Azt mondták, majd itt munkát találok. Azt sem tudom, mit keresek egy olyan helyen, ami nyüzsög a fotósoktól, modellektől, sminkesektől és ilyenektől, de azt mondták, szükségük van aktatologatóra, és ez leszek majd én - már ha felvesznek. De amikor idetelefonáltam, azt mondták, erre minden esélyem megvan, csak át kell mennem egy felvételi konverzáción, még fogalmam sem volt, hogy ez az épület ilyen szörnyen kegyetlenül nagy. Ujjaim görcsösen kulcsoltam a fekete mappára, amiben az (eléggé szegényes) önéletrajzom rejtőzött, meg néhány rajz, meg egyéb papír, amit illett volna kivenni, de kegyetlenül féltem attól, hogy még be sem megyek, de már kifigyelnek a kamerákon és megjegyzik, hogy teljesen haszontalan vagyok és még a klotyót sem engednék, hogy kisikáljam. Fölöslegesen paráztam csak rá a dologra, nem igaz? És lényegében már kezdtem ezt elhinni - hiszen a hall olyan barátságos volt, bézs- és barackszínű falaival és berendezéseivel, a kedves titkárnővel, akinek pár perccel később sikerült halálra rémítenie, de olyannyira, hogy elsápadtam.
- Az állásinterjúd a negyedik emeleten van, a folyosó végén balra, majd jobbra, megint balra, és a személyzeti lifttel szemben ott van az iroda, amit keresel. Sok szerencsét!
És ezzel el is bocsátott, előzőleg még megmutatva, hol is találom azt a liftet, amit mindenki használ, nem csak a személyzet. A szívem a torkomban dobogott, amikor megnyomtam a megfelelő gombot és néztem, ahogy a kis kijelzőn ugrálnak az emeleteket jelző számok, majd végül megállapodnak a négyesen, jelezve, hogy megérkeztem. Kiszállok a liftből, majd először egyik, majd a másik tenyerem törlöm az egyszerű, fekete farmerem szárába. Még utolsót igazítok az ingemen is - kicsit sem vagyok ideges, ugyan -, majd elindulok előre a folyosón, és... Merre is kellett volna menni? Balra? Jobbra? Hol kellett volna lekanyarodnom? Egyre tehetetlenebbül bóklásztam, percekig (vagy órákig?), össze-vissza, ide-oda, és valamiért kezdett olyan érzésem lenni, hogy igazából csak egyre messzebb kerülök a helytől, ahova mennem kéne. Végül teljesen feladva a keresést, találomra nyitottam be az első ajtón, előzőleg bekopogva...
...és egy stúdióban találtam magam, tele mindenféle fotózásokhoz szükséges cuccokkal, de nem volt bent egyetlen lélek sem.
- Hahó...? Van itt valaki? - Azért próba-cseresznye alapon megszólítom a semmit, a látszólag üres helyiséget, hátha akad bent valaki, aki útba igazít, ha meg nem... hát majd keresek tovább.