- ...Miss Hobbs, elvárom, hogy pontosan jelentjen meg! További szép estét kívánok. - a rögzítőn ez volt az utolsó üzenet vége, melynek eleje arról szólt, hogy Melissanak meg kellett jelennie egy igencsak gazdag és befolyásos ember tetőtéri galériájában San Franciscoban, ahol némi baleset történt az egyik képpel, ami nevezett egyénnek igencsak fontos és értékes. Az üzenet megnevezett helyet és időpontot, ámbátor a sérülés jellegét tekintve hallgatag maradt emberünk.
Persze ezek az információk nem jutottak el TJ-hez, hiszen ő nem olyan körökben mozgolódik, ahol a resutálás ... resatuzás ... restartulás ... tökre teljesen mindegy, hogy milyen szót használunk rá, akkor sem érdekelte. Azonban mit ad a gondviselés, éppen abba az épületbe volt hivatalos, mint ahová Melissa és éppen abban az időpontban is. Csak az emelet volt más és lakásszám, de minden más stimmelt.
Csak az nem, hogy rohadtul nem volt értekezése felmenni a tizennegyedik emeletre... Már vagy negyed órája győzködte magát, hogy nem lesz semmi baj és különben is, napjában emberek milliói használják a lifteket, miért pont most történne bármi is a felvonóval. Csak lazán és ruganyos léptekkel be kell mennie az épületbe, flegmán megnyomni a hívógombot, beszállni a fülkébe és felmenni a tizennegyedikre. Olyan ez, mint az ágybaszarás, ennél egyszerűbb dolog nincs a világon.
Azonban klausztrofóbia egy nagyon enyhe formája volt az övé, olyan ami csak és kizárólag liftekkel kapcsolatban jelenik meg nála, és ez a bezártság érzés most igencsak erősen megparáztatta, ami a negyedik szál ciginél látszódott. No, de miért nem ment lépcsőn? A kérdés természetesen jogos, csak egyetlen bökkenője van, hogy lépcső márpedig nincsen. Illetve van egy tűzlépcső, amit vész esetén lehet használni, de nem ilyen botorság esetén.
- Szedd össze magad te kis puhapöcs! - ó, azok a kedves szavak mindig is hatottak rá, persze másik kontextusban és általában nőktől hallva. De most legalább elindult, kiszállt a kocsiból és egyenesen haladt az épület felé, amikor egy nőt pillantott meg. Melissat.
TJ farmerben volt, fekete pólóban és egy hasonszín bőrkabátban, valamint tizenkét darab apró kis bogyóka volt nála, kevésbé feltűnő helyen... Nem, nem a világoskék fajtából vitt magával, hanem abból, ami felpörget és szinten tart, pontosan olyan, mint amilyet a vevő rendelt. No igen, TJ most kifutófiút játszik, de az üzlet ennél komolyabb volt. Ha tetszik a fickónak az áru, egy rettentően nagy megrendelés lesz kilátásba, amit TJ tárgyal most le. Már ha felér...
Ajtót nyit a csábos bigének, előreenged, illedelmesen megvár, hogy ő is lerendezze a saját ügyleteit, majd pingvinhez fordulni és felkéretőzni a saját kontaktjához. - Csillagom, fogd a liftet... - kiáltott a lány után, miután felengedte a portás, majd sietett a pokoli fülkéhez. Arra számított, hogy társaságban talán jobban bírja majd az utat. Talán.

- A tizennegyedikre... - állt meg a fülke egyik sarkába, majd amilyen erősen csak tudott, megkapaszokodott a fémrudakba, amik a stabil állásban segítették. Persze lazának akart volna tűnni a lány előtt, eléggé ott volt a szeren a másik, ő pedig mégiscsak egy alfahím volt!
Lecsukta a szemét, amikor a két nehéz ajtó összezárt, majd hatalmasat nyelt, ahogyan a fülke zökkent egyet és elindult a felfelé úton. Magában számolta az emeleteket, egyiket a másik után és annyira elkezdett izzadni, hogy lekívánkozott róla a bőrkabát. Lassú mozdulatokkal szabadult meg a felsőtől, izmos bicepszeket villantva a másik előtt, majd szippantott egyet az orrán, csak mert megkívánta.
Ebben a pillanatban azonban bekövetkezett az, amitől mindig is rettegett: a lift megállt két emelet között. A hatos és a hetes szám egyszerre világított, jelezvén az üzemzavart, de körülbelül ennyi volt az, ami kellett neki, hogy ujjai vadul kalapáljanak a kapaszkodókon. Megnyalta a száját, alsó ajkát kissé beharapta, majd megnyomta valamelyik gombot, nem is figyelte, hogy melyiket.
- El tudod hinni? - apró őrület volt a hangjában, de még vissza tudta fogni, még kontroll alatt tartotta magát, de egyre csak idegesebb lett, minél tovább maradt a fülke a két emelet között. Észrevett egy telefont, majd felkapta a kézibeszélőt, melynek másik oldalán a portás vette fel unott hangon.
- Igen?
- Te figyelj öreg, megállt a lift, se előre, se hátra nem akar mozdulni. Csináljál már valamit ezzel a szarral, mert mindjárt begolyózom!
