Kimúlt és kussoló emberek után egy döglött helyre volt szükségem, hogy ne törjem meg a napi habitust. Nem társalogtam, nem hallgattam zenét, nem dúdoltam még csak fel sem sóhajtottam, nehogy bármivel megzavarjam magam a koncentrációban.
Persze, ennek gyakorlására sikerült nyomós okot találnom. Az egésznap mellettem szenvelgő Eddie-re rá sem hederítettem. Este majd egymás mellé fekszünk, ugyanarra a párnára hajtjuk fejünket, s reggel mindennek ellenére ágyékán ringva jutok csúcsra, hogy aznap is maximális teljesítményt nyújtsak elrévedezés nélkül a hálószobán kívül, de addig…
Csak a csend lehetett olyan kínzó, mint maga az éles penge húsba mártása. S ezt a férfi is tudta. Mindkettőnknek megvoltak a magunk módszerei. Nem vitattuk egyik vagy másik hatásosságát, hisz felesleges perpatvart nem kevertünk álló vízből, ha az csak még több félreértést szült volna a ködös magyarázatok mellett.
A saját két szememmel volt alkalmam szemrevételezni a patológián dolgozó asszisztencia ötször huszonnyolc darabos gyöngysorát szájában, miközben ejakulációt mímelő szemükkel vizslatták a pasimat. Áh, mióta is állt az a fasz a birtokomban? Talán soha nem is került ki az üveges vitrinből, csak néha engedtem, hogy más is játsszon vele, míg én eltakarítottam az apró terítőkre ráülő porréteget. Ettől függetlenül, hirtelen úgy gondoltam, hogy megszaladt a ló a mai napon a kiéhezett tehéncsordával. Persze a kisegítőmunkát végző, morózus jellememet elutasító fehérköpenyes birkák mellett felütötte fejét a szalaggal átkötött pszichológusnak készülő tyúk is, aki ugyancsak túl dekoratívnak bizonyult az ingerszegény környezetben, így Dr. Northman az első diagnózist a kerekded formába öntött hátsófertályról állította fel. Hogy aztán mi állt még fel neki… nos, azt nem firtatom, tekintettel egészséges szexuális életére és a korához képest heves szexuális éhségére. A picsába Marsten, éjfélkor már nem megy szóismétlés nélkül?
Erre magam nyugtatásaként meghúztam az üvegbe öntött habzó szépséget.
Visszatérve. Mint tudjuk a férfiak rettentő ostobán hisznek benne, hogy a merevedési problémáikat napközben takarja a nadrág… ha pedig nem fennakadás, hanem szándékosan eltervelt perverz fantáziakép gyönyöre okozza visszatarthatatlan őszinteségüket, akkor még büszkén ki is húzzák magukat, hogy a dudor nagyobbnak tűnjön, mint a női tangába gyömöszölt virsli.
Ezzel szemben idióta női nem – kivéve én, aki képes felülemelkedni minden tagján a tyúkólnak -, úgy hirdeti vágyát, mintha az illő lenne, erkölcsös és etikus. Folyik a nyála, kocsonyán lógnak a szemei, hangosan dobog a szíve, és úgy remeg a hangja, mintha hegedűhúrnak használná a fennkölt művész. Ráadásul képtelen kontrollálni testbeszédét, és úgy dülleszti a zoknival tömött melltartót előre, hogy dekoltázsnak csúfolja mellkasát, mintha azzal előrébb lenne.
Édes nyomorult társadalmam és én.

Valódi embergyűlölő rohadék vagyok. Már csak az időpontot kell megvárnom, mikor Edward rám un, talál magának valami tündi-bündi csomagolt kurvát, aki annyira se lesz jó, mint én, és miközben megpakolja rám gondol és büntetlenül élvez nevemre. Marha jó kilátások.
Én meg majd átcsoszoghatok Mrs. Parkerhez, hogy adja már oda a vibrátorát, vagy dobjon meg a címmel, ahol én is beszerezhetek egyet.

