- Wayne, öt perc múlva hoznak egy lőtt sérültet!
- Jól van, megyek mindjárt - szól oda a mögötte bőszen mocorgó dundi nővérkének - érfogót!
Lassan negyedik órája, hogy egy mellkasűri vérzést próbál elállítani kevesebb, mint több sikerrel.
- Szegény nagyon nem akar az élők sorában maradni - soha nem szokott feladni semmit, viszont a fiatal rezidens már nagyon a végét járja nem csak türelem, de a fáradtság terén is. Szemei alatt hatalmas fekete karikák virítanak melyeket még a maszkon és a szemüvegen keresztül is látni lehet. Kezei remegnek, ezzel pedig aligha tud segíteni Jasonnek vagy a betegnek akinek egy kis hiba is a vesztét okozhatja.
- Dean, menj szólj Ericnek, hogy mosakodjon be. Keressetek egy sebészt és egy kardiológust is. Tamponálást közben! - amint a szív körüli részt "kibélelik", meg is érkezik a felmentősereg. Pont végszóra, hisz a nővér megint itt pörög forog jelezvén, hogy letelt az a bizonyos öt perc és most ebben a minutumban szükség van Dr. Wayne-re.
Egy gyors de alapos beöltözést követően már vágtázik is át a kettes műtőbe, hol két rezidens és a nővérek serényen pakolásznak, sürgölődnek egy fiatal nő körül.
- Számolok. Egy...kettő, három - végszóra átcsúsztatják a sérültet a kezelő ágyra, és már lép is oda a pontosan kibiztosított fejhez, melyet egy esetleges csigolya sérülés miatt tettek fel rá.
- A neve Kendall Dreyfus, FBI ügynök. A bal borda alatt egy lövés valamint a csípőcsontot is ért egy. Vérnyomás normális, nem volt eszméleténél mikor kiértünk. Vénát szúrtunk, a vér fogytán van és nincs raktáron.
- Jól van. Milyen a vércsoportja?
- Nulla negatív - az ismeretlen férfi hang felkelti az érdeklődését így akaratlanul is az irányába pillant.
- Maga a társa?
- Igen.
- Peg, járj körbe az orvosok között és keress nulla negatív vércsoportút. Valószínűleg Anthony vagy Monica jó lesz, de siess. Kendall, hall engem? - lép ismét a nő fejéhez, hogy egy kis lámpával a szemébe világítson.
- Pupilla fényre tágul, nincs nyoma traumának. Vágják le a ruhát róla, csináljunk helyi nyaki, mellkas és medence röntgent is. Látni akarom mit ért a golyó. Valamint teljes vérképet is szeretnék látni - habozás nélkül adja ki az utasításokat miközben a nőről lekerülő ruha alá lát.
- Túl erős a szivárgás...

Nem tetszik neki ahogy az ügynöknő társa itt toporog mint egy rakás szerencsétlenség. Állandóan csak a hajába túr, hol csípőre teszi a kezét, hol pedig nyög egyet mintha legalábbis őt döfködnék.
Komoly, de törődő tekintettel fürkészi a nő arcát majd belevilágít a szemébe, hogy lássa, a pupillák miként reagálnak a hirtelen erős fényre. Az megnyugtató, hogy nincs semmi gond a fejével. Mondjuk ez még csak most fog kiderülni.
Nagyjából két percet vesz igénybe, hogy elkészüljenek futtában a röntgen felvételek melyeket tíz percen belül készhez fog kapni a főorvos.
Megnyugtatja, hogy hallhatja a nő hangját még akkor is ha az roppant gyenge és kénytelen közelebb hajolni hozzá.
- Nem uram, nem fog meghalni de jobb szeretném ha most kifáradna. Nincs szükségünk rikácsolásra - lehet, hogy a kelleténél durvábban szól a másikhoz viszont elég kemény napja volt, több családtaggal kellett megoldani bizonyos konfliktusokat, és még mindig nem tud semmit arról a kislányról akit molesztáltak. Valamint jó lenne utána nézni a megkéselt férfinak is, de ha úgy vesszük akkor ezer Wayne doktort kellene teremteni, hogy mindenhol tudjon egyszerre lenni.
