Hiányzott a konyhából négy láb alatt lévő mancs és az üresen álló akvárium falát karcoló teknős teknő tulajdonosa. Az üresen álló macskatál látványa lehangolt, ahogy a vékony porréteg is, ami a szárított rák tárolódobozát fogta körbe a polcon. Ugyan napjában egyszer mindig neki estem az üvegpolcnak, hogy ne lássam olyan elhanyagoltnak a jószágoknak fenntartott helyet, de ez sem segített a tényen, hogy nem volt miért káromkodnom.
Míg régebben veszekedhettem Einsteinnel, amiért kiküzdötte magát a terrárium falán, és rászólhattam Darwynra, hogy ne használja kaparófának a vádlimat, addig mostanában nem jutott más, csak a forró kávé égetett felület ajkamra, a széthagyott cipőhalom, amin szerencsémre áteshettem, ha előző este nem értem rá minden lábbelimet a helyére rendezni.
Élveztem, ha a fogkrémkupak lefelejtésével a tubus szájáról, vagy a szándékosan – használat után – felhajtott wc-ülőkével találkozhattam a fürdőszobában. A konyhában a mosogató jobb oldalára állított csepegtetőt Eddie mániájából átpakoltam a bal félre, s kicseréltem az ott növő fűszernövényekkel. De valójában a nappali függönyének elhúzgálása, a televízió kapcsoló elbújtatása az újságtartóban és a szanaszéjjel heverő párnák visszapakolás sem okoz akkora örömöt, mint mikor a hozzám érkező Edward Northon alsógatyáját összehajthatom.
Alig vártam hát, hogy a férfi ide érjen és holnap reggel eljátszadozhassak ujjaimmal a boxer anyagán, miközben gondos rendbe leteszem az éjjeliszekrényre.

A konyhapulton ülve magányosan húztam össze magamon a meleg kardigán szárnyait, miközben kikukucskáló ujjaimmal szorosabbra fogtam az átmelegedett kávébögrét. Nyelvemmel eljátszottam a porcelánkészítmény szélén, miközben meredten bámultam a ködös reggelbe karmoló esőcseppeket. Megfolyva az ablaküvegen, mély barázdát hagytak maguk után, ahogy a szél megtépázta útjukat. Rossz volt nézni, hogy mossa el Eddie-vel kapcsolatos emlékeimet a kinti világ.

Fél óra múlva már nem foglalkoztam a borús tájjal, s minden figyelmemet a pulton szétpakolt zöldségeknek szenteltem. Salátát készültem csinálni, ehelyett saját szórakoztatásomra péniszt formáztam a megpucolt uborkából és a végébe illesztett két paradicsomból.
Nimfomániás még nem vagyok, de teljesen ép sem. Hiszen a kés lesújtott, s míg először a pénisznek beállított kígyóuborkát szeltem kétfelé, a herének titulált paradicsomokat is feldaraboltam négy részre. Élvezettel figyeltem, ahogy a paradicsomból vörös lé serken. Ujjammal itattam fel, s ahol az előbb a kávé cseppjei játszottak, most a savas lével borítottam. A kés hegyére végül rászúrtam egy negyedelt paradicsom cikket. Elrágtam, s kiélveztem a friss, kemény héjú zöldség ízét. Számat nyaltam a falat után, s mivel ezzel a módszerrel sietve befaltam mind a két paradicsomot, az uborka hosszú szárát fogtam marokra. Így már el is távolítottam az árulkodó részleteket.

Egy ásványvízért nyújtóztam a hűtőbe, de mielőtt még elértem volna annak ajtaját, megszólalt az ajtócsengő.
Mint az angyal, aki bűnei megvallása után ismét szárnyra kapott örömében, úgy rohantam át a házon, hogy minél hamarabb lássam, ki zaklat. Zaklatómnak gondolatban már nevet is adtam – Edward. Legnagyobb meglepetésemre a nyálkás időből a férfi alakja bontakozott ki. Esernyőjét hátrahagyva álldogált a teraszomon, bebocsájtásra várva.
Mielőtt még azon gondolkoztam volna, hogyan üdvözöljem, szélesre tártam az ajtót, s megtámasztottam egyik karommal az ajtófélfának dőlve.
– Mr. Northman, üdvözlöm a kéjbarlangomban. Szerencséje van, ma ingyenes a belépés… - míg rettentő komolyan fejtegettem a témát, addig megcsócsált uborkás kezemmel egymás után bújtattam ki a gombokat a kardigánba vájt helyükről. Már csak a topp volt rajtam, mikor felnéztem ezután egy széles vigyorral Eddie-re.
– Csak magának.
Mint egy végszóra, felengedtem, s nyakába vetettem magam, hogy megszakítva az őrjítő szerepjátékot, forró hévvel megfosszam ajkait kedvenc csókomtól.

