- Dylan ne - sikítok fel, de tök feleslegesen, mert a társam a golyó elé veti magát, nehogy én kapjam azt. Lemerevedek, ami a legrosszabb taktikának minősül ebben a pillanatban, az egyetlen szerencsém csak az, hogy nem vagyok egyedül ezzel.
Minden megáll, mintha nem is záporoztak volna golyók két pillanattal ezelőtt. A rohadt életbe, nem hiszem el, hogy nem képes megmaradni a seggén. Sose.
- Oké, ti... vigyétek innen, és hívjátok Warrent - össze kell szednem magam, ha már én vagyok a vezetőjük. Igen, levizsgáztam megint. Konkrétan azt sem értem, miért követnek még mindig, már azon kívül, mert szeretnék az állásuk megtartani, de ez... ez így nem jó, legalább némi utálkozó tekintetet had kapjak, de nem... Greg inkább vállon vereget, ezzel gallyra vágva mindennemű büszkeségem. Persze nem fogok mindenki szeme láttára összetörni, már perfectül tudom magamban lejátszani ezeket a dolgokat.
Szitkozódok egy sort, mikor konstatálom, a férgek persze elpucoltak, tehát szart sem értünk, csak még valaki ment gallyra. Idegesen vágok ököllel az épület falába, nem törődve a fájdalommal, most még úgy se érzem. Aztán nekivetem a hátam, és próbálok lenyugodni, hogy összeszedhessem a gondolataim. Így nem állhatok apám elé, nem hinném, hogy olyan elnéző lenne, tekintve, hogy nem ez az első helyzet. Most biztos nem úsznám meg a "nagy fába vágtad a fejszét" szöveget, vagy esetleg az "oké, hogy öngyilkoshajlamokkal küzdesz, de a többieket ettől kíméld meg" változatot. Az apám elsősorban a főnököm, sőt... egy kezemen meg tudom számolni, mikor volt az apám, de ezt már sikerült megszoknom.
- Nem kérek most belőled Nathaniel - nem nézek a lépések irányába, az ő lépéseit meg már messziről is felismerném. Na, igen, mert ha már letudtam, vagyis... sikerült nagyjából túllépnem az egyik legnagyobb hibám okozta következményeken, bumm... rántom magam bele a másikba.

Mivel a tervem kudarcot vallott - pedig tényleg csak annyit akartam, hogy épségben megússzuk ezt a párnacsatát -, és megint csak csúfot vallottam, mint vezető - ezen vajon miért lepődök még mindig meg -, úgy gondolom, nyugodtan dühönghetek.
Persze ez is csak ideiglenes, az agyam ugyanis már azon zakatol, hogy a fenébe tálaljam ezt apámnak. Oké, elég elnéző velem, de szerintem ez már pont az a határ, amit ő se képes tolerálni. Na de arról szó sincs, hogy feladnám, mert ez a szó még most se szerepel a szótáramban, csak... csak bele kell jönnöm, és azt ne várja senki, hogy három röpke hét alatt ez menjen.
Nathanielbe már annyiszor botlottam, hogy konkrétan az lenne csoda, ha most nem futnánk össze. Már a lépéseit is megismerem, mert azok olyan jellegzetesek, lassúak, mégis fenyegetőek, igen, nőiesen bevallom, bennem is van némi félsz, de nagyobb a kíváncsiság. Na, meg... specialításaim közé tartozik, hogy tiltott területen lépkedek, akár szó szerint, akár átvitt értelemben.
- Mégis miféle infóid vannak? - naná, képes arra, hogy röpke egy perc alatt felkeltse a figyelmem, így kikászálódva az önsajnálatból, inkább neki szentelem a figyelmem.
- Legyen, egy tea. De iparkodjunk, tuti visszajönnek csekkolni a terepet - sóhajtok fel, mert arra is jó lenne rájönni, mi okom van arra, hogy "védjem" őt, már azon kívül, hogy néha roppant hasznos tud lenni, ha van egy bérgyilkos majdnem szövetségese az embernek.