They say I'm crazy.
I really don't care.
That's my prerogative.

Lomhán vetettem le magam a kanapéra, az új lakásban. Igen, új lakásom van! Mert egy új élethez természetesen új lakás is jár. De hogy miért helyeztek át engem Vegasba, az örök rejtély marad... Bár azért akad néhány sejtésem, ha valakit nagyon foglalkoztatna ez a kérdés, amit mellékesen megjegyzek, hogy erősen kétlem. Voltaképpen engem sem érdekel, hogy ott kellett hagynom a régi életemet, nem vagyok az a fajta hisztérikus kislány. Legalábbis, ha hisztizni támad kedvem, akkor azt nem ilyen formában teszem, hanem például gyújtogatok. De senki ne essen kétségbe, jelen pillanatban eszem ágában sincs tüzet gyújtani, elvégre az új szomszédaimnak nem így akarok bemutatkozni, hanem normális ember módjára.
A rengeteg dobozt szemlélve konstatáltam, hogy elég sok kacatot sikerült összegyűjtenem az évek során, ami azért is meglepő, mert sosem voltam az a fajta ember, aki mindenféle holmit gyűjt. Vannak ruháim, meg különböző értéktárgyaim, de az emlékeim mind a fejemben vannak, nem tárgyak emlékeztetnek bizonyos történésekre. Ezért sem tudtam hova tenni ezt a sok kacatot. Sem a szobában, sem a fejemben. A kupi csak összezavar. Ja, és hogy nálam szinte mindig kupi van, talán érthető is, hogy miért vagyok olyan zavart jellem.
A kanapén fetrengve szusszantam néhány percet, hogy kipihenjem a cipekedés fáradalmait, aztán nekiláttam kicsomagolni. Éppen csak néhány dobozt bontottam fel, a törülközőket kerestem, de hát végül majdnem minden doboz feltépve éktelenkedett a nappali közepén. Így kell rendet rakni Sonia módra, kérem szépen.
Úgy fél óra elteltével meg is találtam az imént említett szemtelen törülközőt, ami volt olyan pofátlan, hogy az egyik doboz legalján fészkelt.
Diadalittas mosollyal huppantam be a zuhanykabinba, majd magamra eresztettem a forró vizet. A gondolkodás nem nekem való, mert általában ilyenkor mindenféle baromságon töröm a fejem. Márpedig egy ilyen alkalom, mint a költözködés, rengeteg gondolkodást igényel. Mit hova tegyek, mitől kéne megszabadulnom, hogy a francba van ennyi kacatom, stb. Legszívesebben azzal a lendülettel dobtam volna ki a dobozokat az ablakon, ahogy felcipeltem őket. Csak hát az nem lett volna túl praktikus, több szempontból nézve sem.
Gondolataimból egy ismeretlen hang rázott fel. Furcsa, csilingelő hang. Néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy az új csengőnek van ilyen irritáló csilingelése. Nem vártam vendégeket, úgyhogy nem is értettem az egészet, mindenesetre gyorsan magam köré csavartam a törülközőt, aztán az ajtó felé vettem az irányt.
Az ajtóban egy idős néni állt, gondolom valamiféle szomszéd lehetett. Arra kért, hogy segítsek neki levenni valamit a szekrényből, mert túl magasan van, és ő már nem éri el, s a többi. Nem vártam végig a monológját, inkább utána mentem a szemközti lakásba, hogy segítsek neki, hogy minél előbb juthassak vissza a zuhany alá.
Gondoltam ezt, aztán nagyon benéztem a dolgot, mert mire visszajutottam a lakásomig, az a kép fogadott, hogy az ajtó galád módon kizárt engem. A saját lakásomból!
Egy ideig még tanakodtam, hogy mitévő legyek, de jobb ötlet híján becsöngettem a mellettem lévő lakásba. Ki gondolta volna, hogy első nap máris két szomszéddal ismerkedhetek meg, törülközőbe csavarva. Nem is én lennék...

They say I'm crazy.
I really don't care.
That's my prerogative.

Én és a világ leglehetetlenebb helyzetei bizony jó barátságot ápolunk egymással. Talán túlzottan is, aminek köszönhetően aztán mindig valami furcsa szituációba sikerül belekeverednem, de ami még ennél is szebb, hogy én köztudottan az ilyen szituációkat nem egészen úgy kezelem, mint az átlagemberek. Ez nyilván azért van, mert én magam sem vagyok átlagos, sőt… voltaképpen iszonyatosan távol állok a normális emberek csoportjától, vagy minek szokás azt nevezni. Ezért is van az, hogy általában amin más nevet, én csak nagyokat nézek, kimeresztett szemekkel, hogy ebben mi volt a vicces? Amin meg én nevetek, hát azon más leginkább megbotránkozni szokott. Úgyhogy ebbe inkább ne is menjünk bele, hogy a külsőm miféle belsőt takar, mert a fél szomszédság elmenekülne, ha megtudná az igazságot. Egy pszichopatával nem túlzottan előnyös közös házban lakni, ám nem mintha én annak titulálnám magamat. Én nem, mások viszont igen, úgyhogy ki tudja akkor, hogy mi is az igazság?
Talán ez a nő itt előttem, aki volt olyan kegyes, hogy kinyissa nekem az ajtót, pedig gondolom ez annyira nem mindennapos eset, hogy egy félig pucér, háromnegyed részben meg vizes, törölközőbe csavart asszonyság álljon valakinek a küszöbén bebocsátásra várva.
Nekem nem kell bebocsátás, legalábbis nem feltétlenül. Nagyon kreatív tudok ám lenni, így vannak alternatíváim a probléma megoldására, avagy kiküszöbölésére, mert ez a szó most úgyis tökéletesen idevág.
- Igen, kérem – szólalok meg teljesen semleges arccal. – Az ügyben érdeklődnék, hogy egészen véletlenül nincs-e a lakásában fejsze vagy valamilyen balta, amit kölcsönkérhetnék? – teszem fel a nagy kérdést, és hogy fokozzuk az élvezeteket, még hozzá halálosan komoly képet is vágok, mert mi sem természetesebb ennél, hiszen mindenki baltákat meg fejszéket tart otthon. Legalábbis az én világomban, ami sokkal inkább valami utópista világhoz hasonlít, mintsem a valóságra. Pedig milyen szép is lenne! Mindenki fejszékkel meg baltákkal rohangálna az utcán… hm. Maga lenne a nirvána, ha engem kérdeztek.
Azért az némiképp pozitívum, hogy mindezt nem a szomszéd néninek adtam elő. Félő, hogy netalántán infarktust kapott volna, ha nem valami sokkalta rosszabbat. Például, ha félelmében rám fújt volna egy kis paprikaspray-t, na azt biztosan nem köszöntem volna meg neki. Ámen.