Az ajtón belépő Eddie-vel azonnal egyre gondoltunk. Három nap elég hosszú idő volt hozzá, hogy ne bírjunk magunkkal. Nyakába vetődtem, s mint aki tudja, hogy mit kap, ha érkezik Edward Northman képében a Mikulás, úgy akaszkodtam rá. Combjaimmal már évek óta jó fogást találtam a férfi csípőjén, ahol kezeim használata nélkül is képes voltam megtartani magam. Hiszen soha nem tudtam megelégedni azzal, hogy hozzábújhatok, érintenem kellett. Érintenem vállait, nyakát, mellkasát és hátát, tarkóját, a selymesen sűrű tincseket, a borostás arcot.
Nem lehetett ez most sem másképp, két kezem közé vettem arcát, hogy csók közben megtartsam fejét. Nem sokan tettek volna egy tökéletes csókot hasonlatossá a fuldoklással, mi azonban nem tartoztunk a nagy átlaghoz. Mélyen akartunk beleveszni a másikba, hosszan birtokolni és a lehető legközelebb tudni testünk egyé válása közben.
Erőszakosan kellett szeretnünk, tépnünk, marnunk, cibálnunk a másik testét ahhoz, hogy igazán beleveszhessünk egymás jelenlétébe. Majd belezsibbadtak ajkaim a mindent elmondó csókba, melyet meg sem szakítottunk addig, míg akaratom ellenére át nem bukott ajkamon az első végtelen sóhaj. Ezer másik követte volna, s más élvezet teljes mozdulat, ha Edward nem tesz mindent tönkre azzal, hogy már megint jártatja a száját.
Mivel az előzőekben lefogta kezeimet, s csak addig engedte használni őket, míg le nem csupaszítottam a ruháktól testét, így most már őrülten kívántam, hogy megérinthessem őt. Mindig úgy éreztem, hogy az egész világ kevés lenne ahhoz, hogy engem meggátoljon. És akkor jött ez a férfi, aki valahol ugyan erőszakosan szoktatott rá, hogy felettem áll, de még sem bántam meg egyetlen leheletvételét sem annak az időnek, mikor az övé lehettem mohón és szerelmesen.
Átadtam volna magam az első lökés kellemetlensége után következő mámornak, ha nem tesz mindent tönkre, s nem késztet ellenállásra, vérmes szabadulásra karjai közül, együttlétünk megszakítására. Minden fizikai fájdalmat felülmúlt testem tortúrájának története.
A gondolat, hogy a Northman-família közelebb kerül egy földrésszel, s már nem csak a telefonon keresztül kívánják hallani hangomat, hanem elbűvölő énemet teljes valójában akarják megtapasztalni, az egyszerre letaglózott és váltott ki belőlem őszinte döbbenetet. A hirtelen jövő sokkot hányinger követte, szédülés, és szívemben gyökeredző fájdalom.
– Gyűlöllek Edward – üvöltöttem azonnal magamból kikelve a szavakat, s hogy meg is tapasztalja, mennyire nem bírom már elviselni az ilyen gyerekes húzásait, mikor az egészségi állapotomat és a lelki nyugalmamat kockáztatja, rögtön megszakítottam közösülésünket. Kérdéses maradt, hogy melyikünknek esett rosszabbul az elválás pillanata. Az előttem teljes meztelenségében álló Edwardnak, vagy nekem, akin rajta maradt tangája, mert a nagy sietségben inkább félretolta, minthogy kilépjen belőle.
Lesújtottam tenyeremmel mellkasára, majd ha másik kezem is kiszabadult, azzal arcát sem kíméltem.
– Egy tetves egoista fasz vagy, akinek annyi vér sincs a pucájában, hogy tegyen azért, akit szeretsz. Szeretsz egyáltalán engem? Vagy a családodhoz akarsz visszaköltözni? Mert akkor örülnék, ha a nagyanyád pincséjét dugnád, nem engem. Hátha az is főz most, takarít rád és nem mellesleg menti minden szarból a seggedet. Most pedig így ahogy vagy, kitakarodsz. Gyerünk, Edward! Magad elé veszed az esernyődet, beülsz a kocsidba, hazahúzol, elfelejted, hogy létezem és főleg megmondod a rokonaidnak, hogy kurvára kibaszottul annyi közünk sincs egymáshoz, mint a krumplinak és a kecskének! Takarodj!
Kapóra jött a megcsócsált uborka vég, hiszen felkapva a földről, azzal ütöttem-vágtam Eddie-t. Ha nem akart megszabadulni két gyönyörű szemének épségétől, valószínűleg kihátrált az ajtón, amit nagy megkönnyebbüléssel aztán rá is csaptam.
– Utállak! Semmire nem vagy képes értem! Semmire! – azzal hogy biztosítsam dühömről, rácsaptam az ajtóra, ami beleremegett mérgembe. Azt se bántam volna, ha ráesik a férfire.
Mielőtt ruháiért könyöröghetett volna, egytől egyig összeszedtem holmiját és a konyha ablakán át kihajítottam a saras földre. Ezeket aztán felveheti. Nem eszik olyan forrón a kását, hiszen erről még tájékoztatnom is kellett őt. Bármennyire elviselhetetlen volt a testemben tomboló érzés, mely majd szétfeszített, s bicegésre késztetett, úgy gondoltam, látnia kell Eddie-nek is a végkifejletet.
– A dagonyázó disznó is szeretnivalóbb lesz, ha felveszed a ruháidat. De csak hogy lásd, milyen rendes vagyok, menj, a konyha ablak alatt vannak – azzal az ajtó üvegen át mutogattam is neki az erős artikulálás és hangos beszéd mellé.
Nem voltam biztos benne, de talán a könnyektől homályosult el a látásom.

Abban a pillanatban ezernyi kép suhant át agyamon. Láttam magam előtt, ahogy egy konyhakéssel kiontom életét. Átvágom torkát, vagy hogy még fájdalmasabb legyen egy csontfűrésszel szelem át lábait, majd két karját, melyekkel olyan forrón tudott ölelni. Más verzióban egy egyszerű kötelet hurkoltam volna nyakára, esetleg keményebb módszerekhez nyúlva felidézem az egyetemen tanult kínzási módszerek közül azt, amelyik itthon is megvalósítható, és karóba húzom, megaláztatásként karóra feszítem, egyenként kihúzgálom csodálatos fogait, vagy a három napig áztatott lábának repedéseibe keleti módszerrel rizst ültetek, had nőjön bele a húsba, s okozzon ezernyi fájdalmat a férfinek.
Egy gyengébb változatban talán megfojtom egy kanálnyi vízben, vagy álmában, de…
Minden ötlet átgondolása után, mielőtt megragadtam volna az alkalmat, hogy gyakorlatot csináljak az elméletből, átsuhant fejemben az idea, hogy mi lesz velem, ha teljesen egyedül maradok. Már így is voltak napok, napszakok, vegyük csak példának a mai kurvára kiéhezett spicli reggelemet, mikor már bármit megtettem volna ezért a nyomorult férfiért.
Hátránya az ismerkedő teóriámnak, hogy minden bizalmamat egy emberbe fektetem. Nem váltogatom a személyeket, akikkel jóban akarok lenni, kizárólag, ha azok elhunytak. Az állatok után, és az idős nagymamát követően, akik együttes élettartama nem volt több mint tizenöt év, Eddie hirtelen jó választásnak tűnt. Életre szóló társnak bizonyult, akinek a helyére már soha nem kell mást keresnem.
Aztán persze jöttek a problémák és rájöttem, hogy Darwyn néha érdeklődőbb irántam, mint a küszöbön álló férfi. Nem tudtam mit mondhattam volna Edwardnak, azok után, hogy tudja, milyen hatással van rám egy tömeg esemény. Rettentő rosszul viselem. És nem csak lelkileg roppanok bele egy ilyen találkozásba, már órákkal a vendégek megérkezése előtt, de szervezetem is riadót fúj, s különböző testi tüneteket produkál.
Hisztéria, agresszió és remegés. Még nem találtam rá megoldást, hogy emberközpontúvá tegyem magam. De mivel teljes megelégedésben éltem magammal, túlcsorduló önbizalommal, csak más személy miatt változtattam volna az élethez való hozzáállásomon. De hogy pont most?!