- Itt a vér! Anthonyt eltudtam csípni.
- Remek, kössétek be neki. Remélem kapott nyalókát is amiért jófiú volt - vigyorog a nővérre, ki a fejét rázva, hasonlóan széles mosollyal köti be a nőnek a vért.
- Kendall, allergiás bármilyen gyógyszerre? Volt mostanában hasonló balesete? - igyekszik a tőle telhető legjobb artikulálással feltenni a kérdést, hisz ha valakinek kótyagos a feje vagy nincs teljesen magánál az nem biztos, hogy teljesen megért mindent. Mondjuk ez érthető is.
- Esik a vérnyomás!
- Valahol szivárog... adjanak neki epinefrint! - gyorsan átvágtat arra az oldalra ahol a lőtt sebek vannak, hogy aztán egy szintbe kerüljön nagyjából a nővel, alaposabban szemügyre vegye.
- Megérkeztek a röntgenfelvételek - a kis pattogó nővérke úgy ugrálja körbe Jasont mintha egy szerelmes kiscsikó volna és már veszi is ki a papírtokból, hogy a fény felé tartsa.
- A gerinc nem sérült, viszont a csípőcsontba fúródott az egyik golyó. Nyilván néhány hajszáleret eltalált. Greg, stabilizáljátok a vérnyomását, folyamatosan kapja a vért és a morfiumot. Hozzatok csipeszt, minél hamarabb ki kell szedni a golyókat. Ez - húzza szét a bőrfelületet - lehet, hogy érintette a tüdő alsó részét. Reszelősnek és nehéznek tűnik a levegővétele. Be kell csövezni a mellkasát. Megtudod csinálni? - keresi meg Greg, az egyik rezidensének tekintetét de mintha az sokkot kapna a puszta kérdéstől csak áll a férfival szemben végül nemet int.
- Gondoltam. Adjatok egy szikét és hozzátok a csöveket. Kendall, ejtek egy kis bemetszést a kulcscsontja alatt. Ettől könnyebben tud majd levegőt venni.
- Nem kellene elaltatni?
- Nem Greg, majd nyilván éberen fogok egy baszott nagy csövet a tüdejébe vezetni.
Néha nincs elég türelme a fiatalabb orvosokhoz és bár nagyon jól végzik a munkájukat sokszor olyan kérdéseket tesznek fel, hogy saját magát nyírná ki gondolkodás nélkül egy orvosi szikével.
Tíz perc múlva már jócskán a golyók kiszedésénél tart. A csövet könnyedén betudta vezetni, és a vérnyomása is normalizálódott bár a pulzusszáma kicsit alacsony.
- Innen boldogul, Dr. Wayne? - lép mellé Greg sürgető tekintettel.
- Persze, menj csak - anélkül beszél a fiatal sráchoz, hogy ránézne. Helyette rögtön az immáron stabil állapotú nőre koncentrál.
- Eltudja nekem mondani, hogy mi történt? - persze tudja, hogy semmi köze hozzá, viszont nem árt ha beszélteti.

Komoly tekintettel térképezi fel a nő testét, hátha lát rajta még valami olyan sérülést, amit esetleg nem vettek észre a ruhák vagy a sok vér miatt. Látszólag a két lövést eltekintve teljesen makulátlan, talán még a bordája repedt meg a harmadik golyónak köszönhetően amit felfogott a mellénye.
- Mázlista. Ha ezt telibe kapja, biztosan meghal - közli gondolkodás nélkül a tényt. A nő pont altatás alatt van, szóval ezt nem kell ilyen konkrétan hallania, viszont nem fogja előle se elhallgatni. Felnőtt nő, és az ő testéről van szó, szóval illik mindent tudnia.