- Kérem nyugodjon meg, meglátom, hogy mit tehetek. - tette le a kagylót a másik, majd TJ Melissa felé fordult, már kissé ingerültebb hangon.
- Figyelted? Ez a fasz letette a telefont. Szartál már ilyet? - azt csak gondolatban tette hozzá, hogy ha újra találkozik az ipsével, akkor egy vértócsává fogja változtatni a fejét azon a csodálatos mahagóni asztalon, ami mögött ott pöffeszkedett a bejáratnál.
- Vedd már fel azt a rohadt telefont! - üvöltötte a kézibeszélőbe, majd amikor nem kapott választ, lecsapta azt a helyére. Melissara nézett, aki talán éppen jól szórakozott az előadáson vagy éppen nem, de nem is érdekelte. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam... A kurva életbe, mindjárt idegbajt, ha nem jutok ki innen!

- Ne nyugtassál engem... - összezárt fogakkal válaszolt Melissanak, de amint a nőre pillantott, máris elkapta a tekintetét. Újra fel akarta venni a kagylót, hogy felhívja azt a szemetet, de kezeiben hirtelen fájdalmas görcsöt kezdett érezni, ami szinte leblokkolta egész lényét. Mintha vírus terjedt volna a testében, a görcs végigszalad a vállain, lefelé a gerince mentén a medencecsontig, onnan pedig kettévált a lábaiba, csakhogy teljes legyen az élmény. Legszívesebben most elvágódott volna, de még arra is képtelen volt, hogy normálisan levegőt vegyen. Mintha elfogyott volna körülötte az oxigén, mintha egy zacskót tettek volna a fejére, annyira nehezen szedte a levegőt.
- T... Trey. - nyögte ki TJ a keresztnevét, ami annyira nehezére esett, mint még soha semmi más. Ajkai körül viszkető érzés lett úrrá, de az ujjai nem engedelmeskedtek, nem tudta megvakarni a kínzó helyet. Csak állt és tűrte, hogy a másik hozzáérjen, hogy végigsimítson a karján egészen a csuklójáig, hogy aztán a tenyerét elcsalja a gomboktól és a telefontól. Csak a lágy hangra figyelt, ami oly puhán jutott el a füléig, oly könnyed tónussal ajándékozta meg zaklatott elméjét, hogy pár másodpercig csillapodtak a tünetei, de éppen csak addig, amíg a telefon meg nem szólalt.
Kapott volna a kagylóért, de nem engedelmeskedett a teste, görcsösségében pedig erőnek erejével markolt rá a puha ujjakra. Újra nehezebben vette a levegőt, majd lábai már nem bírták tovább, egyszerűen lecsúszott a fülke falának mentén.
- V-vedd ... f-fell... - makogta TJ, majd próbálta elengedni a lányt, de ujjai csak nem eresztették. Ha Melissa volt olyan ügyes, hogy mégiscsak elérte a telefont, akkor megint a portást hallhatta benne.
- Hálló? Ott vannak még? - röhögött az ember, majd folytatta. - Beszéltem a karbantartó társasággal, látják a hibát és már el is indították az egyik emberüket, hogy megszerelje a felvonót. Körülbelül másfél óra és kint lesznek a slamasztikából... Kibírják addig?

Még soha senkinek nem tetszett a neve, neki sem. Fogalma sem volt arról, hogy az árvaházban miért pont ezt a nevet kapta, de annyit tudott, hogy az abban a hónapban született gyerekek mind Jeffersonok lettek. Valójában a TJ-t sem szerette, de már túl régóta mondogatták neki, hogy végül megszokta és már hallgat rá.
Nem tudott mást tenni, így tényleg leült a seggére, majd ha tudott volna, egy mosolyt engedett volna meg magának a pókemberes szöveg miatt. Ha az agya éppen nem azzal lett volna elfoglalva, hogy önmagát tegye tönkre, akkor tetszett volna neki Melissa karakán fellépése, üdvözölte volna, hogy kiállt magáért. És valószínűleg újra megjegyezte volna magában, hogy márpedig ma este ez a portás nem megy haza a két lábán. Ehelyett inkább csak magába roskadva szorongatta a lány ujjait, s bármennyire is próbálkozott, nem tudta őket elengedni.
- Me... M-meg... - vágta rá azonnal a kérdésre, bár az a kifejezés, hogy azonnal, rettentően messze állt a valóságtól. És akkor meghallotta az újabb bűvös szót: másfél óra. Szédülni kezdet, nem érezte maga alatt a talajt és olyan tehetetlennek érezte magát, mint még a legrosszabb átvedelt éjszakák után sem. Ajkai remegtek, keze és lába reszketett a sokktól, egész testét pedig újra elemésztette a görcs, ami pár pillanattal később émelygésbe váltott. Fogalma sem volt arról, hogy miért teszi azt a lány, amit csinál, de ... ebben a mocskos, rohadt életben valaki egyszer végre törődik vele.
- Meg-próó... bálllom... - ez volt a válasza arra, hogy vajon kibírja a lánnyal a másfél órát vagy nem. És szeretett volna beszélgetni, kívánta a másik társaságát, de egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy élvezhető társa legyen Melissanak a beszédben. Persze az agya nem ezekkel a kifejezésekkel vázolta a helyzetet, de a lényeg ez volt.
