Santa Fé de Bogotá, Kolumbia 1995. augusztus 20. 18 Szexmunkás Prostitutes Crystal Reed

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: ~ ravasz ~ pimasz ~ akár a jég hátán is megél ~ vakmerő ~ tökéletes megfigyelő, de még annál is jobb színésznő

◆ negatív tulajdonságok: ~ naiv ~ könnyen befolyásolható ~ szenvedélybeteg (súlyos drogproblémákkal küzd) ~ apakomplexusa van ~ csakis a saját kárán tanul ~ iszonyatosan makacs, egy igazi kőfejű teremtés

◆ egyebek: ~ két éve eltűnt személynek nyilvánították ~ hamis igazolványokkal csempészték át az országba ~ eladták szexmunkásnak ~ a stricije rászoktatta a drogokra ~ van egy nővére, aki még mindig keresi ~ az eredeti neve: Adalena Miller

Történet vagy szerepes példa

Egy fekete szempár – és végem volt. Meghaltam.
Minden akkor kezdődött el, mikor megpillantottam Őt. Úgy tartják, hogy a szörnyek báránybőrbe bújnak, csak azért, hogy magukhoz csábíthassák az áldozatukat. Nos, ő nem bújt sem báránybőrbe, sem maszk mögé. Önmaga volt mindvégig. Mégis a rabjává váltam egyetlen pillantásától.
Nem tudom, hogy csinálta, már nem is érdekes. A lényeg: teljesen beleszerettem, és már késő volt megálljt parancsolni a vágyaimnak. Beszálltam a lerobbant kocsiba, ami a végzetem felé vezetett. Talán már akkor sejtettem, hogy milyen jövő vár majd rám mellette, de nem érdekelt. Csak mentem egyenesen, mint egy őrült. Nem törődtem semmivel és senkivel. Az övé voltam. Bármit megtettem volna érte. Bármit.

Egy szavába került és én vele mentem. El az országból, el a családom védelmező öleléséből. Hűtlen gyermek voltam, és annál is rosszabb testvér. Mindent magam mögött hagytam érte. És amilyen ostoba vagyok, még mindig úgy érzem, hogy megtenném mindezt újra és újra. Mindent úgy tennék, ahogy eddig tettem, pedig tisztában vagyok a döntéseim súlyával, és azzal, hogy ezek a döntések milyen kilátástalan jövőbe sodortak engem. Igen, megbántam, mégsem bánom. Akkor hogy is van ez?
Egészen egyszerű: szeretem. Mindennél jobban. Na, jó... van még valami, amit talán nála is jobban szeretek. A heroint.
Ő mutatta meg nekem ezt a csodás mámorító érzést. Mintha a mennyországban lennék, bármi áron. Tudom jól, hogy az életemmel játszom, de már réges-rég átléptem azt a bizonyos határt, hogy ez érdekeljen is.
Igen, én az életemmel játszom, míg vadidegen férfiak velem játszanak, a testemmel. Mert az, akit a világon a legjobban szeretek, hagyja nekik. De mit is tehetnék ellene? Ő ezt akarja, én meg azt akarom, hogy boldog legyen. Hogy meg legyen elégedve velem, és ha ehhez ez kell, hát akkor állok elébe!
Bármit megtennék érte. Bármit.
Persze ahogy telik az idő, az ember lánya úgy sorvadozik el, mint a virág, amit nem locsolnak. Engem sem locsolt senki, hát sorvadoztam is rendesen. Nem mehettem el hazulról. Bezártak, száraz kenyéren éltem, és még sorolhatnám. Egy idő után már nem bánt velem olyan jól, mint azelőtt, és az egyedüli mentsváram a jó öreg drogmámor volt. Igen, ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben nem kellett csalódnom.
Szóval, egy ideje már csak ez motivál, ez éltet. Próbáltam elszökni, de nem sikerült. Hector elvert, aztán visszadobott a sarokba, a helyemre, mint egy kapcarongyot. Már rég beletörődtem, hogy az vagyok. És hogy még mindezek ellenére is szeretem. Sokszor kettős érzés fog el vele kapcsolatban. Gyűlölet, szeretet, imádat, őrület. Utálom és odáig vagyok érte egyszerre. De hogy is szól a mondás? Hát nem csak egy hajszál választja el egymástól a kettőt?