Csak akkor húzódik el egy kicsit tőle, mikor megérkeznek a vérvétel eredményei melyet alaposan, tüzetesen átvizsgál.
- Semmi rendellenesség. Makk egészséges. Egy hét és gyanítom újra munkába fog állni a tiltások ellenére is - akaratlanul is elmosolyodik, hisz ő maga is ilyen. Annak idején mikor kis híján megölte az egyik betege, akkor is már másnap gürizett. Az más kérdés, hogy egyszer kétszer úgy kellett összeszedni valahonnan.
Azután, hogy magához tér az altatásból, már fel is tesz két kérdés mire egész használható választ kap, bár a kartörés ami a kartonjában van az mást mond, igaz egy soha nem számított hatalmas balesetnek.
Miután egy nővéren kívül mindenki elhagyja a műtőt, megkísérli szóval tartani a nőt. Persze nem akar kíváncsiskodni, neki csak el kell látnia őt, viszont arról nem kérdezheti, hogy mi van otthon, mi van a családjával és a társai, mert ha a munkájához nincs köze akkor a magánéletéhez még annyira se.
- Rablás? És azt az FBI-osok intézik? Mindig azt hittem, hogy az a zsaruk dolga - húzódik pimasz mosolyra a szája, mikor viszont a hangjára tér rá a lány, felsóhajt.
- Igen, mondták már jó páran - ha lehet mondani, akkor a kellemesen rekedt, érces hatású mély baritonja az egyik szexepilje. Másik pedig a régi típusú markáns arcvonása.
- Persze, hogy megmarad. A nehezén már túl van - csúsztatja ki a golyót a mély lyukból - nincs szivárgás, vagy különösebben erős vérzés, szóval a lövedék nem ért artériát vagy belsőszervet. Egy-két hajszáleret igen, de ez könnyedén orvosolható.
- Ó, lejjebb venné Peg a lámpa fényét? Kiégetjük szegénynek a szemét - lehet, hogy neki segítségére van az erősebb fény, viszont az ügynöknek aligha segít valamit ha a szemébe tűz a neonfény.
A golyó halk csilingeléssel esik bele a vesetálba a másik mellé, amit egyik rezidense nemrég kikapott a csípőjéből.
- Már csak össze kell öltenem, kap egy kis anfetamint és már mehet is lábadozni - simít végig a haján. Fontos számára a beteg lelki egészsége is, hisz olykor ez többet számít mint a testi. Persze elsődleges dolga az, hogy a fizikai bántalmakat normalizálja, de véleménye szerint egy normális, nem túl bunkónak számító orvosban könnyebben megbíznak a betegek.
- A munkatársa úgy toporog az ajtóban mint aki összecsinálta magát - két öltés között veszi a fáradtságot, hogy az üvegajtó felé nézzen pár másodperc töredéke alatt. Amíg nem kezd a másik idegbajos tombolásba, hogy márpedig ő itt akar lenni a társa mellett, akkor semmi baj.

- Értem. És az üldözőkből lettek az üldözöttek. Ismerős - mosolyodik el keserűen miközben hozzákészül a golyó eltávolításához. A varrással nem lesz gondja. Lassan nyolcadik éve varr sebeket, sőt ha az egyetemi időszakot nézzük akkor még több így ez nem okoz számára gondot. Bekötözött szemekkel megoldaná.
- A mosoly jobban áll mint a fájdalmas grimasz. Legközelebb jobban vigyázzon magára - arckifejezése komoly, viszont hangja annál óvóbb. Tudja jól, hogy milyen ha valaki golyót kap bármely testrészébe, és azt is, hogy milyen veszélyek állnak fenn addig, míg ki nem veszik vagy akkor mikor pont kicsúsztatják. Az ember azt hinné, hogy egy golyót csak úgy pillanatok leforgása alatt kilehet kapni lévén pici, azon az úton amelyiken bement, ki is lehet kapni. Arra viszont nem gondolnak sokan, hogy bármilyen lágy szövet vagy belsőszerv sérülhet mellyel még nagyobb gondot okoznak. A golyó pedig egy ilyen esetben tökéletesen tamponál.
