Maureen & Theodor

Hogy hol vagyok nem tudom, és, hogy mit csinálok itt azt sem tudom. Sőt még arról sincs fogalmam, hogy pontosan hány óra lehet. Csak annyit tudok, hogy szédülök. Beszedtem valami szart, amiről igazából gőzöm sincs, hogy mi az. Azt hiszem jó alaposan átvertek. A fickó nekem nem extasy tablettát adott. Mert, ha azt adott volna, akkor nem érezném most magam így. Ó, jajj! A francba! Hogy fogok innen haza kerülni, ha tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol is vagyok? Csak megoldom valahogy! Elég nagy lány vagyok hozzá azt hiszem.
Benyúlok a zsebembe abban reménykedve, hogy talán fel tudom hívni Doriant, aki természetesen valószínűleg nagyon mérges lesz majd, de legalább értem tudna jönni.... Valahogy. Jajj, ne! Hol az a vacak? Minden egyes zsebemet végig tapogatom, de sehol nincs a telefonom. A csudába. Fázok... hideg van. És éhes is vagyok. Nyelek egyet, aztán lehajolok abban reménykedve, hogy valahol itt van leesve. Én... tényleg nem emlékszem semmire. Amint leguggolok, meg is bánom, mert rögtön orra esek
- A fene enné meg! - mordulok, aztán rögtön nevetni is kezdek. Mert ha jobban belegondolok ez az egész szituáció tök vicces. Itt vagyok a semmi közepén, nem vagyok benne biztos teljesen, hogy sötétség vagy éppen világosság van, egy árva lélek sincs a közelben és azt hittem, hogy fázok, de időközben rájöttem, hogy mégsem, inkább mégis csak melegem van. Hátrafekszek, majd a kezeimet a fejem mellett hosszan elnyújtom és nevetek. Csak most veszem észre, hogy én valóban egyedül vagyok. Nagyon egyedül! Mármint úgy értem, hogy eddig is tudtam, hogy nincs társaságom, de mégis valahogy reménykedtem abban, hogy hátha mégis csak felbukkan valaki. De senki sem jelenik meg. Mert egyedül vagyok. Ismét nevetni kezdek, aztán a nevetésem sírássá vált át. Rájövök, hogy mindez annyira mégsem vicces. Sőt... ahogyan Dorian mondaná: „szánalmas vagy Maureen.”
- Szánalmas a keresztanyukád! - motyogom, aztán mihelyt ráébredek, hogy egyedül beszélgetek ismét felnevetek. Király! Ez a cucc mégsem annyira rossz. Leszámítva azt a felét, hogy ahogyan az eget nézem, úgy érzem, mintha mennék felfele. Mintha valami űrhajóban ülnék. Látom, ahogyan a csillagok egyre inkább közelednek. Kinyújtom felfele a kezem, és megpróbálom elkapni az egyiket. Közben pedig kuncogok, mint valami idióta kislány. Ez az, amit senki nem ért meg. Hogy ilyenkor, mikor ilyen állapotban vagyok, teljes gyereknek érzem magam. Na meg persze szabadnak. Pff... de jó is lenne. Kár, hogy mindehhez az érzéshez be kell szednem valamit. Ááá... te tulajdonképpen már mindegy is, nem? Minden mindegy!
Behunyom a szemem és hopp. A csillag már a kezemben is van. Milyen puha. És, hogy fénylik. Haza viszem és megmutatom Dorian-nek. Persze ahhoz talán jó lenne megtudni, hogy tulajdonképpen hol is vagyok, meg, hogy merre kell mennem. De mindegy. Ezt a csillagot akkor is haza viszem. Mert csak nem maradok itt míg a világ. Valahogyan, valaki majd csak rám talál. Addig meg majd én itt várok. És játszom a csillagommal.