Miután megszabadultam a kihajigált Edward-cuccoktól, rápillantottam az ajtó előtt várakozó állatokra.
– Van egy rohadt nagy szerencsétek – hogy nem tudtok beszélni – mutatok először Darwynra, majd Einsteinre, akiknek értelmes pofája igenlésről árulkodik. Nagy francokat, ezek nem tudnak beszélni. De az árulkodó jel, hogy Darwyn össze van esve.
– Többet nem mentek vissza, ahhoz az állat- és emberkínzó, hazug mocsadékhoz. Ma biztos nem – azzal felnyaláboltam a lefogyott macskámat, kiszedtem az ételtartóból Einsteint, és visszaszállítottam őket eredeti helyükre, a konyhába. A két kis jószág úgy falta a számára tartott eledelt, mintha egy hete ettek volna utoljára. – El vagytok kényeztetve, dögök…
Rájuk csuktam a konyhaajtót, s én magam telefont véve kezembe, visszasétáltam az ajtóhoz. Az uborka maradékomnál több kellett, hogy kint tartsam Northmant, míg beszélek vele és a családjával.
Felkaptam hát a macskahordozót, s határozottan feltártam az ajtót.
– Egy lépést se tegyél, mert széttöröm ezt a hátadon. Világos? – lebegtettem meg a kisállat ketrecet szeme előtt, s mielőtt bármit is tehetett volna, kikerestem telefonomból szülei számát. Persze, hogy majd én elintézem, hogy nem jön ide senki.
– Megmondjuk a szüleidnek, hogy le se szálljanak az istenverte gépről, amire felmertek szállni, egyenesen csináljanak hátraarcot Angliába.
Azzal már ki is csöngött a kihangosított mobilkészülék. Hosszan vártam, hogy valaki felvegye, de csak nem érkezett válasz.
– Lehet Isten egyszer kegyes volt hozzám, és lezuhant a gépük. Akkor Ámen és vasárnap még templomba is megyek – néztem gorombán a férfi szemeibe, nem érdekelve, hogy mennyire taposok belé azzal, hogy a családjával viselkedem ennyire ellenségesen. Sajnos ő sem volt tekintettel rám, s nem vette számba, milyen kellemetlenségeket okoz nekem.
Nem próbálkoztam többször a hívással, hiszen az általában hatalmas szám, most nem volt elég méretes, hogy Eddie életét tönkre tegyem azzal, hogy a családja innentől semmibe veszi.
– Bejöhetsz. Azt csinálsz a házamban, amit csak akarsz, de én nem maradok itt Edeward. És mielőtt bejönnél, dobd ki ezt a szart. Darwyn nem megy többet sehova. Éheztetted az állatomat – kezébe nyomtam a műanyag, rácsos készítményt, s majd utána máris visszasétáltam a lakásba. Már nem zártam be az ajtót, nyitva hagytam, hogy a megszánt férfi bejöhessen.
S csak néhány lépést tettem a hálószoba felé, ahol fel akartam öltözni, megdöbbentő tényt hallottam a szájából.
– Northman, egy hatalmas gyerek vagy, akinek egy anyára van szüksége és egy lyukra, amit megpakolhat, ha kedve tartja. Nem feleségre… az istenit. Gondold át, hogy mit jelent olyan dolgokkal fenyegetőzni, minthogy gyűrűt húzol az ujjamra és a családneved felvételével fenyegetsz. Miért kell neked ilyen gyorsan haladnod? Nem akarok többet tőled egyelőre, minthogy összejárjunk dugni. Nekem idő kell. Újra bele kell törődnöm, hogy nem lesz olyan pillanata az életemnek, mikor tudom, hogy teljesen egyedül leszek. Nem rángathatsz madzagon, csak azért, mert kihasználnád, hogy érzek irántad még mindig valamit. Megértetted?

Nem törődtem azzal, hogy valóban megértette-e, hiszen hátra fordulva folytattam utamat a gardróbhoz. Nem tudtam, hová megyek majd hétvége lévén, hol húzom meg magam ilyen gané időben, de itt nem maradhattam. A családtagok nyálas arccsókja, csontropogtató ölelése és mézes szavai… hányingerem támadt, s még gyorsabban szedegettem ki a ruháimat. Kár, hogy a hülye farmert nem értem el a polc legtetején, így bakkecske módjára ugráltam érte.
A sietős mozdulatokkal is az agyamban cikázó szavakat kívántam kiírtani. Még hogy feleségül venne…