Ujjai akkor oldották fel a roppant szorítást, amikor a lány csuklójához ért, az ujj apró érintése újra megnyugtatta, de még mindig remegett, izzadt és nem tudott mozdulni. Pontosan úgy érezte magát, mint ahogyan az a nagy könyvben meg van írva és bármennyire is tenni akart ellene, nem tudott. Képtelen volt megszabadulni a négy acélfal nyomasztó közelségétől, attól a fullasztó érzéstól, hogy ez a kicsiny kalitka lesz a koporsója ... de volt egy csillag az égen, a fény az alagút végén, akit úgy hívtak, Melissa.
- Ny-nyolcvan évvet ... issss várrnék ... r-rád... - ez már majdnem egy mondat volt, de nem tudott örülni neki, hiszen még mindig úgy beszélt, mint egy debil, aki ráadásul még a konnektorba is belenyúlt. De nem tudott javítani a helyzeten, egyedül semmiképpen.
- Me-hesélj valamiit... Sz-szerretem aaa hang-hangoddd... - amennyire csak tudta, elfordította a fejét, majd Melissara pillantott, szemeiben azzal a fájdalommal, amit éppen átélt.

Próbált volna mosolyogni, de egyszerűen nem ment neki, pedig a helyzet adta volna magának a vigyort, amikor Melissa csak szabatkozott. Ehelyett inkább csak hallgatta a történetet, egy olyat, ami valószínűleg nagyon fontos volt a lánynak. Neki is voltak fontos történetei gyermekkorából, de azok nem voltak ennyire vidámak.
Persze nem panaszkodhatott, hiszen az árvaházban felnevelték, de néha ő is örült volna egy-két ölelésnek valaki nagyon fontostól, aludt volna el esti mesét hallgatva egy gondoskodó kéz által betakarva, látogatott volna meg nagymamát az ünnepek alatt ... de nem így történt. Maradt neki az egyedüllét, az idősebb gyerekektől kapott verések, a szigorú neveltetés, és láss csodát, mi lett belőle! Csakis a társadalmat hibáztathatja, hogy Trey Jefferson bűnöző lett.
- Hiszek neked... - hangja már nyugodtabb volt, szavai remegés nélkül hagyták el ajkait, de ez a rövidke mondat is túl megerőltető volt, hogy folytassa. Pihent, élvezte az apró simogatásokat, csuklójának halvány kényesztetését és egyre csak kételkedni kezdett abban, hogy Melissa nem egy angyal. Persze, nem hitt abban, hogy létezik magasabb hatalom, akinek szárnyas szolgái a Földre szállva csodákat művelnek, de ez a lány mellette most mégis elért valamit ... valami mennyeit.
Nem kért tőle mást, csak annyit, hogy segíthessen. Nem szeretett volna cserébe egyebet, mint higgyen neki. A férfi elfogadta a nyújtott kezet és hitt, amennyire eddig még semmi másban sem.
- Sze-szerintem tévedsz. Angyal vagy ... az én megmentőm. - most már ment a mosoly, mely még nem volt ezer wattos és inkább tűnt valami furcsa grimasznak, de azért próbálkozott és valamennyire ténylegesen ment neki, mindez Melissanak köszönhetően. - Te nem ... festessz?
Tette fel a kérdését, majd várta a választ, ami biztosan jött is volna, ha nem szólal meg kabátjának zsebében a telefonja. Biztosan a vevő volt az, hogy hol a péniszben járhat, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni, nem tudta mozgatni a kezeit. A ciripelés viszont egyre hangosabb lett, Melissatól pedig nem kérhette hogy vegye fel a készüléket, hiszen ki tudja, milyen kedves hangnemet fog a vevő megütni.

Mindenképpen ellenkezett volna egy másik helyzetben, hiszen nem tette volna meg ezt érte mindenki. Ismert rengeteg olyan gengsztert, aki most markát dörzsölve vihogott volna, ha így láthatta volna, sőt! Még fizettek is volna egy nagyobb összeget, ha láthatják TJ-t egy pánikrohamban összetörni. Aztán persze ott voltak az átlagemberek, akik tuti, hogy nem álltak volna le segíteni neki, hiszen egy földön fekvő és szenvedő fickó mindig más valaki problámája, de mivel akárki segíthetne, senki sem fog.
Azonban visszafogta magát, nem törte össze a másik világképét, hiszen még maga sem segített volna magán, de még Melissan sem, ha úgy adódott volna. Inkább csak bólintott egyet a lány kérdésére, ami a keresést firtatta, bár még mindig nem tudta, hogy mit fog mondani a vonal másik végén érdeklődőnek.
Mert az egy dolog, hogy most Melissanak tud válaszolni, de a vevő újabb stresszhelyzetet jelentett, amitől félt. Nem alaptalanul, hiszen minden másodperccel, amivel hangosodott a csengés, annál jobban érezte, hogy egyre nehezebben vette a levegőt és egyre jobban izzadni kezd. - A kabátomban van... A belső ... zse-zsebben...
Mondta egyre halkabban és egyre remegőbb hangon, és próbált egyeletesen levegőt venni, ami nem ment neki könnyen. Fáradt volt, pihenni akart és még azt sem vette észre, hogy milyen félreérthető kérdést tett fel Melissa, csak arra koncentrált, hogy összeszedje magát.