Teljes elkeseredettségemből kirántott a gondolat, hogy Edward valószínűleg épp most szállt ki a fürdőkádból, és meztelenül veti bele magát az ágyamba.
Siettettem hát kicsit a sör fogyasztását, s szorgosabban húztam a munka utáni megérdemelt adagomat a Jeffry’s-ben, Vegas leglepukkantabb és legsötétebb alakjainak fenntartott kocsmában. Miért jártam ide gondolkodni az élet nagy dolgain? Mert itt Eddie utoljára keresett volna, ráadásul rohadtul senki nem akart hátravinni a mosdóba, hogy megdugjon, mert az orrukig nem láttak el az opcionális munkáim.
Ki tudja, holnap melyiknek vágom mérlegre a máját…
Igyunk rám.

Egyik potenciális élő-halott számára sem jutott eszembe jobb halál, mint a szeszes italba fullasztott életunt öngyilkosság, vagy egy jótékony májzsugorodás, netán elkorcsosodott gyomorfekély, rosszindulatú daganat valamelyik szervből való átterjedése más életfontosságú részeire a testnek. Egy etimológus feltehetőleg sokkal jobban élvezné tanulmányozni a pénzüket alkoholba ölő szenvedélybetegeket, mint én magam, s egy pszichiáterrel kézen fogva szökdelne végig a dzsuvás kocsmapadlón, ahogy életük teljében lévő szentimentális fiatalok teszik egy virágos rét közepén. Ezek a borvirágos arcú, többségükben férfi vendégek, pont olyan szépen vöröslenek és bűzölögnek, mint a mezei pipacs.
Nekik bejött az élet!
Iszok hát rájuk, hátha egyszer majd engem is egy darab szarnak titulál egy erre járó patológus, s akkor már elveszítve ítélőképességemet, dementiától szenvedve, sápadtan és gyengén, saját vizeletemben fetrengve, röhögve súlyos agyi károsodásomon leszek sorstársa az itt tanyázó szerencsétleneknek.
Hátha nekem is bejön majd az élet.

Erős fogásom alatt a sörös üveg teljesen felmelegedett. Langyos húgyot is ihatnék ennyi erővel, komolyan mondom, hogy még a piát se képesek rendesen behűteni. Az én hibám, ki mondta, hogy ide jöjjek?
A mellém telepedő seggfej – ismerős seggfej – is ezt állapította meg, s az én számlámra írta itt létemet. Legalább olyan fontoskodó aggodalommal hangjában szólított meg, mintha szívén viselné sorsomat. Pedig Marlow-nak köztudott volt, hogy acélból machinált ketyere pumpált testének rothadó részeibe vért az élethez.
Akaratom ellenére is hallottam szavait.
– Dr. Marlow. A patológia egy fáradtságos hely, de fele annyira sem fájdalmas az ott lét, mint élvezni a maga társaságát. Magában van annyi empátia, hogy nem erőlteti rá magát az élőkre. Akkor tőlem mit akar? Áh… akkor mit akarsz? Nem mintha nem lenne teljességgel mindegy, magázó vagy tegező a hangnem, ugyanis két percnél tovább nem maradok már.
Valójában hajnalig terveztem ücsörögni, miután olyan jól belemelegedtem teóriáim kirajzolásába. De inkább kóválygok odakint, mint hogy nagyképű, istenkomplexusú munkatársammal szívjak egy levegőt.
Miután ráfolyt a mellettem lévő székre, tisztes távolba húzódtam tőle. Szükségem volt a privát szférámra, na meg arra, hogy ő távol tartsa magát ettől a körtől.
– Ha nem látnád, van piám... – azzal megemeltem a félig telt üveget, s saját egészségemre ismételten kortyoltam egyet.