- Ezer szerencséje - vigyorogva rázza meg a fejét, de rögtön a nő arcára pillant mikor megvonaglik - sajnálom, ne haragudjon, igyekszek óvatos lenni.
És épp ezen óvatosság vezérli, hogy a lámpa roppant erős fényét lejjebb vetesse. Felesleges, szeme mint a sasé és úgyis látna, ha nem világítana az ő képébe se.
- Ne haragudjon, hogy csak most jutott eszembe, csak... mindegy - rázza meg rögtön a fejét. Miért pont egy betegének kellene megmagyarázni az okát? Kezdi már nagyon érezni a munkaideje végét amit nem mellesleg hat órával meg is ugrott. És akkor még ott van a tudat is, hogy ezer éve nem vett be gyógyszert se.
- Oh, tényleg. Jason Wayne - morogja az orra alatt, miközben közelebbről szemügyre veszi az összeöltött sebet.
- Pár hét és nyoma se lesz - mintha legalábbis festményt készített volna egy neves festő, úgy nézi meg magának a "művét".
- Megértem. Viszont most jobban tenné, ha két hétig minimalizálná a terepi aktivitását. A csípőcsontjába fúródó golyót már eltávolítottuk, viszont okozott egy enyhe traumát a csontban, szóval ez egy ideig még fájni fog és valószínűleg a mozgásban is korlátozza valamilyen szinten. Két bordája meglepett az egyik lövéstől és őszintén szerencsésnek vallhatja magát, amiért a mellénye felfogta - beszéd közben lepakolja magáról a sárga nejlon szerű köpenyt és a kesztyűket is - más különben rögtön a tüdejébe kapta volna és nem tudtuk volna megmenteni.
Hangja halálosan komoly, akárcsak kékes tekintete. Szereti, ha a beteg tudja, mivel is kell szembenéznie, így míg néhány munkatársa finoman próbálja elmondani a leápolt embereinek a dolgokat, ő köntörfalazás nélkül kimondja amit tudnia kell a másik félnek.
- Ma és holnap bent tartanám megfigyelésre, hogy lássuk nem lépnek fel komplikációk, valamint holnap kivenném a csövet is - mutat a nő mellkasára amiben még mindig benne van a tüdőbe vezetett cső.
- Fogalmam sincs, hogy hol vannak de ha gondolja utána nézhetek - ajánlja fel miközben a műszereket és az infúziót ellenőrzi. Nem szívesen foglalkozna a tettesekkel, de orvosi kötelessége.

- Tudom jól. És de, nagyon szívesen látnám de nem ilyen körülmények között - les rá pimasz mosollyal. Nem szokása flörtölni a betegeivel, most se teszi csak igyekszik könnyíteni a nő és a saját helyzetén is. Kendall teljesen le van szedálva, nyilvánvalóak a fájdalmai, ő pedig rohadt fáradt. Nem lenne egyik fél számára se kellemes, ha unalmas pillanatokat hagynának a másik számára.
- Ebben biztos vagyok, de sajnos nem adhatok többet egyelőre. Majd a későbbiekben esetleg még sor kerül rá, de lehet, hogy akkor csak lazábbat kap, hogy nyomon tudjuk követni az életjeleket és a fájdalomérzeteit. Lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik, de roppant hasznos. Főként önnek, de nekünk is - felesleges lenne megkérdőjelezni azt amit mond, ez már csak a fáradt de annál határozottabb tekintetén is látszik.
- Ugyan már, ez a dolgom. Felesleges hálálkodni - persze örül neki, ha egy betege visszajelzéseket ad és komolyan gondolja azt a bizonyos köszönetet, de soha nem várja el tőlük. Az orvosi szakma ilyen. Vagy kedvelik és hálálkodnak, vagy utálják és a földbe döngölik az orvos büszkeségét. Megszokta.