Mélyen túrtam a gardrób elérhető polcaira, hogy találjak egy másik farmernadrágot, amiben kedvem leltem volna. Ma reggeli kényem azonban azt áhította, amelyik a legmagasabb helyen volt. Amelyik sötét volt, cső szárú és sehol egyetlen koptatás sem éktelenkedett rajta. Maga volt a megtestesült egyszerűség. A hozzáválasztott felsőt már az ágyra hajítottam tiszta fehérneművel együtt, de ez még hibádzott az öltözetemhez, így eszem ágában sem volt feladni. Éppen belekapaszkodtam volna a szekrény polcba – hátha rám szakad a nagy erőlködés közben -, mikor meghallottam csapódni a bejárati ajtót.
Azt hiszi, majd azért, mert felemeli a hangját és marionett-bábuként tekint rám, itt maradok ebédet főzni, szépen mosolyogni és édesen csevegni? Rossz nőt választottál a családi délutánra édes egyetlenem!
Akaratosan dobbantottam egyet lábammal, mikor semmiképp nem sikerült magamra rántanom a még anno Eddie segítségével felhajigált ruhák közül kedvencemet.
Addig is el kezdtem átöltözni, míg a férfi nem törte rám az ajtót. Lehajítottam magamról a topot, s épp a bugyiból léptem ki, mikor berobbant a hálószobámba. Semmi vicces nem volt abban, hogy nem találtam egy nyugodt négyzetmétert a házban, ahol átöltözhettem volna, mert az innentől szigorúan ex titulust viselő férfi mindig megtalált magának.
– Azokban a sáros ruhákban, hogy merted betenni a házamba a lábadat?! – förmedtem rá magamból kikelve, s nem kellett kétszer mondania, már nem csak arcomat fordítottam irányába, egész testemmel felé fordultam. Csípőre vágott kezekkel léptem közelebb hozzá, s legalább olyan forró dühvel, mint amivel ő nézett le rám, úgy viszonoztam tekintetét. Szerettem volna felpofozni, amivel átcaplatott a házon a mocsokból kirángatott ingében és a sáros cipőjében a felsuvickolt hófehér márványkövemen, de mire meglendítettem volna karomat, ujjainak fogságába esett csuklóm. S ugyan ott volt a másik, de a szájából feltörő határozott parancsszó megállított.
Most pontosan azt az erős és tiszteletet parancsoló férfit láttam benne, aki képes volt szóra bírni, aki mellett nő voltam, akinek az oldalán szerettem gyenge lenni. Magától lehanyatlott kezem, s szinte már szégyenlősen takartam előle egy kézzel bájaimat. Ennyi kellett. Egy határozott parancsszó, egy tudatosító rántás és tudtam, hogy átléptem határaimat.
Tudtam, hol a helyem.
– Erőszakos állat – már csak a tényeket közöltem vele, de az antiszociális szó hallatán elejét vettem további szócsatának. Megnyert magának, innentől kezdve el is taposhatott. Mint akit felhatalmaztak, meg is tette.
Nem a csuklómon nyomot hagyó, elfehéredő ujjakra figyeltem. Minden egyes szavának értelmet adtam fejemben, s olyan törékeny feszültséggel figyeltem, hogy mit hoz ki szavaiból, hogy félő volt egy rossz kifejezésnél elsírom magam. Volt egy gyenge oldalam, amit a megfelelő élű pengével fel lehetett hasítani.
Nem mertem rángatózni, míg szorított. Levegőt is csak úgy szívtam magamba, hogy mellkasom ne érje a felsőtestére tapadó csatakos inget. Mindennemű ellenkezésemet megdöntötte markáns kiállásával. Olyasfajta lenyűgözést éreztem belsőmben, mit gyakran csak egy-egy esemény, tapasztalat, élmény, hír újdonságértéke adhatott meg nekem.
Eltátott szájjal figyeltem, hogyan tudatosítja bennem a rettegett valót, s miképp gyengül el fogása kezemen. Biztosított róla, hogy tudni fogja mikor elég. Egy cseppnyi bizonytalanság nem volt bennem, karakán szavai meggyőztek és legyőztek. Nem volt szükség vitára, vagy, hogy a másik fél is meghallgattasson. Az ezernyi végeláthatatlan ocsmányságnak, amit kiordítottam volna magamból, ha hagyja, se vége se hossza nem lett volna.

Odaadó és szenvedélyes csókom volt a pecsét minden egyes szavára. Nem válaszoltam, mert nem volt hozzá erőm, akaratlanul bújtam hozzá, s temetkeztem bele mellkasába, engedve, hogy testével az ágy matracába préseljen. Minden, ami máskor fájdalmat vagy kellemetlenséget okozott volna, most a gyönyör lucskos mámorát képviselte.
– Felfogtam, Northman – pillantottam fel szemeibe őszintén, s amennyire lefogott kezeim engedték, felemelkedtem a matracról és megcsókoltam.
– Csak vedd le ezt a szart, mielőtt a összebaszod a selyem ágyneműmet – szóltam rá parancsolóan, de mivel valószínűsítettem, hogy tesz magasról kérésemre, nem firtattam a témát, csak átadtam magam birtokló mozdulatainak izzasztó nyögések és pihegő sóhajok közt.

* * *

A békülő szex után kis ideig még feküdtem mellkasán, s apró köröket rajzolva bőrére haladtam fel válláról nyakának vonalára, mely a férfi egyik gyengepontja volt.
Szerettem volna folytatni, ki sem kelni az ágyból egésznap, de ha már bólintás nélkül igent mondtam a családlátogatásra, muszáj voltam eleget tenni a kérésnek. Az pedig saját magamnak lenne minősítése, ha üres asztalhoz várnék egy családot. A nagymamám mindig azt mondta, hogyha étel van, baj nem lehet. Mégis úgy izzadt tenyerem, mintha egy lábas vízbe nyúltam volna. Fogyott az időm.
– Na, gyerünk… már csak három óránk van délig, mire jön a családod. Akarok sütni is valamit, nem ártana ebédet is csinálni, biztosan éhesek lesznek. Mivel átcaplattál az egész házon még fel is kell takarítanom és… ha már úgyis itt vagy, vedd le azt a farmeromat. Azt, látod? – még az ágyban ültem, miközben mutogattam Eddie-nek, melyik nadrágra fáj a fogam. Míg ő eleget tett kérésemnek, mert ugye más lehetősége nem volt, ismét visszabillentem szigorú szerepembe, addig én a már előre kivett ruhadarabok után nyújtóztam. Mikor már nem voltam meztelen, csupán a nadrág hiányzott, kikászálódtam a paplan alól.
– Két perc múlva várlak a konyhában… addig is ezt köszönöm és öltözz fel – már félig beleléptem a nadrág szárába, s mielőtt feljebb rángattam volna, egy hálás csókot szakítottam le a férfi ajkairól. Nem ment az olyan gyorsan, elragadtatva magam beleakaszkodtam nyakába és percekig elhúztam. Meg is fedtem magam érte, s mielőtt még ott maradtam volna, nyúlcipőt húztam és kifutottam a konyhába, a fülledt erotikával töltött levegőjű hálót és Eddie-t hátra hagyva.
Fejemben már összeállt a kép, hogy mit fogok készíteni, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy ahhoz minden van itthon.