A hallottak alapján muszáj voltam megforgatni szememet. Marlow azt sem érte meg, hogy miatta felkapjam a vizet és elveszítsem türelmemet. Egy mihaszna barom volt, akiben csupán annyi pozitívum volt, hogy értett az anatómiához és az emberi test rejtelmeihez. Ha társat kellett volna keresnem egy munkafolyamat tökéletes elvégzéséhez, nos, akkor rágondolok. Egyébként pont olyan elviselhetetlen, élettelen és kegyetlen légy, mint én. Ha nem rosszabb. De ebbe nem bonyolódok bele, nem ismerem és nincs is belső kényszer ezen tény felbolygatására.
– A lehető legrosszabb emberhez ültél le megvitatni Northman hibáit. Nem rád tartozik, de mindig sikerült két olyan comb közé kerülnie, hogy ne legyen problémája az évek alatt. Tehetséges. Nem értem, hogy jön ez ide. Mert most meg nekem udvarolsz, mi a faszom ez? Szexuális felhívás? Vagy csupán mélyen benyalod magad, hogy meghallgassam, mi nyomja a lelkedet? Marlow, kurvára van nekem is életem és érdeklődési területem, amin kívülre esel – Megállás nélkül zakatolt fejemben a kérdés, hogy vajon mikor un meg? Mikor dönt úgy, hogy itt az ideje távozni és maga mögött hagyni a vesztes csatamezőt?
– Nem hiszem, hogy le kellene becsülnöd. Egy súlycsoportban mozgunk, ami az agykapacitásunkat illeti. Bemegyek önkéntesnek, ha kihívás elé tudsz állítani. Nagy a szám, de csak mert biztos vagyok magamban és fele annyira sem biztos benned. Kevés vagy Marlow. Ahogy a hencegésed is. Az egyenes beszéd híve vagyok, mint magad is tudod. De az idődet elbasztad a nem létező hiúságom fényesítésével, így most már teszek rá magasról, hogy mit akartál.
Azzal tényleg indulni készültem. Eddig azt hittem, itt nyugtom lehet. Hátha itt nem, majd az utcán magamra találok ismét.
Vállamra akasztottam táskámat, megigazítottam bőrkabátom gallérját, s zsebemből aprót szedtem ki, hogy törlesszem a számlám. Az kéne még csak, hogy bármivel tartozzak ennek a baromarcúnak.
– Most már átülhetsz a szemközti buzibárba. Ott nagyobb az esély, hogy ilyen ruházatban seggbe raknak. Na, szevasz Marlow…

Nyakam köré tekertem a meleg sálat, kihúztam fogságából hajamat, s még indulás előtt felkortyoltam az utolsó cseppet a kesernyés nedűből. Az üres üveg elhagyatottan jajdult fel, ahogy visszaállítottam a pultra.
Táskám biztosan állt keresztbe akasztva mellkasomon, így visszatámaszkodtam a pultra, hogy végighallgassam munkatársamat. A kollegiális viszonyt is soknak tartottam egy ilyen beteg emberrel, mint amilyen maga Marlow volt. Már az egyetemen is lesült a pofájáról a bőr, ha meghallotta, hogy előbb válaszoltam meg nyitott mondatos kérdést, mint ő. Szabadidejében jobb dolga sem lehetett, mint Woodoo babákat kreálni, amiket különféle nyakatekert módokon meggyötört, szétszaggatott, felakasztott, vagy csak toporzékolva ugrált anyagskatulyába tömött vatta testükön. A fejemet tettem rá, hogy a legtöbb ilyen próbálkozásának a nevét én viseltem.
Beteges fény csillant át sötét szaruhártyáin, s az évek alatt most először éreztem azt, hogy a gombos tű megtalálta testemet. Ezernyi apró szúrás okozott fájdalmat a végtagjaimba rejtett izmokban.
Nem mutattam őszinte félelmet, s a pillanatnyi rettegést is elűztem gondolataimból, hiszen biztos voltam benne, hogy erőszakos jellemem megingását egyedül az alkohol okozhatta. Marsten, ha így folytatod, te kötsz ki a buzibárban…

– Kihívsz? – ízlelgettem meglepetten a szót, s őszinte meglepettséggel homlokomba húztam szemöldökeimet. Marlow kinevettette magát. – Nem fogok neked arról papolni, hogy a halál nem játék. Ahogy a munkánk sem egy verseny. Játszd az őrült kis játékaidat a magadfajta beteg elmékkel.