- Id-iddde ... tarrrt-tartaanáád? - teljesen elvesztette az előbbi nyugalmát és újra minden testrésze görcsbe rándult, szája pedig ismét viszkedni kezdett a rohamtól. Amint Melissa megtalálta a készüléket, felvette és a füléhez tartotta, persze ha tényleg így tett, csak hallgatni tudott, nem jött ki hang a torkából. Melissara próbált nézni, elkapni a másik tekintetét, hogy segítsen neki.
- Ott vagy TJ? Kurvára ide kellett volna már érned! Hol a faszban vagy már? - Percy volt az, aki egyfajta összekötő volt a Los Angeles-i vevő és a Las Vegas-i eladó között, persze a megfelelő százalékért. - Mondj már valamit, a kurva életbe!
Azonban nem tudott, képtelen volt rá.
- Ssss... Sssee... - eddig jutott és nem tovább. Bal szeméből könnycsepp csordult ki, mert a fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni és az a tehetetlenség is, ami még jobban hajtotta az őrületbe.

Egy másik helyzetben élvezte volna a lány érintését, s most csak azt kívánta, bárcsak abban a szituációban lennének, de az elakadt lift közbeszólt és baszhatta a romantikát. Pedig tudott kurvára csöpögős is lenni, ment neki az udvarlás, meg minden és biztos nyomult is volna a csajra, ha nem bénította volna meg a görcs újra ... és újra. A görcs igazán bekaphatná golyóig!
Csak hallgatni tudta a beszélgetést, nem tudott érdemben résztvenni benne és egy apró sarok a szívében sajnálta, hogy Melissanak ezt végig kellett hallgatnia. Mondjuk annyi szent, hogy nem lesz megdícsérve otthon, hogy hagyta elkúródni az üzletet, de azt a folyót majd akkor lépi át, amikor odaér. Vagy valami hasonló...
Amikor vége lett a beszélgetésnek, csak mosolyogni tudott, hogy a lány annyira aranyosan, annyira naivan magyarázta bizonyítványát, hogy szinte kedve lett volna megölelni és megvígasztalni.  - Nnem ... ba-baj...
Passzírozta ki magából a két szót, de nem tudott egyelőre többet. Az viszont mindenképpen segített rajta, hogy Melissa újra melléült, szíve azonnal visszavett a tempóból. Percek óta először tudott mély levegőt venni, s abban a pillanatban orrában érezte ennek a mellette ülő csodának az illatát, ami semmivel sem volt összetéveszthető, annyira egyedi és magávalragadó volt.
- Sza-sza-bad... - mármint kérdzeni. És ha nem túl ciki, akkor válaszolni is fog. Mármint, ha tud. Rengeteg volt a kérdőjel ebben a kérdez-felelek játékban, de volt egy olyan érzése, hogy menni fog neki, ha jobban megnyugszik.
- Ddde ... így ... nne-nehézz leeesz ... vá-vá-lasszolni... - na nem mondod nagyeszű! Kiröhögte volna magát, de még arra is képtelen volt, így maradt a görcsös remegés és a reszkető válaszok.
- Ha-ha ... mmeggöl-ölellnél ... talláán me-ne-nne... - egyébként teljességgel komolyan gondolta, hogy a lány ölelje meg, mert ha apró érintései és kedves szavai ilyen nyugtatólag hatottak rá, akkor mi lenne abból, ha közelebb kerülne hozzá. Talán az egész szarságot elfelejtené és végre továbbléphetnének.

Igen, feszült volt. De aki karddal élt, az kard által is fog halni. Vagy valami ilyesmit magyarázott neki egy muksó, aki valószínűleg valami cirkuszban lehetett zsonglőr, vagy mi a here. Mert ki a tököm használ manapság még kardokat? A szamurájok, de őket meg lelövik, mint a lovakat... Összegezve a dolgot, tényleg feszült volt, de az a kis harc, amit Melissa elkövetett magával, szórakoztatta.
Nagyon aranyosnak találta a másikat, olyan volt, amilyennel még sosem találkozott: instant szerethető lény. Teljesen felkészült vagy inkább már kikészült az önmagával vívott harc miatt, de aztán mégiscsak megtörtént a csoda és olyan nyugalom áradt szét a testében, mint amilyen még soha. - Köszönöm.
Hangja nyugodt volt, nem remegett, nem görcsölt, nem dadogott és egyetlen betűt sem nyomott meg szükségtelenül. - Köszönöm.
Jó volt kimondani újra a szót, majd lassan, óvatosan átkarolta a lányt, mert bár a hangját megtalálta, testében még mindig erős volt a fájdalom, ami szinte bénaságra ítélte. A lány derekán pihentek meg ujjai, majd magához húzta őt, mintha el sem akarná engedni megmentőjét. S a mozdulat során tenyere feljebb csúszott, Melissa mellének alsó részét érintve ezzel szinte érzéketlen karjával.
Neki természetes volt, hogy így tett, az pedig nem nagyon érdekelte, hogy a lány hogyan fog reagálni. Vagyis inkább az volt a helyes kifejezés, hogy nem gondolta, hogy ebből bármi kára eshet Melissanak. - Nyolcvan én elég lesz...