A hálószobából menekülve tettem meg az utat a konyháig, ahol úgy bújtam be szórakozottan az ajtó mögé, mintha Eddie a nyomomban lenne és üldözne. Mintha lett volna bármi félnivalóm attól, hogy karjai közé kerülök. De ez valamiféle berögződés. Védekezési mechanizmus. Ha valaki futni kezd feléd, automatikusan megindulsz az ellenkező irányba, nehogy elkaphasson.
Végül egy nevetéssel konstatáltam, hogy Eddie még a hálószobát sem hagyta el értem, inkább ő is ruhák után kutatott a szekrényemen. Mióta elköltözött, mindent privatizáltam, s az összes holmijától megszabadultam. Legalábbis próbálkoztam, de itt-ott elvétve, még rá lehetett bukkanni kapcsolatunk négy évének maradványaira.

Mint például arra a pólóra se volt nehéz rátalálni, amiben annyira imádtam aludni, s ami most Eddie mellkasát takarta. Nem szóltam semmit, kedvtelve elnézegettem volna, ahogy öltözködik, de nagy nehezen erőt vettem magamon és figyelmemet inkább a hűtőszekrény tartalmának szenteltem. Szerettem telezsúfolni a hűtőt, hiszen ha egyszer arra vetemedtem, hogy kimozdulok itthonról és egyáltalán emberek közé megyek, akkor már annyi mindent hoztam el, amennyi a kezembe fért.
Amit először használhatónak tituláltam, azok a tojások voltak, a sajt, a zöldségek, amiknek a felét ma reggelire perverzióként elfogyasztottam, a saláta öntet, sonka szeletek és… még sok mindent el tudnék képzelni a hidegtálra, de egyszerre nem csinálhattam mindent, mert időm sem volt rá, ráadásul izgalmamban bármikor elronthattam bármit.

Ki-be hajtogattam a hűtőajtót, mikor megjelent mögöttem Eddie és átkarolta a derekamat. Jó érzés volt belefeledkezni ölelésébe, s neki támaszkodni mellkasának töprengés közben. Komoly dilemmát okozott az első percekben, hogy megállapodjak magammal és fejben összerakjam a menüt. Persze ő máris letromfolt, s közölte, hogy teljességgel mindegy, mit fogok főzni, mert a legpocsékabb étteremből hozatott gasztro-fogást ugyanannyira értékelnék, mint szívvel-lélekkel készített ételsoromat.
– Azért én azt akarom, hogy megnyalják a tíz ujjukat – vontam meg vállam egyszerűen, s míg Eddie könnyeden kezelte a témát én máris a maximális teljesítményen gondolkoztam. Nem lehetek rosszabb, mint százhúsz százalék. Ez járt a fejemben, s még Eddie szerencsétlenkedése sem tudott kizökkenteni a gondolataimból.
– Ülj le inkább, jó? – ragadtam meg a férfi felkarját, s nem túl erőszakosan del elirányítottam a hűtő elől. – Szeretem, ha ülsz a seggeden. Így ni.
Akarata ellenére is, de lenyomtam a bárszékre. Így volt tökéletes. Nem hiányzott elefánt a porcelánboltba. Már éppen visszafordultam volna feladatomhoz, mikor megfogott egy almát, s szájához emelte.
– Ezt meg kell mosni! Azonnal add ide… - már ülve sem volt jó helyen. Legalábbis így is rengeteg figyelmet igényelt. A csap alá tartottam a gyümölcsöt, s csak akkor adtam azt vissza neki, mikor már eltávolítottam a héjára kent ragadós anyagot.
Eddie mindig is egy nagy gyerek marad.
– Én még soha nem csináltam ilyet, Ed. Fogalmam nincs, hogyan kellene, mit kellene. Mindenben bizonytalan vagyok, tudod? Azt akarom, hogy büszkék legyenek rád, ha idejönnek – vallottam be töredelmesen a férfinek, s az előzőleg leejtett tojást egy rongy segítségével felszedtem a földről, s a mosogatóba ejtettem.
Nem akartam nyafogni, így a témát nem is nagyon firtattam, inkább hallgattam a férfit.
– Tudod, a magamfajta magányosan élő nők igencsak kiéhezettek. Szívesen hallanak sármos, izmos, fiatal pasikról, szívesen érintik őket, vagy csak bámulják őket. Mrs. Parkert nem bánthatod azért, mert megnézte, mit hoztál nekem. Amíg csak nézi, engem nem zavar. Téged se zavarjon. Huszonegy éve csak a keze van neki, na meg a vibrátora, amit kapott a lányától. A legmodernebb készülék… lehet, könnyebb lenne az én életem is egy vibrátorral, mint veled – mire lezártam a rövid kis monológot, vigyor festette szélesre ajkaimat, s le sem tagadhattam volna, hogy szándékosan cukkolom Eddie-t. Máris hiányzott az ágy és az ágyban nyújtott teljesítménye.

