja meg a... főnökének... vagy a nem tudom micsodájának, hogy nem vagyok hajlandó oda menni. Ha akar valamit jöjjön ide Ő maga. - nem szoktam ám mindig ilyen hangnemben beszélni az emberekkel, de ma épp nem jó kedvemben kapnak el. Sajnálom, ez van! - Bár kétlem, hogy bármi közöm lenne nekem hozzá... vagy magához... vagy bárkihez is. - – teszem hozzá ellenségesen, majd egy újabb kortyot iszok.

Maureen & Frederic

Nagyon nem így terveztem ezt a napot. Úgy gondoltam, hogy megszerzem a cuccot, kimegyek a jól megszokott helyemre, ahol egyedül élvezhetem ki a joint minden egyes pillanatát. Ehelyett már több, mint egy órája ülök egy kávézóban, várakozok, miközben valószínűleg kivette rám a hálóját egy maffia meg a csicskása. Igazából nem tudom, hogy náluk, hogy működnek a dolgok, de, ha pont olyanok, mint a bátyám, akkor nem fogom egykönnyen lerázni magamról. Én pedig nem akarom, hogy bármi közöm is legyen ehhez a két fickóhoz, mert itt csak én kerülök ki rosszul a helyzetből.
Megkönnyebbülve figyelem a rémisztő pasast, aki szó nélkül visszamegy a másik pasashoz, miközben érzem, hogy ilyen könnyen nem fogom megúszni. Kis ideig beszélnek valamiről, aztán a „főnök” megindul felém. Na ne! Az oké, hogy én mondtam, hogy ha baja van jöjjön ide, de nem gondoltam komolyan. Sőt... azt reméltem, hogy veszi a célzásomat és békén hagy engem. De mindegy. Majd ha úgy érzem, hogy baj lenne csak egy telefonomba kerül, és Dorian máris értem jön. Sőt, valószínűleg innen is kapok segítséget, mert vannak azért ahhoz elegen. Nyelek egyet, majd megpróbálok minél közömbösebben az előttem megálló férfira nézni. Téved, ha azt hiszi, hogy az ágyába tud majd csalogatni. Mert az ilyen emberek azt teszik... Ártatlan lányokat csalogatnak az ágyukba, aztán meg... ki tudja mit el nem művelnek velük. Megborzongok.
- Valóban nem. – förmedek rá, majd elutasítom a felém nyújtott kezét. Egy ideig szúrós tekintettel méregetem előbb őt, majd a tőle nem messze álló kutyáját, aki állja a tekintetemet. Aztán ismét vissza nézek az előttem álló férfira és intem, hogy foglaljon helyet. Nehogy már én menjek oda hozzuk...
Azt azért be látom, hogy ahhoz képest, hogy maffia, elég udvarias. Ezen meglepődtem. De akkor sem dőlhetek be! Mert egy ilyen ember mindenre képes, hogy elérje amit akar. És bár lehet, hogy paranoiás vagyok, de jobb félni, mint megijedni. Ezt már nem egyszer tapasztaltam.
- Mondanám, hogy elfogadom a bocsánatkérést, de azt hiszem, hogy ez magát a legkevésbé sem érdekelné. Szóval térjünk a lényegre... miben segíthetek? - kérdem bájos mosollyal. Talán kicsit kedvesebbnek kéne lennem vele, végtére is eddig még semmit sem ártott. Csak ezzel az a baj, hogy most rohadtul nem vagyok olyan állapotomban. Szóval rossz pillanatot választott ki a barátkozáshoz.
Körbenézek. Olyan érzésem van, mintha mindenki minket bámulna, bár minden bizonnyal mindez csak azért van, mert egy olyan fickóval kávézgatok éppen, aki azért lássuk be, elég népszerű itt Las Vegasban. Elveszek egy újabb szál cigit, majd meggyújtom és szívok egy jó nagyot belőle. Közben pedig próbálom elterelni a figyelmemet arról, hogy miféle ember ül velem szemben, és közben még mindig reménykedek, hogy felbukkan a lány, akinek már eleve nagyon örülnék a cucc miatt, de így, hogy társaságba vagyok, talán még jobban is. Mert az azt jelentené, hogy lenne egy nyomós okom a távozásra. De nem. A lánynak még mindig nincs itt nyoma.
Rápillantok a telefonomra, hogy nem-e jött válasz az üzenetemre, de semmi. Nagyszerű!
- Nem! - vágom rá gyorsan a kérdésére, miközben a kávémba kortyolok. Tehát nem tévedtem. Csakugyan ismerhetjük egymást. Mármint, hogy én ismerem, az oké... ezt a fazont mindenki ismeri... de, ha Ő is ismer engem – aki egy cseppet sem népszerű -, akkor valami csak kell, hogy legyen. Megköszörülöm a torkomat, majd kedvesebb hangnemre váltva, folytatom: - Vagyis lehetséges. Gyakran járok ide. - igen! Csak is ez lehet a legtökéletesebb válasz a kérdésére...