Mosolyodott el, már az is könnyebben ment neki, majd hatalmasat sóhajtott, mert húsz perce először érezte azt, hogy le fogja küzdeni ezt a rohamot, az elromlott lift pedig bekaphatja bőnyállal. Kétszer is! Vagy ahányszor csak akarja!
- Tizenhét éves voltam, amikor először sitteltek le... - nem tudta, hogy honnan jött ez a sztori, de ha már belekezdett, akkor végigmondja. - Egy haverral elkötöttünk egy kocsit, amit nem kellett volna, mert később kiderült, egy zsaru valamilyen rokonának volt a verdája, a bíró meg volt olyan köcsög, hogy nagykorúként kezelt minket, így hat hónapra lecsuktak.
Egy pillanatra abbamaradt a történet, amíg visszaemlékezett az egész sztorira, majd folytatta, amikor újra megvolt a képzeletbeli fonal. - Csak a kóterban jöttem rá, hogy egyedül sitteltek le, mert az állítólagos haverom ellenem köpött. Így ő segítette a nyomozást és felfüggesztettet kapott, én meg elvittem a teljes balhét. De én nevettem utoljára, mert amikor kiengedtek, megkerestem azt a spiclit és addig ütöttem a fejét, amíg felszakadt a bőr az öklömön. Megint kaptam egy fél évet, de ő azóta nem tud rendesen enni, csak folyékonyat... A barom.
Fejezte be a mondandót, majd hangosan hümmögött. - Talán mégsem ezt kellett volna elmesélnem... Ugye? - pillantott le mosolyogva Melissara.

Az utóbbi évek egyik legintimebb pillanata volt, amikor Melissa Hobbs megpuszilta. Vehetett be akármennyi gyógyszert, szúrhatott fel farkára végtelen számú kurvát, a lány ajkainak halvány érintése olyan élmény volt, mintha felébredt volna egy nagyon mély, egész életében álmodott fantazmagóriából. Gyönyörű volt maga a pillanat, amikor a puha ajkak kényeztették, ami egy röpke másodpercre mintha beindított volna benne valamit. Nem, az lehetetlen, négy éve szerek nélkül biztosan!
- Csakhogy én akkor már nem voltam gyerek, és ami azt illeti, nem is tanultam belőle. - fogadta a simogatást, ami ténylegesen jól esett neki. Intim volt, csak a kettőjüké és annyira valódi, mintha egy hetven kilós tonhalszelettel vágták volna arcon. Beckyvel sosem érezte ezt, rajta mindig is érezte, hogy kötelességet teljesít az érintéseivel, de Melissa minden apró mozdulata önkéntes volt, gyönyörű és megismételhetetlen.
Csak bólintani tudott, amikor hallgatta, hogy nem olyan gyermekkora volt, mint amilyet megérdemelt volna. Másnak meg még ennél is rosszabb volt az első tizenhét éve, így nem panaszkodott. Felnőtt és bár nem lett a társadalom hasznos tagja, mégis egy üzletet visz, emberek függenek a munkájától és bizonyos körökben igen fontos személyiség. Szóval mondhatjuk azt, hogy valamit elért az életben, de eredményei az erőszakra, a megfélemlítésre, a fegyverekre és a drogokra épül, szóval nem a legjobb alapokra. Így már várta azt a pillanatot, hogy az egész kártyavárként omlik össze, maga alá temetve őt a múlt kínzó valósága.
- A bosszú hidegen tálalva a legjobb. És azokban a cellákban nagyon hideg volt... - igen, sajátja volt az a bosszú, igazságot szolgáltatott egy olyan sérelemért, amit nem kellett volna elszenvednie, ha nincs az állítólagos barátja. - Kérdezhetnél tőlem bármit, mégis az érdekel, voltam azóta börtönben?
Mosolygott fel, majd pillantott le Melissara, és a kezet, amit a lány visszapakolt a helyére, hogy átölelje, elszakította tökéletes helyéről, hogy egy kósza tincset hajtson ki a lány arcából. Nem tudta, miért kellett ezt tennie, miért akarta megmentője arcát érinteni és miért borzongott bele jó értelemben a meghitt cselekedetbe. Újra érezte, hogy valami megmozdul benne, hogy a lehetetlen csak egy karnyújtásnyira volt tőle, de kételkedett és nem törődött vele egy pillanatra sem. Kezét visszatette oda, ahová Melissa pakolta az előbb, majd magához szorította annak törékeny alkatát, gyönyörű lelkét, megértő szellemét.
- Voltam. Kilenc évet. - szűkszavú volt, de érthető volt azok után, hogy visszagondolt az esetre. - Emberölés...
Ritkán beszélt erről, sőt inkább soha. S főleg nem egy idegennel. Azonban valamiért meg kellett bíznia a másikban és válaszolni is akart a feltett kérdésre.
- Huszonkettő voltam és még mindig nagyon hülye. Valamiért azt hittem, hogy Phoenixben több lehetőségem lesz, mint Las Vegasban, így odaköltöztem, hogy majd melót szerezzek magamnak. Persze nem ment könnyen, de minden újrakezdés nehéz, bár nem mondom, hogy otthon jobb életem volt akkor... - felnevetett. Fanyarul. Rövid ideig. - Már másfél hónapja voltam ott, kisebb melókból húztam meg magam és rohadtul tele volt már a tököm mindennel. Csak annyit akartam, hogy megigyam a kurva sörömet, aztán hazamenjek bambulni a tévét, de nem így alakult...