* * *

– Befejezted? Nagyon ideges vagyok. Kés van a kezemben. A gyomrom liftezik, és a reggeli zöldségsalátámat bármikor visszaöklendezhetem. Nem beszélve arról, hogy kínzó vágyat érzek rá, hogy bezárkózzak a fürdőszobába, érted? Eddie, ne játssz most… kérlek. Csak most ne. Nem fogom ezt túlélni, érted?
Pánikoltam. Láthatóan. Magamhoz nem méltón be voltam fosva. Na, de nem szó szerint, csak a kiborulás szélén már úgy remegtem, mint kocsonya a tányérban egy pincér tálcáján. Kiszolgáltatott voltam, tehetetlen és minduntalan menekülni akartam. Fejben már ezerszer átgondoltam, mikor indul villamos a klinikára, s melyiket érném el kényelmes tempóban, melyikhez kellene rohannom. Nem tűnt rossz ötletnek a menekülés, de csak tönkretettem az idegeimet, teljesen feleslegesen, hiszen nem tudtam volna itt hagyni Eddie-t.
– Elmegyek, jó? Kaja a hűtőben, az állatok háromszor ettetem ma már, vagy kétszer… nem tudom. Mutasd meg nekik a házat, hívj ide egy escort lányt, vagy tudom is én… csak nem akarok itt lenni. Eddie. Elájulok. Engedd, hogy elmenjek.
Éreztem, hogy a frász kerülget, ahogy megütötte a falon függő kakukkos óra a déli tizenkettőt. Testemet víz öntötte el, a vékony tavaszi ruha anyaga több helyen ráragadt testemre, s úgy éreztem hirtelen sehogy sem áll rajtam. Rángattam, húztam, pödörtem.
Csak borzalmasabb lett.
A kabátomat lekaptam a fogasról, s riadtan téptem fel az ajtót, hogy elrohanjak a saját házamból. Látásom azonban beleütközött két meleg barna szempárba. Majd még több és annál is több Eddie-re hasonlító emberrel álltam szemben. Másodpercek alatt jártam végig tekintetemmel mindenkit, s szemrevételeztem lehetséges betegségeiket. Nos, hosszúra nyúlt a lista, de valamelyest megnyugtatott, hogy páciensekként tekintettem rájuk, nem nálunk dőzsölő rokonokként.
A saját házamba úgy tört be két gyerek, mintha kilőtték volna őket. Eddie-t célozták meg és őrjöngve, sikítva, angolosságukhoz nem híven vetették rá magukat Northmanra. Ja, igen… ezt most ne használjam, túl sok itt a Northman. Számszerint is… legalább egy tucat. Plusz mínusz egy-kettő, akit azokba az ormótlan méretű bőröndökbe csomagoltak.
– Üdvözletem, Bérénice Marsten vagyok – erőlködtem ki magamból valami köszönés félét, s mivel magam sosem voltam a testi kontaktusok híve, így eszembe sem jutott ölelésbe fogadni a tömeget. Persze ha én nem, hát Eddie flúgos családja megtette.
Miért is nem zuhant le az a repülőgép? Komolyan…
Itt-ott ropogott a csontom, ahogy a fiatalabbak megöleltek, a férfiak kezet fogtak velem, és a verejtéktől kifolyt tenyerükből kacsóm, míg Eddie édesanyja csak végigmért. A kitisztult láthatáron ott lebegett a szabadság lehetősége. Most vagy soha.
Akkor azonban Eddie bezárta előttem az ajtót.
– Megfulladok idebent, ne zárj be, kérlek. Gyorsan eltűnök, mint aki itt se volt. Mondd, hogy a takarítónő voltam.
Hiába, ebből nem volt kiút.
– Eddie, mókuskám, ő a barátnőd? Milyen édes egy tünemény. Annyi jót hallottunk magácskáról. Jöjjön. Kínáljon meg bennünket egy kávéval.
Hogy ki volt ez a férfi? Valószínűleg Eddie apja, de hogy a fogása pont olyan erős volt, mint a fiáé, az biztos. Magával vezetett a tömeg, és mintha a síromhoz mentünk volna, úgy követett minket a gyászoló tömeg.
Bassza meg, azonnal kérem a selyemmel bélelt koporsómat!

Hiába állt mögöttem Eddie, s támogatott teljes odaadásával, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Ez az egész nem a bizonyítási vágyról szólt, nem az elfogadásról és a család rólam kialakított képéről. Annál ez sokkal mélyebben gyökeredző problémája volt lelkemnek.
Családban nőttem fel, de családtagok nélkül. A nagymamám mindent megtett annak érdekében, hogy ő és én ne lógjunk ki túlságosan a kialakult családmodellből, az iskolában és az utcán minduntalan szembesülnöm kellett abnormális életünkkel. Nem mi választottuk még csak nem is saját hibánkból eredendően jutottunk sorsunkra, egyszerűen ez a lap következett, ezt osztották ránk. Gyengébb lélekjelenléttel, a világ nyomorúságával szembenézni képtelenségével bujdostam egyik szobafal közül a másik négy fogságába, hogy még véletlenül se kelljen felidéznem magamban hiányosságaimat, elmaradottságomat és hátrányos helyzetemet.
Beletemetkeztem a könyvekbe, nem alakítottam ki kapcsolatokat, mindig csak a legszükségesebb esetben kérdeztem és hagytam beszélni egyes személyeket, s akkor is feszülten figyeltem minden egyes szavukat, nehogy szóba kerüljön a család-téma. Másnál a szex, nálam pedig a család, az érzelmek és kapcsolatok váltak tabutémává. Rettegtem tőle, hogy emlékeznem kell. Gyenge voltam, gyermekien gyenge. Néha reméltem, hogy máshogy lesz, és majd beállít az ajtón két olyan ember, akik szeretik egymást és az én szüleim. De ez minduntalan csak álmomban valósult meg. Soha nem jött el értem egy gondoskodó nő és egy erős férfi.
Irigyeltem Eddie-t a családjáért – valahol nagyon mélyen, de ugyanúgy gyűlöltem azért az ide pofátlankodó hozzátartozókat, amiért a szememre hányták félelmemet.

Végül nem menekültem el, még akkor sem, ha olyan közel volt az ajtó és a kabátom, hogy az éppen a megállóba érkező villamost is elértem volna futva. Eddie kedvéért maradtam, habár percenként lelket kellett önteni belém.
Szerencsémre nem zargatott senki, és míg belemerültek az ebéd melletti jóízű csevegésbe, én is elmerenghettem rajta, hogy miért nem sikerült a hidegtál tetejére készített aszpik kifogásolhatatlanra. Evés helyett valójában inkább kritikusan turkáltam a tálam tartalmát, amit kizárólag azért szedtem, hogy ne érezzék úgy a körülöttem lévők, hogy ki akarom húzni magam egy ilyen remek lehetőség alól, mint a közös étkezés.
Meghitt lett volna? Szeretetteljes és családias? Szerintem inkább hidegrázós volt, hosszú és módfelett frusztráló.
Időnként felpillantottam a franciasalátám mögül és belefúrtam tekintetem a velem szemben ülő Eddie-ébe, hogy érezzem, még mindig egyenes alattam a talaj, és ha csak szánt szándékkal nem vetem el magam rajta, akkor nem fog semmi a feje tetejére állni.
Szívesen kapaszkodtam Eddie-be. A békülésünket követően biztos pontnak tűnt az életemben. Ismét. A kérdés csak az volt, hogy meddig folyik majd minden a neki kivájt megszokott medrében? Mikor érkezik az apály időszaka, s a dagályt hányszor zargatja ki útjáról egy heves vihar? Szerettem volna szentimentálisan kántálni és bizonygatni, hogy örökké, de ahhoz a férfi túl messze ült és túlságosan más volt, mint én.
Míg ő kedvelte az emberi társaságot, s imádott központjában állni a társalgásnak, és legszívesebben elkerültem és menekültem minden kommunikációs kontakttól.
Így mikor láttam Eddie egyik rokonát – név szerint fogalmam nincs kit – jóllakottan hátradőlni a karfás ebédlőszéken, én voltam az első, aki máris felajánlotta, hogy elviszi a kiürült tányért. Élvezettel ugráltam körbe, s minden üres pohárnál, tisztára nyalt tányérnál kiugrottam a konyhába, ahol végre privát szférámból, magányos kis kuckóm levegőjéből tölthettem fel tüdőmet. Darwyn nyervogása sikeresen elterelte a kint zabálókról figyelmemet, s elérte, hogy hálából megsimogassam bundáját.
Ahogy elfogytak odakint a tányérok, és nők férfiak még mindig ültek az asztalnál, kezdtem úgy érezni, hogy várnak valamire. Rám? Nem akartam kimenni. Felültem inkább a konyhapult szélére és ott lóbáltam lábamat, míg meg nem hallottam a tucatnyi székláb nyikorgását a padlólapon.
A már plafonon időző dühöm egyedüllétemben kezdett alább hagyni. Szerettem volna így megvárni az estét, mikor majd átsettenkedhetek a hálószobába és bebújhatok Eddie mellé az ágyba. Ez éltetett.