Miután letörli a nő véres arcát és ülő helyzetbe emeli az ágyat, az orrnyergét nyomkodva áll meg mellette és rögtön el is gondolkodik a kérdésen. Segítségül a röntgenfelvétel képét hívja.
- Ha esetleg arra gondol, hogy nem tud majd mozogni és komoly segítségre lesz szüksége, akkor nem kell aggódnia. Inkább olyan lesz, mintha... valami feszítené belülről. Nem voltam még soha terhes és jó esély van rá, hogy nem is leszek de leginkább egy terhességhez tudnám hasonlítani. Mintha rögtön a kilencedik hónapba esne. Annyi különbséggel, hogy nyilván nem akar két percenként bepisilni. Kicsit akadozottabb lesz a mozgása, körülményesebb lesz a lehajolás, a leülés és a guggolás. Ez utóbbit nem is nagyon ajánlom, nem hiányzik, hogy megerőltesse magát. De ezen kívül nem hiszem, hogy nagy gondot okozna. Minden esetre ne akarja lefutni a maratont, vagy egy kutyával versenyezni. Két hétig maradjon nyugton otthon, pihenjen, inkább feküdjön mint üljön - menet közben Peg segítségével már el is indulnak a lábadozóba. Az ágyat tolva keresi meg a nő tekintetét.
- Ez azért van önben, hogy a tüdejét folyamatos mozgásban tartsa. Nem sokkal azután, hogy behozták összeesett a tüdeje, így ez segít, hogy normális maradjon. És ha el is felejtene levegőt venni, ez lélegzik ön helyett. Viszont óvatosan a gyors mozdulatokkal, nem lenne szerencsés odabent megsérteni bármit is - amint beérnek a terembe, már rendbe is teszi az infúziós és az oxigénes részt.
- Ma? - les rá kíváncsian - Most kezdtem bele a harmincadik órába - már csak a gondolattól, hogy nem aludt harminc órája elképed, de valamiért mégse hatja meg. Az utóbbi időkben kezd megszokottá válni, hogy olykor két napon át ébren kell maradnia. Három hely megüresedett az ambulancián, így minden orvos, ápoló és nővér több munkát kénytelen elvállalni addig, míg nem találnak utánpótlást.
- Bejöhetek? - áll meg az ajtóban a társa, ő pedig automatikusan Kendallra néz, elvégre most már rajta múlik.

Megmosolyogtat, hogy legalább veszi a poént és nem fapofaként visszamorog valamit, de a mosolygás nem megy sokáig, mert a folyamatos fájdalom valahogy mindig felül kerekedik.
-Pedig terveztem, hogy mostantól minden hónapban meglövetem magam, hogy a dokival társalogjak kicsit itt.- motyogom lehunyt szemmel és persze, cseppet sem gondolom komolyan, mert utálok ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni, de jól esik kicsit komolytalankodni, ha már ilyen véresen komoly a helyzetem. Inkább hülyéskedek mint, hogy azon agyaljak, mit csesztem el és, hogy mi miatt kell most két hétig lábadoznom.
-Értem. Sebaj. Bírom a fájdalmat.- bólintok egyet, de azért remélem, ha majd nem tudok esetleg aludni a fájdalomtól, megszán egy kis adag fájdalom csillapítóval. Gyanítom, lüktetni fog a varrat, aztán viszketni és égni, nem beszélve majd a bordáimról, amik megrepedtek. Majdcsak nem fogom összecsinálni magam.
-Ez a dolga, de maga is ember, nem robot. Nekem is jól esik, ha megköszöni valaki, hogy megmentettem az életét, hiába ez a hivatásom. Szóval ne szerénykedjen. Mindenkinek el fogom mesélni, mennyire jó fej és milyen gondosan fércelt össze.- sandítok rá egy apró mosollyal és hálát adok az égnek, amiért nem egy olyan orvoshoz kerültem, akit mondjuk a nővérek egymás közt "hentesnek" becéznek vagy ilyesmi. Aligha nem a legjobb orvost kaptam ma. Tényleg mázlista vagyok.