Szünetet tartott, amíg rendbe rakta a dolgait a fejében, majd keze lejjebb vándorolt Melissa derekáról, egészen annak hátsójáig. Nem kért engedélyt, nem habozott, ő most a lány seggét akarta megfogni és Isten a tanú rá, meg is fogja fogni!
- Ketten voltak, bennük is volt már egy kis légköbméter, mint bennem, de inkább csak spiccesek voltunk mindannyian. Sosem felejtem el, hogy éppen egy riport ment a tévében arról, hogy Bush katonákat és harci repülőket rendelt Szaud-Arábiába... Tudod, az Öbölháború. - már teljesen nyugodt volt, annak ellenére, hogy ilyen témát hozott fel. Könnyedén tudott beszélni a dologról, szívében egyetlen gátló sem működött, testét sem akarta már kifacsarni a görcs. - Túlzás lett volna mondani, hogy néztem azt a szart, de amikor azok ketten elkapcsoltatták a csatornát, felszívtam magam. A pultos nem akart beleszólni, úgyhogy kivittük az utcára a nézeteltérést. Az elsőt megcsaptam, azonnal elterüt és nem is kelt fel addig, amíg a másikkal verekedtem vagy öt percig.
Nagyon jól esett volna neki egy cigi, de ilyen szűk helyen nem szeretett rágyújtani. S ki tudja, mit tenne vele, ha a bezártság mellé még egy kis extra légszomjat is kapna? Inkább nem gondolkodott ezen. - Kiértek a zsaruk, szétválasztottak minket és akkor tudtam meg, hogy az első fickó azért nem kelt fel, mert landolásnál beverte a fejét a padkába és eltörött a nyaka. Azt mondta a szakértő, hogy azonnal meghalt... A vád vétkes gondatlanság lett volna, de kiderült, hogy már volt priuszom, szóval emberöléssé minősítették át, mert visszaesőnek bűnözőnek számítottam a kocsilopás és a péppéverés miatt.
Fanyarul beszélt, mondandóját úgy is fejezte be, majd lepillantott Melissara, annak hatalmas és gyönyörű szemeibe, és csak rázni tudta a fejét.
- Ennyi a történet... Lehúztam kilenc évet, aztán visszatoltam a belem Vegasba, azóta ott élek. Életem vidám és eseménydús összefoglalója pár szóban.

Nem figyelt, amíg a börtönről mesélt, mert bár régen történt minden, vannak éjszakák, amikor az élményekről álmodik. Olyankor azt szokta mondani Beckynek, ha éppen vele tölti az éjszakát, hogy hallott valamilyen zajt és meg kell néznie, pedig csak arra vágyik, hogy egyedül legyen és elgondolkozzon minden szörnyűségen, amit odabent megélt.
Melissa mégis más volt... Neki elmondta volna, hogy miért ébred fel csatakosan az éjszaka közepén, neki mesélt volna az összes szörnyűségről, amit megtapasztalt. Csak kérdeznie kellett volna, apró hangján érdeklődnie a részletek után és mesélt volna mindenről. Azonban nem tette, mert inkább a bocsánatkérésre figyelt.
Vajon elnézést kellett kérnie a lánynak? Vagy ő ment túl messzire és neki kellett volna a másik bocsánatért esedeznie? Nem tudta, nem volt ilyen helyzetben, mert ami kellett neki, azt mindig elvette, legyen az pénz, nő vagy bármi más az életben. Azonban Melissa más volt, de még mennyire, hogy soha nem tapasztalt élmény. Csak figyelte kezének mozgását, hallgatta a mondandót és bólogatva adott neki igazat. Valóban félnie kellene tőle, ha ismerné őt és nemcsak a roham alapján ítélné meg. Rettegnie kellene TJ-től, ha tudná, hogy a börtönévek után milyen mocskos dolgokat tett, óvnia kellene magát a férfitől, ha kiderülne, mennyire ő tehet arról, ami vele történt.
Megbánta, hogy meghalt az a fickó a padkán? Soha egy pillanatra sem... Melissa mégis azt hitte, mégis kedvesnek és őszintének nevezte. S bármennyire érezte úgy, hogy válaszolnia kellene a lány megállapításaira, hangtalan maradt és inkább csak őt figyelte. Nézte a pillantását, ajkának havány ívre húzott mosolyát, a ragaszkodást, mellyel még mindig mellette maradt. Kezét elemelte Melissa derekáról, majd ha a másik engedte, felültette őt úgy, hogy a lány háta a mellkasának oldalán támaszkodjon meg, majd a kezet, ami az imént még a vékony vonalakon pihent, most a másik ölébe ejtette, átölelve a finom alakot. S ha Melissanak ez sok lett volna, akkor nem szabta volna meg, hogy mikén ül mellette a lány, mozdulatai csak ajánlások voltak.