Aztán persze Isten megint vígjátékot akart, így sorba befoglalták az emberek a konyhámat. S míg először Eddie érkezett, aki felé nyűgösen nyújtottam kezemet. Vágytam rá, hogy megöleljen.
– Annyira szeretném, ha már vége lenne ennek a bohóckodásnak – súgtam a közelebb érő Eddie-nek, s vállának dőlve figyeltem a további érkezőket. Az én gyönyörű konyhámat emberek lepik el.
Míg Eddie édesanyjának bókjára még megengedtem egy fáradt és életunt mosolyt, addig bátyja flörtölésére már csak megrántottam a számat. Két és fél órára felragasztottam a legkedvesebb mosolyomat, amivel megáldott az ég, de innentől már nem voltam hajlandó tovább tűrni, belefáradtam másnak lenni, mint aki valójában vagyok.
Azt hittem Eddie bátyját kell utoljára eltűrnöm és utána már nyugodtan megcsókolhatom a szeretett férfit, de mielőtt karjaimba zárhattam volna az izmos mellkast, egy pólyás gyerek került az kezembe, olyan magyarázattal, hogy nem szeret nem kézben lenni?
Engem ez hol a picsába érdekel?
A történtek azonban méltán lesújtottak, s csak ültem a pulton kezemben a gyerekkel, akivel azt sem tudtam, hogy mit kellene kezdenem. Nem hangoztattam, de Edward legkedvencebb rokonai a föld alatt heverésző kilencven felettiek voltak.
Tartottam kezemet, pont úgy, ahogy egy perccel ezelőtt Elizabeth beletette a kölyköt.
– Rettentően elnyerték a tetszésemet – fanyalogtam nem túl kedvesen, s a kapálózó pólyást olyan messzire tartottam magamtól, amennyire karhosszom engedte. Képes lett volna belekapni a hajamba. És igen, rengeteg filmet láttam, amiben lehányták az anyjukat az ilyen kis… szóval ezek.
– Tudod, hogy a legtöbb ember számomra antipatikus. Ha felnő Henry, vagy hogy hívják, ő sem lesz kevésbé távoli számomra. Nem az én világom a családosdi Edward. Nekem a halott emberek valók, akik büdösek. Nem mintha ez a gyerek nem bűzölögne az ürüléktől, de könyörgöm… azok legalább nem markolnak bele így a hajamba. Aúúcs, kitépi a hajamat. Edward fogd már meg a rokonodat, és ne röhögj! Ebben semmi vicces sincs!
Azt hiszem a sírógörcs kerülgetett, a vadállat miatt, akit a kezembe nyomtak.
– Nem kedvel Henry. Én se őt… Vedd már el – már csak nem sikítottam, de teljesen feldúlva ugrottam le a pultról, hogy azonnal átadjam a ringatásra szoruló pelenkást a valódi hozzátartozójának.
– Utálom a gyerekeket – jelentettem ki indulatosan, s ha Edward végre megfogta a bőgőmasinát, akkor kiszabadítottam fürtjeimet ujjai közül. Nem tetszett ez az egész. Ha az ebédet végig is ültem, most már kezdtem besokallni. Nem voltam a tömeghisztériák bajnoka, így eszem ágában sem volt itt kifakadni. Azt majd este Edward megkapja a hálószoba csukott ajtaja mögött. Most csak nyomatékosítottam benne egy nagyon csúnya pillantással, hogy elegem van és tele vagyok!
– Nem akarok esküvőt, ha mindenkit el kell viselnem. Nézd meg a macskánkat! Nincs szőre! A vandál rokongyerekeid megnyúzták. Ő sem kedveli a társaságot. Nézz meg engem. Az összeomlás szélén állok, és akkor még a legkisebb Northman kitépi a hajamat. Nem vállalkozok még egyszer erre. Egyenként jöhetnek, egy órán keresztül élek a felhalmozott türelem-tartalékomból, de utána menniük kell. Téged akarlak, nem a családodat…
Nem túl sok pozitívumot jegyeztem meg Eddie családjáról, noha kifejezetten tetszett, hogy nem zaklattak ismerkedős kérdésekkel és csendben elfogyasztották az ételt, ami nekik készült. Addig még el is mosolyogtam rajtuk. De nekem ez már sok volt. Csendet szerettem volna, a kanapémat, amin most két törpe ugrált és egy jó orvosi krimit. Na meg persze Edwardot… de ez. Tényleg szerettem volna boldoggá tenni a férfit, de ha a tüdőmet kiköpöm, sem tudok pozitívabban állni a helyzethez.
– Sajnálom Edward, ez nem az én világom – hiába nyilvánított az előzőekben cukinak a gyerekkel a kezemben, én legalább egy agyvérzést éltem át, miközben igyekeztem csak mimikával jelezni, hogy mennyire nem oké ez.
– Nem bírom már.
Nyöszörögtem kedvtelenül egy távoli pontjáról a konyhának, s macskámat ölelgetve vártam, hogy odakint lenyugodjon a helyzet, idebent pedig megszűnjön az ordítás.
– Szerintem tisztába kéne raknod. Ide elterjeng a bűze. Majdnem olyan átható szaga van a gyereknek, mint a patológiának…
Morbid volt vagy nem, ez voltam én. A gyerek láttán viszolygó boncmester.