Végszóra sarkon fordulva célba vettem az ajtót, s csak a félhomályból visszafordulva láttam, hogy szája mozog az üveg nyaka felett, s megfeszült arcizmokkal suttog magának. Vadbarom állat.
Míg a villamos megállóig sétáltam nem tudtam kikerülni annak gondolatát, hogy mennyiben hasonlítok erre az aberrált emberre. Belül tisztában voltam vele, hogy torz a lelkem, s abnormális mind az, amit az életben képviselek. Mi jogon alkotok lesújtó véleményt egy hozzám hasonló pszichiátriai esetről?
A sárga, kukacosan bevonagló szerelvény elmosta gondolataimat, s az utazás idejére felhagytam hasonlóságaink keresésével, a tolerancia görcsös gyakorlatával. Otthon viszont hiába bújtam a forró takaró alatt Eddie mellkasához, az éjszaka nem találtam mellette helyem, s ahogy átfogta derekamat, még akkor is távolinak éreztem az otthon kellemét.
Rámenős feltevésem a találkozás elkerülhetetlen tényéről túlszárnyalta minden egyéb szükségletemet, s ha állításom szerint nem voltam versenyszellem, akkor sem hagyott nyugodni a hajnali háromra való meginvitálás. Kattogott az agyam, s mikor Eddie órája hajnali fél ötkor megmordult, még mindig nyitott szemmel kémleltem a sötét plafont.
Valamit megváltoztatott az oldalamat furdaló  kíváncsiság.

* * *

Teltek az órák, s mire legyűrtem a hetedik kávémat is, hogy ébren tartsam magam, az óra elütötte a hajnali hármat. Eddie telefonhívásait sorra kinyomtam. A lehető legrosszabb megoldást választottam a férfi lerázására. Bármilyen átlátszó hazugsággal megnyugtathattam volna, ehelyett azonban válaszra sem méltattam. Egyértelműen lebeszélt volna a bődületes marhaságról, ami két nap óta megállás nélkül foglalkoztat.
Mit értett volna ő ebből? Mit érdekelte volna, hogy a bizonyítási vágyam talán életemben először fellobbant szívemben? Egész biztosan maga mellett akart volna tudni, otthon a lakás biztonságos négy fala között. Jobb helyet magam sem ismertem annál, de nem… nem ebben a pillanatban.
Elhagytam az előteret, ahol unalmas perceimet töltöttem, s kedvemre lébecoltam. Megcéloztam a bonctermet, ahonnan fényszűrődött ki a hófehérre fertőtlenített folyosóra.
Míg először kizárólag Marlow társaságára számítottam, úgy lassan kitisztult előttem a kép, s egész kis csapatot pillantottam meg a teremben.
– dr. Marlow… az istenkomplexusod úgy látom kiteljesedni látszik. Mózes vagy netán Jézus? Egyik nagyobb falat lenne számodra, mint a másik. Élő emberekkel kellene foglalkoznod…
Nem a sok barom feszéjezett, hanem az asztalra fektetett, még terítővel takart holttest. Volt valami furcsa a nejlon vonalvezetésében, ahogy mélyen elsüllyedt a hasfal tájékán. Nem az én feladatom volt, hogy feladatot osszak, így kivártam a szúrós szavú Marlow lépését.
Meglepetten ráncoltam homlokomat, és nem is tűrhettem szavak nélkül a látottat, ha már másokat lesokkolt a vizualitás kincse.
– Kezdő feladat, vagy mi? A külső vizsgálaton kívül nem sokat állapíthatunk meg a halottról, ha nincsenek szervei. Hol az aktája?
Miután kiélveztem a látottakat, akaratosan nyújtottam a férfi felé kezemet, s vártam az aktát, ami a helyszínelés adatait tartalmazta.
– Amúgy a kis barátaid valami döntő bíró szerepét kívánják betölteni és poénból öltöztek be? Mert hogy ilyen távolról én se tudnék diagnózist felállítani… - biccentettem állammal a férfi társaság felé, s mielőtt még bármit válaszolhatott volna, felcsaptam a jelentést.
– Áh, gusztusos. Patkányok zabálták fel a belsőségeit. Remek. Akkor gondolom nagyeszűen arra is volt gondod, hogy iderendeld a patkányokat, azok ürülékét, mert több információt hordoznak, mint ez az üres test…
Elképzelhetetlennek tartottam hirtelenjében, hogy mi történhetett az üres vázzal. S míg arra vártam, hogy Marlow, aki főnököt kívánt játszani, megadja a jelet, inkább lehuppantam egy műanyag székre a terem végében.
Sztereotípiák és előítéletes képek jelentek meg előttem a halottal kapcsolatban. Elképzelésem mindig volt, a fantáziámmal soha nem volt probléma. De ez a jelen volt, valóság kellett.
– És akkor az egy személyes munkának tízen esünk neki dr. Marlow? Nem értem itt létem okát… az időmet pazarolod.
Valóban irracionálisnak tartottam, hogy összegyűljünk egy halott miatt tízen egy teremben. Utoljára anatómián kellett együtt dolgoznom ennyi féleszűvel. Azóta pedig kizárólag Edwardot tűrtem meg magam mellett munka közben.
Nem kérdéses, hogy miért, ugye?