- Egyáltalán nem tart vissza semmi... - őszintén beszélt, majd folytatta egészen közel hajolva Melissa füléhez. - Azt mondod, kedves és őszinte vagyok. Talán életem legőszintébb fél órája volt ez az egész ... veled. Azt mondod, nem félsz tőlem. Pedig a rémtörténetekben én vagyok a mesebeli gonosz, de a mesékkel ellentétben, a valóságban mindig én nyerek...
Fejét hátravetette, majd úgy vágyakozott egy szál cigaretta után, amit már rohadtul ideje lenne elszívni. - Nincsenek rossz vagy jó döntések, csak döntések. Döntés volt, hogy Las Vegasból kocsival jöttem San Franciscoba és az is egy döntés volt, hogy beszálltam a liftbe. Utólag címkézzük fel ezeket a döntéseket pozitív vagy negatív jelzőkkel, de attól, hogy mit gondoluk róluk, a döntések nem lesznek sem jók, sem rosszak. Csak döntések...
Elhallgatott, majd mélyet sóhajtott.
- Túlélésre játszom és nem érdekel, hogy milyen úton jutok el oda. Döntéseket hozok, amik előre visznek és nem érdekel, hogy milyen felhangjuk van. Csak az, hogy még egy csodálatos napot eltölthessek ezen a kibaszott bolygón... Érted, mit akarok mondani?

- Vagy nyerek, vagy meghalok miközben próbálkozom... - tényleg így gondolta. Egyetlen veszteni valója volt ebben a csodálatos világban, mégpedig az élete, amit soha nem kért és nem nagy fájdalom, ha le kell mondania róla. Talán másképp gondolkodott volna, ha szerető családban nevelkedik, ha az anyja nem csak a világra szarja és utána lehúzza a WC-n, hanem gondoskodnak róla, törődnek vele ... szeretik. Igen, a szeretet akkor fontos lett volna számára, amikor felhorzsolta a térdét egy elesés után, amikor felbontott egy ajándékot a karácsonyfa alatt vagy amikor először ijedt meg egy hatalmas kutyától. Jó lett volna akkor is úgy megölelni valakit, mint most Melissat, de az ember nem kaphat meg mindent az élettől, nem?
Élvezte az apró simogatásokat, a lány ... a nő puha tapintásának érzéki örömét, azt a közelséget, amit még senkivel nem érzett. Mert ölelt már meg más embereket is, de ennyire még senki nem hatott rá, még senki nem közvetített felé ilyen érzetet. Persze lehetett, hogy mindez csak a kurva roham utáni felfokozott állapot, mely egy apró pillanat alatt azonnal elillan és soha nem tér majd vissza. Fejét rázta a gondolattól...
- Nem bátorság másokon átgázolni, inkább létfontosságú. - a nagy bölcs megosztotta fiatal tanítványával az élet kibebaszott bölcsességét, amit csak megfogadni lehet vagy elutasítani és megdögleni. Mély hangja ismét felcsendült, miután apró szünetet tartott, hogy Melissa megeméssze az elhangzott mondatot. - Ha te nem teszed meg, akkor más fog félrelökni, megtaposni és ott fog hagyni az út szélén, hogy szenvedj. Úgyhogy inkább én leszek az, aki átlép mindenki hullája felett...
Következett a kérdés, amire ténylegesen nem számított, a válasz azonban váratott magára, mert a kényeztető mozdulatok újra hatalmukba kerítették, s miközben Melissa ujjai nyomán lúdbőrözni kezdett alkarja, az előbb tapasztalt érzés újra a hatalmába kerítette, az a lüktetés, amit gyógyszerei nélkül négy éve nem érzett.
És valóban, keze ágyékán pihent meg egy pillanatra, mely mozdulat olyan természetes volt, hogy a másiknak nem tűnhetett fel, hogy éppen a merevedését vizsgálja, de ... semmi. Pedig egy pillanatra, a másodperc tört részére azt érezte, hogy mégis, ami azonban több volt a semminél, hiszen rohadt régen volt az, hogy pirulák nélkül érje el ezt a hatás, mely egy rég elfeledett fantom volt a múltból, de olyan jó lett volna mégis újra üdvözölni.
Így inkább visszatért a valóságba, hiszen tenyerén érezte a csiklandozó mozdulatokat, melytől ujjai reflex szerűen záródtak össze. - Megvagy... - nevetett fel és kezdte volna a kérdésre a választ, amikor egy telefon megcsörrent. Nem a sajátja és nem is a fülke közvetlen kapcsolata a portással, akiről újra megállapította, hogy ordas módon szétveri azt a rohadt fejét!
- Felvegyem neked? - mosolygott Melissa számára láthatatlanul. - Te vakartad az én hátam, most rajtam a sor, hogy vakarjam a tiéd... Nyugi, finom leszek és nőies...

- Te tudod... - vonta meg a vállát, majd engedte, hogy Melissa a telefonját kutassa és találja meg, hogy utána visszakerüljön mellé. Először csak figyelte a lány, nézte nőiesen lágy vonalait, arcának kedves és vonzó élét, hatalmas szemeinek gyönyörű csillogását. Nézte ahogyan ez a csodálatos teremtés hallgatja a másik telefonálót és egy pillanat alatt ökölbe szorult a keze, s már majdnem ott volt, hogy kitépje Melissa kezéből a készüléket és jól elküldi a picsába azt a faszt! Azonban fékezte magát, mert bármennyire is volt dühös az ismeretlenre, nem akart még nagyobb szart a megmentőjének.