Maureen & Theodor

Nem kellett eltelnie sok időnek ahhoz, hogy rájöjjek, egy csillagot nem lehet megfogni. Ismét csak nevetek. Valójában saját magamon. Mert ilyen hülye helyzetekbe keveredek. Utoljára valami 7 éves lehettem, amikor a bátyámat azzal nyaggattam, hogy jöjjön velem csillagokat fogni, aki egy szóra jött is. Képesek voltunk a köveket befesteni sárgára csak azért, hogy olyanok legyenek, mint a csillagok, amiről valójában senkinek sincs fogalma, hogy hogyan is néz ki. Mert, ha felnézel az égre nem látsz mást csak egy pontot ami világít. Mi mégis mennyire élethűnek képzeltük el. Sőt... Dorian mutatott egy csillagot... ami valahogyan  mindig jobban fénylett, mint a többi. Azt mondta, hogy odafent van az édesanyánk, ő az a csillag, és figyel minket. Én meg elhittem.
A tekintetemet ismét az égre szegezem és keresem azt az egy csillagot, ami más, mint a többi. De egy frászt! Nekem az egész egyforma. Vagy én vagyok most rendesen betépve, vagy pedig felnőttem az ilyen históriákhoz. De azért mennyire vicces már, hogy egy kis gyerekkel mennyi mindent el lehet hitetni.
Gondolataimból egy ismeretlen hang riaszt fel. Rémülten nézek rá, és pislogok. Először szinte biztos voltam abban, hogy ez az alak Dorian, aztán rájövök, hogy még csak nem is hasonít rá. De sebaj! Igazából mindegy is, hogy ki Ő, csak valahogy kivigyen innen, mert rendesen átfagytam. Nem tudom, hogy mit vettem be, de komoly kedély állapot változások jönnek rám. Egyik percben így érzek, a másikban úgy. A francba is!
- Nem tudom... - válaszolom kérdésére és elgondolkodok. Tényleg nem tudom, hogy hogy vagyok. Szeretném azt hinni, hogy jól, de mihelyt ebbe ringatom magam, máris az ellenkezőjét érzem. Vagyis pocsékul vagyok, csak éppen túl jó a kedvem ahhoz, hogy mindez számítson. Valószínűleg a gyógyszer hatása alatt vagyok. Csak tudnám, hogy meddig fog még ez a borzalmas érzés tartani. Remélem nem sokáig...
- Ha nem biztonságos, akkor te miért vagy itt?  - értetlenül nézek rá miközben a szemébe nézve szegezem felé a kérdést. Tuti, hogy csak ijesztgetni akar, mert rajtunk kívül senki más nincs itt. Szóval jelen pillanatban, ha bárki is árthat nekem, az akkor ez az a srác. Amit azért sehogy sem tudnék elképzelni. Mert bár igaz, hogy nem vagyok jó emberismerő, meg olyan állapotban sem vagyok, hogy bárkit is felismerjek, de akkor sem tűnik olyan veszedelmesnek ez a srác.
Mellkasomig húzom lábaimat és kezeimmel védelmezően átölelem aztán előre, hátra hintázok és valamiféle dalt dúdolok, amit valójában én magam sem ismerek, csak a fejemben született meg. Még sosem kívántam azt, hogy vége legyen ennek az érzésnek, de most azt szeretném. Ez az első alkalom, hogy beszívok úgy, hogy közben szarul vagyok. Persze a másnapjaim mindig pocsékok voltak, de legalább a pillanatot élvezni tudtam. De most a legkevesebb élvezetet sem érzem. Ez valószínűleg azért van, mert fogalmam sincs, hogy mit szedtem be.
A srác ajánlata cseng a fülembe... Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ha nem akarok itt megfagyni, akkor minden bizonnyal jobb lenne, ha rábólintanék. Mert gőzöm sincs, hogy hogy lakom... tényleg nem emlékszem... Csak abban bízok, hogy minél hamarabb kimegy ennek a bogyónak a hatása, és akkor valahogyan haza jutok. Talán megengedi, hogy használjam a telefonját... és akkor szólhatnék a bátyámnak, hogy jöjjön értem. Csak a bökkenő éppen az, hogy még a számát sem tudom kívülről.
- Előbb... előbb meg kell találnom a mobilom. - felelem, majd felugrok és rögtön belekapaszkodok a mellettem levő fába, mert hirtelen megint forogni kezdett velem a világ. Ez fura. Csak most tűnt fel, hogy itt még fa is van. - Hány óra van? - nézek ismét az idegenre. Szeretném azt hinni, hogy még nagyon fiatal az idő. Még csak arról sincs fogalmam, hogy hány óra volt akkor, amikor ide jöttem.