-Príma. Úgyse voltam még terhes és a dokival ellentétben, velem még előfordulhat. Legalább felkészülök rá. De ígérem, nem fogok pattogni és megerőltetni magam. Minél előbb vissza akarok menni dolgozni.- igen, ez lesz most a legfőbb célom. Nyugisan el leszek otthon, olvasok, filmezek vagy kötögetek, mit bánom, csak minél előbb vissza mehessek a helyemre. Utálok tétlenül heverészni.
-Szóval, most olyan vagyok, mint a robotzsaru?- még egy béna poén, de engem megmosolyogtat és hát, kinek másnak kell virulnia a poénjaimon, ha nem nekem? Ha bohóc lennék, másokat akarnék megnevettetni, de így megengedhetem magamnak a béna poénokat, amik talán másnak nem jönnek be.
-Egek. Nem irigylem Dr Wayne. A helyében lehet átvarrtam volna a karomat a lábam helyére ennyi ébren lét után.- pillantok rá némi sajnálattal, mert tényleg nem tudom irigyelni egy pillanatig se. A napjai nagy részét ezzel tölti és bár szép hivatás, meg van a maga rusnya oldala is. Mint például az, hogy aludni nem sokat tud az ember.
Idő közben viszont megjelenik Jameson is, mire csak elmosolyodok. Szerencsétlen, tuti a kefét rágta egész idő alatt.
-Persze.- bólintok egyet a dokinak, majd Jamesonnak is és a mellettem pittyegő monitorra lesek. A pittyegésből társam is tudhatja már, hogy minden oké és, ha ez nem lenne elég egyértelmű, megeresztek egy mosolyt is.
-Ne is kezd el. Tudom, hülye voltam, de nyugi, életben maradok. Dr Wayne gondoskodott róla, hogy ne szabadulj meg tőlem ilyen gyorsan. Igaz doki?- pillantok fel a férfira, miközben társam aggódó ábrázatát próbálom nem észre venni.
-Ez esetben köszönjük doktor úr az FBI nevében is.- nyújt kezet vigyorogva az orvosnak Jameson, majd oda húz egy széket az ágyam mellé és a monitort lesi. Gondolom kíváncsi, mi lesz most velem.

- Ezt azért kellemesebb módon is meglehet oldani, nem gondolja? - vonja fel a szemöldökét de ha akarná se tudná eltüntetni a lelkes mosolyát.
- Ebben biztos vagyok, viszont nem akarom az őrületnek kitenni, így egy minimális mennyiséget fog még kapni - ezzel Pegre néz, hogy készítse a morfiumot, hogyha átmennek a másik szobába akkor megkaphassa. Az alacsony, kicsit kerekded viszont fürge nő pillanatokon belül elővadássza a kért szert, hogy egy kis tálcára készíthesse.
Zavarában nem is nagyon tud mit reagálni, csak biccent egyet hisz tényleg így van. Neki is jól esik, ha valaki köszönete egy aprócska jelét is mutatja. Viszont az utóbbiakra csak sóhajt egyet.
- Erős nő, nem fog belebolondulni viszont tényleg fájni fog. Erre írok is fel gyógyszert, de majd nagyon figyelnie kell az adagokra. A csontfájdalom a hiedelmek ellenére nem igazán kezelhető gyógyszerekkel, szóval csak nagyon indokolt esetben szedje - ő is hasonlóképpen járt, mikor annak idején a gerince sérült. Nem szívesen gondol vissza rá, hisz az lett a végzete. Azóta gyógyszereket szed, mivel a mai napig van, hogy csak nehezen tudja végigcsinálni a napot, mikor egy-egy alkalommal belehasít a nyavalya. Viszont ez is inkább már a függőségének könyvelhető el. A vicodine könnyen függővé teszi az embert, leszokni róla szinte lehetetlen.