Marlowról a patológián éppen elég volt azt tudni, hogy Ő Marlow. Már a neve megelőzte jelenlétét. Rossz híre bárkihez eljutott, még a minden érdeklődéstől szegény személyekhez is.
Doktor Marlowban a törtető versenytársra találhatott, az elesett vezetőre, a fiú apára. Hagyta, hogy felnézzenek rá, s vezetőjükként kezeljék. Engem is a behódoltak között akart tudni, nem is volt kérdés invitálása után. A beteg elmének titulált férfi módszerei ijesztőek voltak. Kezdve a hajnali hármas találka időpontjával, át a helyszínig és a cselekvésig.
Versenyre túrjak át egy bűzlő holttestet, hogy megállapítsam halálának okát. Ez már nem a kispályás anatómia óra volt, ahol ráértünk mentás krémmel kenegetni a szánk feletti vékony részt, remélve, hogy azzal is húzhatjuk-halaszthatjuk a rothadó hús szemrevételezésének közelítő időpontját. Elégszer telepedtem meg a leghátsó sorok egyikében, hogy onnan mustráljam hej, ráérünk arra még! – elvet valló női csoporttársaim vonaglását a kimúlt állati tetemek felett.
Azt hittem, hajnalban lesz rá időm, hogy lerágjam megerősödött körmömet, piszkáljam az egyre mélyülő sebemet mutatóujjam begyén, s megszámoljam hajszálaimat. A hirtelen behatás, miszerint azonban az asztalon fekvő személy életét Marlow vette el, őszinte meglepettségre késztetett. Először eltátottam számat, és dühömben alig akartam elhinni, hogy milyen gyerekes játékot űz Marlow a természettel.
Istenkomplexusának meglétében nem csalódtam. Ha egy számmal nagyobb lenne a rohadt egója, már a világűrben sem férne el. A boncasztalon fekvő talán nem is sajnálná annyira, ha nem lenne a világon ez a két lábon járó kegyetlenség.
Egy gyilkossal ültem egy szobában, ez pedig némiképp elcsitított. Dacból nem pillantottam fel a férfire, s nem is érdeklődtem munkája iránt. Abban a percben azon forrongtam belül, mégis mi vitt rá az ostobaságra, hogy idejöjjek? Eddie mellett kellett volna maradnom. Fogalmam sincs, mi vitt rá, hogy csábításának végül nemet mondjak. Edwardot lecseréltem Dereckre. Nehéz volt ezt így bevallanom, de valóban ez történt. És ezt az otthon maradt férfi soha nem szerezhetett ez alkalomról tudomást.