Mert tényleg így gondolkodott róla, aki ott volt neki egy olyan helyzetben, amiben még sosem volt, kivakarta a geciből és nem kért érte mást, csak válaszokat, amiket meg is adott neki. S ez a nő, ez a szeretetreméltó teremtés most csak sírt, könnyezett...
- Héj, héj, héj! - térdelt fel hirtelen, majd pár esetlen mozdulattal Melissaval szembe helyezte magát, miközben azokat a könnycseppeket kitörölte a másik szeméből. - Őőő ... figyelj rám!
Hatalmasat nyelt, mert még ilyen helyzetben sem volt előtte, nem kellett nőt vígasztalnia. TJ egyszerű ember volt, így amikor bőgőmasinákkal hozta össze a sors, akkor vagy lelépett mindig, vagy felképelte a zokogót, hogy tényleg legyen oka sírni. Most egyik lehetőséget sem akarta kihasználni, így egy harmadik utat választott.
- Mit csinál a rongybaba, ha leszakad a karja? - tette fel a kérdést, majd várt pár másodpercet, hogy Melissa kellőképpen ne értse a helyzetet. - Odamegy a fiókhoz, és előveszi a takarékszövetkezet...
Vigyorgott a poénon, bár ő is nagyon jól tudta, hogy ezen a fárasztó viccen inkább csak kínjában nevet az ember, de remélte hogy el tudja terelni a nő gondolatait. - Ugye mennyire szar volt?
Kezeit lassan vezette le Melissa arcán, majd az ujjak hatalmasat ugrottak és megállapodtak az előtte pityergő térdein. Arca ismét komollyá vált, alsó ajkát kissé beharapta, majd újra elengedte fogai szorítását, hogy aztán alig félrebiccentse a fejét. Nézte a lányt, kissé még mindig nedves szemeit, majd újra megszólalt.
- Ha te nem vagy, akkor lehet, még mindig a padlón fetrengenék, ki tudja milyen trében, szóval jövök neked eggyel és ha az véletlenül az, hogy ennek a műmájernek beverem az orrát, akkor csak bólintanod kell és el van intézve a dolog... - próbálta kicsit felvidítani a másikat, de lehet, hogy nem a legmegfelelőbb szavakat használta ehhez, ami neki is szöget ütött a fejében. - De ha mégsem, esetleg egy fuvar Vegasba? Potom kilenc óra az egész...

- Fogalmam sincs, hogy hol hallottam, de legalább láthattalak újra mosolyogni. - mély hangja bátorítólag vonta körbe az előtte lévőt, majd mély levegőt vett és sarkaira ülvén figyelte a másikat. Tetszett neki a mosolya, az émelyítően édes ajkak halvány grimasza, ami olyan gyorsan és hirtelen olvasztotta meg a szívét, mint előtte még semmi sem. Pontosan nem tudta, hogy mit művelt vele a lány, leírni sem tudta, hogy milyen érzések kavarogtag benne, de annyi biztos, hogy jó érzés volt. Mit jó? FANTASZTIKUS!
- Akkor nem bántom, de csak szólnod kell ... sőt, azt sem. - mosolygott újra a lányra, miközben végleg letett arról, hogy annak az orbitális pénisznek adjon a nevadai srácok parasztlengőiből. De majd a portás, majd ő megkapja! - De ne mondd, hogy a te hibád, akkor már inkább az enyém... Ha nem pánikolok be, biztosan felhívtad volna a fütyikét.
Kacsintott szemével, majd miközben arcán érezte a másik pusziját és testét forrósította annak ölelése, nem tudott más csinálni, mint viszonozta az iméntit és karjai Melissa hátára feszültek. Egy pillanatra úgy érzete, hogy soha nem akarja kiengedni a kezéből ezt a kincset, de a köszönetmondás felébresztette az álomvilágból. - Szívesen. - válaszolta, majd engedte el ő is kezeinek halvány szorítását és engedte, hogy Melissa az ölébe vegye a kezét.
- Most, hogy mondod, lehet mégis meggondolom, hogy vállalom-e veled az utat... - játékosan felpillantott a fülke tetejére, szájával grimaszolt és szemeivel hunyorgott, mintha éppen csak számolna valamit, fejét kicsit-kicsit megbiccentette, egy alkalommal meg is rázta, majd újra azokban gyönyörű szemekbe nézett, amelyek olyan félszegen pillantottak rá.
- Annyi biztos, hogy ma este már semmi kedvem nem lenne elindulni, talán a kocsiban alszok egyet... Reggel elindulni, egyszer vagy inkább kétszer megállni egy kicsit pihenni, talán enni valamit, egy-két dugót is beleszámítva inkább huszonnégy óra lenne abból a kilencből. A kérdés inkább az, hogy vajon neked van annyi kérdésed? - vigyorgott a másikra, majd közelebb hajolt Melissahoz, és csókot lopott a lány ajkairól. Nem időzött ott túl sokat, szájának érintése csak alig volt érezhető, de amikor már centiméterekre volt, megállt egy pillanatra. - Nem hoztál kényelmetlen helyzetbe... Én téged?