- Öhm, kicsit - nevet fel akaratlanul is. Tényleg összeteheti a kezét, hogy nem egy hórihorgas ügynök fetreng most előtte.
Miután átérnek a másik szobába, az ablak melletti ágyra csúsztatja át a nővér segítségével Kendallt, majd megigazítva a mellkasába vezetett csövet, átveszi Pegtől a morfiumot, hogy beadhassa a nőnek.
- Higgye el néha én is itt tartok - néha kénytelen ráparancsolni magára, hogy maradjon ébren és ne akarjon elaludni az egyik betege nyakában miközben vizsgálja. De sebaj, most lehúzza ezt a közel másfél napot, utána úgyis van három nap pihenője... amikor úgyis befogják valami miatt hívni, ezt már most érzi. Eddig akárhányszor kapott hosszabb időre szabit, mindig behívták valami miatt.
- De én se irigylem magát. Annyi azért a javamra írható, hogy nem én fekszek itt kilyukasztva - szerencsére elmúltak már ezek az idők.
Mikor a másik ügynök bebattyog és helyet foglal a nő mellett, Jason egy ideig még ténykedik körülöttük. Megigazítja a csöveket, alaposan átnézi a kapott leleteket és röntgen felvételeket, valamint a monitort is szemmel tartja pár pillanatig.
- Így van. A társa hamarosan felépül de én lennék hálás érte, ha jobban odafigyelnének rá - néz jelentőségteljes pillantással egyikről a másikra.
- Bármikor számíthatnak rám - fog kezet a férfival, majd firkálva egyet a papírra, megáll a nő ágya végében.
- Dr. Wayne, ránézne a paralízissel kezelt gyerekre?
- Melyikben van?
- Kettesben.
- Megyek! Mindjárt visszajövök és ránézek még a varratokra, egy gyorsabb vizsgálatot is megejtek, utána nem nyaggatom tovább rendben? - ha a nő jelzi, hogy tudomásul vette, már ki is ballag a szobából, hogy ránézzen a bénulásos gyerekre. Egyre több ilyet hoznak be...

Csak most jövök rá, hogy ezt az egész találkozósdit meg meglövetem magam dolgot a doki úgy foghatja fel, mintha épp flörtölnék. Vagy azt csinálom? Lehet, hogy a fájdalomcsillapítók és a vérveszteség miatt van, hogy ilyen lazán elhülyülök a dokival. De tény. Kellemes társaságnak mondható már ennyi idő után is. Ha össze is futnánk itt még egyszer, mert például bejönnék egy vádlott miatt, akit sikeresen meglőttem és életben kellett tartani, biztos szívesen szóba elegyednék vele.
-Igaz. De azt is gyanítom, hogy a legtöbbször itt lehet megtalálni, Dr Wayne. Vagy tévedek?- nem, biztos nem tévedek. Olyan orvosnak tűnik, aki mindenki más életét a sajátja elé helyezi. Aki nem rinyál, ha behívják váratlanul, mert meg kell mentenie valakit és, aki nem azért orvos, hogy felvágjon és ússzon a pénzben. Ilyen orvosból van kevés, aki azért az ami, mert a hivatásának veszi az orvoslást és nem a munkájának. Annyi szent, hogy már most kivívta magának a tiszteletemet.
Bólintok, és reménykedve lesek a nővér felé, aki azonnal elő is készíti az adagomat. Nem vagyok én puhány, nem erről van szó, de elég pocsék bármi másra koncentrálni, ha majd leszakad az ember csípője. De magamnak köszönhetem. Legközelebb majd nem ficánkolok.
-Az a helyzet, hogy... Velaxint szedek. Remélem, a fájdalomcsillapítóval nem fogják ütni egymást.- motyogom kissé szégyenkezve, mert nem szívesen mondom el senkinek sem, hogy antidepresszánsokkal élek, ráadásul elég erős cuccal, de ugyebár ki másnak mondhatja el ezt az ember, ha az orvosának nem. Csak épp tartok tőle, hogy ezek után majd furcsán fog rám nézni. Mondjuk szánakozva vagy ilyesmi.