Okosnak tartottam magam. De nem akkor, mikor kivívtam magam ellen Marlow haragját. Nem emberismeretből doktoráltam, kizárólag az anatómia érdekel. Nem a szóváltás folyamata és pszichológiája.
Míg azt hittem kollégámnak kizárólag a szája nagy, s gyerekes hisztériája nem fajul tovább toporzékolásnál, úgy megriadhattam, mikor a torkomra fonódó ujjak kiszorították a levegőt útjáról. Automatikusan kaptam a boncolástól meginasodott ujjak után, hogy lefejtsem testemről érintését, de addigra a sokat használt szike is a látásterembe került. Bőrömön éreztem a hideg penge érintését. Beleborzongtam az érzésbe. S mielőtt felocsúdtam volna a hirtelen jövő meglepettségből, Marlow a falnak taszított.
Nem esett jól, ahogy krumplis zsákként lökdösött maga előtt. Testem tompán puffant, s igyekeztem nem felnyögni. Újra felötlött bennem a kérdés: Marsten mi a kurva istent csinálsz Te itt?!
Ahogy átléptem a küszöbét a hármassal a boncteremnek elhagyott a tisztességes orvos. A bűzös helyiség bűnös volt. Talpunk alatt forrt a pokol tornácáról kitekintő fekete szurok. Megmártóztam benne, önszántamból mentem bele valami őrültségbe, amit már nem moshattam le magamról.
– Állítsd le magad, Marlow… beteg vagy – az utóbbi kijelentést már csak akkor mertem megtenni, mikor kikerültem szorításából. Önkéntelenül szegődtem az asztal mellé, és kapaszkodtam bele a holttest alól kilógó, felhasított cafat ruházatba.
Megbizonyosodtam róla, hogy a férfi nem követett, de legalábbis nem áll mögöttem. A sötét fény, ami áthasított Marlow pápaszemén, megriasztott. Nem rettegni jöttem ide, mégis a köpeny alatt lábam néha úgy döntött feladná a szolgálatot és szíves örömest összecsuklana.
A halott fejéhez léptem, s mivel nem nyomom, s lövésem sem arról, hogy mit keressek, arra pedig esélyem sem volt, hogy beteg munkatársam fejével gondolkodjak, a tarkónál vizsgálódtam, a rövidre vágott barna hajat borzoltam fel, hátha mutatkozik elváltozás a fejbőrön, trauma a koponyán. Semmi.
Tekintetem visszavándorolt az üres bordák közé, s megvetően hallgattam a két férfi megállapítását. Nagyon reméltem, hogy az eközben gyógyszerért nyúló Marlow az antidepresszánsát nyomta le a torkán netán nyugtatóját.
– Kizárt, hogy a hasi traumába halt volna bele. Az izmai nem görcsösek, az arca sem torz. Nem érezte már a fájdalmat, mikor az történt. Tovább a vállon és a fülön is vágások, vagy harapások vannak.
Visszatérve a sűrű hajszálak közé, még egyszer áttúrtam, és legnagyobb meglepetésemre állati ürülék pottyant az alumíniumra.
– Ez túl nagy, hogy egy egéré legyen. Patkányürülék.
A középkori kínzások idejéből visszamaradt ismereteim szerint, vallatáskor előszeretettel alkalmaztak patkányokat, akiket egy mély vödörbe tettek. A vödör szája az emberi hasfalra került, a tároló alját pedig tűzzel melegítették, míg a jószág meg nem elégelte a fullasztó hőséget és az ellenkező irányba nem kezdett menekülni, lyukat vájva az élő testbe.
– A patkányok elég sok járványt terjesztenek. Dögevők… akár lehettek okozói is a halálnak, de a testet csak a hullamerevség beállta után tálalták fel vacsorára…
Nem illett a képbe a levágott végtag, hiszen fűrész nyomai, megrongálódott szövet és izomdarabok feküdtek a megcsonkított csontra.
– Miért vágtad le a kezét, Marlow? Volt benne valami? Ezt te csináltad. Orvosi műszerrel készült bevágás és nem is rég
A szám csak akkor mert újra kinyílni, mikor az asztal túlsó oldalán álltam, elég messze a férfitől.
– Idehozol egy halottat, akit patkányok szabadítottak meg a nyomoktól...
És most nem a rágásra és az elfogyasztott szervekre gondoltam. A patkány tökéletes szinonimája volt a velem szemben álló állatnak. El akartam menni innen… kezdett túl rothadó lenni a helyzet.