Ezer tányér, ezer pohár és ennek a tucatszorosa koszos evőeszközben számlálva. Ma este ez mind a mosogatógépben végezte, a tányérokon maradt étel pedig a konyhamalac gyomrában. Az összenyámnyogott, félig átkérődzött sonkatekercsek, nyakláncra fűzött zöldségszemek nem voltak Darwyn kedvencei, így meg sem próbáltam kiszúrni az állat szemét ilyesfajta menüvel.
Míg ő elrágcsálta a száraz tápot táljából, én megszabadultam pólómtól, melybe az egész napos stressztől beleizzadtam. Egy frissítő zuhanyra vágytam, a nyugtató illatú tusfürdőmre, majd az ágyamra. A tiszta paplanok között, amik… nos így utólag rájőve nem is olyan tiszta, hiszen Eddie délután összemocskolta szutykos bakancsával. Annyira megérdemelte volna, hogy vele húzassak ágyneműt. De annak az lett volna a vége, hogy a nagypárnával takarózunk és a kimaradt huzatot tehetem fejtartóként nyakam alá.
Beletörődve, hogy ez is rám marad, megindultam félmeztelenre vetkőzve a hálószobába, hogy a jól megérdemelt pihenés előtt elkészítsem a lazító környezetet.

Ugyan hallottam, hogy valaki csöngetett, s még az is eljutott agyamig, hogy Eddie felajánlotta, hogy majd ő nyitja az ajtót, de a délutáni családlátogatás után úgy gondoltam, ha nem az oroszok rettegett serege állít be hozzánk, akkor nem lehet nagy a probléma, s a férfi egyedül is meg tudja oldani.
Így melltartóban pedig nem is igazán ajánlkoztam volna, hogy ránézzek az érkezettre vagy érkezettekre. Teljes megelégedéssel csuktam be magam mögött az ajtót, s élveztem kicsit az egyedüllétet.
Ha azt hittem, hogy csak az ágyneműnek van szüksége gondoskodó kezeimre, akkor tévedtem. Eddie két ruhadarab miatt mindent kirántott a legfelső polcról. Át kellett gyalogolnom a tiszta, mosott ruhákon, hogy eljussak az ágyig.
Istenem, ez a férfi!
Sóhajtottam egyet, de nem gondolkoztam túl sokat, hiszen a nevelési szándékomat csírájában elfojtotta a fáradtság, morgó gondolataimat pedig eltaposták nagyokat pislogó szemeim. Eddie-vel úgy döntöttem, majd legközelebb foglalkozok, most inkább szó nélkül visszapakolom rombolását, jelenlétének észrevehető tényét. Holnap is fülön csíphetem, hogy igyekezzen ne rombolni minden lépésével.
Az ezernyi különbségünk mellé a tisztaság mániám is társult, szembe helyezkedve Eddie gyereked hanyagságával. Nehéz volt kordában tartanunk indulatainkat, s megtalálni a másikban a szeretnivaló tulajdonságokat. De mégis, mindig megtaláltuk. A rendetlenség közben is csak arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt csinálni, mennyire élvezem, ha van egy férfi, akit szeretek és utána pakolhatok.

Rövid időn belül sikerült felstócolnom a ruhákat, melyek már csak arra vártak, hogy megérkezzen Eddie és felrakja őket a helyükre. A férfi azonban nem úgy nézett ki, mint akinek ez a leghőbb vágya. Arcán félelem ült, ami engem is aggodalomra késztetett. Csípőre csúsztatott kezekkel vártam a végkifejletet, ami a késleltetéstől csak felbosszantott.
– Eddie, mi van, szellemet láttál?
Csöppnyi megértés sem volt a hangomban, gúny annál inkább.
Vártam, míg bele nem kezdett, de mikor meghallottam, azt kívántam, bár csak süket lennék.
– Bassza meg Northman! Akkor tedd fel nekik a kérdést, hogy hozzád mennek-e feleségül, mert én nem vagyok Szent Johanna szeretet szolgálat, hogy fél lábon álljak mindenkinek. Nem látom őket szívesen. Meztelenül akarok járkálni a saját házamban. A macskámmal akarok beszélgetni és úgy akarom használni a fürdőszobámat, hogy az ördög rokonszörnyeid, azok a törpék nem törnek rám egy fényképezőgéppel. Nincs ebben a nyomorult városban másik szálloda? Muszáj volt ilyen idiótának lenned? Megfogod a telefont és felhívod az összes szállodát, hogy szállásolják el őket egy éjszakára. Én állom az összes költségüket, ha eltünteted őket, mire kijövök a fürdőszobából. Nem akarom, hogy itt legyenek.
Azzal lekapkodtam magamról a maradék ruhát, s felnyaláboltam köntösömet, hogy átvonuljak a fürdőszobába. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak én találtam oda. Az ajtóval szembe épített wcn egy szőrös lábú, Eddie-formájú férfi ült. Torkom szakadtából üvöltöttem fel, a jelenetre. Velem ilyen még soha nem történt. Nem voltam hozzászokva az ilyen jelenetekhez. Az egyetlen, akire számíthattam ilyenkor, maximum Eddie volt. De nem egy félig ismeretlen fasz. Miért kell nekem ezt átélnem?
Ó, Anyám!

Azzal bebasztam magam előtt hangzatosan a fürdőajtót, s visszacaplattam a hálóba, ahol még mindig ott volt Edward. A helyiséget záró ajtó is keserves kínok között vált eggyé keretével.
– Jó… láttam meztelenül a bátyádat. Többet nem akarom. Ott trónol a wcmen! Nem mondtam, hogy azokat tedd a helyére? – böktem még mérgelődés közben is a ruhákra. – Pakold fel őket, mert nem érem el a polcot. Aztán meg szólj, ha használhatom a saját fürdőszobámat.

Duzzogva levágtam magam az ágyra és tüntetőlegesen kibámultam az ablakon. Teljesen kiborultam. Nem voltak etéren tapasztalataim és túl öreg voltam, hogy most szokjak hozzá. Rosszul esett, hogy úgy éreztem, kitúrtak a saját házamból. Csendre lett volna szükségem. Nyugalomra. Nyugtatóra… Kiborultam.