-Szuper.- vigyorodok el most, hogy hivatalosan is szuper zsarunak nevezhetem magam, mert ugyebár egy gép erőszakolja rám az ingert, hogy lélegezzek, de ettől még nem tartom ezt olyan viccesnek. Bár inkább örülök, hogy megúsztam ennyivel.
-Valóban, de én legalább most tutira pihenhetek. Igaz, nem szívesen teszem, de aludhatok amennyit akarok és lábadozhatok.- vágok vissza, miért is jobb most nekem, mint neki, még akkor is, ha sérült vagyok épp. Lehet, ezt a szerencsétlen pasit is, csak akkor hagynák nyugton pihenni, ha lelövetné magát? Ilyen világot élünk? Félholtra dolgozza magát mások életéért? Tényleg az életükkel fizetnek ők is az ártatlanokért cserébe, csak nem olyan értelemben, mint egy katona. Ők meghalnak, az orvosoknak meg nincs életük.
Jameson-on látszik, hogy legalább fél tonna súly esik le a válláról, mikor meglátja, hogy aránylag egész jó állapotban vagyok. Aggódó arca megmosolyogtat, de természetesen hálás is vagyok érte.
-Jó kislány leszek, ígérem doki.- vigyorodok el ismét és hálásan bólintok egyet én is, ahogy szimplán felajánlja, hogy ha bármi gáz van, hívjam. Vagyis nem ezeket a szavakat használja, de én ezt veszem ki belőle.
-Rendben doktor úr.- bólint Jameson is, aztán vigyorogva felém fordul és a fejét csóválja. Tudom, hogy most legszívesebben kiokítana, hogy mit csesztem el és miért, hiszen ő pár évvel régebb óta van a szakmában és tisztában van az ilyesmi dolgokkat, de talán, csak a sajnálat fogja vissza és az, hogy nem akar leterhelni, mikor így is félholt vagyok. Ezért pedig neki is hálás vagyok. Ma mindenkinek hálás vagyok. Ez is a vérveszteség miatt lehet.
-Azért remélem, tanulsz ebből és legközelebb megvárod, hogy én is utol érjelek.- vigyorog rám újfent, amíg Dr Wayne a papírjaimat nézegeti, aztán mindketten a nővérre pillantunk, aki egy másik beteghez hívatja az orvost. Szerencsétlen. Most végzett velem és máris másik beteg várja. Tényleg nem irigylem.
-Nyugodtan nyaggathat. Addig is érzem, hogy élek.- mosolyodok el a magam kis fanyar humorán, de aztán csak nyelek egy nagyot és nehézkes pislogás közepette Jamesonra lesek, aki részletezni kezdi, mi lesz most a teendő.
-A főnök tajtékzott, de jobban érdekelte, hogy rendben leszel-e. Egy hónap pihenőt akart adni, de kiharcoltam, hogy inkább majd a gyógyulásodtól függően adja ki a beteg szabadságot, csak mert tudom, hogy meg fogsz őrülni a tétlenségtől. Ezen kívül a jelentést elintézem én, a három rabló közül pedig kettő él és miután itt stabilizálták az állapotukat, átszállítják őket a börtön kórházba. Addig is ott lesznek, amíg nem lesz tárgyalás. Szóval, pihenj nyugodtan, én mindenre ügyelek.- ecseteli kicsit lassabban, mint ahogy szokott beszélni -gondolom, mert látja, hogy be vagyok lassulva-, de még így is alig várom, hogy a végére érjen. Tudom én, hogy simán rá bízhatok mindent, sőt. Talán ő az egyetlen, akinek megengedném, hogy belekontárkodjon a munkámba.
-Kösz mindent James.- mosolyodok el megint, ahogy az általam kitalál -őrülten eredeti- bece nevén szólítom és a csípőmre pillantok. Még egy szexepilt sikerült ma begyűjtenem, de legalább egész csini heg lesz belőle.